Népújság, 1976. június (27. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-20 / 145. szám

Mindenki művész?

A pszichológia legfiatalabb ága: a művészetlélektan

Nem csak játék

Fotó

és grafika — ugyanarról

Patay László: Anyaság

Másfél száz évvel ezelőtt tönkrement egy norvég kereskedő. búskomorrá vált, felköltözött a padlásszobába és naphosszat járkált ott fel- alá. Az egész család szenvedett ettől a járkálástól. tompán dobolt tőle a mennyezet, és a kisfia is egy életre magába szívta az emlékét. A drámairodalom egyik nagysá, ga lett a fiúból, akinek sok alkotásában ott él valaki a család fölött, a padláson, egy ember, esetleg egy vadkacsa és valamiképpen beleszól a többiek életébe. A fiú Ibsen Henrik. A padláson járkáló édesapa történetéhez hasonló hatásokat, a művészi alkotás és a műélvezet rété. geit egy fiatal tudomány kutatja — a művészetlélektan.

Minden művészetnek három tényezője van: az alko. tó, a mű és a befogadó, — vagyis a közönség. A művészetlélektan a három közül a két szélsőt kutatja, azt. hogy miképpen születik egy műalkotás, és hogy miképpen fogadja azt be a néző, az olva_ só. a zenehallgató.

Maga a művészetlélektan az 1930-as években jelentkezett. Igaz. a német Müller már 1911-ben megírta Psy- chologia den Kunst című alapművét, de jó másfél évtized kellett még ahhoz, hogy e tudomány egyik alap, kérdését, a művészi tehetség és a személyiség összefüggését széles körben kutassák.

A műalkotás megszületését, igen leegyszerűsítve, azzal magyarázza a művészetlélek. tan, hogy a művész, mint minden ember, élményhatás alatt van. De a többi embertől eltérően, személyes, ugyanakkor mindenkinek szóló sajátos művet alkot ezekből az élményhatások, ból. A példa milliónyi. Révész Béla már 1922-ben leírta Ady párizsi halálvágyát, s azt, hogy miképpen született ebből a „Halál a síneken” című verse. Nyilvánvaló az összefüggés Shaw fiatalkori. lakbérbeszedő, foglalkozása és a pénzviszonyokon alapuló „Szerelmi házasság” című alkotása között. Még nyilvánvalóbb Csontvá- ry „Magányos cédrus” című képe és az azt megelőző vízió vagy a „Rákóczi-induló” és zeneköltőjének, Berlioznak

a magyaroktól való ismeretei között. A példatár kimeríthe, tetlen.

Az átlagember, áld nem művész, jó adag kisebbrendűségi érzéssel néz fel a mű. vészvilágra, mint a régi görögök az Olümposz csúcsára. Elérhetetlen magasságokban áll előtte a művészet, és az elérhetetlenség csak növeli benne a szorongást, a kicsiség tudatát. Életviteléhez, boldogságához sok mindenre szüksége van, arra is, hogy az alkotás szépségét megismerje, felismerje — ön. magában. Forradalmi változást hozott e kérdésben a művészetpszichológia. Igaz. Magyarországon mindössze a Halász László szerkesztésében nemrég megjelent Művészetlélektan című gyűjtemény ad ízelítőt erről a tudományról. Mégis megszületett a remény: lélektanilag nincs művészeti arisztokratizmus. a mindennapok embere értékes alkotóeleme a művészeti életnek. E tudomány azt ígéri tehát, hogy tovább növekedhet önbecsülésünk.

A műalkotás lélektanáról megállapított törvényszerűségek ugyanis igen demokratikusak és a művészetié, lektant nagymértékben a haladó tudományok közé sorolják. E tudomány kiinduló, pontja éppen > az. hogy minden emberben van élményképesség. Más kérdés, hogy személyes különbözőségek révén az ilyen képességek, adottságok nem mindenkiben halmozódnak fel azonos mértékben. Sok például az olyan nő. aki nagyon ízlésesen öltözködik. nincs rajta semmi esztétikai ellentmondás, sőt, remekül varr is, de kevésben fejlődnek ezek a képességek annyira, hogy jelmeztervező, divattervező váljék belőlük.

Tízezernyi a terméskőkerítést ízlésesen, szépen felrakó munkás, de minden ezredikből válhatná csak szobrász- művész. Vagyis: sok emberben van valamilyen művészet iránti átélőképesség, és igen kevésben megvan ehhez a rendkívüli kifejezőképesség is.

