Népújság, 1976. július (27. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-25 / 175. szám
Szex a kőkorszaki festészetben Az India középső részén fekvő Madia Pradesh szövetségi állam fővárosa, Bopal közelében felfedezett, Bim Betka nevű történelem előtti településen kb. tízezer esztendővel ezelőtt, a mezolitikumban élt emberek ismerték a kosár használatát. A mezolitikum embere ezeket a kosarakat gyümölcs, vadászzsákmány és gyermekek szállítására használta. A kosarak maradványait egyéb eszközökkel együtt nemrég tárta fel az a régészeti expedíció, melyet dr. V. S. Vakan- har professzor vezetett. Vakanhar doktor elmondta, hogy az eddigi kutatások során ezen a területen, főleg a hegyes vidéken megvizsgálták az őslakosság kb. 1300 menedékhelyét, s kb. 300 esetben fedezték fel a paleolit kornál régebbi barlangművészet nyomait. Bim Betka az egyedüli település Indiában, ahol a kultúrák szakadatlan sorban követték egymást, a kőmegmunkálás korától kezdve a kb. 300 évvel ezelőtt fennállt Gonda királyság koráig. A tudósok figyelmét különösen a mezolitikum vadászainak festészete keltette fel. Búvóhelyeiken, főleg a barlangokban, festmények nyomait és maradványait fedezték fel. Ezeken életszerűen ábrázolják a szerelmi jeleneteket, a szexuális aktusokat, a másállapotos asszonyokat, a szülést, a gyermeknevelést, s láthatunk istennő-ábrázolást, mágikus gyógyítást, vallási rituálékat, halottsiratást, közös vadászatot bölényre, bivalyra, elefántra és rinocéroszra. Semmivel sem kevésbé érdekesek a szertartási táncok résztvevőinek ábrázolásai. Ezek az emberek falevelekkel, toliakkal fedték magukat, ékszerül köveket, csontokat használtak. Jellemző ugyancsak, hogy az itt élt ősemberek ismerték a kocsit, melyet ökör vagy ló húzott. Az eddig megtalált köszerszámokat még a középső paleolit korban készítették. Az ásatások egyik kétségtelenül igen jelentős lelete a mezolit ember részben fennmaradt- csontváza: egy alsó állkapocs, a gerincoszlop és a medencecsont részei ^A^vw^V\AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/l^SAAAAAAAAAAAAAvVWWSAAAAAA>:<> Remélem, világos...?! (Fotó: V. Tarasevits) Hazatért szövegek Magyar emigráns antifasiszták írásai 1919/1945 f Az Európa Könyvkiadó gondozásában került a köny- : vesboltokba a Sziciliai történetek, Danilo Dolci, a nálunk is ismert olasz író . elbeszéléseivel. Miroslav Krlaza regénye Az ész határán. Az Európa-zsebköny- vek sorozatban adták ki az egészen fiatalon elhunyt világhírű francia író, Raymond Radiguet két kisregényét egy kötetben; ebben található a nevét egy csapásra híressé tett A test ördöge, valamint az Orgel gróf bálja. A világirodalom remekei most folyó hatodik sorozatában jelent meg Lev Tolsztoj klasszikus történelmi regénye, a Háború és béke befejező két kötete; a mű népszerűségére jól jellemző, hogy a felszabadulás óta ez a 12. kiadású Háború és béke nálunk. A Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó jelentette meg Új könyvek Kulcsár Kálmán tudományos munkáját, A jogszociológia alapjai címmel. Pontos közgazdasági kérdéseket érint az Érdekeltség — magatartás — tartalékok, Nemes Ferenc munkája. A kiadó Minerva szerkesztőségének gondozásában látott napvilágot a Minerva Nagy Képes Enciklopédia 4., befejező kötete, amely a település, a városiasodás és az emberi kommunikáció témaköreivel foglalkozik. A gazdag tartalmú, sok színes illusztrációval is kísért kötetet Komlós Gyula szerkesztette és Kass János illusztrálta. Nem nehéz a matematika! Ez a címe Imrecze Zoltánná könyvének, amelyet a Minerva a Magyar Rádió és Televízióval közös gondozásban jelentetett meg és a Magyar Televízió Iskolatelevízió című sorozatának anyagából állított össze. A Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál látott napvilágot a 49 új magyar mesét tartalmazó Csupa új mese; az antológia gazdag anyagát Hars László válogatta és szerkesztette. A Természet- búvárok könyvespolca sorozatban kerül az érdeklődőkhöz — ez alkalommal bővített kiadásban — az Apáról fiúra című néprajzi kalauz, Kása László és Szemerkényi Ágnes közös munkája. Az Iskolai színpad népszerű füzeteinek sorozatában látott napvilágot a Bábosoknak című összeállítás, nyolc kis bábdarabbal, Tarbay Ede szerkesztésében. A gyerekekről szóló elbeszéléseket tartalmaz — T. Aszódi Éva válogatásában és Szecskó Tamás ilusztrációival — az Üttörődolog. . Veszélyben az Ákropolisz Görög szakértők véleménye szerint a környezet- szennyezés oly mértékben veszélyezteti az Ákropolisz épségét, hogy ha a szennyeződés üteme változatlan marad, akkor harminc év múlva a templom oszlopaiból már csak formátlan csonkok maradnak. Rozsdásodásnak indultak azok a vastámaszok is, amelyeket a század elején helyeztek el az oszlopok biztosítására. Az oszlopok megmentésére az a javaslat vetődött fel, hogy helyezzék el őket tisztított levegőjű, 21 Celsius-fok hőmérsékletű üvegházakban, később pedig múzeumokban, a szabad téren pedig másolatokat építsenek. Nagyon szükséges és hasznos gyűjteményes könyvet jelentetett meg a Gondolat Kiadó. Markovits György összeállításában a két világháború közötti és a II. világháború alatti magyar emigráció antifasiszta irodalmából nyújt tanulságos válogatást a mai olvasók számára. Nem kegyeletes aktusról van szó, inkább adósságtörlesztésről, a magyar irodalom antifasiszta örökségének jogos és szükséges ápolásáról, történelmi tudatunk erősítéséről, gazdagításáról. Bálint György szaval megvalósulni látszanak: „Sok mindent el lehet venni az emberiségtől, meg lehet fosztani mindentől, ami' életét értelmessé és érdekessé tette. Csak egyet nem lehet most kiirtani: a szöveget. .. Eldugott könyvespolcok mélyéről egyszer majd megint előkerül fiatalon, tisztán, sértetlenül és diadalmasan...” Bátor és hitteljes jóslat volt ez.. 1939 őszén, amelyből kemény, harcos helytállás fakadt a „tajtékos ég alatt” magyar földön is. A magyar irodalom őrizte legépebben 1919 után a függetlenség és társadalmi haladás eszméit, a századforduló agrár- és munkásmozgalmainak, 1919 forradalmának örökségét. A szocialista írók és költők kezdettől fogva tudták, hogy „a tőke és a fasizmus jegyesek”. Illyés, Veres Péter. Németh László nemzedékének programja eleve háború- és fasizmus- ellenes volt. A polgári irodalom Babitshoz kötődő vonulata is tudta, hogy a háború a humánum pusztítását jelenti, a fasizmus pedig új barbárságot, ezért elutasították az ordas eszméket. Különösen mélyen érezték a fasizmus veszélyét a határokon túl élők, talán leg-- mélyebben az emigrációban alkotók. Lontfon, Párizs, Bécs és Moszkva magyar antifasisztáinak írásai egyaránt a „tiltott” irodalom jegyzékére került idehaza. Voltak előzményei a hatalom és kultúra viszonyát érzékeltető cenzúrának; 1919. szeptember 10-én már megjelent az első „máglyalista”, rövidesen ötszáznál több kiadványt ítéltek megsemmisítésre. Majd a mélyponton, 1944-ben Budapesten is működésbe jöttek a papírzúzó malmok, amelyeket a „tiltott” irodalom rúpiáit. Közben valós veszéllyé vált József Attila sorsot könyörgő verssora: ,.... hogy m,i ne legyünk német gyarmat”. Az emigrációba kényszerűiteket a hontalanság érzése gyötörte, a gondolkodó, alkotó értelmiségieket a visszhangtalanság, a ,.hontalan honiak” kiszolgálta-, tottsága. Nem tudott szellemi életet teremteni az Amerikában mintegy milliónyi, szétszóródott magyarság semj Ennek következtében lett a távolba szakadt Tarnóczy Árpád lírája Juhász Gyula szomorúságának „olykor holdkóros, de szép” őrzője..! A gyűjtemény Balázs Béla, Illyés Gyula, Forbáíh Imre, Fábry Zoltán, Komjáb Aladár, Gábor Andor... írásait tartalmazza. A felszabadulás előtti magyar szellemi élet ismeretéhez nyújt nélkülözhetetlen adalékokat. Bármennyire szükséges és hasznos ez a könyv, azonban nem pótolhatja a hazai és külföldi magyar iro* dalom antifasiszta irodalmi örökségét felmérő, hozzáférhetővé tevő nagy gyűjteményes könyvek kiadását. CS. VARGA ISTVÁN \f fi* \kkor