Népújság, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-31 / 205. szám

Mohács,

1526

A csata 450. évforduló, vasárnapra esett, így az ün népi délután hangulatába valahogy más hangsúllyal ékelődött be ez a helyszínelő visszaemlékezés, mint ahogyan vártuk.

Micsoda történelmi pillanat, az összes vizsgálható okokkal és körülményekkel! Történészek és hadtörténészek, írók és helytörténeti kutatók egyre sűrűbben járják körül a helyet és az időpontot, azt remélvén, hogy egyszer csak valóban megnyílik ez a minden ízében és minden csomózásában tragikus történelmi pillanat.

Jelen van a király, az ország minden főbb tisztség- viselője Mohácsnál. Már a dél is elmúlt, tűz a nap, a páncélok izzanak, a percek fővetik a testet és a lelket. A lovak nem isznak, mert a hadrendnek állnia kell. Az urak úgy látják, hogy a török még nem akar támadni, még csak felvonul, hagyják hát másnapra a csatát. Értesül erről Tömöri Pál, a fővezér, aki éppen seregtesténél van. Azért is, mert fővezér, azért is, mert a józan logika a döntést kívánja, amíg a török teljes mértékben el nem rendezkedik, visszanyargal a királyhoz és egy vitában — negyedóra hosszú idő egy ilyen történelmi pillanatban — meggyőzi a királyt és az urakat, hogy nem levetkőzni, nem lazítani, hanem indulni kéne már.

Szerintünk ez a vita mindennél jellemzőbben mutatja ennek a középkori Magyar- országnak minden hibáját, roskatagságát és azt a szándékát, hogy kifáradván, magát megúnván hagyja elemészteni magát. Mekkora indulatok csaphattak itt fel, közvetlenül a megsemmisülés árnyékában, amikor az urak másnapra kívánják tolni a mérkőzést, másnapra akarják halasztani azt, aminek a diadalmas túléléséhez egy a százhoz nem volt esélyük — mondja a modern krónikás. De hát ha ide jöttek, Mohácsra, erre a síkságra, hogy a nagy késedelmek után végre szembeszáll- janak azzal a szultánnal és seregével, amely szívósan és évtizedek óta, taktikázva és újra nekirúgaszkodva fel akarják morzsolni Közép- Európát és természetesen el akarnak jutni Európa szívébe is a Habsburg-birodalom meghódítása árán! Értettek-e mindebből a halálos veszedelemből akármit is, vagy úgy gondolták: ha a király hadba szállt, hát menjünk vele, majd történik valami? Mi minden történt volna esetleg másként, ha a hadak mozgásának e legdöntőbb órájában nem vitatkoznak, nem fecsegnek, nemazevés- re-ivásra, nem a tekintély fitogtatására, hanem az egyírógép helyett FF

Ok

öntetű cselekvésre gondolnak?

