Népújság, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-08 / 187. szám

I Lehel kürtje helyett Üjkori népvándorlás. Csak most nem új hazát hódít meg, hanem új, egy. a számára új népet a saját hazájában ismer meg. Ami néhány évtizede még elképzelhetetlennek tunt, az ma mindennapos, ami egykor álomnak is iri­gyelt volt, az ma a mindennapok valósága. De legalábbis mind többünknek a mindennapos valósága lett a nemzet­közi turizmus. Mert erről van szó. Ez az az újkori nép- vándorlás, amikor a lovak nyerge helyett a legrosszabb esetben a motorok nyerge ad megülnivalót száznyi, ezer­nyi kilométereken át, amikor nem kell sátrat verni, mert a kempingek fenntartói már jó előre felverték azt a szá­munkra; nem nyíl kelletik és tegez, hanem legalább cse­kélyke nyelvtudás és nem hordákban, törzsekben vándo­rolnak ma Európa — és a világ! — népei szerte és vissza a kontinenseken, hanem csoportokban. Turistacsoportok­ban. És a vezér neve sem Árpád vagy Bulcsu — hanem nálunk például ez esetben IBUSZ vagy Expressz. Másutt INTOURIST vagy ORBIS. Lehel kürtje helyett a bédekkert és a buzogány helyett a fényképezőgépet szorongatjuk. A szalámit már nem ér­demes. Drágább, mint egy antik buzogány! Nos. szóval a világméretű turizmusból nemcsak kikér­te. de ki is kapta részét és helyét a magyar. Fél esztendő alatt több mint egymillió-háromszázezer honfitársam for­dult meg a külhonban és ez szerény számítás szerint is azt jelenti, hogy az év végére talán elérjük a kerek há­rommillió kiutazót is. Tehát megközelítően minden har­madik magyar állampolgár — vagy három és feledik?! — legalább egy évben egyszer, átlépi a hazája határát és elindul a világ négy tája felé. Ha tovább játszunk — miért is lenne ez játék? — e rögtönzött és nem éppen precíz, hozzáértő, de tájékozódni mégiscsak hasznos sta­tisztikával, hát az derül Jci, hogy ha csak a tizenévesektől .'elfelé számoljuk a magyar turistákat — majd minden második felnőtt ember 1976-ban ki- és elutazik egy .,más” világba. És ez a szám még akkor is megkapó, ha tudjuk, logy nem kevés azoknak a száma sem. akik kétszer, sőt áromszor is nekivágnak a környező országok szomszédos újainak. A magyar nép tehát utazik. Nemcsak, mint ingázó i munkahelyére, de mint — ha kispénzű is — turista is, á a nagyvilágba. A nagyvilágba, magyar! És a nagyvilágból? Onnan meg majd hárommillió külföldi látogatott el hozzánk. A környező és a távoli országokból, a szocialis­ta és a tőkés országokból egyaránt. Ha hinni lehet a szá­moknak és a júliusnak, meg az augusztusnak, de még a szeptembernek is, a második félév csak még több látoga. tót hozhat, így aztán nem túlzás az előrejelzésem: lesz vagy hatmillió vendég. Ez majdnem hazánk lakosságának kétharmada. De még mindig számoljunk, illetőleg adjunk most össze, a legegyszerűbb alapműveletet végezve is ki­derül, hogy kereken tízmillió ember nyüzsög, mbzog. uta­zik ki- és be ebből a kis országból — és -ba: Magyaror­szág teljes lakossága. Üjkori népvándorlás? Hó; van ettől bármely ókori? Hol volt valaha is az em­beriség történetében és történelmében példa arra. hogy a civilizációnak csak eme kis csücskéből és csücskébe 'lyen tömeggel áramoljanak ki és be az emberek milliói? Soha és sehol. Ehhez nemcsak a huszadik század második fele szükségeltetett, de a harmincesztendős béke is. itt Európában legalábbis. Ahol ilyen történelmi fogalmak is járják: harmincéves háború! — .. .amikor Prágában voltunk... Emlékszel? — ...