Népújság, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-20 / 197. szám
„Kérleltek, maradjunk még...” Dohánygyári munkásként Koreában Akkor mindenki ott volt — Hogy milyen érzés az európai embrenek, ha megjön a monszun? Elképzelheti, úgy kezdődött, hogy négy napig egyfolytában szakadt, ömlött az eső. A levegő pára- tartalma 98—99 százalékos volt. De szerencsére ekkor már küldetésünk a végéhez közledett, mondták is az ottaniak, szerencsénk van, mert egy hónapot késett az esős évszak. Amilyen kedvesen fogadtak bennünket, lehet, hogy ez is a mi tiszteletünkre történt... Ennyit mond tréfásan Jakab Gábor, amikor arról kérdezem: hamar megszok- ták-e az éghajlatot, az európai embert különösen is próbára tevő időjárást. Jakab Gábor műszerész, az Egri Dohánygyár munkása ugyanis néhány napja ért haza a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságból munkatársával Szántó György főműszerésszel együtt. A főváros, Phenjan mellett egy épíilp dohánygyár gépeinek üzembe állításánál segédkeztek, tanították a berendezések kezelésére a gyár majdani munkásait. Természetesen egy ilyen messzi utat megjárt embernek, ha hazajön, igen sok a mesélnivalója. — Tizenháromezer kilométer, még mondani is sok, ilyen távolságra nem utazunk egyhamar, azt hiszem. Én magam eddig a környező országokban jártam turistaként, a gyár pedig egy alkalommal Csehszlovákiába küldött ki szakmai útra a filtergyártást tanulmányozni. Most viszont nagy útra vállalkoztunk Szántó kollegámmal. Ennek az épülő gyárnak ugyanis mi Egerből szállítottunk 31 millió cigarettafiltert, a zavartalan, üzemkezdéshez. Gépeket beállítani, munkásokat oktatni, s a megfelelő mennyiséget naponta elkészíteni — ez volt a mi feladatunk. — Amikor megérkeztünk, Volvo gépkocsival vártak bennünket és vittek a lakóhelyünkre, a főváros egyik szállodájába. Hadd dicsekedjem a gépkocsimárkával: ezzel az autóval utaztunk ugyanis mindennap a munkahelyünkre, s ez szállított vissza bennünket. Nagy tisztelettel, szeretettel vettek körül az ottaniak, ezek után azt hiszem nem kell külön hangsúlyoznom; amikor például a követségünkön elmondtuk, hogy a szállodában légkondicionált lakosztályban helyeztek el bennünket — néhány volt ilyen az épületben —, azt mondták, ez meglepő, mert csak az igen kedves külföldi vendégeknek szokták kiadni. Európainak megszokott ételeket szolgáltak fel, persze mi azért a többit is megkóstoltuk. Igaz, hogy amikor a munkatársam két napig nem érezte jól magát az ételektől, csak visszatértünk az eredeti koszthoz. — A szakember véleménye szerint, ott milyen cigarettát gyártanak? — Abban az új dohánygyárban, ahol jártunk háromféle cigaretta készül, úgy tudom ezenkívül egy dohánygyáruk van még. Azért kezdnek el építeni újakat is, mert a dohány exportja helyett kész cigarettát akarnak külföldre szállítani, ez nyilván több valutát hoz. Ott, ahol a rizs már nem termeszthető, mert nincs öntözési lehetőség, a fő terményük a kukorica mellett ' a dohány. Jó minőségű a cigarettájuk, legfeljebb a dohány pácolása nem olyan szakszerű, mint nálunk. Kevés még a szakmai tapasztalat; többek között ezért is mentünk mi oda, átadni szakmai ismereteinket. Háromszáz tonna cigarettát adnak el az idén a Szovjetuniónak, ez a gyár feladata, s ezért volt szükséges, hogy mielőbb rendben megindulja« a termelés. Az NSZK-ból vásároltak gépeket, ugyanolyanokat, mint az Egri Dohánygyár. Mi pedig a füstszűrőt