Népújság, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-08 / 187. szám
Huszonkét apostol avagy: miért jut eszembe nagyanyám komódja? Volt Balaton falujában, nagyanyám házában egy nagy-nagy fekete láda. Valójában szekrény volt az, asztalnál jóval magasabb, végig fiókos szekrény, sublót, komód, ahogyan mi neveztük, de annyira dísztelen kivitelű, amilyen csak egy festett, ácsolt láda lehet. A fiókok kulcsát nagyanyám őrizte. Azok a ritka napok, vasárnap délutánok, amelyeken nagyanyánk kinyitotta a láda valamelyik fiókját, nekünk, gyerekeknek fontos eseményt jelentettek. Ügy tetszett, hogy valamikor a hajdanvolt, hol- nemvolt időben ez a láda kitátotta sokfiókos pofáját, és amit csak beharapni bírt a régmúlt világból, azt őrzi fiókjainak sötét rekeszeiben, napfénytől is elzártam Ezért aztán az ősrégi sötétség meg az ősrégi szag mellett ez a fiókos láda olyan ré- ges-régi holmikkal ajándékozott meg bennünket, amelyek izgalmával, titokzatosságával semmilyen mese nem versenghetett. Egy ízben elcsentük a kulcsot, 6 az alkalmat kihasználva, beosontunk az elsötétített' szobába, ahol a láda állt. Ügy bizony, alaposan felforgattuk a fiókokat, beleturkáltunk minden rekeszbe. S nem értettük, miért nem érezzük ugyanazt az izgalmat, feszült szorongást, a titokzatosság re- megtető áhítatát, amit akkor éreztünk, ha nagyanyánk keze merült el a láda kincsei között. Nagyanyám mindnyájunkat meg- pirongatott türelmetlen pá- kosztosságunk miatt, aztán szépen elmagyarázta, hogy azok a réges-régi holmik, amelyeket az ő anyja és nagyanyja halmozott fel s a legnagyobb gonddal elhelyezett, megőrzött a ládafiában, csak azok kezében szólalnak meg, akik ismerik eredetüket, jelentésüket, történetüket. Avatatlan, idegen kezekben a régi holmik, tárgyak holtak és némák maradnak mindörökre, végül elkallódnak, tönkremennek. Bizonyára sokakban különböző gondolatokat ébreszt az, ha a honismereti és helytörténeti mozgalomról hallanak; nekem nagyanyám sokfiókos fekete ládája jut eszembe, s azok a szavak, amelyeket avatatlan tur- kászkodásunkhoz fűzött. Vallom, cseppet sem közömbös, hogyan közeledünk múl- tunk-történelmünk kincses ládájához. A honismereti és helytörténeti mozgalom kulcs ehhez a ládához. Ám arra is ügyelnünk, vigyáznunk kell, avatatlan kezek ne turkásszanak a rekeszekben. Hol tart a honismereti mozgalom Hevesben? Ezt akartam megtudni, tapasztalatokat böngészve falun, városon, iskolában, múzeumban. Elöljáróban hadd mondjam meg, ha a mozgalmat szó szerinti jelentésében mérjük (mozgalom: társadalmi méretű, szervezett tevékenység; élénk tevékenység) ilyesmiről nem beszélhetünk. Csak a kezdet kezdeténél tartunk. Kevés szakkört tartanak nyilván, de ezek között is még kevesebb, ahol valójában is honismereti munka folyik. E szakkörök működését a megszállott kevesek konok hite táplálja. Tarnaőrs példája Szép alföldi falu. Már eleink is igen kedvelhették, hiszen valahavolt vadregényes tája, vadban bővelkedő hajdani hatalmas erdősége s az erre kanyargó Tárná folyó az ősidőkben lehetőséget kínált a megtelepedésre. S hogy korán meg is telepedtek, annak régészeti és írásos bizonyítékai vannak. Történelmünk és irodalmunk lapjaira egyaránt felkerült neve, amelyet Örs vezértől származtatnak. Nevezetességei között tartják számon, hogy itteni táborában halt meg j 1870. augusztus 0., vasárnap Rákóczi generálisa, Vak Bottyán. Itt töltötte utolsó éveit Orczy Lőrinc, litera- túránk úttörője s az írói tehetségek lelkes pártfogója, kinél két esztendeig Kazinczy Ferenc is vendégeskedett. Megfordult e faluban Széchenyi István, majd Jókai Mór is. Bőven akad