Az ember hallja történészektől, utólag, 450 év távlatából mindazt, aminek a híradás szerint még kellett történnie, vagy azt, hogy csak így történhetett. Amikor Tömöri kikényszeríti a cselekvést, a királynak felteszik a sisakját —» ez külön ceremónia, látványa jeladás és döntés a többieknek — az urak még abba sem hagyva a morgást, elszánják magukat a csatára. Vérmérséklet dolga kinél-kinél, hogyan és mit gondolt és hogyan cselekedett. Tömöri, a fővezér minden kockázatot vállal, mert szerinte nem lehet mást tenni. Magával ragadni viszonylag jól képzett csapatait, támad és talán a helyzethez képest túl korán győzelmet hirdet a királynak. És itt megint egy lélektani láncszem hiányzik, Bro- darics itt nem figyelhetett, vagy nem akart figyelni: innen nincs pontos híradás, mit és hogyan tettek ekkor az urak, akikben a féltékenység, az önzés és a gőg országos méreteket öltött a gyenge és akaratlan II. Lajos alatt. Mi ment végbe bennük, hogyan adták át magukat a végzetes pillanatnak, mi volt bennük a cselekvésük rúgója, ihletője, sarkantyúja? Vagy mindezek a kérdések csak itt, ma és utólag ágaskodnak fel bennünk, mint annyi hiábavaló fagga- tódzás, amikor a nemzeti lét, az önismeret kínos visszapillantásait kíséreljük meg? De hát az uraknak tudniuk kellett, hogy áprilisban elindult a szultán Isztambulból? Tudniuk kellett a veszélyt, ha a pápai követ pontosan tudta és jelentette? Ki nem hallotta meg a király üzenetét, hogy mindenkit csatasorba kell állítani, beleértve először a jobbágyok ötödét, majd a felét, végül az egész jobbágyságot? De ugyanakkor miért és hogyan történhetett, hogy a parancsot osztogató király 38 nap alatt ér le Mohácsig, amikor minden üzenet és parancs „cito, cito, citissike” (gyorsan, gyorsan, a lehető leggyorsabban) zár. radékkal megy a horvát bánhoz, a szlavón rendekhez, a magyarokról nem is beszélve? És Erdély? És Buda? És miért lehetséges a nemzetnek egy ilyen órájában, hogy a lovon menekülők nem messze Mohácstól rabolni kezdenek majd, nem eleséget a menekülés idejére, hanem kincseket, nem törődvén a hátramaradottak életével és keservével? És ismét csak arra gondolunk, hogy ez az ország vezetőivel és királyával együtt Mohácsnál mégsem az utolsó napi szerencsétlenségében, vitatkozásában és hősies halálában hullt el — mert végül is derekasan forgatták fegyvereiket, amíg a túlerő le nem söpörte őket a mohácsi síkról —, hanem jóval előbb, abban a vakságban, amely megakadályozta, hogy felismerje a valóságot, a történelmi tragikumot és így nem is kereste, nem is találhatta meg azt az orvosságot, amelyről később Zrínyi nagy lélekkel leírta mindig is idézhető sorait.

★

Az évforduló csak kilenc nappal esik az alkotmány és István ünneplése után. Egyik nap a másikra nem vet homályt és úgy érezzük, mi sem erőltetünk párhuzamot, ha István király és az alkotmány napját emlegetjük a mohácsi csata tragédiájára emlékezve. A nemzeti önismeret fegyelme mindig kutatni késztet. A történelem derűs vagy viharos pillanatai mindig is fényt villanthatnak a nemzet igazi arcának megismeréséhez és a lélek jobbításához.

Farkas András

Jog a környezet védelmében

Hétfőn a Magyar Tudományos Akadémia székházában dr. Nemecz Ernő akadémikus, a veszprémi akadémiai bizottság alelnö- ke tájékoztatta a sajtó képviselőit a szeptember 6—10- e között megrendezésre kerülő Jog a környezet védelmében című nemzetközi konferenciáról. A veszprémi akadémiai bizottság az Országos Környezetvédelmi Tanács és a Magyar Jogász Szövetség 16 ország jogászait hívja össze Szombathelyre, hogy megvitassák a környezetvédelmet szabályozó

aktuális jogi kérdéseket. A konferencia a maga nemében még egyedülálló, hiszen először találkoznak a szocialista és a kapitalista országok jogászai, hogy kicseréljék tapasztalataikat, összegezzék kutatásaik eddigi eredményeit.

Négyen ülünk a művezető szűk kis irodájában. Hárman hevesiek, a Berva gyáregysé. gének dolgozói. Egy barna hajú kislány, húszévesformá. nak nézem, utóbb ki is derült: pontosan annyi. A szőke fiú alig lépte át a huszadik esztendőt, s a fiatalasz- szonyt sem néztem harmincnál többnek. Egy a közös vo_ násuk: mindhárman az ősz. szel szerveződő szakmunkás- tanfolyam leendő tanulói. Kettő alig ismerkedett még az élettel, majdnem friss az érettségi bizonyítványuk. A harmadik végigpróbált már néhány helyet, nehéz fizikai munkát is vállalva. mert a hétéves kislányt, akivel egyedül maradt, fel kell nevelnie, összesen 27-en jelentkeztek tanulni, közülük 17-en érettségizett fiatalok.

— Mit szóltak a tervhez a szülők? — szegezem a kérdést a két fiatalnak? Tűnődve néznek rám, mintha a választ mérlegelnék.

— Nem nagyon örültek neki — mondja őszintén a kislány. — Ök egészen mást akartak. Édesanyám úgy képzelte. elvégzem a gép. és gyorsíró tanfolyamot és leülök az írógép mellé, mert az mégiscsak más, nem lesz olajos a munkaköpenyem.

