Népújság, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-20 / 197. szám

Húszéves

a Magyar Fotóművészek Szövetsége

Megalakulásának huszadik évfordulójára készül a Magyar Fotóművészek Szövetsége. Ez alkalomból nemrégiben az egyik legfontosabb művészetpolitikai feladatról a fiatal fotóművészek helyzetének javításáról tanácskoztak a szövetségben. Régi gond ez, hiszen a fotósoknál mindennapos gyakorlat, hogy egy-egy amatőr művészből válik szövetségi tag. Mindezideig ugyanis fotósokat felsőfokú iskolában nem oktattak. Éppen ezért nagy öröm, hogy legalább a fiatalok továbbképzése megoldódik belátható időn belül. Most szerveződik és rövidesen megnyitásra kerül a fiatal fotóművészek stúdiója.

Föld alatt és föld felett

(Fotó: Mező Sándor)

II maják talán sokkal előbb éltek

A Yucatan-f élsziget erdőségeiben végzett archeológiái kutatások folyamán Normán Hammond és Dúcán Pring vezetése alatt egy angol expedíció meglepő felfedezést tett. Szerintük az első maja települések kb. 2000 évvel korábbiak, mint eddig hittük.

A maja civilizáció kb. ezer évig virágzott, tetőpontját az i. sz. 300 és' 900 között, az úgynevezett klasszikus korszakban érte el. Ennek a civilizációnak a középpontja a mai Pétén tartományban (Guatemala) és Belizében volt. De kiterjedt északkeleten Mexikóig, délkeleten pedig Hondurasig és Salvadorig. A tudósok a majáknak tulajdonítják az amerikai kontinens első írásformájának kialakítását és fejlesztését. A klasszikus korszakban a maják hozták létre a Kolumbusz előtti Amerika legszebb és legjellegzetesebb építészeti remekműveit.

Az egyik szent város volt Cuello. amelyet a maják minden valószínűség szerint 3000 éven át laktak. Az ásatások felsőbb rétegeiben talált leletek megegyeznek a másutt felszínre hozott maja emlékekkel. A Cambridgei University régészei. Rainer Berger professzor vezetésével azonban olyan leleteket is felszínre hoztak a cuellói templomok romjai alól. amelyek vizsgálata nyomán a régészek meglepő felfedezésre jutottak. A megperzselődött fadarabok cserépmaradványokat. állati csontokat, kagylóhéjakat tartalmaznak. a szeméthalmok radioaktív szénnel végzett elemzése során kiderült, hogy megközelítőleg az i. e. 2600-as évek tájáról valók, tehát már sokkal előbb éltek ezen a vidéken majáit, mintsem a tudomány eddig gondolta.

Ez a felfedezés maga után vonja, hogy revidiálni kell a Kolumbusz előtti közép-amerikai civilizációk történetéről kidolgozott elméleteinket

Mester és tanítvány,

jfcivfti (Fotó: Fényes Tamás)

Salvatore Quasimodo;