szállítottuk nekik a cigarettához. — Sikerült hamar megindítani a gépeket? — Hát, kisebb-nagyobb zökkenőkkel, de azért gyorsan megindult a folyamatos munka. Először is az okozott gondot, hogy utazás közben Moszkvában lemaradt az egész szerszámkészletünk s az eltévedt csomagot, csak egy hét késéssel kaptuk meg. Persze az az idő sem telt el haszontalanul, hiszen nekünk is meg kellett ismerkednünk a környezettel, a munka feltételeivel, a lehetőségekkel. Vendéglátóink igen figyelmesek voltak, lesték a kívánságainkat. Délelőtt 9 órától 1-ig dolgoztunk, utána ebéd a szállodában, s délután 4-től folytattuk ismét 7 óráig. Esténként előadásokat, . bemutatókat tartottunk a munkásoknak, nekik ilyenkor volt idejük a tanulásra. A rendkívüli szorgalmuk volt számomra a legnagyobb meglepetés: az embereknek ott szinte minden órájukat a munka tölti ki. A diákok, láttuk az utcán, a szabad idejükben is tanulnak, iskola után szervezett; közös munkában vesznek részt, például parkokat építenek. Csellengő, italozó emberekkel egyáltalán nem találkoztunk. Ezzel a szívós munkával küzdötték fel magukat idáig: korszerű gyáraik, üzemeik vannak már. Jól példázza a szorgalmukat a következő eset: mikor már rendben mentek a gépek — automaták — a sok szaladgálás után mondtam á mellém beosztott munkásnőnek, üljön le egy kicsit, pihenjen. Megdöbbenve nézett rám: ő üljön le munkaidőben? Végül, amikor már tényleg nem volt semmi tennivalója, csak figyelni kellett a gépet, fogott egy rongyot és elkezdett törölgetni. — A munka mellett bizonyára volt idő kirándulásra, szórakozásra is... A vendéglátók erről is gondoskodtak. Kirándultunk a Sárga-tengerhez, megmértéit unk a sós vízben, megcsodáltuk a vidéket. Elmentünk egy színházba is, ahol már vártak bennünket, s elmondták a közönségnek kik vagyunk. Amikor bementünk, legnagyobb meglepetésünkre felálltak és tapsolni kezdtek. Ezek nekünk felejthetetlen élmények, persze igyekeztünk is megtenni minden tőlünk telhetőt, hogy a megbecsülést kiérdemeljük. Sok tanácsot, szervezési javaslatot adtunk a későbbi munkához. A gyárban azt mondták, napi háromszázezer cigaretta már elegendő a tervükhöz, s rajtuk volt a csodálkozás sora, amikor mi két és fél milliónál is többet hoztunk ki a gépekből. — Emlék? Hát az egész út egy életre szóló emlék marad. Az utolsó napokban, mikor már készülődtünk, kérleltek bennünket, maradjunk még legalább pár napig; s amikor elbúcsúztunk, ha nem is értettük mit mondanak, láttuk: sajnálják, hogy eljövünk. A mi feladatunk az volt, hogy tanítsunk, de sokat tanultunk is, tapasztalatokat gyűjtöttünk a szakmában. Én egyébként, mint ottani érdekességet egy üveg kígyópálinkát hoztam haza. Tudja, egy kígyó van a palackban, különleges pálinkába áztatva. Azt mondták nagyon finom, a pálinka után a kígyót is meglehet enni. őszinte legyek? Én inkább megőrzőm emléknek... Hekeli Sándor Több mint háromheti megfeszített munka után, rövid időre megpihentek. Poharat emeltek és koccintottak. Az aratás sikerét, a közös sikert ünnepelték. Kombájno- sok és gyalogmunkások, rakodók és szállítók ültek egymás mellett a dűlőút mentén. Az egyik brigádvezető halkan odaszólt társaihoz: — Még ilyen nem volt, hogy ezen a sivár pélyi sziken 35 mázsát termett a búza. Emlékszem, nem is olyan régen 10 mázsát hord- tunk be ezekről a földekről, és annak is örülni kellett. De Pálos Lóránt, főmezőgazdász íróasztalán már a jövő évi