Népújság, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-20 / 197. szám
A semmire nyílik a kuitúrházajtó ? Egy esztendeje, hogy három községet kerestünk föl azzal a kérdéssel; mit kínálnak a falusi művelődési há_ zak nyáron. A válaszok elszomorítóak voltak Petőfibá- nyán, Lőrinciben és a Mát- ravidéki Erőmű kultúrottho- nában is. Azaz, ez utóbbi he. lyen Nyéki Lászlótól, az erő. mű KISZ-titkárától biztató ígéreteket kaptunk. — Tudom, hogy nehéz lesz. de azért, hogy se télen, se nyáron ne álljon itt ez a nagy, modern jól fölszerelt épület kihasználatlanul — már most új munkatervet, változatos programot készítettünk elő szeptemberre a nemrég megbízott vezetővel. Így reméljük itthon maradnak műszak után az emberek. Egy évvel ezelőtt a műve. lődési ház kongó folyosóján, a bezárt ajtók előtt hangzottak el a szavak. De lássuk, mi történt itt azóta? ★ Az első pillanatra úgy tűnik: semmi. A virágos főtéren álló emeletes épület csak a lépések zaját visszhangozza. Programnak, felhívó pia. kátnak sehol semmi nyoma. A KISZ-titkárt, Nyéki Istvánt otthonában kerestük föl. — Hát nem igen változott tavaly óta semmi, az biztos. Ha csak azt nem számítjuk, hogy a vállalat elküldött egy ■fiatalembert — Dudás Istvánt — a Megyei Művelődési Ház ifjúsági klubvezetőinek továbbképzésére. így talán számíthatunk rá, hogy jövő. re már létrejön egy jól működő ifiklub. Egyébként, hogy mi van a kul túrotthonban? A mozin kívül őszintén szólva... — tárja szét a karját a KISZ- titkár. — Közismert, hogy az erőmű dolgozóinak létszámát harmadára csökkentették, mivel az erőmű üzemeltetése gazdaságtalan volt. Ki megy. ki marad? Miért megy és miért marad? Fél éve ebben fő a feje mindenkinek. Igazán érthető, hogy most az embereknek nincsen kedvük, ■ és idejük sem másra figyelni. Így vagyok ezzel én is, és a megbízott kultúrházvezető Nyári Elemér is. Nyári Elemért, az elektrotechnikai csoport részlegve. zetőjét egy esztendeje bízta meg a vállalat a művelődési ház irányításával. De mint elmondja, nem első ízben foglalkozik a házzal, hiszen 1966-ig, tulajdonképpen több mint tíz éven keresztül, az „ő kezében volt” a kultúra. — Persze, akkoriban korántsem mentek ilyen rosszul a dolgok — magyarázza nagy lendülettel. — Ä kisujjamat sem kellett mozdítani, és mégis tódultak az emberek a műsorokra. Akadt olyan rendezvényünk, hogy egyszerűen nem fértek be az érdeklő, dők a termekbe, pedig össze, nyitottunk vagy nyolc klub- helyiséget. Talán nem is lehet olyan népszerű művészt említeni, aki nem fordult volna meg a Mátravidéki Erőmű területén. Latabár, Hon- thy Hanna Latinovits... De gyakori volt nálunk a Déryné és az egri színház is. Mindennaposak voltak a TIT- és az ORI-programok Ezenkívül a telep lakói öntevékenyen rendeztek német, olasz, orosz zenei esteket is Mit mondhatnék még? Nem voltunk híjával a kiscsoportoknak sem. Annyi működött, hogy .némelyiknek csak a kö- zeíi pincében tudtunk helyet biztosítani. Képzőművész szakkör, modellezők, zenekar, fotószakkör, barkácsszakkör. Nem is tudom mindet fölsorolni. — Érthetetlen, hogy mindez szinte nyomtalanul elsorvadt. Mégis miben látják az okot?