Éppen itt áll össze egységes tudománnyá a műalkotás és a műélvezet lélektana. Hiszen az olvasó. a néző, a hallgató azonos a művésszel

abban, hogy átélőképessége van. Ezen nyugszik a kulturális élet: az alkotók és az alkotásokat befogadók közös alapú élményképességében. Ezt a képességét befolyásolhatja. jobban kibontakoztat, hatja — főleg az iskolai nevelés. révén — egy ország magas közkultúrája. De az alapképességek művészben és nézőben, olvasóban. zene- hallgatóban egyaránt benne szunnyadnak.

A műélvezet, a mű befogadása vonatkozásában tehát két részre kell bontani a művészetlélektant. Az irodalmat, a képzőművészetet és a televíziót, a rádió óta részben a zenét és a filmet, a színhá. zat — egyénenként fogadja be a közönsége. Egy sarokban, olvasva, csendes képtári sétákon, tévé előtt, rádió mellett ülve. De a hangversenyt, a színházat, a mozifilmet már tömeg nézi.

Itt kapcsolódik a művészetlélektan egy másik tudománnyal: a szociálpszichológiával. Ide tartozik lélektanilag a cirkusz és bizonyos értelemben a sportcsarnok is. A lényeg: az egyes nézőben élő emlékek is befolyásolják a művészi élményt, de ilyen, kor ezenkívül még a mellettünk levő tömeg hangulata, a benne levő hangadók is. A szociálpszichológia igen bonyolult, nehéz tudomány, ép, pen mert az .,ezerfejű Caesarról”, a közönségről akar törvényszerűségeket megállapítani.

Művelődésünkhöz, sőt, életvezetésünkhöz, önbecsülé. sünkhöz igen fontos tudomány tehát a művészetlélektan. Mégis — legfeljebb csak odáig jutottuk el, hogy elismerjük a fontosságát. De csupán divatból. Csak úgy szemezgetve, idézgetve nem lehet a művészetpszichológiát alkalmazni. Sokan hivatkoznak rá, de kevesen ismerik. Használatához elmélyült kutatások szükségesek és elegendő szakember, Az utóbbi azonban hosszú évek után képezhető majd csak ki. Addig is munkálkodnunk kell azért, hogy a kulturális éjeiben kialakuljon legalább a művészetlélektani és a szo- ciápszichológiai szemlélet.

Földessy Dénes

Su mér-e a magyar?

Furcsa, de jellemző történettel bocsátja útra Komoróczy Géza Sumer és magyar? c. könyvét (Magvető, 1976). Néhány évvel ezelőtt lelkesen ajánlották figyelmébe azt a Buenos Airesben kiadott sumér őstörténetet, amely a sumér és a magyar nyelv rokonságát hirdeti. Ezzel a tudománytalan nézettel még ma is találkozhatunk kül- és belföldön egyaránt.

Ezt az idejétmúlt, logikátlan összevetést cáfolja meg könyvében a szerző, az ókori történeti tanszék tanára. Nem annyira maga a cáfolat vonzza az átlagolvasót és a szakembert, hanem az állítólagos „nyelvrokonság” történetének részletes, színes kibontása, a gazdag bibliográfia teszi érdekessé és hasznossá.

A sumér — ‘magyar nyelvrokonítás gyökerei a XIX. századba nyúlnak vissza. Megszületéséhez az első egynyelvű sumér szövegek napvilágra kerülése nyújtott táptalajt. Mivel a sumért a korabeli tudósok az ún. turáni nyelvekhez és a finnugor nyelvcsaládhoz sorolták, innen adódott a magyarral való rokonítás alapja is. (Túrán, az iráni források szerint, a Kaspi-tenger környékén élő és Iránnal szembenálló nomád törzsek régi gyűjtőneve.)

Komoróczy Géza egyes nyelvészek munkásságát ismertetve úgy csoportosítja a rendelkezésére álló gazdag forrásanyagot, hogy a tudománytalan nézetek már felve-, tésük pillanatában szinte nevetségessé válnak. A turánísta nyelvészekre hivatkozva — Ferenczy Gyula, Somogyi Ede, Zajti Ferenc, Bobula Ida — bepillanthatunk a „sumér- magyarológia” régi és új, külföldi és magyar hullámának műhelyébe, megismerkedhetünk Mahler Ede, Munkácsi Bernát, Venetianer Lajos, Szegfű Gyula, Zsirai Miklós és mások e rokonságot cáfoló bizonyítékaival.