gabonavetés tervei vannak, mégis rögtön szóba kerül az! idei termés, a kenyér : — Tíz évvel ezelőtt kerültem ide a megye alföldi részére . Tarnaszentmiklósra. Aztán, hogy egyesültünk a pélyiekkel, kibővült a határ. Nehéz vidék ez, sok a szikes, a belvizes, mély fekvésű föld. Földrajzilag a mi határunkban vannak a megye legmélyebb fekvésű részei. Emiatt gyakori a belvíz. Volt például olyan esztendő, hogy a víz elvitte az egész gabonát. Olyankor a reményünk szertefoszlott, de mégsem adtuk fel. Mélyet szív cigarettájából és folytatja: — Semmi sem ment olyan egyszerűen. Sok veszekedés, civódás árán sikerült elfogadtatnunk, hogy műtrágya, jó talajmunka és kedvező fajta kell ide is. Mert kezdetben a szemlélettel volt a legnagyobb baj. Igaz, kevés pénzből gazdálkodtunk és a műtrágyával akartak spórolni. Ezen sikerült változtatni, mikor elkészültek a talajtérképek és tudományosan kimutatták, hogy a búzának milyen táblán, menynyi műtrágyára van szüksége. Aztán következett a fajták megválasztása. Régebben csak fertődi búza volt , itt, amely ezeken a földeken 6—10 mázsánál nem adott többet. Mi, viszont többet akartunk. — Milyen fajtákat választottak? — Elsősorban intenzív, szovjet fejtákat. A szikesekre Mironovszkajat, a mély fekvésű földekre az újabban nemesített Fertődit, Kompoltit, a szovjet Lubile- naját és Kavkázt. Ezek fokozatosan be is váltak. Persze a fajta még kevés volt, ennél több kellett. Az idei siker kulcsa messzebbre vezethető vissza. Talán arra, hogy ősszel időben elvégeztük a talaj-előkészítést, a műtrágyaszórást és a vetést — Ami a legnagyobb siker, hogy az itt élő emberek megszerették a búzát. Ma már nem kell magyarázni, hogy mit jelent a gazdaságnak. Ez a fő növény, ez adja a kenyerünket és hozza a pénzt a szövetkezetnek. Közel 2100 hektáron termeljük, nagy területen érdemes vele foglalkozni. Az emberek már tavasszal emlegették, ha az időjárás közbe nem szól, jó termés lesz az idén. Valóban szépen áttelelt a bú- zápk, és nem volt belvízkár sem. Hetente jártunk a földekre, néztük, hogyan fejlődik, bokrosodik, érik a búza. Harminc mázsát terveztünk, helyette 35,1 lett hek- táranként. Közös siker ez, valamennyiünké, hiszen az aszály ellenére ennyi búza még soha nem termett erre. Szutor László, üzemfenntartási ágazatvezető, az aratás szervezettségét méltatja? Nyolcvanéves fejjel visz- szatekintve életutamra, azt kell mondjam: a túrái gyermekség volt benne az igazán gondtalan, a felszabadulás utáni évtizedek pedig legszebb férfikorom reményeit érlelték meg Hatvanban. Mert mi baja lehetett az uradalmi bognár fiának, amikor övé volt az egész határ? S ugyan találni-e a két háború közötti munkásmozgalomnak olyan szereplőjét, aki nem vetette magát örömest az új rend csinálásába, a nehezen szerzett hatalom tovább építge- tésébe? A kettő közé zsúfolódik a lemondás, egymás szítása, a küzdelem, aprócska eredmények kicsikarása, máskor üldözés, bújócska csendőrökkel, nyilasokkal. S akkor még a világégéseket nem is említettem, pedig az elsőnek a szele Doberdónál pörgetett meg, a másodiké pedig sok száz zsidóval együtt munkatáborba sodort. Hogyan épült annakidején bárki a mozgalomba? Azt hiszem úgy, miként én. Kezdte süldő legényként a szakszervezetben, s onnan ívelt útja a szociáldemokraták, kommunisták táborába. Nekem a cukorgyárban Papp Kálmán volt a mentorom. Előbb a földmunkások szak- szervezetébe vitt, majd amikor az építőiparban