— Engem is továbbtanulásra szántak, amikor beírattak a gimnáziumba — mondja a fiú. — Én gyorsan rájöttem. hogy a továbbtanulást nem nekem találták ki, ők csak később, de úgy lehet, a szívük mélyén még ma sem értik.

Tulajdonképpen miért nem tetszik a szülőknek, hogy érettségivel szakmunkásnak mennek? És felvetődik az oly sokszor elhangzó kérdés, hol helyezkedik el a szakmunkás, az emberek gondolkodásában kiépített ranglétrán?

A fiatalok komolyan néznek maguk elé. aztán magyarázni kezdik, az ő szemükben mit jelent, hogy szakmunkás.

— Kikerül az ember a gimnáziumból — kezdi a kislány — és tulajdonképpen nem ért semmihez. Beáll a gép mellé, betanított munkás lesz és mindig oda teszik, ahol éppen szükség van rá. A szakmunkás az más, annak magasabb a bére. annak még köszönni is másképp szokás.

— A szakmunkás, ha szereti azt. amit csinál, tulajdonképpen alkot. Furcsán

„Itt keressük a kenyerünket”

Új dokumentumfilmek a televízió műsorán

_ Olyan filmeket szeretnénk készíteni a jövőben — mondotta Radványi Dezső, a televízió dokumentumfilm osztályának vezetője az MTI munkatársának —, amelyek a tv-nézők milliós tábora számára is érdekes, aktuális problémákat, gondokat vetnek fel. Így különösen munkástémájú produkcióinkra, a munkások hétköznapjait, tevékenységét nyomon követő alkotásokra fordítunk nagy gondot. Ezek közül említeném „Gyermek, egzisztencia, sorrend” című, 50 percre tervezett filmünket. Luttor Mara rendező szociológiai igényességgel készített dokumentumfilmje a gyermek- gondozásra otthon maradt kismamák helyzetét térképezi föl. Ugyancsak munkástémájú film lesz az „Itt keressük a kenyerünket” is,

f

Tk MÉRÜLtMíL

1976, augusztus 31., kedd

amely a Irodagép Vállalatnál vizsgálja az ottani alkalmazottak munkahelyi közérzetét, a munkások helyzetét, nem utolsósorban a munkahelyi demokrácia kibontakozását, érvényesüllését.

— Távlati elképzeléseink között szerepel egy négytételes dokumentumfilm-sorozat forgatása Angyalföldről. Ez lényegében a Budapest centenáriumra készített filmünkhöz lesz hasonló, megörökíti a forradalmi tradíció jú kerület történetét, munkásmozgalmi, ipar- és kultúrtörténeti érdekességeit.

— A második félévben sugározza a televízió Fehéri Tamás—Szepesi György és Radványi Dezső „Viharos olimpia” című dokumentumfilmjét, amely az 1956-os melbourne-i olimpia egyes epizódjait idézi fel, képet adva az akkori történelmi helyzetről, a versenyzők lelkiállapotáról.

— Az „Ölombetűs vallomások” sorozatban legközelebb Ruffy Pétert, majd Kovács Juditot mutatják be.

Annak a kútnak a panaszos nyikorgását álmomban néha még most is hallom. Nem a kút jajgató szava éb_ reszt fel. fájni szokott reggel a szívem. Nem jelképesen, hanem a szó szoros értelmében itt belül, a mellemben. Pedig olyan volt, mint a többi állomási kút. Öntöttvas lendkerékkel, s benne az utasok és helybéli parasztok tenyerétől egy fényes hajtó, karral.

Huszonnyolc horpadt ku. íaccsal mentem oda a kút. hoz. Sorba kellett állni, mert a többi marhavagonok is el. küldték már a szomjas kato. nák követeit. A vízért jövő parasztok félreálltak. Egyik még segített is töltögetni a kulacsokat. Tudták, nekünk drágább az idő. Majdnem fogoly módjára vittek bennün. két Ausztria felé a németek, hogy odakint fejezzék be a hathetes kiképzést és mi védelmezzük aztán őket. Nyikorgóit és minden fordulatnál egyet zakkant a kút tengelye és az öblös vascsövön szeszélyesen, szinte önmagával fogócskázva csurrant ki a víz. A zászlós úr nagyon ránk parancsolt, hogy sies. sünk, s idegesen figyeltem, sorra kerülünk-e már. mert semmiképpen nem akartam szomjas társaimhoz üres kulacsokkal visszatérni.