tehát ápolásra érdemes hagyomány. A Heves vármegyei ismertető és adattár (1936) említést tesz „az iskola kis múzeumáról”, annak kapcsán, hogy ott őriznek egy csiszolt kőbaltát, „melyet az iskola udvarán találtak 1935- ben”. Nem minden előzmény nélkül való hát, hogy éppen itt találni az iskolában most is honismereti szakkört. Vezetője Balogh József magyar—történelem szakos tanár. Mátraderecs- kéről elszármazott, s e tájban meggyökeresedett palóc, tele szenvedéllyel, fáradhatatlan energiával. Az ő konok kitartása, hite élteti immár 18 éve a honismereti szakkört. Nem elégedett meg azzal, hogy csupán pedagógusi hivatását teljesítse, hogy jól oktassa a reábízott gyermekeket. Többet akart és többet is tett ennél : a körülvevő valóság, múltunk és jelenünk, aszű- kebb környezet megismertetésével okosan szeretni és szerettetni a hazát. — Minden szabad idejét a honismereti munka tölti ki, még pihenésre való nyári szabadságát is erre a szenvedélyére áldozza 18 éve. Balogh Józsefné, a feleség mondja ezeket, mert a férj most is távol van. Egyhetes megyei továbbképzés után Nyíregyházán tölti idejét, ahol a honismereti és helytörténeti szakkörvezetők országos szakmai képzésén vesz részt. A feleség maga is pedagógus, ismeri férje tevékenységét, s megértő támogatója honismereti munkájának. — Tizenöt-húszán vannak a szakkörben, s megtervezett program szerint dolgoznak. Rendszeres múzeumlátogatás, évfordulós rendezvények szerepelnek programjukban, de amit csinálnak, az többnyire nem látványos. Összegyűjtötték például a helyi forrásokat, emlékeket, tárgyi anyagokat, a népi hiedelmeket, szokásokat, babonákat. Gyűjteményüket a hatvani múzeumnak adták át... Domoszló: félbeszakadt vállalkozás A Mátra aljában meghúzódó Domoszló történelmi emlékeiről ugyancsak hotsz- szan lehetne értekezni. Sok beszédes bizonyítéka került elő itt az egykori emberi munkának a késői kőkorból, s a bronzkorból is. Szabóié ska Péter, iskolaigazgató, arra vállalkozott, hogy megmentse a község arra érdemes szellemi és tárgyi hagyománykincsét. Lelkes szenvedélye, aktivitása mozgósító és eleven erő volt, amely magával ragadta nemcsak diákjait, hanem a felnőtteket, a falu egész lakosságát is. A rendszeres és céltudatos gyűjtőmunka eredményeként gazdag, értékes szép anyag gyűlt ö:sze. Valóságos múzeum született az iskolában. A domoszlói iskola múzeumának darabjait magam i6 megcsodáltam. Rendszerezve, vitrinekbe zárva sorakoztak tantermekben, az iskola folyosóján. Később minden a padlásra került. Dr. Nagy Gyula, a gyöngyösi Mátra Múzeum igazgatója így emlékezik a domoszlói múzevm utóéletére: — A pedagógusok sokat tehetnek azért, hogy a honismereti és helytörténeti gyűjtőmunka valóban mozgalommá váljék. Értékes emlékeket menthetnek meg, ha szakképzett irányítói akadnak a gyűjtésnek, s hozzáértő tanácsokkal szervezik és irányítják a gyűjtőmunkát, a '-rendszerezést és elrendezést. Szabolcska Péter ilyen pedagógus volt. Távozásával azonban minden megállt Domoszlón. Az összegyűjtött anyag jó részét széthurcolták, ebek harmin- cadjára került számos értékes darab. Amit meghagytak belőle, azt a múzeumunk gyűjteményébe vettük. Megrabolva ugyan, de még így is igen szép anyagot sikerült biztonságba helyezni. — Bosszantó dolog ez — kapcsolódik az elmondottakhoz Molnár József muzeológus, a legújabbkori történelmi gyűjtemény, s úgy is mondhatni: a helytörténeti gyűjtemény gondozója. — Muzeális értékeink védelmét törvény biztosítja, ám nem mindig sikerül érvényt szerezni a törvény szellemének. A diákok gyűjtőmunkájának eredményét sokan megdézsmálják, sok olyan értékes tárgy