Népújság, 1976. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-19 / 222. szám
Film készül Lorcáról Az olasz televízió rendezője, Alessandro Cane, a közeli napokban fejezi be a Garcia Lorcáról készült film forgatását. A fiatal rendezőt erősen foglalkoztatják korunk realitásai, mindennapi életünk problematikája. Filmjében a nagy spanyol költő életének utolsó hónapját eleveníti fel, amikor Madridból hazatért Granadába. Előző nap robbant ki a polgárháború. Hazatérése után egy hónappal agyonlövik. Lorca „több kárt okozott könyveivel, mint mások a fegyverekkel” — jelentette ki egy alkalommal Ruiz Alonso, a konzervatív és klerikális csoport volt képviselője. Bizonyos értelemben az ő nevéhez fűződik a költő elleni francoista bosszú előkészítése és kivitelezése. A televízióban Federico Garcia Lorca megszemélyesítője a 35 éves torinói színész, Roberto Bisacco, aki más te- levíizós műsorokban már több ízben bizonyította tehetségét. „A színész, aki hisz a szerepében és a színész politikai elhivatottságában _ jelentette ki egy alkalommal —, szükségképpen olyan ember, aki másokkal megosztva éli és értelmezi a történelmet: igazi színész csak az, aki ál- érzi az emberiség problémáját”. A Garcia Lorcáról készült tévéjátékról szólva elmondotta, hogy mindig különös érzés keríti hatalmába, ha valóban létezett személyiséget kell megelevenítenie. „Ebben az esetben pedig minden eddiginél nagyobb a felelősségem, hiszen olyan költőt kell életre keltenem, aki életével fizetett demokratikus eszményeiért. Annak érdekében, hogy a lehető legközelebb kerüljek Garcia Lorcához, az emberhez, nemcsak igen sokrétű kutatómunkát kellett kifejtenem, hogy megértsem, ki volt Garcia Lorca a mindennapok realitásában.” Népoktatás a tanyán Negyven esztendővel ezelőtt, 1936. szeptember 20-án halt meg Tornyai János festőművész, a kritikai realista irányzat egyik legjelentősebb képviselője. Munkáit a magyar paraszti sors ihlette, alkotásaival az Alföld népének nyomorúságos, tragikus életét fejezte ki. Fojtott színezésű festményein a Hódmezővásárhely környéki emberek mindennapjainak egy-egy jelenete elevenedik föl. Népoktatás a tanyán című alkotása lS96-ból való. Játék a szobákkal DOBAI PÉTER NOVELLÁI TV három dimenzióban B?’il,0,‘könvv Nemsokára megjelenik a háromdimenziós televízió. Az a technika, amelyet 1950 óta sikerrel alkalmaznak a háromdimenziós film gyártása terén, mind ez ideig nem volt alkalmazható a televízióban. Valahányszor megpróbálták a képernyőn is alkalmazni, mindig kettős képet kaptak és a televíziónézőnek speciális szemüveggel kellett néznie az adást. Az új, „Sztereochrom”-nak nevezett eljárás normál sík képet ad, amelyet szabad szemmel is lehet nézni. Ahhoz, hogy a képet három dimencióban lássuk, speciális szemüveget kell viselnünk. Egyébként ez is a reális — jelentette ki a feltaláló, Dudley — nem szabad azt várnunk, hogy a tárgyakat úgy lássuk, mintha kilépnének a képernyőből és felénk tartanának. Ilyen jelenséggel csak a háromdimenziós filmeknél találkozhattunk. Ezt a technikát egyelőre csak a rajzfilmeknél lehet alkalmazni. „A produkció költségei nem teszik lehetővé, hogy színészek közreműködésével háromdimenziós tv- filmet készítsünk — teszi hozzá Dudley. — A háromdimenziós rajzfilmek költsége viszont mindössze 10—15 százalékkal haladja meg a hagyományos technikával készült rajzfilmek költségeit.” Az új technikát elsőként Japánban alkalmazták. Januártól kezdve háromdimenciós változatban vetítenek egy tudomanyos-fantasztikus rajzfilmet és egy tündérmesét. A japán rendőrség bevonta a forgalomból Az érzékek birodalma című könyvet, amely Nagisa Osima rendező azonos című filmje nyomán. készült. Mint ismeretes, a filmet az idei Cannes-i fesztiválon mutatták be. A könyv egy 1936-ban Japánban megtörtént, gyilkossággal végződött szerelmi históriát elevenít fel. A mű, amelyből becslések szerint mintegy 10 000 példány forog közkézen, tartalmazza a film