Népújság, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-01 / 181. szám

Új könyvek /A Kossuth Könyvkiadó marxizmus—leninizmus klasszikusai szerkesztősé­gének gondozásában,, Lenin összes művei 2. kiadású so­rozatában megjelent a 47. kötet, amely Vlagyimir II- jics Lenin 1905—1910 közöt­ti 1 felezését tartalmazza. D. M. Ugrinovics munkája Az elméleti valláskritika rendszere. A Táncsics Könyvkiadó megjelentette a Munka Tör­vénykönyve és végrehajtá­si rendeletéi című vaskos kötetet; ez tartalmazza az 19b'7. évi 2. törvényt, a vég­rehajtásáról szóló kormány; rendeletet, valamint a leg­fontosabb kiegészítő jogsza­bályokat és irányelveket is. A Gondolat Könyvkiadó újdonságai közül említsük meg Kovács Endre Törté­nelmi arcképek című tanul­mánykötetét. A szovjet Ju­lian Bromlej érdekes köny­ve az Etnosz és néprajz. Heller Ágnes tanulmányait tartalmazza a Portrévázla­tok az etika történetéből. A Hagy magyar írók sorozat­ban látott napvilágot — Berzsenyi Dániel születésé­nek 200. évfordulója al­kalmából — Orosz László érdekesen megírt könyve Berzsenyiről. Az ösztönről szól Nlko Tinbergen köny­ve, amelyhez Csányi Vilmos Irt utószót. Sok szép — részben színes — képet is tartalmaz Kutasi Kovács Lajos rendkívül érdekes út­leírása, Az elveszett világ, amely a mindmáig alig is­mert Amazonját mutatja be. A Szépirodalmi Könyvki­adó megjelentette Simon Zoltán esszéinek és kriti­káinak kötetét. Változó vi­lág. változó irodalom cím­mel. Üjabb kiadásban lá­tott napvilágot Sásdi Sán­dor Kuzsinka című regénye. Az Olcsó Könyvtár egyik áj kötete Móricz Zsigmond két kisregényét tartalmazza; a kötetben Az Ágytakaró I és a Fecskék fészket rak­nak című kisregények talál­hatók, Márványt Judit utó­szavával. Egressy Gáborra > . + >y. emlékezve Száztíz éve, 1806. július 30- án halt meg Egressy Gábor színművész, a magyar szín­játszás kiemelkedő úttörője. Képűnkön: a művész, mint Grilti. (Fotó; MTI) «aaa/vvna/s/vsaaaaa/wsaaaaaa>saaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa/wvaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa/\a>vvvv\aaaaaaaaaaa/s^aa* Hamisítványok a kemencében Olaszországban egyedül a milánói fizikai kutatóinté­zet dolgozói tudják tudo­mányos pontossággal meg­határozni a régészek kerá­mialeleteinek életkorát. A módszer lényege a termolominiszcencia. A mi­lánói^ intézet vezetője, Gior­gio Mario Spinolo erről a következőket mondja: „Módszerünk alapját a 300 —350 fokra felhevített tera- kotta tárgyak kibocsátotta fény képezi. 350 fokon túl fellép a fehérizzás jelensé­ge, ami már akadályozza munkánkat”, A termolominiszcencia kí­méletlenül feltárja a való­ságot. Éppen a legutóbbi időben derült ki egy régi­nek tartott alkotásról, hogy ügyes utánzat csupán. A termolominiszcencia mód­szerével vizsgált alkotás ki­sugárzásának grafikonja olyan egyenes volt. mint egy mély kómában lévő beteg enkefalogramja. A hiteles régi leletek grafikonja csu­pa mozgalmasság, mély völ­gyekkel és kiugró csúcsok­kal. Egy viking település sorsa A hamburgi egyetem fa­biológus csoportjának sike­rült pontosan megállapítania a Haithabuban feltárt vi­king telepüjés pontos korát. Az egyetem közzéadott jel­zése szerint a kutatók meg­állapították, hogy az i.sz. 800—810. évben kezdték meg a haithabui faházak építési munkálatait: A kizárólag fából épült te­lepülés korának meghatáro­zásában a fák évgyűrűit vet­ték alapul. Irodalom és társadalom Király István tanulmánykötetéről Egy rendkívüli gazdagságú