- Nyéki István szerint túl sok embernek van tévéje, kocsija. — A velem egykorú fiatalok is esténként behúzódnak a családjukhoz, a tv elé, és nem lehet kimozdítani őket sehová. Azt mondják, van nekem könyvem, ha olvasni akarok, van lemezjátszóm, a zenehallgatáshoz ... s ha va lamit élőben is meg akarok hallgatni, vagy nézni, bevágom magam a kocsiba és megyek Pestre színházba. — Miben reménykedhetünk? — veszi át a szót ismét Nyári Elemér. — Majd csak megunják az emberek a tespedést, hiszen lassan már hatodik éve nincs élet a kul- túrházban. Esetleg számíthatunk még arra is. hogy az Erőműkarbantartó Vállalattal sikerül valamiféle szerződést kötni, hogy ők is vegyék gondjaikba a művelődési házat, hiszen az erőműnél olyan kevesen vannak, hogy a legnagyobb jóindulat, tál sem tudnák folyamatosan kihasználni a termeket, a szobákat. Ezután persze érdemes lenne egy pillantást vetni az elmúlt évi programokra, és a terembeosztásra. Ilyesmit azonban sajnos nem tudnak mutatni. — Olyan sokrétű az érdeklődés — magyaráz kissé meghökkentő fordulattal a kul túrház vezetője —. hogy semmiképpen sem lehetne kielégíteni. Csak úgy fejből összekapkodva néhány rendezvényt: tavasszal a brigádok víziparádéra, szíházba. cirkuszra, kiállításra kértek jegyeket... A nyugdíjasok klubjának például egy kirándulást kellett szerveznem. De itt van a többi kiscsoport gondja is. A műszakiak, akiknek öt szekciójuk van, aztán a modellezők, igaz, őket nem engedhetjük be a házba, hiszen túlságosan „poros a hobbyjuk”. Aztán most van kialakulófélben egy zenekar is. Igaz, ők sem kaphatnak helyet a termekben, mert nagyon közel vannak a lakóépületek, és senkinek sem lenne kellemes a próbájuk. Sikerül viszont megszervezni talán számukra egy távol álló faházat. És akkor összejárnak még heten, nyolvan a kézimunkázó asszonyokból is... — A kul túrházba? — Hát nem oda, mert úgy gondoltuk, amíg egy kicsit meg nem erősödnek, addig igazán fölösleges kinyitni nekik valamelyik helyiséget. ★ Mindezeket hallva, kicsit zavaros kép alakult ki. Egyrészt senkit sem érdekel, hogy van-e valami a kultúr- házban. hiszen „csak a tv előtt ülnek az emberek”, másrészt meg sokrétű az érdeklődés. Egyrészt a kultúr- házban csak a tudományos klub tart összejöveteleket, másrészt lenne néhány más kiscsoport is. csak azok egyenlőre házon kívül ma radtak. Egyrészt nincsen ember, aki megtöltse a termeket. másrészt viszont, ha nem is az erőműnél dolgoznak, de a telepen mégis ugyanany- nyian — több mint ezren laknak. (És tegyük hozzá, ennél jóval többen élnek a néhány kilométerrel odébb fekvő Lőrinciben, ahol nincs is mű' velődési ház.) Az egyetlen teljesen világos dolog az, hogy az épület ma is, mint egy esztendeje, szinte teljesen kihasználatlan Hibáztatni persze nem igen lehet sem a lelkes KlSZ-tit- kárt, sem Nyári Elemért, hiszen. ami tőlük telik, azt társadalmi munkában is megte szik. Igaz viszont, hogy tőlük sem lehet elfogadni azt az álláspontot, hogy mivel azelőtt különösebb szervezés nélkül is gazdag élet zajlott a kultúrházban, meg kellene várni, míg ismét magátol fölébred az érdeklődés az emberekben. Ma már igenis szervezést, a hozzáértő szakember munkáját kívánja meg egy ekkora épület benépesítése. Ehhez persze elképzelhető, hogy nem elegendőek csak a helyi üzemek, vállalatok, de szükséges. a környező községek összefogása is ... A megoldás többféle lehet. Mindenesetre az biztos, hogy valamit sürgősen tenni kellene. hogy ennek a szép, tágas, jól fölszerelt épületnek ajtajai ne csak alkalmanként, hanem rendszeresen kinyíljanak. Németi Zsuzsa A sasvári „TeketóriunT A meglehetősen furcsa elnevezés — amelyet Parádsas- váron mind sűrűbben emlegetnek az utóbbi időkben — az új üzemi tekecsarnok, illetve a tetején létesített „obszervatórium” neveinek sajátos összevonásából származik, s a mátrai kisközségnek a híres üveggyár 'melletti másik érdekességére utal. S valójában csupán annyi köze van a tétovázáshoz, hogy az avatása talán egy kicsit — elhúzódik. A tetőteraszra hasznos ötlettel emelt egyetlen helyiséges, parányi „házikó”: Tóth András műszerész régi álma... Az üveggyári munkás ugyanis még katonakorában — amikor ráérő idejében, tiszta