kezdtem dolgozni, a szociáldemokrata pártba is felvétetett. Kezdettől fogva jól éreztem magam a 6zaktársak, elvtársak között, s ahogyan hallgattuk a különböző szemináriumokat, vagy pedig a munkásság gondjairól vitáztunk ebédkor, cigaretta szünetben, úgy világosodott meg élőtBeszédes évtizedek tem a szocializmus lényege, a harc szükségszerűsége. Persze a feladatok mindig az adott helyzetből hajtanak ki. Az első világháború után például, amikor még a 4 filléres tagdíjat fizettük, legfőbb követelményünk a jobb bánásmód és a nyolc órás munkaidő volt. El is értük! Később a kollektív szerződéseket erőszakoltuk ki a mesterektől. Építőmunkások lehettünk olyan hatvanan-hetvenen, mind szervezettek, s néhány leállás még több győzködés árán sikerült megvalósítanunk az országos központ irányelveit. Évesek voltak ezek a szerződések, kora tavasszal írattuk alá valamennyi mesterrel, s a kurtított munkaidő mellett belefoglaltuk mindig a munkabér, a bánásmódra vonatkozó követelményt, s a kontárok tilalmát. Arra nagyon szigorúan vigyáztunk, hogy a mesterek szervezetlen melóst ne foglalkoztassanak. Általában ezek törték le a bért, rontották a jó szakmunkások hitelét. Meg kell mondjam, ezekben az évtizedekben nem volt valami biztonságos az életünk. Engem kísértek az őszirózsás forradalom emlékei, amiről se munkahelyen, se a csendőrségen nem feledkeztek meg. Ausztriából jőve álltunk Károlyi Mihály mellé, majd Karácsony cimborámmal, akivel sokhelyütt dolgoztunk egykenyé- ren, támogattuk a Tanács- köztársaságot is. Persze, hiába fenyegetőzés, szidalom, ha egyszer eljegyezte magát az ember. Így voltunk éppen. Akárhova vetődtünk, akárhol fogtuk kézbe a vakoló kanalat, nem állt be a szánk. Szóval ilyesféle előzmények juttattak húsz év múltán munkatáborba, föl a csehszlovák határ mellé, ahonnan isteni szerencsével sikerült megszabadulnom, hogy 1944 telén ismét itthon húzzam meg magam, várva a szovjet csapatok közeledtét. No, el is érkezett a nagy nap, amit aztán lázas szervezkedés követett. Létrejöttek a különböző pártok, romokat takarítottunk, a lakosság ellátásán próbáltunk javítani. S közben persze szemmel tartottuk azokat, akik gyanús múlttal furakodtak közénk, veszélyeztetve a kibontakozást, a politikai és gazdasági konszolidációt Én továbbra is a szociáldemokrata pártot szolgáltam, egyesülés után pedig az új szervezetet, a munkás- osztály érdekeit, a szocializálást legjobban sürgető Magyar Dolgozók Pártját. Ügy vélem, nem hallgathatom el, hogy a felszabadulást követően, amikor a. baloldal kipróbált harcosokat igyekezett minden területen elhelyezni, engem is íróasztalhoz ültettek. Az adóhivatalban dolgoztam, majd városgazda voltam 1955-ig. Nahát ezek az évek sem teltek túlságosan könnyen. Különösen amíg megbújtak közöttük a múltat visszasóvárgá tisztviselők, Sose felejtem, hogyan kapott le hivatali főnököm, amiért a jogtalanul kivetett adók dolgában felvilágosítottam az újonnan földhözjultatottakat! Neki a malmára hajtotta volna a vizet a nincstelenek, a szegényparasztok zúgolódása, elégedetlenkedése. Én azon ban átláttam a szitán. De az sem volt könnyebb, amikor néhány elemivel a város harmincöt holdját, jószágállományát, egész gazdálkodását kellett rendben tartanom. Talán éppen ennek a helytállásnak köszönhettem, hogy tisztességes bérrel mehettem nyugdíjba, majd a Vas Gereben utcai körzet tanácstagjaként egészen 1970- ig segíthettem a város