és, amikor Barcelonában? — Ahá, de Leningrádban... Emlékszel? — lelkesedik emlékein a felnőtt korosztály, a derékhad inkább, amely mint szerelmes csókkal, nem tud betelni az utazás mé- zességes szépségével. Utazik és nem hiszi, hogy utazhat, mert emlékszik még, amikor az utazás csak az álmok csodaszép, meseautó kocsiján volt lehetséges. Emlékezik és örömmel vélekszik arra. hogy ismerőse, szomszédja, munkatársa, tereferepartnere lehet a külhoni városok szépségeit illetően, és úgy cseveghet Moszkváról vagy Párizsról manapság vele, mint évtizede a szomszéd falu szatócsbolt járnák eseményeiről. A tizen- és huszonévesek számára ebben a létő világon semmi különösebb szenzáció nincs. A becsületes ember útlevele azért van, hogy használja is azt. a világ azért, hogy meglássa, az emberek, hogy megismerje egyik a má­sikat. Természetesnek tartják a csere-építőtáborokat, a világ országútjain való ténfergést, rábámulást mindarra, amit az emberiség eddig épített, hogy tudják, mi az, amit még nekik kell és lehet építeni. Másképpen persze! Gyermekeink és unokáink számára hiába is mesélnénk — jó szó: mesélni, mint Grimm apó — arról, hogyan remegtünk az izgalomtól, amikor először nyílt alkalom arra. hogy.., .. .De hagyjuk most ezt. Maradjunk annál, hogy csak :bben a kis országban, csak itt tízmilliónyi ember nyü­zsög. utazik ki vagy be, tervez, ismerkedik, ismeretséget köt. megszeret vagy megharagszik, emlékeket gyűjt, ame­lyek hazaérkezvén, végül is mindig édesek és valóban emlékezetesek lesznek. Ez is egy formája a nyárspolgáriság elleni harcnak. Csak az a jó és helyes, ahogyan nálam van. ahogyan én élek. Ha valaki másképpen él, az nem élet. Helyette meg­ismerjük és megértjük egymást, megismernek és tisztelni megtanulnak bennünket azok is, akik míg nem látták por­tánk szépségét, azt hitték, hogy még mindig ama bizonyos nyereg alatt puhítjuk a húst. A marhát természetesen, minthogy a Közös Piac országai e húsfajta exportja előtt húzták be egy időre az ajtót. Tízmillió ember. Tízmillió emberi emlék. Az agyakban, az emlékekben nincsenek országhatárok. Tízmilliószor tízmillió ismeret­ség. Az ember \4loban kezd emberiség és az emberiség emberiesség lenni. Igaz, erre az utóbbi megállapításra nincs statisztikai számadat. Mi lesz velünk, Libanon? {Fotó: L’Umunité Dimanche) Több mint száz éve annak, hogy Toldy Ferenc, Ipolyi Arnold, Henszlmann Imre és Römer Flóris országos moz­galmat hirdettek múltunk pusztuló történelmi értékei­nek megmentésére. Fárado­zásukat 1872-ben siker koro­názta: létrejött az önálló ma­gyar műemlékvédelmi szer­vezet. Ettől kezdve mindig akadtak olyan lelkes szakem­berek. akik előrelendítették az olykor akadozó munkát. Róluk, az utóbbi 104 év főbb állomásairól, a műemlék- fenntartás rendszeréről és a műemlékek hasznosításának ma is komoly gondot jelentő kérdéseiről beszélgetett mun­katársunk dr. Tilinger Ist­vánnal, az Országos Műemlé­ki Felügyelőség igazgatójá­val. — Milyen vonások jel­lemezték az 1872-től 1945- ig tartó időszak törek­véseit? — A kis létszámú, ideig­lenes bizottság helyesen is­merte fel. hogy a régi épü­letek karbantartása, megóvá­sa igényli a rájuk vonatko­zó valamennyi információ lelkiismeretes összegyűjtését. Felhívása nyomán tanítók, tanárok. papok, orvosok, gazdatisztek. közigazgatási hivatalnokok készségesen küldték a különböző színvo­nalú és értékű vázlatokat, felméréseket, naiv látképe­ket. régi metszeteket. Ebből a vegyes értékű anyagból formálódott az 1870-es évek elején az első. a nyolcszáz- ötvenhárom emléket számon tartó műemlékjegyzék. A helyreállítási tevékenység is megindult. A kor nagy egyé­niségei nemcsak a hajdani idők formanyelvének megis­merésére törekedtek, hanem azok utánzására, sőt korrek­ciójára is. Fölényes bizton­sággal egészítették ki például a középkori épületszerkeze­teket, ám ugyanakkor meg­fosztották ezeket minden, ké­sőbb hozzájuk csatolt tolda­léktól. Ezt a szemléletet a kortársak — többek között — Nöller István, a zsámbéki romok konzerválója — is ki­fogásolták. ö így fogalmaz: „A műemléket elsősorban szerkezetében kell megerősí­teni, és kiegészíteni csak ott, ahol a kiegészítés módjára félreismerhetetlenül biztos nyomok maradtak.” Az első négy évtized során mégis számos eredmény született, amelyre ma is büszkék lehe­tünk. Fordulópontot jelentett a proletárdiktatúra. Ekkor Éber László sürgette azt, hogy a specializálódás felé Hol tart a magyar műemlék- védelem? Beszélgetés dr. Tilinger Istvánnal, az Országos Műemléki Felügyelőség igazgatójával haladó világban a műemléki bizottságnak is szakhivatallá kell alakulnia. A helyes el­képzelés nem valósult meg, csak a felszabadulás után. Az 1949-ben megalakult Elnöki Tanács még ebben az évben közzétette az 1881-es rendel­kezést felváltó, új műemlék- védelmi törvényerejű rende­letet, amely egyértelműen ki­mondta, hogy ,... .a magyar történet, tudomány és mű­vészet emlékeit és eredmé­nyeit. mint közművelődésünk örökbecsű értékeit... fokozott védelemben kell részesíteni, és azokat az egész nép szá­mára hozzáférhetővé kell tenni”. Közös szervezetben egyesült a múzeum- és a műemlékügy. s létrejött a ha­tósági jogkörre felruházott. Múzeumok és Műemlékek Országos Központja. 1953- ban a két területet szétvá­lasztották, s 1957-től már működött az önálló szerve­zettel és költségvetéssel ren­delkező Országos Műemléki Felügyelőség. — Miként összegezné az elmúlt harmincegy cv főbb eredményeit? — Az egymást követő és továbbfejlesztő rendeletek megteremtették munkánk törvényes kereteit és lehe­tőségeit. Nem véletlen az, hogy jogszabály-alkotásunkat hazánk határain túl is di­csérik. Feladatunk az — s ezt mindig következetesen megvalósítottuk —. hogy a múlt építészetének értékes emlékeit hitelesen, esztétikai megjelenésükben érthetően és élményt adóan bemutas­suk és megőrizzük. Ez vo­natkozik az épülel-.íyütte- sekre és a települési egy­ségekre is. Jó érzéssel mond­hatom: városaink, falvaink egy részének történeti cent­rumai eredeti jellegüket meg­tartva. bekapcsolódnak a ma vérkeringésébe, s tevékeny­ségük révén nem váltak gát­ló tehertétellé, amolyan re­zervátummá. Túljutottunk a kezdeti nehézségeken, s ma már országszerte 8304 védett műemlék sorsára ügyelünk. Ezek 49 százaléka állami. 