éjszakákon guk- kerével az égboltra is felkíváncsiskodott — kedvet kapott a. csillagászathoz, később pedig úgy megszerette Tóth András, a parádsasvári csillagászati szakkör vezetője — saját tervezésű, s nagyrészt maga készítette nagy távcsövével. (Perl Márton felvétele) nél még nagyobb műszert építsen tagjai ügyességével, leleményességével. A 300/2000-es „Newton” — amit holdfényes esteken újra meg újra kigurítanak állványzatán a sasvári teraszra, s olykor annyian vesznek körül, hogy alig férnek a magasban —: ma az üzemi csillagda büszkesége, Tóth András és társai, közöttük pedig kiváltképpen Tóth József, Kőhegyi György meglehetősen hosszú fáradozásának műszak utáni, szabad szombati, ünnepnapi munkájának — ragyogó eredménye. Jól látható vele a Hold felszíne, közel hoz sok más távoli gitestet, a segítségével még ■^nyképezni is lehet a csil- . égvilágot. Pedig eléggé egyszerű építmény — hiszen a tükre, segédtükre, szemlencséje készült csak „valódi” szakemberek műhelyében, az Urániában. A többi részét in- nen-onnan keresték elő s alakították a célnak megfelelően a sasváriak: így egy hajdani üveggyári csiszoló tárcsából született az ágyú- nyi műszer talpazata, állványa pedig valamikori kis teherautó differenciálműve, míg a cső elején és végén gázhőfokmérőkből csinálták az egyéb, szükséges tartozékokat. Mégis szebb, praktikusabb és ügyesebb, mint amit pénzért készen vásároltak! A kis szoba falán Tóth András csillagkép-, csillagidő-órákat is mutat, amelyeket szintén a sasváriak eszkábáltak, s ugyancsak használhatóan. A helyiségben holdtérképek, időátszámítási táblázatok, saját zsebből és a szakszervezet pénzéből vásárolt szakfolyóiratok. S levél magától Kalin Györgytől, akinek látogatását is várják. Az üzemi dolgozókból és ezek gyermekeiből álló mátrai szakkört mindezek miatt — természetesen már hivatalosan is jegyzik. Az ország térképén övék az a pontocska, amely fölé az Uránia a 78. számot írta.. „ i > (gyóni) Nesztelenül nyílt az ajtó, és egy magas, fehér köpenyes fiatalember lépett a kórterembe. Jobb válláról vadonatúj FED fényképezőgép lógott, a balon kis táskamagnetofon himbálózott. Odaült az ágyhoz, amelyen a fehér szakállas, erős mellka- Sú öregember feküdt. Az öreg nehézkesen felült, gyanakodva rápislogott a surrogó magnóra, és az ágy szélébe fogódzva halkan beszélni kezdett. — Amikor annyi idős vol. tam, mint most te. elmentem Szühebátor népfelkelő seregébe. Egy napon hivatott a főparancsnok: „Nehéz feladatot szeretnék rád bízni. Lehet, hogy nem térsz visz- sza. Életed árán is vállalod? — kérdezte. „Vállalom”. Jól van — szólt Szühebátor. — A népért áldozott élet az igazi öröklét. És az az egyetlen igaz halál, ha ősi nemze. tünk fennmaradásáért ontjuk vérünket.” Elindultam Urgába, amit akkor, tudod, a gemingek tartottak megszállva. A fő- parancsnok levelét kellett átadnom a városban működő elvtársainknak. Veszélyes volt az út: nappal rejtőzködtem, éjszaka mentem. Visz- szafelé azonban minden óvá. tosságom ellenére egy ellenséges járőr karjaiba futottam. Elfogtak és kínvallatásnak vetettek alá. Meztelen testemet vízben áztatott mar. habőrbe csavarták és nyakig bevarrtak. Az izmaim akkoriban még olyanok voltak, mint a vas: tüdőmet levegővel jól teleszívta minden erőmet megfeszítve a bőr iszonyú szorításán enyhítettem. Ellenségeim azt gondolták, hogy ilyen' kínos helyzetben majd vallani fogok. Makacs düh fogott el. „A ti istenetek nem parancsol nekem!” — mondtam. „No majd meglátLöDOMCiM rv OEy J OMmm 1916, augusztus 20., péntek * Fiatal mongol író. Hazájában több elbeszéléskötete és regénye jelent meg. Regényt írt Szühebátorról, a forradalom vezéréről. A