szövegkönyvét, valamint néhány észrevételt a pornográfia problémájával kapcsolatban. Illusztrációként a filmből vett 25 fénykép szolgál. Ezek közül nyolcról a rendőrségnek az a véleménye, hogy túlságosan meztelen. Nagisa Osima és a könyvet közreadó vállalat elnöke, Hajime Takcmura ellen obszcenitás címén vádat is emelnek. Zavarba jöhet az olvasó, aki eddig figyelemmel kísérte Dobai Péter írói fejlődését: új kötetének novellái között alig, vagy csak elvétve ismerheti fel azokat a művészi értékeket, amelyeket eddig joggal becsült a kritika és a modern irodalom kísérleteit kedvelő közönség. Hiszen ma is csak elismerően lehet említeni korábban megjelent regényeinek intellektuálisan elemző hitelét (Csontmolnárok 1974, Tartozó élet 1975). Ezekben a valóságos történelmi konfliktusok — az elsőben az 1848- as szabadságharc emigrációjának talajtalansága, az utóbbiban pedig a második világháború — művészien ábrázolt személyiségekre épített közösségi mondanivalót fejeztek ki. A novellákat olvasva azonban éppen az a szembetűnő, hogy amit a regényekben igazi értékként becsültünk, — tehát a valóságos társadalmi konfliktushelyzetbe került ember lélektanilag hiteles ábrázolását —, most éppen az veszítette el eredetiségét Különös, mégis egysíkú világ bontakozik ki az olvasó előtt: Dobai Péter novelláinak alaphelyzete vált egysí- kúan reménytelenné. Kiábrándult értelmiségiek egyensúlyoznak a józanság és értelem, a lét és halál határán, vagy az élet peremvidékére szorult nők és férfiak állnak tétován jelenük és jövőjük előtt. A szabadság megvalósításáról lemondó kórházi alorvos „aktív nihilizmusából” csak arra telik, hogy cselekvési alternatívákat állítson fel magának a megvalósítás nélkül (Hátadról a hasadra fordulsz), egy másik novellában pedig Las- salle-ról ír monográfiát egy férfi a falusi ház szobájában, aki egykor a vonaton utazó emberekhez írt kiáltványt, hogy húzzák meg a vészféket, szálljanak ki és széledjenek szét... (Amit a hóhér súg, azt nem hallja senki). Az embert tárgyak veszik körül — szobák, asztal és szék, képek, nagyvárosi háztömbök —, falak zárják körül, amelyek emlékeket, vágyakat vetítenek a tudat érzékeny fényképlemezére, de mindenki nagyon egyedül van, önmagának kell megküzdenie a jó és gonosz cselekvési lehetőségek dilemmájával. A kötetet ajánló „fülszöveg” írója a novellák nyelvi és képi mozaikszerűségére utalva így ír ezek tartalmi funkciójáról: a forma is azt sugallja, hogy „nem tud egyetlen, klasszikus, nyugodt pontban találkozni a világ sok részlete, hogy az ember kitagadtatott a harmonikus rendből”, s hogy — Dobai Péter egyik versének tanulsága szerint — „a lényeg kihűlve gubbaszt önmagában”. Hol is lehet a lényeg? Valószínűleg azokban a lehetőségekben, amelyek az írások mélyén rejlenek. Dobai Péter minden novellájában benne rejtőznek — kibontatlanul — a rossz közérzet társadalmi eredői, s mivel racionális tudatossággal (tudományossággal) sokat tud a& emberi lélekről, a kettő szerencsés találkozásában alakulhat ki a teljes értékű művészi teljesítmény. Az ábrázolás kauzalitását, az emberi tudat ok-okozati ösz- szefüggéseinek közösségi, társadalmi indokoltságát érezzük valójában kevésnek, illetőleg kidolgozatlannak. A kötet novellái a teljesebb értékű regényekkel egy- időben, keletkeztek — az utóbbi öt év terméséből valók —, tehát az írói műhely kísérletező forgácsainak tekinthetők. Az elbeszélések elolvasása után is a Csontmolnárok és a Tartozó élet szerzőjét tartjuk igazán tehetséges prózaírónak. (Szép- irodalmi, 1976) E. NAGY SÁNDOR , : C zücs, a főgépmester, rábö- kött a szemleíven egy szürke foltocskára és felhördült: — Ez mi?! Utánozhatatlan, egyéni fölhör- dülés volt. Meredeken ívelt fölfele, s a legmagasabb ponton hirtelen félbeszakadt. Sötét felhangok árnyalták: fölháborodás, számonkérés, gúny, lenézés. A hangerejéről csak annyit: túlharsogta a három lépéssel arrább dörgő öreg Wörnert. Ez a hangerő külön