életműbők válogatni, kiadó­nak, szerzőnek egyaránt, mindig nagy felelősséget jelent. Több szempont is szolgálhat ilyenkor alapul. Felmerül a kérdés, hogy a jelen esetben egy három évtizedes mun­kásságból mit válogasson ki, és mit tartson alkalmasnak: újraközölni a szerző. Törekedjék-e viszonylagos teljesség­re, vagy inkább az legyen a szempont: kikerek£thető-e a kötetnek egy gondolati íve. Nos, a könyv elolvasása után megállapíthatjuk, az egyéni önfejlődés mindenkor szük­ségszerűen jelenlevő variánsain túlmenően, a válogatásnak van egy jól kitapintható gondolati vonala. Nevezetesen annak bizonyítása, illetve kimutatása, hogy a magyarság utolsó másfél százados történetének szellemi megnyilvá­nulásaiban a mindenkori progressziót képviselő írók, poli­tikusok munkásságukban a pártosság és népiség együvé tartozását kívánták szintetizálni. A zömmel irodalomtörténeti vizsgálódással írott tanul­mányok nem jelentik azt, hogy az egyéni közelítések és vizsgálódások mögött ne rajzolódna ki világosan: a szerző­nek a magyarság történelmi-társadalmi fejlődéséről és ennek mutatóiról sajátos felfogása van. Az igen szerte­ágazó és tartalmában meglehetősen gazdag válogatással összeállított kötetnek a jelen recenzióban csak hézagos kivonatát adhatjuk. A tanulmánykötet három tematikai egységre bontható. A Petőfitől József Attiláig tartó fejezet valójában azokat a tanulmányokat tartalmazza, amelyekben megrajzolja Király István, hogy milyen eszmei-művészi kísérleteken; keresztül fogalmazódik meg az a tizenkilencedik—huszadik századi társadalomkritika, amelyben az úri-feudális Ma- ' gyarországot éri halálos találat. Ebben a részben kizárólag „irodalmi” pályák kerülnek elemzésre. Hozzá kell azonban tenni, — amely a Király-féle irodalomtörténetírást álta­lános érvénnyel is jellemzi —, hogy minden irodalomtör­téneti kísérletében legalább olyan súlyt kap a történeti mondanivaló, mint az „irodalmi”. Ady Endre és Mikszáth igényes monográfusa a magyar irodalom olyan jelenségé­ben, mint Petőfiben, vagy Móriczban a feudális maradvá­nyokkal terhelt Magyarország legveszélyesebb bírálóit lát­tatja. A kötet második tematikai egységét azok az írások adják, amelyekben Király perlekedik a kortársi irodalom néhány személyének és teljesítményének az elismertetésé­ért. Itt nemcsak az irodalomértő kortársi ember szólal meg, hanem a gondos szerkesztő, az irodalompolitikus és közéleti problémákra is egyaránt fogékony politikus. A harmadik témakört, egy napjainkban igen szerte- ágazóan értelmezett fogalomnak, a forradalmiságnak az értelmezése tölti ki. Király István egy meglehetősen szo­katlan fogalomtársítással dolgozik. Azt vizsgálja, mit je­lent a hétköznapok, a mindennapok egyhangúságában for­radalminak lenni. Arra törekszik, hogy kimutassa a mai forradalmiságnak, sokak által pusztán külső, formai ele­mekkel értelmezett jegyein túlmenően, vannak fontosabb ismérvei is. A napi munka elvégzéséhez szükséges cselek­vő emberi akarat ugyanúgy része a mai forradalmiságnak, mint a közeire nézés, a mindennapi feladatok vállalása. Van a mindennapok forradalmiságának morális eleme is: a nyughatatlan emberség, a cselekvő tenniakarás, a „nem nagy történelmi feladat végrehajtásában való közvetlen közreműködés”. Az olvasmányosan, tömör, feszes stílusban írt kötet tudást gyarapító igénnyel kerülhet könyvespolcunkra. (Szépirodalmi, 1976.) SZŐKE DOMONKOS | stván értette apjának min- • den szavát, azt is, amit ki­mondott, azt is, amit