mongol írószövetség titkára. Magyarul egy elbeszélése jelent meg a Fiaváró öregapó című kötetben (Európa, 1971.). juk!” — fenyegetőztek. Testem egészen elernyedt az erőlködéstől, de a bőr szorítása valamit csökkent. Alkonyaikor azonban erősödni kezdett a hideg, és a vizes bőr csontkeményre fagyott. El tudod képzelni, mit jelent egy erős férfinak maga- tehetetlenül. bőrbe varrva feküdni? Mi dolog, hogy be- pelenkázzák az embert, mint egy csecsemőt? A fagy ereje egyre nőtt. Ahogy a bőr fagyott, hányásra ingerlő szaga csökkent egy kicsit, de úgy szorított, mint a fogó. már alig kaptam levegőt, Estefelé szédülni kezdtem, zúgott a fejem. „Ügy hajok meg, hogy még nem csináltam, nem láttam semmit” — cikázott át rajtam a gondolat, és a hajam az égnek állt a félelemtől. A bőr re- csegett-ropogott fagyás közben. és égető fájdalommal marta a testemet, ahogy ősz. szehúzódva erősödött a szőri, tása. Felfordult a gyomrom, — kigúvadt a szemem, levegő után kapkodtam. Leszállt az éjszaka. A- gemingek azt gondolták, hogy úgysem tudok elszökni, hát nem siettek tömlöcbe vetni, hanem az őrház mögötti udvarra dobtak. Aludt minden élőlény, csak a kutyák vonítottak gyötrelmesen. Tudtam, hogy ha így maradok mozdulatlanul fekve, nem érem meg a reggelt.. Lázasan kutattam agyamban a menekülés módját. „Bőrbe varrva nemhogy elszökni, de még moccanni se tudok — töprengtem. Mitévő legyek?” Azt eszeltem ki, hogy megpróbálok az oldalamra fordulva gurulni. Csakhogy ez nehezebbnek bizonyult, mint hittem. A kéz segítsége nélkül gurulni nem is olyan egyszerű dolog. Néhány fordulat után újból elfogott a szédülés, rámjött a hányás. Pihentem egy kicsit, hogy összeszedjem magam. Elgémberedett testem felmelegedett, lassanként hozzászoktam a forgáshoz, és kisvártatva már szakadt rólam a verejték, ahogy vonszoltam magam. Fogaimat összeszorítva kigördültem az utcára. Köröskörül nem volt egy lélek se. Csak egy-két kóbor kutyával találkoztam, azok is messze elkerültek. Aztán egy dögevő kutyafalka kellős közepébe gördültem. Morogva jártak körül, bele-bele kaptak a bőrbe, noha vörös pofájukon látszott valami félelem. „Mozdulatlanul kell feküdnöm” — gondoltam, és amikor eszembe jutott a halál, kivert a hideg veríték. Megpróbáltam tovább gurulni, de a helyzetem csak rosszabbodott: a kutyák szakadatlanul ugattak. mire máshonnan újabb kóbor ebek jöttek, úgyhogy a vérszomjas falka egyre nőtt. Az egyik vörös dög a varrás, nál a bőrbe mélyesztette a fogait, és dühösen kurrogva kiszakított egy darabot. Fedetlen combomat égette forró leheletük. ahogy csaholtak. Valamelyikük belém- mart. Még kapálózni se tudtam. Vigyázva, hogy a lyukon át ismét meg ne harapjanak, újból gurulni kezdtem, mire a felborzolt szőrű őrjöngő kutyák visszahőköltek, de aztán megint támadtak. „Mit tegyek, hogy ne a kutyák torkában leljém halálomat?” — gondoltam. Ekkor reccsenés hallatszott és a húsomba beléhasított a fájdalom: most a vállamat harapták meg. Karomból csur- gott a meleg vér. Ugyanakkor a kezemben valami hideget is éreztem; megmozdítottam, hogy megnézzem, hát látom, a bőr varrata felszakadt. Kiszabadítottam a kezem. és a földön kotorászva egy nagy követ találtam. Ahogy elhajítottam, az egyik kutya vinnyogva nyüszített. Jobb kezemmel új kő után tapogatóztam, és nagyot kiáltva közibük vágtam. Noha sikerült támadó kedvüket egy kissé lehűtenem, egy pár dög azért nem tágított mellőlem. Próbáltam a másik kezemet is kiszabadítani, nem tudtam. Miközben hangosan átkozód- tam, átharapott izmomból dőlt a vér, és már-már elvesztettem az eszméletemet. Váratlanul lódobogásra lettem figyelmes. „Jótevőm, ments meg!” — kiáltottam. A lovas