Végre eszébe jutott valakinek. hogy meg keli tölteni két-három vedret s abban buktassuk meg a kulacsokat, úgy szaporább. így aztán éh is munkához láthattam. Kicsi, de friss mozgású fiatalember voltam, s a többiek apró termetem miatt csúfoltak vízhordónak, de tulajdonképpen azért küldtek engem, mert tudták, hogy víz nélkül nemigen megyek vissza. Minden idegszálammal a kulacsok meregetésére figyeltem. csak messziről szűrődött hozzám az emberek beszél, getése.

Odébb a kúttól, talán hat. nyolc méterre, vasúti szértár volt, amelyben egy feje búb.

gép

tizenheten

hangzik? — kérdezi a fiú. —* Tessék csak elhinni, alkotás az, ha az ember egy szögle. tes vasdarabból bonyolult alkatrészt hoz létre. Nem tudom. meg tetszik-e érteni?

Igen. Találkoztam már szakmunkásokkal, akik mű. vészei voltak szakmájuknak.

— Tulajdonképpen az a munka jó, amiben az ember örömét leli — így a kislány.

— A szakmunkásnak mindenütt nagyobb a becsülete, mint a betanítottnak

— kapcsolódik most már a beszélgetésbe a harmadik is, aki tizenhatodik éve mindig „csak” betanított munkás volt. s most örömmel várja a lehetőséget, hogy előbbre lépjen.

(Mikor a beszélgetés után megkérdeztem a művezetőt, mennyire tartja őszintének az érettségizett fiatalok vé. leményét a szakmunkáslétről, azt mondta, teljes mértékben. Ezeknek a gyerekeknek, bár érettségi bizonyítvány van a kezükben, nincs olyan te. kintélyük. mint a szakmunkás fiataloknak. Ezeket hamarabb odébb küldik, azokra már komoly feladatokat bíz az ember.)

Ha valaki szakmunkás lesz az érettségi után. nem fecsérelte el azokat az éveket, amiket az iskolapadban töl. tött? Nem felesleges varga, betűt csinált, amikor megkezdte a gimnáziumot?

Kissé megütközve néznek rám a fiatalok, komolyan kórdeztem-e?

— Nem. Egyáltalán nem felesleges az érettségi. Egyáltalán nem mindegy, mennyit tud az ember, mit ismer a szakmán kívül — mondják. Tulajdonképpen minden szakmunkásnak érettségiznie kellene. Másképpen látná a világot, és egyáltalán nem baj. ha a gépek mellett az irodalomról is tud beszélni. Kell annyi, amennyit a gimnáziumban felszedtünk ma. gunkra. Ha más nem, a tudás iránti érdeklődés mindenkiben megmarad. még abban is. aki nem akar továbbtanulni.

Továbbtanulni?

— Én például egyáltalán nem akarok — mondja a fiú.

— Én teljesnek látom az éle. tem azzal, hogy szakmám lesz. Nem hiszem, hogy az ember a főiskolásnál kezdődik.

— És az iroda nem vonzóbb?

— Nem — mondja határozottan a kislány — Én ennek a munkának, amit csinálok.

jára tolt sipkás, széles arcú málházó a vasúti jelzőlámpákat tisztogatta. Jött egy öreg paraszt, kis. kék kupával. Hangos jó napotot kívánt. Aztán a lámpatisztító vasutashoz külön is odaszólt:

— Adj isten, Pintér úr! Mi újság? Mond-e valamit a rádió?

— Alig. Kimerülőben van a telepe.

— Mi van a hírekben?

— Azt mondta reggel. Pest alá értek. Tegnap elesett már Hatvan is...

A kulacs, amelyet éppen a kezemben tartottam. elmerült a vízben. Könyékig nyúltam érte. Mivel hogy én hatvani vagyok és a vagonunk, ban öt földim sodródott a vakvilágba. Mindig azt mondtuk, hogy addig, amíg a front túl nem jut a váró. son. ki vagyunk szolgáltatva. De aztán már csak egy dolgunk lesz. Minél előbb hazaérni !

Kábán nyúltam az újabb kulacsért. A belső izgalomtól reszketett a kezem. Nem tud. tarn magamhoz jönni, amikor valaki felkiáltott:

— Hej... mozog a vonat!

Felnéztem, s csakugyan

láttam, lomhán forogtak már a téhervagortok kefekei. Nagy gyorsan összekaptam a kulacsokat és végre kiegyenesedhettem. Akkorra már elég rendesen adta a gőzt a mozdony, s alig néhány va gon volt még hátrább a kút^ nál. Ahogy néztem a tova. gördülő vonatot nagy gon. dolat jutott az eszembe:

— Mi lenne, ha én itt szépen lemaradnék? Értem nem jönne vissza senki, s éreztem magamban annyi erőt, hogy

értelmét látom. Itt rám bíz. nak valamit, amiért felelős vagyok. Azt is el tudom képzelni. hogy később továbbtanulok. de akkor sem azért, hogy felkerüljek az irodába.

— Vajon a gyerekek továbbtanulása, többségben a szülők vágya csak? — koc. káztatöm meg a kérdést.

Nem akarják elhamarkodni a feleletet, de látszik, van már kialakult véleményük.

— Ha csak kettőnket vesz. szűk. van benne igazság, de ha az osztálytársaimra emlékszem. akkor bizony nagyon sokszor így igaz — mondja a fiú. — A szülők jobban szorgalmazzák a főiskolát. az egyetemet. mint maguk a gyerekek. Annyiszor és annyit beszélnek róla, hogy a végén a gyerek is azt hiszi, ő is azt akarná, pedig csak a szülők elképzelésének visszhangja él benne.

Alkalom van szúrópróbára;

Csakugyan, ennyire estik a szülők? Harmadik beszélgetőpartnerünk egy hétéves kislány édesanyja, ö maga az élete kiteljesedését látja abban, hogy megkapta a lehetőséget, és szakmunkás lej hét De mit szólna ahhoz, ha a gyermeke szakmunkás akarna lenni? A kérdésre enyhe nemtetszés tükröződik az arcán.

— Az én kislányom? Nemi azt nem akarom. Az olyan szép és okos, hogy sokkal többre hivatott.

Miért, egy hivatalnok töbS egy szakmunkásnál?

A fiatalok megcsóválják 4 fejüket, hát tényleg nem érti. hogy nem lehet több gépen írni vagy számokat ösz- szeadni. mint értelmes alkatj résszé formálni az érzéketlen fémet?

— Ha örömét leli a munkában. akkor választ jó pályát. — fogalmazza meg a kislány, pályaválasztásának megszívlelendő indokolását.

★

Jön a szeptember. Csak ott. a hevesi gyárban, 27-en kezdenek tanulni a munka után. közülük 17-en érettsé. givel a zsebükben készülnek arra, hogy szakmunkásokká váljanak. Egyiknek-másikj nak a szülei talán szép, nagy álmukat látják ebben eltemetve. Pedig nincs igazuk. Egy jól választott pálya, egy olyan munkahely, ahol jól érzi magát az ember, s egy olyan munka, amit szívesen és értőn végez, az élet teljességét jelentheti.

Deák Rizsi

egy hét alatt toronyiránt fa hazaérjek. Üj házas voltam. Egy héttel előbb esküdtünk, hogy elindultam a nagy útra.

Mégis szaladni kezdtem.' hogy elkapjam a vagonunkat. Nem a gyávaság vitt vissza a többiek közé. Nem a magányos birka kereste a nyáj melegét. Később, nagy szenvedések idején, többször gondolkoztam azon. miért is nem maradtam lé ott. a kotyogós szavú állomási kútnál.

Először is. huszonnyolc kulacs volt nálam. Huszonhét pajtásom bízott meg bennem és várta a vizet, a híreket. Ezeket a kulacsokat nem lehetett eldobni.

Aztán a vagonban a hu. szonhét cimbora között hat hatvani is kuksolt. El kellett mondani, hogy Hatvan már túl van a fronton, hogy készülhetünk a szökésre, most mindjárt, mielőtt a határhoz érnénk, s hogy végre indulhatunk hazafeléi...

Vertük a vagonok falát és énekeltünk. A többiek nem tudták, mi bajunk. Nem voltunk már a viharban forgó, tépett levelek. Űjra volt nemcsak vágyunk, hanem akaratunk is.

Ám a szerencse nem kedvezett.

Nagy nehézségek után. soványan, összetörtén, három év után nyithattam ki először a kiskapunkat.

Mégis, nekem akkor futni kellett a kulacsokkal, mert teljesen egyedül nem szabadulhat meg soha az ember, «á