szégyellt ki­mondani. De hogy mért szidja most Imre öccsét, mért beszél most arról, hogy ha nem vigyáz a fiú az etetésnél, a tehénnek se lesz elege, azt nem szerette. Meg­bánta volna, hogy tegnap ingyen akart kaszálni? Nem bánja meg soha, amit egyszer tett, vagy mon­dott! Csak a rosszkedvét tölti most rajtuk, a fiain. Pedig hajnal óta kaszálnak, ha így hajtják, estére elkészülnek. Mért sietnek így? Ö bírja, akárhogy is szorítja az ap­ja. De hátul az öccse alig győzi, ők az apjával még csak pihennek kaszafenés után. míg az Imre be­éri őket izzadtan, kifulladva. De alig hogy Imre megtörli a homlo­kát, az apja már odaszól: „In­dulj!” A gyerek már alig bírja. Most meg ok nélkül beleköt. Mint­ha nem lehetne másnapra hagyni a rét felét. De megmondta az ap­ja, hogy holnap már gyűjteni akar. Már reggel arról beszélt, hogy es­te egy fogat kell a gráblába fa­ragni. .. Hátranézett, nem nagyon ma­radt-e el az öccse. így látta meg, hogy a kishúga jön szaladva a gyalogúton. Miért jön? Hiszen ebédet a Gyuri bácsi felesége hoz; Lengyel József: A BANICZA CSALAO Nyolcvan éve. ISS6. augusztus i-én született Lengyel József, József Attila-díjas író. E regény- részlet a Prenn Ferenc hánya­tott élete című művéből való. ■ a kislány ma az anyjával a krumplit válogatja. Sírósan, nagy zihálva jött a hú­ga, a lába, a szoknyája lucskos, a megfekvő őszi harmattól. Odaért hozzájuk, de még beszélni sem bírt mindjárt. Először nagyot lé­legzett, csak aztán mondta gyor­san, egyszerre: — Édesanyám küldött, hogy az urak keresik édesapámat, mert­hogy édesapám is benne vót a kommunba. Apja fel se nézett a kaszálás­ból, csak úgy kérdezte: — Micsoda urak? — A kis gróf, aki hadnagy, a pa- tikáros meg az új jegyző, meg nem idevalósi urak, katonák. — Anyád mit mondott? — Hogy nem tudja, édesapám hova ment, hogy édesapám már tennap ement — mondotta sírva a kislány. — Édesapámnak meg ize- ni. szaladjon be hamar az erdőbe, mer, az urak errefelé gyünnek. A Miska—Gyuri—Antal sógor is monta, monta, mikor futottam: „Mondd apádnak, elsiessen, mer a földhöz görbült embert az...” Elakadt a kislány és az öreg folytatta — „ ... úri vizslák nyúl­nak nézik”. Aztán felegyenesedett, kivette a tokmányból a fenőkövet, és amíg a kaszáját fente, szólt a lányhoz: — Ereggy vissza anyádhoz, mondd meg neki, ne küdözzön té­ged énhozzám postába. Ha gyün­nek az urak, majd meg tudok én felelni... Hajszála se görbült meg a grófnak. A község pénzén vet­tünk néki jegyet a vonatra. Pes­tig. Az akkor így vót rendbe. Most meg visszakapta a fődet... Ingyen takarítottuk be a gabonáját, mert így esett, és evvel kész... — De talán nem is egész kész — szólt most Imre. — Hallgass, gyerek — mordult fel az öreg —, nem neked való be­leszólni a közdologba. A kislány még ott állt.- — Ereggy, lány! mit állsz itt — mordult rá az apja, és újra neki­állt a kaszálásnak. A kislány el­ment. — Én se vagyok már gyerek — felelt most visszá az öccse. — Én is tudom, mihez kell szólni. De aztán hallgattak, és csak a kaszák suhogtak. J öttek, talán egy óra múlva. A fiatal gróf. a tisztek és a többiek. Odaálltak mind körül, szétvetett lábbal. A tisztek lovag­lópálcával a csizmájukat ütöget- ték. Az üreg Banicza csak ekkor hagyta abba a kaszálást. Felegye­nesedett, beszélni akart. De még egy szót se mondhatott, a kisgróf a szájára húzott a lovaglóostorral. Aztán az új jegyző ütött a szájá­ra ököllel. Mert ő most — részeg bosszúálló angyal — fizetett Szij- jas Kálmánért, érdemeket