már tudtam, hogy eltévedtünk, azért hülyültem olyan harsányan. — Beigli és hó! Kovácsné megcsókolja Kovácsot. Barna Barnánét: jöhet a beigli, apu? — Beleéltem magam, nem figyeltem, így történhetett, hogy a jobb elsővel rászaladtam egy kőre. Táncolt egyet a kocsi, 's mire egyenesbe hoztam, Mari a kilincset markolászta maga mellett. — Légy szíves ... állj meg. — Lehunyta a szemét, nehezen vette a levegőt. Egy perc múlva, mikor a bőre megint olyan száraz és hűvös volt, mint rendesen, azt mondtam neki. — És ha nem mennénk tovább? Ha visszamennénk? — A társbérletig, Barnáékkal? — gúnyolódott. A tévé elé, egy tányér beigli elé? Hova akarsz visszamenni folyton? — Elkapott a düh, felpörgettem a motort és kilőttem. Láttam, hogy elég rozoga az a híd, mégis ráhajtottam. Aztán éreztem, hogy kiszalad a kezemből a kormány: a kocsi megbillent, leült. Odaragasztottam Marit a saját ülésére, valahogy keresztül préseltem magam az ajtón, hogy lássam is, amit tudtam már. A szétroppant deszkákat, a felgyűrődött sárhányót. Visszamásztam, megpróbáltam kikecmeregni, de hát ezt már a Mazda sem bírta. — Ez ügyes volt — nézett rám Mari, — előre kell menni segítségért, mi? — Akkor megmondtam neki, hogy eltévedtünk. Mint bajban mindig, Mari most is csak a lényegre koncentrált. — Hát akkor siessünk, hamar esteledik erre, azt írja az útikönyv. — Bírod majd? — tétováztam, — nem lesz semmi komplikáció? — Ugyan, rutinműtét volt, értsd már meg. — És mi lesz a cuccal? — Talán itt kellene maradni egyikünknek. Akarod, hogy itt maVárkonyi Mihály: CSILLAG! ALAN D radjak? — kérdezte ártatlanul, én meg belesétáltam a csapdába. — Ittmaradnál? — Perszehogy — bólogatott. — Ledekkolok itt szépen, és ha jön két-három marcona rabló, holtomig védem a ... na mit is, ja igen, a te kék pizsamádat meg az én fekete zsorzsett blúzomat. Mert inkább itt döglöm meg, de a jogos pizsamádat megvédem. — Tudott velem bánni. Muszáj volt elnevetnem magam. Muszáj volt odadörmögnöm neki: hát bocs, kisöreg, úgy látszik, van férfiklimax is. Tudod, hogy nem úgy gondoltam. És akkor már rendben is volt minden. Egy mosoly. — Ö-ó, nézd azt a fát. Lefogadom, kétezer éve is így állt itt. — Az a befelé néző, halvány jade-ragyogás az arcán. — Tudod, hova kellene jövőre mennünk? Bagdadba, amikor az a hónap van, a Ramadán. Olvastam róla a kórházban. — Lehet, lehetséges. — És meglengettem a táskát. Ketten voltunk megint, mint három éve minden pillanatban. Mint három éve is. — Emlékszel, akkor mentünk így, amikor átértünk a határon. — Hát igen, pont ennyink volt. Azért azóta már vittük valaI gy lett, hogy mikor leültünk egy földhányásra pihenni, már egészen természetesen simult hozzám. Én meg átfogtam a vállát, végigcsúsztattam a kezem a hátán. Azonnal elernyedt, mint mindig: de mikor egy pillanatra elengedtem, hogy félrehajtsam feje alól a töviskés gazt, felugrott... — Nem ... ezt most még nem lehet, hát tudod. Na gyere, induljunk. Megkerültünk egy ritkás facsoportot, aztán már fent voltunk a dombon: szerencsénk volt. Távolabb néhány birka legelészett, mögöttük egy kalyiba állt. Az oldalánál kivénhedt teherkocsi, talán még a gépkocsizás hőskorából. — Van isten — nevettem Marira, — úgy látszik a tenyerén hord minket. Mint tavaly a svédeknél, emlékszel? — Lassan alkonyodott már, jól kiléptünk. Már közel voltunk a kunyhóhoz, mikor észrevették minket. Először egy magas, őszes férfi lépett ki, valaha-volt katonai lemberdzsek lógott sovány vállain. Aztán, hogy hátraszólt, még négyen gomolyogtak utána az egyszerű alkotmány alacsony bejárati nyílásán. Valamiért mintha izgatottak lettek volna. Arra gondoltam, talán ritkán látnak idegeneket erre. Minden tudásomat összeszedve köszöntöttem őket: meglepődtek. — Te beszéled a nyelvünket? {ogy megértettek és én is megértettem őket, megjött az önbizalmam. — Honfitársaitokkal dolgoztam együtt, két éve — magyaráztam, aztán elmondtam, milyen bajba kerültünk. És hozzátettem azt is: — nem ingyen