csodálat tárgya volt a gépteremben, mert Szűcs a ferdén lefittyenő szája sarkából zúdította ki, alig résnyi nyíláson. A hördülések után rendszerint, mielőtt a kérdőre vont még egyáltalán nyikkan- hatott volna, Szűcs goromba szitkok áradatát zúdította rá, olyan alpári szókészletből összeválogatva, hogy a régen férfiasított öreg berakónök is pirulva dugták be a fülüket. A legöregebb gépmester is ijedten húzta össze magát ilyenkor, szótlanul nyelve az áldást, a berakónők meg azonnal leállították a gépet, tudván. Szűcs akkor is selejtbe küldi, amit addig nyomtak, ha csupán légypiszoknyi hibát lel rajta. A poeskondiázások zuhataga után azonban a főgépmester többnyire személyesen gyürkőzött neki. hogy kijavítsa a hibát, nagy szakértelemmel és óriási rutinnal. Ezért szívesen elviselték a gorombaságait, sokan még tisztelték is, némelyek meg éppen szerették, mert nemcsak jó szakember, hanem jó' főnök is volt: mindig kiállt az embereiért, kiharcolta, amit lehetett, védte a beosztottait. Az ifjúsági brigád azonban, a pelenkások, élükön Tacsival, a vezetőjükkel, nehezen tűrték Szűcs gorombaságait. Tacsi újításától kapták a nevüket: ő eszelte ki, ha gumipelenkát terítenek a forma a'á, akkor könnyebb, gyorsabb és jobb minőségű lesz az egyenge- tés. Szép sikereket is értek el, a verseny vándorzászlaja most is 5 Tacsi gépe fölött lengett. MegleHomoródi József: Kutyakomédia hét, ezért szorult beléjük talán a kelleténél is valamivel több önérzet, meg aztán, nem nagyon állhatták a morcos embereket. Az ő brigádjukban vidáman folyt az élet, nagyokat nevettek, húzták, ugratták egymást naphosszat. Törték is rajta a fejüket, hogyan puhíthatnák meg egy kicsit Szűcsöt, hogy ne legyen olyan harapós. fvl őst is, hogy Szűcs elbődült, * * Tacsi szemleívét lobogtatva, a brigadéros egyáltalán nem rettent meg. Sőt, a szeme sem rezdült. Egykedvűen kivette Szűcs kezéből az ivet, ránézett, aztán összegyűrte és eldobta. — Ez még a selejtből való — mondta. — Érthetetlen, hogy került ide. A kirakóasztalhoz lépett, friss ívet vett le. — Parancsolj, Szücsikém. Ezt nézd meg. A főgépmester a nyakát tekergette, aztán árgus szemmel vizslatta végig az ív minden négyzetcentiméterét. Hiába nézte át kétszer is, hibátlan volt. Egyenletesen bogárfekete, a regiszter pontosan állt. Szűcsi gyanakodva pislogott Tacsira, aki egykedvűen támaszkodott a gépnek. Ekkor nyik- kanást vélt hallani. Fölnézett a pódiumra. Zsike, a berakólány stószolta szorgalmasan az íveket. Dundi, piros pofija majd kipukkadt, alig bírta visszafojtani a nevetést. Szűcs elkomorult, a szeme villámlott. Rátámadt Tacsira. — Szórakozunk?! Szórakozunk?! Tacsi maga volt a megtestesült ártatlanság. — Én? Veled? Na, de Szűcsi- kém ... Szűcs lecsapta az ívet, elvihar- zott. Tacsi szája a füléig húzódott. De azért zordonan rámordult Zsi- kére: — Viselkedjünk! Zsike kipukkadt. Még egy óra múlva is vihorászott, amikor már ebédhez berregett a csöngő. A pelenkások ebéd után mindig összeültek egy kis traccsra, ma is maradt még tíz percük. Tacsi az újságját bújta. Fölrikkantott. — Mit találtam! — Mi van? — érdeklődött Fütty Feri, a legifjabb gépmester. — Lottómilliomos szépségkirálynő férjet keres „Gépmester az álmom” jeligére? T ácsi ugyanis, borsos kommen- 1 tárokkal kísérve, naponta átböngészte a Magyar Nemzet házassági hirdetéseit. Ezúttal másról volt szó. — Ezt hallgassátok meg — bökött egy apróhirdetésre, s olvasta: „Elveszett Liliké névre hallgató selyempincsim, a Lövölde tér 5. sz. alól. Kérem a becsületes megtalálót, hozza vissza öreg napjaim egyetlen vigaszát.” — Te találtad meg? — érdeklődött Zsike. — Frászt! — legyintett Tacsi. — Lilikével azonban lehetne valamit kezdeni. Ide figyeljelek ... A pelenkások összedugták a fejüket. Nem tudható, miről pusmogtak, de óriásakat röhögtek közben. Harmadnapra a főgépmester emberevő hangulatban jött munkába. Ügy ordított, szitkozódott egész nap, hogy még Bobbi néni, a