kerül így magánkézbe, amelynek közgyűjteményben lenne a helye. Csak tessék megnézni a pedagógusok lakásait, a legtöbb tele van értékes néprajzi tárgyakkal. Ugyan honnan valók ezek?! Nemrég; az egyik iskolában remek kerámiákat láttam, s kértem, adják ide, múzeumban a helye. Nem adták. Most már nincsenek meg, nem tudja senki (?!) hová lettek... Bázis és forrás: a múzeum és a levéltár „A honismereti mozgalmat a közoktatás, a közművelődés, a tudományos, irodalmi és művészeti élet, a termelőmunka minden te~ rületén, valamint a társadalmi szervezetek és mozgalmak keretében folyó vagy kialakítható tömegpolitikai- közművelődési tevékenységnek tekintjük, a helyi kötődés, a nemzeti önismeret, a szocialista nemzettudat elmélyítésére, a közös kultúra, haladó hagyományaink ápolására, az alkotó haza- fiság és nemzetköziség érzésének fejlesztésére...” — Ez év elején a Kecskeméten megtartott II. országos honismereti konferencián hangzott el ez az általános állásfoglalás. Ez adja a feladatot, hogy a Honismereti munka, amelyet eddig megszállott kevesek hite és szenvedélye táplált, Hevesben is mozgalom, társadalmi mé retű, szervezett tevékenység, élénk tevékenység legyen. — Valami már megmozdult — mondja Kovács Béla, a Heves megyei Levéltár igazgatója, aki egyben a Hazafias Népfront honismereti és helytörténeti bizottságának is vezetője. — Heves megye valamennyi általános és középiskolájába értesítés ment, ami egyhetes tanfolyamra hívta azokat a pedagógusokat, akik eddig honismereti szakkört vezettek vagy későbbiekben szeretnének ebbe a munkába bekapcsolódni. Mindössze 22 pedagógus jött el. Tehát egyelőre csak rájuk, huszonkettőjükre számíthatunk. Az alapoknál kezdtük, hogy helyes fogalmat kapjanak, mi az, amit végezniük kell. Helytörténet és levéltár, helytörténet és régészet, bibliográfiai alapismeretek és más hasonló . témákról hallgattak szakelőadást egy héten át. — A levéltár és a múzeum bázisa és forrása a hely- történeti munkának, a tudományos kutatómunkának. Ez hivatásszerű feladatunk Szervező munkával nem foglalkozhatunk, ebben a népfrontnak és a Megyei Művelődési Központnak kell segítenie... Huszonketten vannak, ök az a mag, akik az áldozatos munkára vállalkoztak. Vannak közöttük, akik hosz- szabb ideje fáradoznak, a nagy többség azonban új vállalkozó. Ne tűnjék túlzásnak, ha azt mondom rájuk: apostolok. Mert azok. Köznapi ruhában járó apostolok, olyan emberek, akik fellelhető emlékeink, értékeink megmentésére, megőrzésére vállalkoztak, s így tanítják okosan szeretni a hazát, ami mindig a szőkébb környezet szeretetéből táplálkozik, mélyen eresztve gyökérzetét az eltemetett múlt rétegeibe. A gyökerek — ahogyan Váci Mi- . hály írta — „olyan mélyre nőnek, hogy termővé kötik fergeteges Időnket”. Pataky Dezső A helytállás jutalma Volt idő, amikor társadalmi szintű vita folyt hazánkban a „mai fiatalokról”, az ifjúság megítéléséről. Sokan — bekapcsolódva ebbe a Ritába — a külsőségek alapján ítéltek, mások a személyes tapasztalataikat általánosították, Azóta évek téltek el, s a fiatalokkal kapcsolatos vita is eldőlt. Megjegyzések, ellenvélemények ma is elhangzanak — néha jogosan, máskor jogtalanul —. de korántsem olyan éllel, mint egykoron. S hogy ez ma már így, a fiatalokra nézve kedvező hangsúllyal történik, annak a. legfőbb oka: a magyar ifjúság a helytállásával, a megbízhatóságával. a tettrekész- ségével megváltoztatta a néhány évvel ezelőtti bírálók szemléletét. Ezt a KISZ IX. kongresszusán Kádár János a következőképpen fogalmazta meg: „Azt hiszem, lényegesen előbbre jutottunk, a megítélés körüli vita eldőlt. Tudjuk, hogy az ifjúság felkészültebb és általában jobban helytáll a tanulásban, a munkában, mint korábban. Az ifjúság jól dolgozik, akár a termelési feladatokból, akár például a honvédelmi kötelzettségek teljesítéséről van szó. Hazánkban a mintegy ötmillió kereső közül kétmillió fiatal... Sőt: a szocialista brigádtagok mintegy 40 százaléka fiatal. Azt hiszem, semmiféle eredményünket nem értékelhetnénk megfelelően, ha e kétmillió fiatal munkáját nem vennénk figyelembe.’’ És ez a dolog nyitja: a fiatalok munkája. A kifejezés nemcsak az üzemi, a gyári, a hivatali vagy a mezőgazdasági tevékenységüket foglalja magába, hanem az önként vállalt munkát is. A kommunista műszakokat vagy az építőtáborokban eltöltött hasznos napokat Nézzük az utóbbit: Heves megyében, illetve a megyéből az idei nyáron több mint kézezer-kétszáz fiatal vesz részt építőtáborokban, s máris többen jelentkeztek az augusztusi „ráadásturnusba”.., Ezek után természetes, hogy a helytállás, az oda- adóan végzett társadalmi munka jutalma nem marad el. Az ifjúsági szövetség legjobban dolgozó, a népgazdaságnak legtöbbet segítő alapszervezetei, klubjai, szocialista brigádjai jelentős erkölcsi és anyagi elismerésben részesülnek. Aprópénzre vált. va: a KISZ és az Állami Ifjúsági Bizottság különféle kedvezményes utalványokat ajándékoz a fiataloknak. Ezekkel az utalványokkal olcsóbbon üdülhetnek az ország különböző részeiben levő ifjúsági táborokban. a szelvényekkel — mivel minden vendéglátóipari egységben kötelesek elfogadni — biztosíthatják maguknak a változatos étkezést a túrázó diákok, ifjúmunkások. tsz- fiatalok. Sőt: TIT-előadásokra, hangversenyekre, színházi előadásokra mehetnek el az utalványfüzet segítségével. Azok a diákzsebű lányok és fiúk jutnak ezáltal a külföl. di és a hazai tájakra, a művészetek otthonaiba, akik a hivatásukra készülve, vagy a pályájuk elején járva nem rendelkeznek tömött erszényekkel. Azok a fiatalok, akik viszont tudják és érzik, hogy hol és mikor lehetnek leginkább a közös ügyünk, az együtt formált tervek megvalósításának részesei. S ha helytálltak, megérdemlik a jutalmat. Szilvás István Céhlevelek és céhek Az egy városban élő, azonos ipart űző kézművesek a középkortól kezdve a múlt század közepéig szervezetekbe, céhekbe tömörültek. Kiváltságaikat, kötelességeiket, önkormányzatuk szabályait okiratokban rögzítették le, s ezeket a város vezetőségével, földesúri birtokon a földesúrral és a XVIII. század elejétől többnyire a királlyal ismertették el. Ezeket -az írásokat hívjuk céhleveleknek. I. Ferenc 1805-ben elrendelte, hogy az egész országból gyűjtsék össze a céhleveleket, mert új, egységes céhszabályzatot akart kiadni. A beszedett céhleveleket Bécsbe küldték, a királyi kancelláriába, s ott hevertek hat évtizedig. Csak a kiegyezés után sikerült ezeket Magyarországnak visszaszereznie, akkor, amikor a céhrendszer már megszűnt. Nagyobb részük, kétezer az Országos Levéltárba került, s ez az értékes gyűjtemény 1945-ben a lángok martalékává lett. Az anyag kisebb részét, 738-at a budapesti Egyetemi Könyvtár kapta. Itt található ma a magyar céhlevelek egyetlen nagyobb gyűjteménye. A céh levelek az ország legkülönbözőbb városaiból származnak, legtöbb köztük a szabóké (86), a csizmadiáké (77) és a takácsoké (62). Nagyobb részüket a XVIII. sí:ú:sd’''»n bocsátották ki. Szövegüket szép, gondos ;r,_- sal pergamenre rótták, bőrbe kötötték és viaszpecséttel hitelesítették. Érdemes ezekben az iratokban lapozgatni, mert sok érdekes jellemző adatot árulnak el iparunk múltjáról, a régi szokásokról, erkölcsökről. Az első szabályok a vallási kötelezettségeket