ügyesbajos dolgainak a megoldását. Hogy milyen tanácstag voltam? Nem igazi, ha én ítélem meg. Annyi biztos, hogy a vezetők nehéz embernek tartottak, mert mindig vertem valamiért az asztalt, s nem lehetett-könnyen kidobni. De hát úgy voltam vele: végül is négyszáz polgár azért választott meg, hogy az érdeküket képviseljem, akkor pedig elsősorban feléjük kell hajtanom. Sérelmükre, gondjukra, óhajukra. Mostanság? Csak úgy öregesen, kicsit betegesen, s mint aki elvesztette mindhárom gyermekét. Jóban-rossz- ban mellettem az asszony, magunknak és emlékeinknek élünk. Emlékeinknek, amelyeket nem annyira a kitüntetések, hanem a becsülettel végzett munka állomásai fényesítenek még... Elmondta: Vajda István Lejegyezte; Moldvay Győző — Viszonylag korán hozzáfogtunk a kombájnok javításához. Azok a szerelők dolgoztak a gépeken, akik részt vettek az aratásban és vezették a kombájnokat. Tizenkét arató-cséplőgép állt munkába, ebből kettő új volt. Szervezetten készültünk a nagy munkára, valameny- nyiünket lelkesített a jónak ígérkező termés. — Akadt bosszúságuk alkatrészgondok miatt? — Korántsem annyi, mint azelőtt. Bár most is volt ami hiányzott, de segített a MEZŐGÉP és az AGROKER. Előfordult, hogy az egyik német kombájnon elromlott a feszültségszabályzó generátor és tönkrementek a fékhengerek. Menni kellett és mentünk, ha kellett éjszaka, hajnalban, vagy délelőtt, de a gépünk nem vesztegelt sokáig. A kombájno- sok, a szerelők, a hegesztők, az esztergályosok és a szállítók átérezték, hogy miről van szó és segítettek. Mi meg motorral, terepjáró kocsival jártuk a határt, ahol csak baj volt segítettünk. Ezt tette az elnöktől a rakodókig mindenki. Úgy ment a munka, mint egy olajozott gépezet. Senki nem ismert fáradtságot. Ennek köszönhető, hogy 15 nap alatt befejeztük az aratást — A rendkívüli időjárás miatt kicsit elcsúszott az aratás kezdete. Az első táblákat július 10-én vágta a kombájn. A munka dandárjában kevésnek bizonyult a mi gépparkunk. Ezért segítségünkre sietett a felsőtár- kányi, a mezöszemerei, a hatvani termelőszövetkezet és a Tiszasülyi Állami Gazdaság. Volt olyan nap, amikor a szikes és a mélyfekvésű földeken 32 kombájn vágta egyszerre a gabonát. Nagy volt az egyetértés a gépészek között, soha nem vitáztak, hogy én ezt jobban tudom, hanem végig jó tanácsokkal segítették egymást és amikor kellett, a gépeket is megjavították. A kombájnosok irányítóját a lakásán találtuk. Kurcz István, a ház végében dolgozott éppen egyik munkatársával. Kőműves kalapácsot és vakolókanalat fogott, hogy befejezze az elmaradt nyári munkát. Amikor az idei aratást emlegettük, mosolyogva rávágta: — Azt látni kellett volna, minden úgy ment mint az óramű. Vasárnap is dolgoztunk, ha csak az eső ki nem vert bennünket, nem volt megállás. Olyankor már hajnalban végigkerékpá- rozlam a falut, minden kom- bájnoshoz bekopogtam, hogy jöjjön, mert jó idő van, nem kell tartani az esőtől. Fél óra múlva valamennyien a határban voltunk. Sokszor még csak szürkült, de már arattunk. Mindennap ott voltak a vezetők és ötször is megkérdezték van-e problémánk? Éreztük a törődést, a megbecsülést. A családdal igaz, keveset találkoztunk, mégis volt mindennap meleg ebéd és szódavíz bőségesen. Kellett is, mert sokszor ki voltunk száradva a 30—35 fokos hőségben. Derekas munkát végeztünk, de megérte, mert ismét van új kenyerünk. Mcntusz Károly MemM® 1976. augusztus 20., péntek