31 egyházi és húsz százaléka magántulajdonban van. Fo­rintértéküket még milliár- dokban sem lehet kifejezni, hiszen eszmei jelentőségük felbecsülhetetlen. Az előbb említett adatok beszédesen jelzik: mit tettünk 1945 óta. Természetesen nemcsak a rendeletekre támaszkodtunk, hanem igyekeztünk meg­győzni az embereket a hely­reállítás, az állagvédelem fontosságáról is. hiszen a múltjának emlékeit értő és féltve őrző közösség társa­dalmi igénye nélkül a hiva­talos ügyködés talajtalanná válna. Ezért jelentkeztek az OMF munkatársai a sajtó­ban. a rádióban, a televízió­ban népszerűsítő közlemé­nyekkel, cikkekkel, előadá­sokkal. A műemléki albizott­ságok tagjait országos érte­kezleteken tájékoztattuk el­képzeléseinkről. s ma is szá­mítunk aktivitásukra. Tavaly az egri nyári egyetem kere­tében a megyeszékhely szo­cialista brigádjai részére pá­lyázatot hirdettünk. amely élénk visszhangot váltott ki. A dolgozók komolyan vették a feladatot, s figyelemre mél­tó munkákkal, ötletekkel lep­tek meg bennünket. — Köztudomású, hogy az újjávarázsolt épületek felhasználása komoly gond, különösképp a kas­télyoknál. Hogyan igye­keznek úrrá lenni eze­ken a nehézségeken? — A felszabadulás után örültünk annak, ha bármilyen gazdája akadt a megrongált értékeknek, mert ha kény- szerűségből is. de gondoskod­ni kellett az állagvédelemről. Ma már igényesebbek va­gyunk, s a helyi tanácsi szervekkel együttműködve keressük a legmegfelelőbb hasznosítást. Ez persze a kastélyok esetében nem megy olyan könnyen. Leginkább alkalmasak kulturális célok­ra, azaz művelődési cent­rumnak, múzeumnak, alkotó­háznak, esetleg szállodának. kevésbé iskolának, kórház­nak, szociális otthonnak. Alap­elvünk az, hogy olyan funk­ciót válasszanak az illetéke­sek. amely nem károsítja a műemléket, nem kíván an­nak értékeit sértő átalakítást, s a nagyközönség számára továbbra is hozzáférhető ma­rad. Ezt sikerült megvalósí­tani Fertőd. Egervár. Bozsok, Nagyvázsony. Bodajk. Mór, Pécel. Nagytétény, Nagyke- rekj. No.'zvaj. Keszthely, Mi­hályi és> Nagycenk esetében. — A tarnaörsi Orczy- kasf élj ról megfeledkez­tek? — Sokat foglalkoztunk ez­zel a kérdéssel. A renoválás harmincmillió forintba ke­rült volna. Mi segíteni akar­tunk, pénzt kínáltunk, de csak úgy, ha a helyiek is összefognak, s biztosítják az összeg jelentős részét. Másutt sikerült, itt nem. Sajnos, emiatt az épület a veszteség­listára került. Az ajánlatunk persze ma is a régi. csakhát partnerek kerestetnek. — Mi lesz a veszélyez­tetett népi lakóházak sorsa? — Az egyre igényesebbé váló élet pusztulásra ítélte ezeket, helyükre villáknak is beillő családi otthonok emelkednek. Ezért újfajta támogatási rendszert vezet­tünk be. A tulajdonosoknak esetenként pénzt, tervezési segítséget, építőanyagokat biztosítunk, hogy helyrehoz­zák. s jói karbantartsák az épületeket. — Az egriek sokat tettek a történelmi városmag rekonstrukciójáért. Mi a véleménye ezekről a tö­rekvésekről? — Példamutatóak. hiszen az egves tömböket — velünk együttműködve — egységes tervek alapján állították helyre, s arra is ügyeltek, hogy a foghíjakat a környe­zet hangulatához illeszkedő házakkal pótolják. Egy gond azért itt is adódik: a folya­matos karbantartás akado­zik. Nem a pénz hiányzik, mindössze arról van szó — s ez sajnos másutt különös­képp aggasztó —, hogy a vál­lalatok és a szövetkezetek húzódoznak ettől a munká­tól. Önök szerencsére ered­ményesen keresik a kiutat, mert tudják: a barokk város nemcsak Heves megye büsz­kesége, hanem az egész or­szág féltve őrzött kincse. Pécsi István i

Next

/
Oldalképek
Tartalom