írták elő. Különös szigorúsággal tartották számon a részvételt az úrnapi körmeneten, valamint a céh védőszentjének ünnepén s a négy kántorböjtön mondott miséken. A távol maradók büntetést fizettek, pénzt vagy viaszt — ezekből gyertyákat öntöttek —, mégpedig a mesterek kétszer annyit, mint a legények. Az inasok büntetése verés volt, vagy mint a céhlevelek kifejezték: „testi sanyargatás”. A céhlevelek előírták, hogy negyedévenként — néhol havonként — gyűlést tartsanak, kétévenként pedig választást. Ilyenkor választotinas engedelmes, illedelmes legyen, tűrje el a fenyítéseket, járjon templomba, végezzen el minden munkát, vízhordást, favágást is. Fizetést nem kapott, legfeljebb kevés ruhát, de ezt se mindenütt. A felszabadult legények viselkedésére is erősen ügyeltek, tiltották a mulatozást, verekedést, kártyázást, koc- kázást. Ha önállósítani akarták magukat, akkor legalább három évig vándorolniuk kellett. Az idegen városokban az atyamester osztotta ták meg a céhmestert, vagyis a szervezet vezetőjét és pénztárosát. a szabályok őrét és az ellenük vélő!: lóját, valamint az atyamestert, a két vagy több rhívlá- tót és a többi vezetőt. Az artikulusok nagyobb része a céhbe való felvételt szabályozza. Inasnak csuk törvényes házasságból származót fogadtak fel. Inaside- je általában 3—4 év, de néhol 5—6. A pécsi lakatosoknál az erős testalkatú inas 3 évig szolgált, az erőtlenebb pedig 4-ig. Előírták, hogy az be őket munkára egy mesterhez. Mesterré csak olyat fogadtak be, aki polgárjogot szerzett és „remekelt”, azaz bemutatta, hogy az ipart jól megtanulta. A debreceni szíjgyártóknál négy lóra való ..minden szerszámot” kellett elkészíteni; a rohonci gombkötőknél ötféle különleges gombot; a kassai kovácsoknál három puskát; a pesti órásoknál olyan álló órát, amely ütötte az órákat és mi- nutákat, mutatta a kalendáriumot, a holdtöltét és újholdat. A remek elkészítése után meghatározott taksát kellett lefizetni — a XVIII. században általában 30 forintot — és mesterebédet adni. Mesternek azonban nem vettek fel mindenkit, ügyeltek arra, hogy ne legyen nagy a konkurrencia. A pécsi lakatosok külön hangsúlyozták, hogy csak annyi mestert fogadjanak a céhbe, amennyi kell „a munkák végbe vitelére”, nehogy „sok lévén az mester ember és munka kevés”. A felvételnél előnyben részesültek a mesterek fiai, s azok, akik mester lányát, vagy özvegyét vették feleségül. A nem céhtagoknak, a kontároknak, „himpelléreknek” munkavállalását a városok szabályai sem engedték meg, megbüntették őket és szerszámaikat is elkobozták. Az egyéb szabályok gondoskodtak a betegek ellátásáról, a megholtak temetéséről, előírták, hogy a nőtlen mester egy éven belül házasodjon meg, este mindenki tartózkodjék otthon, senki se csábítsa el más legényét, inasát. Rendkívül érdekes a pesti kirurgusok következő szabálya: Ha valamelyik mesternek „nehéz paciense vagyon, vagy incisio (a beteg testébe vágás) tétel, vagy golyóbis kivétel, vagy csontoknak helyre tételének szüksége, tartozik a többi mestereket convocálni (összehívni)” és velük konzíliumot tarla- ni. A mondottakból kitűnik, hogy a céhek elsősorban érdekvédelmi szervek voltak. Azonban a közönségnek is haszna volt belőlük, mert aria vigyáztak, hogy selejtes áru ne kerüljön ki a kezük alól. A céhméster és a mívlá- tók rendszeresen ellenőrizték a munkákat, a rosszul elkészített iparcikkeket elvették és megsemmisítették, készítőjüket pedig megbírságolták. Arra is ügyeltek, hogy a megyék, városok által megszabott árakat ne lépje túl egyetlen céhtag sem. Vérlesy Miklós Mária Terézia oklevele a Tudományegyetem alapításáról