meghallotta és elindult felém. Ö mentett meg a biztos haláltól... Harcoltam Északon is, amikor bevettük Kjahtát. Megsebesültem, de akkor sem pihentem: sebemet sárga dohánylevéllel kötöztem be és máris a nyugati határra indultam újabb megbízatással, Levelet vittem., a Szárul gün kolostorba. Tudod-e. fiam. hogy ott mi mindent éltünk át? Több mint negyven napig voltunk körülzárva — csupa férfi: mongolok, oroszok. Éhségünkben még a macskákat is leöldöstük. Én ugyan először nem nyúltam hozzájuk, de aztán mégiscsak ráfanyalodtam. Vizünk se volt: az ing a piszoktól odaragadt a testünkhöz, szemünk előtt tetvek futkostak. Néhány katona sebes lába elgennyesedett. mint a kikészített juhbőr, úgy bűzlött. Az orosz doktor eszközök híján tehetetlen volt. Végül, hogy a szenvedőket megmentse a haláltól, fafűrésszel fogott az amputáláshoz. Recsegett-ro- pogott a csont, ahogy fűrészelt, de a sebesültek még csak nem is nyögtek. Hozzájuk képest én nem is vagyok igazi férfi! Negyvenötben, amikor a japánok ellen harcoltam, egy bomba leszakította a bal karomat, csak egy ín tartotta, azon fityegett. Amikor levágták és a földre hullott, én bizony sírtam ... — Untatlak még egy kicsit a fecsegésemmel, fiam. Egyszerű ember vagyok, nem vittem végbe hőstetteket, bár egész életemet harcban töltöttem. A forradalom után a határt védtem, harminckettőben részt vettem az ellen- forradalmi zendülés leverésében, harminchéttől kezdve pedig megint csak határőrszolgálatot teljesítettem. Életem akkori folyását Ulamba_ jár író is megírta az egyik könyvében... Aztán ötven évi szakadatlan szolgálat után elbúcsúztam a fegyverzajtól. pihen a dobhártyám.. Van egy veled egyívású fiam is. De már tíz éve rám se nyitja az ajtót... Most. hogy szállásom, éte- lem-italom és nyugalmam megvan, már békében megpihenhetnék. De legyőzött a korom, elgyöngültem, és én. aki valaha annyi embernek segítettem, most egy fabatkát sem érek. Ez az egy szomorít csak. fiam, meg az, hogy vénségemre kórházba kerültem. Az öreg elhallgatott és elgondolkozva a mennyezetre függesztette a tekintetét. — Bácsi? — szólt a fiatal riporter. — Maga annyit szenvedett, és az életet nem is élvezhette! — Mit beszélsz? — sipított az öreg, és nagy erőfeszítéssel újra felemelkedett. Aszott, inas kezével dühösen az ajtóra mutatott: — Takarodj a szemem elől! — kiáltotta köhögésbe fúló hangon. A fiatalember meghökken- ve állt föl. — Engem, aki tűzön-vízen keresztülmentem, hogy nektek, taknyosoknak tele legyen a hasatok és hogy sima legyen az életutatok. engem tartasz te szerencsétlennek?! Elég legyen! Attól én nem lettem szerencsétlen, hogy annyi szenvedést álltam ki. Mi a boldogság, ha nem az. hogy a gyermekeinkért harcoljunk? Hogy merészelsz engem boldogtalannak nevezni? Mars ki! Az öreg zihálva hanyatlott vissza a párnára, s mérges tekintetet vetett a riporter ottfelejtett napszemüvegére. Zahemszky László fordítása 4 azt, hogy civil életében sem tudta soha más hobby elfeledtetni vele. Szerelméből szenvedély lett, olyannyira, hogy maga is próbált távcsö- , veket készíteni s a kapott, vagy vásárolt lencsék fel- használásával fürkészte tovább a rejtelmes, titokzatos magasságot. Mindez pedig mások érdeklődését is felkeltette, néha már annyian voltak körülötte, hogy feltétlenül alkalmasabb helyet kellett keresni a különös szórakozás folytatására. Amit csinált, amin fáradozott, szerencsére tetszett a gyár szak- szervezeti bizottságának is, így a tervet felkarolták, megvalósításához segítették. - Az. időközben szakkörré fejlődött baráti társaság a gyártól igazi csillagászati tükrös távcsövet kapott, majd módot teremtettek a számára ahhoz is, hogy en-