legöregebb berakónő is vattát dugott a füübe, pedig süket volt, mint az ágyú. A következő délelőttön az igazgató hívatta Szűcsöt, A főgépmester olyan dühösen érkezett vissza, az irodájába, hogy Irénke, az adminisztrátora, hanyatt-homlok menekült. Egyenest az igazgató titkárnőjéhez futott, megtudakolni, mivel ingerelték föl ennyire a (önökét. öt perc múlva már az egész üzem tudta: egy öreg hölgy panaszkodott jajveszékelve az igazgatónál, hogy Szűcs megtalálta az elveszett kiskutyáját, de nem akarja visszaadni, mert a lányai nagyon megkedvelték a kutyust. A főgépmester olyan modorban és akkora hangerővel tiltakozott a vád ellen, hogy a hölgy csaknem elájult. Az egész nyomda vihogott, de senki sem értette, miért éppen Szűcsön kereste a kutyáját az asz- szony. A legföltűnőbben a pelenkások szórakoztak az ügyön. Az ebédszünetben Tacsi tisztulás fejhangon előadta, hogyan hisztizett a nagyfőnöknek a kutyás hölgy, majd azt is eldörögte, hogyan küldte el Szűcs Sanghájba, táncosnőnek egy éjszakai lebujba. K ét nap múlva éktelen botrány játszódott le a nyomda kapujában. A kitóduló dolgozók megrökönyödve nézték, hogy egy idős hölgy, kecses bunkójú japán ernyővel hadonászva, nekiesik a fögépmesternek, üti ahol éri, s közben hisztérikusan sikít: — Tolvaj! Adja vissza a ku- tyuskámat! Adja vissza! Adja vissza! Szűcs káromkodva menekült, az öregasszony sírva-visítva loholt a nyomában. A nyomdászok a hasukat fogva nevették a nem mindennapi üldözőversenyt. Másnap, szokásos kőrútján a gépteremben, Szűcs minduntalan vakkaníásokat vált hallani. Kapkodta a fejét, sötét pillantásokkal kutatta a hangok forrását, de mindenütt csak a munkába merülő, közömbös arcokat látott. Amikor azonban egy elnyújtott, velőt rázó vinnyogás-sorozat harsant fel, mint amikor a farkára lépnek egy kölyökkutyának, észrevette, hogy Tacsi produkálja magát. Nyomban odarohant és a fogát csikorgatva kért egy utánnézőt. Tacsi negédesen szólt fel a pódiumra Zsikének: — Liliké! Egy utánnézőt a főgépmester úrnak! Zsike elbambult a lilikézésre, aztán még jobban kikerekedett a pislogója, amikor azt látta, hogy Szűcs vérben forgó szemmel, üvöltve ráveti magát Tacsira. — Lilikeee?! Gazember! Megöllek! Tacsi még jókor elugrott, aztán üldözött majmok sebességével rohant ki a gépteremből. Szűcs, egyengető kalapácsot lóbálva a feje fölött, ordítva vetette magát utána. A z igazgató értetlenül hüle- dezett, amikor Tacsi beesett hozzá és kulcsra zárta maga mögött az ajtót, amelyet nyomban döngetni, rugdosni kezdett valaki kívülről, olyan vehemensen, hogy a vakolat is potyogott. A párná- záson is áthatoló bömbölésben Szűcs orgánumát vélte fölfedezhetni. Tacsi levegő után kapkodva elhebegte neki, hogy az idült morcosság fölolvasztására elhatározták, megtréfálják a gépmestert; ők szabadították rá a kutyás hölgyet, több névtelen levéllel fölizgatva az öregasszonyt. Tacsi kö- nyörgött a dirinek, csináljon valamit, mert Szűcsnél kalapács van. A főnök nevetett is, bosszankodott is, nem tudta, mit csináljon hirtelenében. Aztán föltárcsázta a titkárnőjét és kérte, adja át a főgépmesternek a kagylót. Rózsa, az igazgató titkárnője, később üzemrészenként élmény- beszámolót tartott arról, hogyan folytak a béketárgyalások, előbb telefonon, majd az igazgató szobájában, ahová nemcsak kávét vitt be, hanem egy üveg konyakot is. A tárgyalások több óra hosszat tartottak, s az igazgató úgy kimerült a békéltetésben, hogy másnapra szabadságot vett ki. Rózsa szerint azért nem jött be, hogy nyugodtan kinevethesse magát. A kutyakomédia végül is nem várt eredményt hozott. Tacsi másnap vidám vakkantással üdvözölte az inspiciálásra érkező fögép- mestert, amire Szűcs komondor morgással felelt, aztán olyan kutyaperpatvart rögtönöztek, hogy gurkult a nevetéstől az egész gépterem. Még aznap megbeszélték, hogyan fogják átverni Tóthot, a szedők főnökét. C z azonban már egy másik ■“ történet. Egyszer majd elmesélem ezt is. I