gondolom a segítséget. Az őszes hajú megrázta a fejét, mint aki nem érti, mit akarok, s a cserényszerű alkotmány bejáratánál lecövekelődött sötét bőrű férfi felé nézett, aki félig húnyt szemhéjai alól lustán vizsgált minket. Nagy darab, ellenszenves kinézetű fickó volt, nem csodálom, hogy Mari idegesen hadarni kezdett. — Állapodj már meg velük, az istenért, vagy menjünk tovább, hallod? — De hát tudtam, hogy a szokások errefelé mások, nem tűrik a sürgetést: úgy tettem, mintha türelemmel várnék. Akkor a sötétbőrű pattintott egyet az ujjúval, mint aki azt a ka i'll ja kifejezni, hogy ilyen esetben mit sem számít a fizetség: és végre elmosolyodott. — Rendben van, majd ő elmegy magukkal — intett a lemberdzsekkes felé. — Mondja meg a feleségének, hogy nem kell félnie. Mi kereskedők vagyunk, ezek meg pásztorok ketten. Maguk meg... a vendégeink. — Ki mondta, hogy félek — vágta rá Mari kihívóan, amikor lefordítottam neki, mit mondott a sötétbőrű. Persze, azért félt. — Nem mehetnénk már? — Csak ketten vagytok? — kérdezte akkor a lemberdzsekkes. Egy pillanatra azért megfordult a fejemben, hogy magunkhoz hazudok még kettőt, aki a kocsiban maradt, de aztán az igazat mondtam. Jól megnézett mindkettőnket, különösen Marit. — Messziről jöttetek? — Mondd meg nekik, hogy három éve már kifaggattak minket, de akkor legalább hellyel kínáltak — hisztériázott Mari. — Az isten áldjon meg, hallgass néha egy kicsit — vesztettem el a türelmem. Az őszhajú meg a sötétbőrű erre összenevetett: egy karton cigarettát varázsoltak elő valahonnan, odanyújtották felém. — Fogadd el, barátom — mondta az őszhajú. Aztán a lemberdzsekk mély zsebéből egy parfomös üveget húzott elő. — Ezt pedig add a feleségednek. Az asszonyok örülnek az ilyen holmiknak. Biztosan bánkódik a feleséged, hogy eljöttetek otthonról, azért olyan ingerült. Egyszerűen képtelenség volt elmagyarázni a helyzetet, meg hát miért is tettem volnk, így csak rábólintottam. — Mert az asszonyok mindig csak otthon szeretnének ülni — folytatta az őszhajú, — a gyerekeik mellett, igaz? — így van — mondtam, s magamban hálálkodtam, hogy Mari annyira képtelen megtanulni egy nyelvet. |e azért már türelmetlenkedtem: mindjárt egészen besötétedik, ezek meg csak kérdésfeleletet játszanak velünk. — Nem mehetnénk? Csak egy kötél kellene. — Igen, igen — bólogatott az őszhajú, de nem moccant, senki sem moccant: álltunk egymással szemközt és mosolyogtunk. — Ugyanis sietünk — próbálkoztam megint. — Már csak néhány napunk van erre, aztán haza kell •mennünk. — Persze — bólintott megint az őszhajú, — haza, a gyerekekhez. Elfáradtam addigra már ettől az udvariaskodástól, vagy egyébként is fáradt lehettem. — Nincs gyerekünk. Megyünk erre-arra, ma itt élünk, holnap ott... nincs gyerek. Mosolyogtak: de mintha valami megváltozott volna az arcukon. Azt az előbbi, kis tiszteletfélével vegyes kíváncsiságot kemény értetlenség váltotta fel a tekintetükben. Még a sötétbőrű is közelebb lépett, úgy kérdezte: — Jönnek, mennek? Hova mennek? — Tudtam, hogy nem szabad türelmetlennek mutatkoznom, az errefelé sértésnek számít. — Hát csak úgy megyünk. Így szeretünk élni. Nem tudunk megmaradni egy helyütt. — Aztán megpróbáltam enyhíteni: hozzáhazudtam egy kicsit. — Majd egyszer. Később. Ha már. .1 A lemberdzsekkes eldobta a cigarettát, megindult a teherkocsi felé. Csak úgy menet közben szólt vissza, a válla felett. — Hát akkor induljunk. — Felsegítettem Marit a platóra, leültünk, hátunkat a vezetőfülkének nyomtuk, vártuk, mikor kapja el a motort az önindító. Mikor megindultunk, Mari megkönnyebbülten sóhajtott. — Azt hittem, holnapig itt kell állnunk. Kereskedők ... ? csempészek ezek, fiam, ezzel az erővel persze azt is hazudhatták volna, hogy királyok. — A vállam vonogattam, nem mindegy ? Meg a fénytelen, sötét eget néztem: az útikönyv szerint ritka erre az eső. de azért előfordul. E gy év múlva váltunk el, amikor bementem a követségre a hazatelepedési engedélyért.