Életemről

A háború alatt különböző emberek kerültek közelembe. Egy tiszt mondta el nekem ezt Przemysl várából visszatérőben. amikor hatszáz társával a németek fogságába esett Egyikük a ládájában őrizte verseskönyvemet. Reggelente valaki felolvasta, és megmagyarázta egy-egy versemet. így emlékeztek ők, a foglyok, a hazára, azokkal a szavakkal, amelyek másoknak talán hidegek és geometrikusak voltak. Végre tehát találkozhattam valóságos és hiteles olvasómmal. aki meg akart ölelni, s közben foglyok neveit sorolta elő: orvosokat, ügyvédeket, mérnököket. Ügyvédeket? Az ügyvédek nem olvasnak verseskönyveket. Przemyslben igen, Lengyelországban. De 1946-ban az érzelmeknek milyen erős hálója egyesített engem a néppel! Egy előadásom után. melyet a mai olasz költészetben megmutatkozó „tö- rés”-ről tártottam Milánóban, egy színházban, meghívtak Nápolyba: tartsak előadóestet verseimből. Az utazás vona. ton és gépkocsin, még lassú és fárasztó. Nápolyban, szétrombolt házak között, az utca közepén asszonynép készítette az ennivalót a férfiaknak, két nagy darab kőre tett fazekakban és serpenyőkben. E kezdetleges tűzhelyek közelében kisgyerekek és kamaszok üvöltöztek, rajtuk katonazubbony és katonapokróc, a rom és szemét felkavart porfelhői között. Verseket olvassak ebben a hihetetlen városban? Már szégyelltem magam, fáradt voltam. A Conservatórium termében nagy tömeg várt rám: eljöttek, hogy meghallgassanak, és sokan gyászoltak közülük, és ahová csak néztem, friss sebeket láttam. Nem tudom, mi történt azon a napon: a költészet visszakapta karének-szerepét? Talán, de fel voltam kavarva a végén, fiatal egyetemisták közé beszorítva. Egy öreg próbált a közelembe férkőzni, de mindig messzire lökték. Azt kiabálta, hogy irodalomtanárom volt Messiná, Pan. Aztán méniscsak sikerült hozzám férkőznie, s akkov megragadta és megcsókolta kezem. A múlt század végénen. egyik jelenete játszódott le a jelenlevők szeme előtt: hiszen Messina az emlékezet érintetlen területe volt, és az öreg tanítómester azt várta, hogy ott mindjárt beszélgetés indul közöttünk visszafelé a múltba.

A közönség és a költő között az érintkezés legkülönösebb jelei születtek: gyerekek levelei hegyi falvak iskoláiból; azután munkáslevelek; művelt emberek levelei, kifk nomult írással, amelyekhez néha-néha egészen másfajta üzenetek csatlakoztak; levél egy Mária nevű nővértől, aki a Clitumnón él ismeretlenül és betegen, egy ferences kolostorban — levelén szinte gyerekes yajz és .Augustinus szavalj Audire Silentium.

Egy emberről elmondani mindent, újra meg újra; ez ä feladat a költőnek a föld megtagadását jelenti, a lét lehetetlenségét, bár életének legégetőbb vágya, hogy sokakhoz szóljon, hogy hozzájuk kapcsolódjék a dolgok és az ész igazságáról kidalolt összhangokban.

(Képes Géza fordítása)

£i ifiuuLjüj't aiít iaút

Ki-ki magában áll a Föld szívén, szívébe szúrva egy-egy napsugár, és mindjárt este lesz,

(Rónai Mihály András fordításaJ \u\.\\u\uv\\v\\mwmwmwAwmvvwAvvvw

Á

ltalában kéthetente meglátogatta szüleit „Csókolom^ jöttem! — viharzott be most is. Szokásához híven rövid félórára, vagy röpke tíz perces villámbeszélgetésre. „Laci?” — kérdezi anyja, de ez a kérdés lassan már konvencionálissá vélt, mert Éva lánya legritkábban toppant be férjével együtt. Laci most nem ér rá, oda van, dolga akadt, majd a hétvégén eljövünk együtt. Persze, ezekből a hétvégi „eljövünk”-ből legfeljebb kéthavonta lett valami. Pedig itt laknak a város másik felében, igazán csak 5—6 perc villamoson...

Éva meglepődve áll meg húga szobájának ajtajában. „Szia!” — köszön Katinak szórakozottan, tekintete körbekószál. Anyja mögéje lép, sejtelmesen mosolyog. „Szia!” — örvendezik Kati és élvezi nővére meglepődését, anyjára néz, majd újra Évára: — Klassz, mi? Tegnap rendeztük be.

— Állati jó... — suttogja Éva és : tekintetét még mindig fogva tartja a modem, elegáns bútorokkal berendezett szoba képe. — Mikor vettétek? — De talán nem is figyel a szavakra, bár hallja, hogy befizettük... OTP ... húszezer .... törlesztés... A látvány megdöbbenti, hihetetlenül bámulja a foteleket, a csillogó szekrénysort, a rekamiét, a süppedős szőnyeget, a tündöklő csillárt. — íróasztal? — csodálkozik őszintén. s mellette a bizzar alakzatú állólámpáról eszébe jut, hogy Laci állandóan dünnyögi, nem jó a mennyezeti világítás, mert mindig maga elé árnyékol, ha az asztalnál ülve dolgozik. De még nem bírták kiszorítani, hogy pont egy asztali lámpát vegyenek.

— A tied? — kérdezi vissza. Kati vidáman, önfeledten bólogat, hogy már rég megígérte apu, még tavaly... Közben a szekrénysor egyik rekeszébe nyúl, mozdulata nyomán lágy ritmusú

T?rs rv/Cb/ ;

K!

dallam kúszik elő, betölti a szo-j bát. — Ezt is most vettük! —j lelkendezik Kati és föltelepszik a rekamiéra. — Haláli klassz magnó, mi?! I

— Csak nem nyertetek lottón? — kérdezi Éva, s hangján, bár vidámnak erőlteti, mégis átüt valami furcsa kedvetlenség,

— Apád is, én is jutalmat kaptunk, meg volt egy kis pénzünk la takarékban, tudod... Persze, hogy Katinak. Elvégre nagylány már... a barátnői, akik ide járnak hozzá...

ati nem nyugszik és mindenképpen dicsekedni

akar; miközben anyja magyarázkodik, leperdül a rekamiéról, szélesre tárja az egyik szekrényajtót és egy műszőrme bundát akaszt le. — Na? — tartja maga elé és szeme csillog, ragyog a gyönyörűségtől. — Milyen?

— Szép. — feleli a nővére, de nem mosolyog. Nem örül, kedvet ront kedvtelensége. — Drága is, biztos. „Nem olyan nagyon — jön a válasz ajkbiggyesztve — ha látnád, hogy a többi csajnak mije van, milyen cuccok. Ez ahhoz képest...."

Éva, mintha könnyű szédülést érezne. A bundát nézi, s arra gondol, milyen jó lenne, ha ők is vehetnének. De nem lehet' Szorítanak az OTP-részletek, az albérlet is nehéz százasokat jelent havonta, most különösen, hogy a

fűtést is fizetni kell. Majd, majd — hárítgatják Lacival közösen, egyik hónapról a másikra a cipőt, az öltönyt, a szoknyát — most elvisszük a tisztítóba a tavalyit, jó lesz az is. Kati pedig az ajkát biggyeszti: nem is drága!

— Jó neked — csúszik ki a száján. Húga dicséretnek veszi, tovább lelkendezik. Anyja azonban többet ért belőle: „Megadunk neki mindent, csak tanuljon a büdös — mondja lagymatag bosszúsággal — amit csak kiejt a száján.”

— Miért? — kérdezi Éva hűvösen, s talán megrovóan. A tíz évvel idősebb testvér, a már asz- szonnyá komolyodott nővér számonkérésének tűnt ez. Aki kishúga dolgait már felnőttként bírálja.

— Miért-miért? — vön ogat ja vállát anyja. — Mit tudom én! Mert, telik rá, hál’ istennek.

A

modern, vadonatúj bútorokkal berendezett szoba képe hirtelen elmosódik Éva tekintete előtt. Az olajkályha helyett vaskályhát lát, a sarokban egy öreg festett szekrényt, kopasz padlót, közepén asztalt párnázatlan székekkel és sültkrumpli illata lengi be a széngázszagú meleg szobát. Apja borostás arccal, leszegett fejjel ül és eszik. A mennyezetről sárgás fényt vet arcára a villany- körte. „Kéne, persze, hogy kellene... De értsd már meg kislá nyom, hogy nem lehet. Kibírod még ezt a telet a régi télikabátodban. Nem nőtted ki, ezt ne is mondd!” Apja szótlanul eszik, nem szól közbe. „Azt sem tudom, hogy osszam be a pénzt, ne nyaggassál már!”