szerzett a gróf szeme láttára, pozíciót erő­sített, éppen jókor. Lovaglópálcával terelték őket a rendek közt, amit aznap vágtak. A rend végén az öreg Banicza kiköpte szájából a vért, hogy szól­ni tudjon a fiaihoz. — Hagyjátok itt a kaszát, mert délután vissza- gyüvünk. A jegenyék sorfala közt terelték őket tovább, ahol a regi jegyzőt agyonütötték; hogy kik, azt a három Banicza nem tudta. A jegenyesor végén beértek a községbe, de nem álltak meg a csendőrlaktanyáknál. Továbbmen­tek a vöröstéglás grófi ököristál­lóig, mely hátával a főutcának állt, míg a kastély messze egy park közepén volt valahol, nem látta azt senki, csak benti cselé­dek. A grófi ököristállóba lökték a három Baniczát. István, mikor be­terelték őket. úgy számolta a fél-» hományban, hogy tizenhatan van­nak. Három munkás a bőrgyárból már feküdt. Azok nem jajgattak. A kis takarékpénztári könyvelő, akinek a evikkerét beleverték a szemébe, vinnyogott, mint a meg­kínzott állat. Két zsidó kereskedő. Félholtan is alkudoztak és térden állva ri- mánkodtak, amin jókat nevettek a tiszt urak és a falusi intelligen­cia. Az egyiknek • a fia is ott volt. Egy szót se szólt, csak a száját rágta, ha ütötték. Ott feküdt később a bőrgyáriak mellett és nehezen lélegzett. A Misa—Gyuri—Antal sógor is ott volt már, aki még üzent ne­kik. Meg idegen vöröskatonák, há­rom vagy négy... A szalma alatt I is feküdt valaki, akinek az arca egész fekete volt... Később megis­merte István, mert azt még min­dig tiporta és rúgta a kisgróf és a patikus. A katolikus káplán volt, neki is, mint Gyuri bácsinak, Búj tor a neve. De egy másik Buj­tor. Az apja három holdja ott van nem messze tőlük... „Ezért tanít­tattunk?” ordított a kisgróf. „Ezért lettél pap, büdös paraszt? Hogy a Marxot prédikáld?” És ez igaz volt; kommunista lett a papi pén­zen iskolázott Bujtor gyerek, az egész falu büszkesége. A grófi ököristállóban ő volt az első, aki meghalt. A ztán a három Baniczát vet- ték elő. A jegyző megva­dulva tiporta őket. Mikor elfáradtak, egy vállas barna tiszt órája fénylő számlap­jára nézett. —• Háromnegyed tizenkettő. Most kivisszük őket. Menni már egyik se tudott. Fel­dobálták őket, nyolcával két kocsi­ra. szalmát dobtak föl éj ük, és a részeg tisztek felettük ültek a szalmán. A jegyző nem ült fel. — Én kérlek alássan hazame­gyek. .. Korán kell felkelni... A hivatal... — Kedves nődnek kézcsókom — bukogta részegen a patikus, és felült a lovakat hajtani. A jegyző pedig, azon mód visszament az is­tállóba. A vérsáros szalmába zu­hant és aludt. Negyedórát mentek, vagy talán félórát. A kocsi vad iramban ráz-' ta őket. De az már nem is fájt összetört testüknek. Ö hátul feküdt a saroglyán, úgy ahogy odadob­ták, arccal lefelé az apjára. Rágni kezdte a kötelet, amit az ököristállóban raktak rá. Mikor átrágta, az apja kötelékét kereste. De az már nem mozdult... Az öccse felé kotorászott. Az megér­tette, mit akar. — Hagyd, én már nem. bírok — nyöszörögte halkan. A halott apján át kezdte magát lecsúztatní a kocsiról. A kövér ke­reskedő Imre alatt visszájáról fe­küdt, a feje lelógott a kocsi végén, kifordult szeme fehérjében meg­csillant az előbukkanó hold... István lassan kihúzakodott a szalma alól, és lecsúszott a kocsi végéről. Vérében feküdt az út közepén, aztán kicsit felocsúdott. Betemette porral a vérét és belehengergózött az árokba. Az árokban mászott to­vább, míg egy bokorhoz ért... é é

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom