Népújság, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-20 / 197. szám
a^AA/VNAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/V\AAAA/VcM Eger magas falánál Ki áll amott a szirttetőn. Huny ad magas falánál? Én! A tető ugyan nem szirt. csalt domb. a magas fal sem Hunyad, hanem Eger, de nincs mit szégyenkeznie a magassága miatt ezért. Én meg azért álldogálok Eger vára magas falánál, azazhogy inkább a tövében, mert külföldi kollégákat várok, akik a városnézés során, ide is eljönnek. Az „is” azt hiszem itt helytelen szóhasználat, mert a városnak ez a legmagasabb pontja és célja az idevetődő idegeneknek. Megint nem pontos a kifejezés, az ide, vagy odavetődni főnévi igenév néhány. egy-két, esetleg egyetlen egy emberrel, mint alannyal kapcsolatos állítmány lehet, de ide nem vetődnek, ide özönlenek az emberek. Nem váltok útlevelet, hogy külhoni szót halljak, csak várnom kell a vár falánál, vagy a falon állva bámulni le a mélységbe és tűnődni a múlton, és közben a jelen világ valósága zsong a fülembe, ha nem is ezer. nyi, de húsznyi nyelven legalább. És ezernyi torokból, szájból mindenképpen. Magamban szépen fogalmazom az idegenvezetői gondolatokat, hogy az ország egy darabka történetéből kiderüljön valamelyest annak történelme is és hazám e csücskének szépségéből, a körülöttünk zsongó város freskójából, amelyet a tájra rakott fel a századok és e század mestere az egész pan- rióra. azazhogy egész Pannóniára láttassam rá majdani vendégeimet. Egy kisebb város életén, arcán keresztül megmutatni az egész ország arculatát. Miként a kisded arcában is fellelhető a szülők, a testvérek, a nagyszülők minden vonása és, e nekünk, magyaroknak, a várban a hazai felülmúlhatatlant jelentő Eger várán példázva dicső múltunk és szép jövőnket is bemutatni próbálhatom. Nagy a felelősség ám az emberben, mert aki nékem most vendégem lesz, az talán soha ide vissza nem jön, az a városról, mint az ország egy darabkájáról. e város életéről, mint az ország múltjának, jelené, nek és jövőjének egy vízcseppjéből általam akarja kikövetkeztetni majd a tengert: egész valóságunkat. Benyomásokkal jön és más benyomásokkal távozik: pontosabban ítéletekkel — ha nem: előítéletekkel — érke. zik, és jó ítéletekkel kell távoznia. Én ugyan nem vagyok idegenvezető, csak egy idegent vezető alkalmi szóharangja a vendéglátásnak, de most már odébb sétálva a várfalakig és csendben, újra elbámulva a város szépségén, gondosan készítgetem magamban: mit és hogyan? Közben, mint a hangyasereg az élelem és az élelmet felfedező, az utat mutató vezérhangya nyomában, úgy loholok fel és körbe, és be és ki, és alá és fölé a legkülönfélébb turistacsoportok és helyi idegenvezetők nyomában. Azok meg beszélnek, mutogatnak, meg- megállnak és ilyenkor, mint a lecsapódó zsilipkapu előtt, felcsap a víz. feltorlódnak az emberek is. figyelnek, bámulnak, vagy éppen ásítozva unják már az egész mászkálást. Egy órára, egy napra, de most egy. egy csoport az idegenvezető birtokába került, s az úgy játszhat velük, érzelmük húrjain, érdeklődésük billentyűin, mint a jó. vagy a rossz zenész. Nem tudom? Tudom, hogy az idegenvezetők jó része nem hivatásos. Görögországban csak görög és diplomás ember lehet idegenvezető — nem kísérő, a szó igaz értelmében az idegent a görög világba bevezető: vezető! — míg nálunk, talán nincs erre szükség, voltaképpen mindenki lehet az. Alkalmi, mint én. Félhivatásos ki. segítő, mint itt körülöttem sokan. Akik teszik a dolgukat becsülettel, mondják a történelmet és a történetet, sőt a történeteket még nagyobb becsülettel, de arról, hogy a történelem miként lett'napjaink története és, hogy napjaink történetéből akár itt, ebben a városban is. hogyan lesz majd történelem: aligha akad szavuk. Keletről és nyugatról jön hozzák a turista, kispén. zű diák, nem nagy pénzű munkás, a közepes anyagi helyzetű kisembere az elbocsátó, kibocsátó országoknak. Megdöbbentő és meghökkentő, sőt. riasztóan idegesítő is. hogy. ezek az „onnan" jött csoportok, vagy egyéni turisták, voltaképpen egy-egy idegenvezető képében találkoznak itt a magyar valósággal, szellemiséggel, politikával, gazdasági gondjainkkal, sikereinkkel. és kudarcainkkal. Az ideenvezető: „a” magyar. Abszolutizálok talán? Túlzásba viszem az idegenvezetők felelősségét és fontosságát? Meg vagyok róla győződve. És arról is. hogy nem lehet minden romtemplomhoz, minden időben mondjuk művészettörténetben, gazdaságföldrajzban, politikai gazdaságtanban, szociológiában és ráadásul az idegen- vezetés fortélyaiban is jártas szakembert állítani. Ilyet jószerint sehova nem is lehet, mert ilyen talán nincs is. Ám, ahogyan álldogálok a vár fokán és nézem ezt a messziről csendes, mind hosszabban elnyúló szép fekvésű, de nagyon is eleven életet nyüzsgő várost, idegesít a gondolat: mit tudnak elmondani e város kapcsán és mondanak-e egyáltalán valamit — igenis! —, például az új ötéves tervről? Tudják-e, hogy mit gyárt a VILATI, vagy a Finomszereivénygyár? Ismerik-e az idegenvezetők a tanárképző főiskolán folyó tudományos munkát, amivel nemcsak dicsekedni lehet, de amiről tudni, éppen úgy a városképhez tartozik, mint ahogyan a városképhez rögződött immár, hogy Eger hősi város, a vizek városa, és a bor városa? Egyáltalán mit kap az idevetődő turista a saját és nem — vagy nem nálunk — orientált benyomásain túl a városból és a városról. — a hősi múlt és a barokk emlékek lelkes bemutatásán kívül? Sok helyütt megfordultam már turistaként is és kijelenthetem, az idegenvezetők döntő többsége — tudatosan-e. vagy „csak” társadalmi körülményeinkből adódóan, mintegy determináltan — a leghatározottabban politizáltak. Velencében is, Damaszkuszban is. Bonnban is. Taskentben is, Leningrádban is. Mindenütt a helynek és a társadalomnak megfelelően. Egerben is? Ki áll Eger magas falánál, vagy inkább: falán? Az idegenvezető. Aki messzire elláthat, mert tudja, mit kell látnia és hol kell keresnie. A városképben. És a társadalmi valóságban? A kérdésre csak suttogó bizonytalanság a felelet. BÚCSÚBAN Könnyű léptekkel ment előttünk, s lágyan ringatta a csípőjét a bronzbarna boszorkány. Zöld bokrok közt kanyargó keskeny és göröngyös ösvényen ment magabiztosan, és a bokrok bársonyszegélye hol eltakarta, hol megmutatta ... Ilyenkor elkapni véltük szeme villanását, melynek lángja talán az őszi Mátra színe volt. Aztán eltűnt, mint minden látomás. Némán baktattunk le a hegyről, be a faluba, s eljátszottunk a gondolattal, hogyan választanánk — ha lehetne? A lángszemű lányt-e inkább, vagy azt a Mercedest, amit ott fent láttunk, a templom oldalán...? Mert annyi szent, hogy karcsú volt, fenemód karcsú a kis boszorka — de az a m erei...! — hatalmas, hűvös, vadonat új és elegáns. S a mélysatét motorház. —;. vagy kétszáz csikó szilaj ereje feszül benne. Szent ború a búcsú felett: de nagy zavarban lennénk, ha nekünk itt most választani lehetne! Mélán lépkedünk lefelé az úton. Fentről vékonyka harangszó csordogál utánunk, fantáziálgatunk. Hirtelen egy felmorajló bősz motor, s rögtön utána a fék alatt csikorgó széles autókerekek hangja robban ránk, s mi riadtan félreugrunk. Nyert, kedves olvasó: a mesekocsi volt az, vagy hozzá hasonló. Volánjánál pedig. .. nos, igen: a bronzbarna boszorkány. Lassan ocsúdsz, míg a csoda, eltűnőben, benzinillatú porköpenyt ölt, és mire a por újra az útra simul, már nincs belőle semmi, varázslatukat nem őrzi más, csak az emlékezet. — Szép búcsú volt — mondom a barátomnak, s hirtelen magam sem tudnám eldönteni, hogy a kocsira értem-e, vagy a lányra, vagy a búcsúra, az igazira, melynek kedvéért vasárnap kora reggel felkerekedtünk, és Bélapátfalvára, a híres búcsújáró helyre utaztunk. — Szép — mondja meggyőződés nélkül —, pont olyan mint a többi: öregasszonyok, meg kegyszerek, meg mindenféle kíváncsiskodók. Nem tudom, milyen lehetett az igazi, de ezeknek a maiaknak már kevés köze lehet hozzá ... Hogy az igazi milyen volt, arra a Révay nagylexikon meglehetősen pontos választ ad. „Búcsú a római jogban amnesztiát, büntetés elengedését jelenti, előfordul a szentírásban is ilyen értelemben : szabadon bocsátás, elengedés, remissio. Egyházi értelemben a B. gyónáson kívül való elengedése az idáig tartó büntetésnek, amelyeket vagy ezen a világon vagy a tisztítóhelyen kellene kiállni. A búcsú tehát nem a bűntől való feloldo- zás, hanem föltételezi azt.” Ami pedig a búcsújárást illeti, az a katolikus egyházban kegyeletes helyek látogatása ájtatoskodás és lelki épülés végett, s ez lényegében egykorú a vallás történetével. Nos, Bélapátfalva ilyen értelemben is híres, hiszen itt található az 1232-ben keletkezett apátság, melynek temploma mint műemlék is igen híres románkori építmény. Mint híresség tehát, a legrégebbi a községben. Mellette a kőedénygyár, ahol annyi szép, népies stílusú majolika készült, egészen zsengekorúnak számít, s hasonlóképpen a cementgyár, melynek a rekonstrukció során mindinkább kialakuló körvonalai jelképnek is tekinthetők: változik, a maga útján halad előre, fejlődik a világ. Bélapátfalvára a búcsú előtti pénteken több öregember, öregasszony érkezett közeli és nem is olyan közeli falvakból gyalog, s fáradtan nekivágtak útjuk utolsó szakaszának, amely a község központjában, a fel- szabadulási emlékmű portól mindig szürke figurája mögött kanyarodik fel a műemléktemplomhoz. Állítólag böjttel és imádkozással töltik a búcsú megkezdéséig az időt. Ök azok, akik — legalábbis egyelőre — a legkevesebbet foglalkoznak a templom környékét lassan benépesítő sátorosokkal, akik apró Mária-érmék, keresztek, Krisztus-képek, imakönyvek ellenében fáradhatatlanul szedik a kegyelet borsos vámjait. Ilyenkor azonban — úgy tűnik — semmi sem drága. Gavallérosan készült a falu népe is az eseményre: nem egy malac (állítólag száz is) fejezte be idő előtt földi pályafutását, nem beszélve a tyúkok, a csirkék aranysárga levessé, finom paprikássá átlényegülő sokaságáról. S közben a kővel megrakott csillék szüntelenül közlekednek a magasan ívelő drótkötélú tjükön: szakadatlan folyik a gyárban a munka. És persze, tart a búcsú. Csalogatják a sátrak a tízeseket, húszasokat, százasokat^.. Baba, huszárkard, indián fejdísz, aprócska arany (vagy réz?!) jézusszíve. — Tessék, csak tessék, vegye meg a menyasszonyának, fiatalember, nézze, milyen szép betűkkel van beleírva: „Szívedért szívemet" vagy ezt a Fradi-gyűrűt, nyolcért, szinte ajándék... Az Árpád-kori templomban megkondul a harang, vége az első misének, s az ünnepi taláros papok nyomában kiáramlik lassan a nép, elindul a fekete-tarka, öreg-fiatal körmenet, zászlókat, szobrokat, kegytárgyakat tartanak kezükben, s cseng, zsong az ének: Mária, Mária... Aztán, már a megszentelt forrásnál — Uram irgalmazz, mindenható atyaisten, és ebbe vegyül egy kislány vékonyka hangja: — Anyucika, szomjas vagyok!... — Igyál, kislányom ... A templom körül, ahol csak alkalmas hely található, gépkocsik, autóbuszok tanyáznak. Mindjárt a templom közelében gyönyörű, új, sárga Ikarus, elöl a felírás: Űj Élet Mgtsz. MUCSONY. Mellette szerényebb busz'Ku- zincbarcikáról. Egy másikról csupaszeplő fiú száll le, kezében sörösüveg. — Honnan jöttetek? — Mélykút... Bács megye. öt perc múlva dél. Ismét lelkes kongásba kezd a kis- harang. A szent forrás körül emberek tolonganak, kézről kézre adják a kopott bádogbögrét, isznak, mások Coca-Colás üvegben gyűjtik az értékes, tisztító italt. Valahol fent, nagyon mesz- sze, billenős teherautó köveket szállít, néhány leesik róla, s ugrálva, pattogva a mélybe gurul. Távol, a falu másik szélén a nagy téren hatalmas erősítőkből zene bömböl, suhan a körhinta, lányok sikongatnak. Szorosan egymás mellett céllövősátrak, rajta, fiatalember, próbálja ki, hármat — ötért Ha sikerül: — Ejnye, remek! Ha nem sikerül: — Sebaj, jöjjön vissza este. Tudja, bál lesz, várni fogom, sötétben könnyebb... A lövöldés nevet, a legény pirul, elmegy, s pár méterrel odébb sört kér a sátornál — drága pivót mérnek —, jót húz az üvegből — s lenyeli zavarát. Itt már ne keressük az áhitat nyomait, ne a mise ünnepi, zsongó hangulatát, sem a lányka kecses mozdulatát, mellyel csokrot nyújt át, illendően köszöntve az érsek urat. Fejedet felemeld, s mindenütt érzed a nagy, a roppant kohéziót, amely most iderántotta s az itthon maradottakhoz tapasztotta azokat is, akik már rég a világ más peremére kerültek. Barátság, rokonság, sok-sok féle emlék alig pislogó parazsa izzik fel újra a múlt szürke hamva alól, áldomást iszik a család, a szomszéd, az idegen — búcsú van a faluban. Hangzavar, sör, similab- da, vattacukor, hűvösödé levegő. Afféle kis Bábel ez, s mintha mindenki körhintában ülne, forog, kavarog a tér. Csak kezeket látni, villanásokat, felbukkanó s a tömegben eltűnő arcokat. Zene, visongás, üvegcsörömpölés. Fénylő tekintetek, mondattöredékek, zsivaly. Vigad, örül, ölelkezik, léggömbként röpköd, himbálózik a vétkektől való köny- nyed megszabadulás. B. Kun Tibor (Fotó: Perl Márton)