Látja magát kinőtt, kopottas télikabátjában, divatjamúlt, kitaposott cipőjében. Amikor elutazik a

kollégiumba! anyja titokban megdugja egy ötvenessel: „Nincs több, de apád ne tudjon róla!” Egy hónap múlva visszahozza az ötvenest. Szorongva gyűrögette nap mint nap a zsebében és nem bírta rászánni magát, hogy elköltse. Anyjának könny szökött a szemébe, de visszavette az ötvenest: „Nem is tudod — mondta hálásan, keserűen — mennyire kell most itthon.” Nyári szünidőben elment dolgozni egy gyárba. „Majd amit keresel — biztatta anyja — abból őszre beruházkodol, jó?"

íz év suhant el, most Kati ' pont olyan idős, mint akkoriban ő volt. Mintha káprázna előtte minden.

— Hová mész? — figyel fel arra, amit húga mond.

— Németbe. A nyáron a sulival. Két hétre. Képzeld el...

— Mibe kerül? — kapja tekintetét anyjára. Az tétován vonogat- jalvállát, hogy talán... de nem is tudja. Meg aztán nem is érdekes, hiszen megkereste rá a pénzt Kati. Odavolt a nyáron dolgozni.

— Látom rajtad — komorodik el kisvártatva —, hogy nem tetszik. Azt hittük pedig, hogy örülsz, ha majd meglátod .. .

— Örülök, anyu .. . ■— dünnyögi, de félrefordítja a fejét. „Ugyan, most mit játszod meg magad... — nyelvel húga és igazát érezve folytatja: — én mindig örültem, ha te kaptál valamit... Csak azt, ne mondd már, hogy te nem kaptál meg mindent ahyuéktól, míg otthon voltál?”

A csend közéjük ékelődik.

— Miért vagy ilyen irigy, kislányom? — szólal meg anyja szelíden. — Hiszen a testvéred! Sajnálod tőle? Neked is megadtunk

mindent, az utolsó fillérünket is rád költöttük ... Inkább nélkülöztünk, csak hogy neked meglegyen .;.

Fejét rázza, tiltakozni akar: nem, nem irigyli Katitól a bútort, a szőnyeget, a csillárt, a magnót, a bundát, a külföldi utazást, csak valami fáj. És erről nem tehet- Ahogyan arról sem, hogy mindezt o nem kaphatta meg, de ezért nem is hibáztat senkit. Ám a fájdalmat, legalább azt, engedjék meg neki.

— Mert irigy vagy! — szúr belé a húga.

— Pedig, ha tudnád — ágaskodik fel anyjában is a sérelem — hogy megvontuk magunktól azt, amit neked adtunk ... Sültkrumplit ettünk, mert kinőtted a télikabátodat és újat kellett venni. Amikor a kollégiumban voltál, hányszor adtam oda az utolsó százasunkat, hogy legyen zsebpénzed ... Arról nem tehetünk, hogy most jobban megy, hál’ istennek ...

— Anyu, ne mondd ezt' — tiltakozik riadtan.

— Amikor dolgozni mentél a szünidőben, amit kerestél, magadra költhetted, úgyanúgy, mint Kati.

— Anyu, jól tudod, hogy nem igaz... Hát nem emlékszel? Hónapokig beteg voltál, egyedül keresett apu. Kellett a pénz.

— Ne beszélj, magadra költötted. Ugyanúgy, mint Kati.

— Kellett a pénz... beteg voltál. Orvosnak, meg a megélhetésre.

Kati is akkor ment iskolába. _

S

írva fakadt. — De először én is pénzt hoztam a házhoz!

1/ ati szavaszegetten ült. Anyja

. a fejét ingatja: nem emlékszik. Éva készülődik, néhányat szipog, papírzsebkendőjét kabátja zsebébe gyűri. „Aztán jól tanulj” — biccent húgának és halvány mosolyt kényszerít arcára. Megcsókolja anyját, búcsúzik. Lehetv hogy a jövő héten beugranak Lacival együtt. „De azért... jólesett volna, ha nem felejted el... Nem, nem azért mondom. Csókolom!”

Míg a villamosra vár, gondolatai összemarakodnak. Irigy lenne? Az igazságtalanság mindig megkínozza. De hát ki volt hozzá igazságtalan?

'WNA/WWVVWVNAAAA/VVWWWWWVVVVVVWNA/VWNAA/VWVXAAAAAAArf/ A/VVNAAAA/VVNA»