A könyv szerzője felhívja a figyelmet arra, hogy a fel- szabadulás utáni magyar sajtóban is helyet kaptak már a sumér—magyar nyelvrokonságot éltető cikkek, s ez mindenképpen késlelteti az egységes, az „össznépi” helyes, tudományos álláspont elfogadását. Elsősorban azonban a külföldön megjelenő magyar nyelvű tudományos és áltudományos folyóiratok tanulmányai foglalnak állást még ma is a sumér—magyar nyelvrokonítás mellett, „Szüntelenül próbálkoznak azzal, hogy sumér szavakat találjanak a legképtelenebb helyeken, mostanában többek között a magyarban; ámde ezeket a próbálkozásokat mind figyelmen kívül hagyhatjuk, mert minden esetben a sumér nyelv nem kielégítő ismeretén alapulnak, s (a szerzőknek) általában is fogyatékos képük van a sumérrel összehasonlított nyelv történeti fejlődéséről.” (H. W. F. Saggs)

A meddő harc azonban tovább folyik: sorra jelennek meg külföldre szakadt hazánkfiainak „korszakalkotó” ■ művei, kiagyalt közös szavakkal, kitalált forrásokkal. Nem vesznek,_ vagy nem akarnak tudomást venni a tényekről; „A sumér nem sémi, de nem is indoeurópai nyelv. Az úgynevezett agglutináló típusú nyelvek közé tartozik, amilyen például a török, a magyar, a finn. Ámde ezek közül egyik sincs semmi közelebbi rokonságban a sumérrel, így ez utóbbi egyelőre egyedül áll, rokon nélkül, valamennyi ismert élő és holt nyelv között.” (Itt jegyezzük meg, hogy az ismertetésben következetesen a sumér megnevezést használjuk a Magyar Értelmező Kéziszótárnak megfelelően Komoróczy sumer szavával szemben.)

A szerző könyvének célját így fogalmazza meg: „A múltnak az a felfogása, amelyet a nemzeti romantika a:a-r’ kított ki, ma is eleven. Ezt a szemléletet kell meghaladnunk.” Az adatok e gazdag tárháza, a bizonyítékok egyértelműsége és logikája biztosíték arra, hogy jelentősen csökken majd a „romantikus töredék” hazai és külföldi tábora.

DR. SALGA ATTILA

K

ínos volt, fölöttébb kínos, akkor különösen, de így utólag sem kevésbé. Az eset az egyéni, mondhatni partizánkodó módra elkövetett műpártolások érzékletes kudarcaként vonult be az életembe.

Ráadásul az eső is zuhogott. Almosán kezdte, azután szinte egybefolytak a nehéz őszi felhők, s egy halvány fénycsíkot sem hagytak a magasban. Az utak sárosak, csúszósak, mintha valami égi mosógép öntötte volna magából a vizet. Szerkesztőségi vendégünket, aki a városka művészeti életéről gyűjtött anyagot, taxival kísértem ki az állomásra. Bár ne sietett volna annyira, hogy elérje a vonatot!

Alighogy elköszöntünk, ültem volna vissza a kocsiba, de a váróteremből váratlanul előlépett hajlott tartásával, előreugró állkapcsával Morgala Bálint, aki másfél esztendeje úgy mutatkozott^ be, hogy ő az ismert másodhegedűs. A szereplések után másnap délelőtt mindig felkeresett, hogy benne lesz-e a neve a tudósításban.

Szeressétek szegény Morgalát szokta ilyenkor mondani, bevezetésként ahhoz, hogy beszámoljon azokról a nagyívű elképzelésekről, amelyeket a vokális hangzás megújítására dolgozott ki, és természetesen panaszkodott, hogy falakba ütközik, nem értik meg a törekvéseit. Nemrég egy jobban fizető állást sikerült szereznie, és idővel elérte, hogy egyre többekkel került köszönő viszonyba az utcán. Amikor úgy érezhette, hogy révbe és lakáshoz jut, fokozatosan elmaradoztak a látogatásai, és már

Halász Ferenc:

Morgala, a másodhegedűs

azokra a találkozókra sem jött el, amelyeket megbeszéltünk. Éreztem, hogy valami rendkívülinek kellett történnie, ha észrevesz.

— Vigyél vissza a központba, föltétlenül beszélnünk kell egymással — szólított meg. Testvériesen átölelt. Elemi erővel tört 'rám a vágy, hogy kitérjek a diskurzus elől. De az eső zuhogott, a taxióra ketyegett.

— Nem tehetem, haver, megy a vonatom — mentegetőztem egy gyors elhatározással, közvetlen művészi modorban, és inkább három papírpénzzel kifizettem a 25 forintos számlát. Eltökélten indultam a peron felé, hátha kisegít valaki.

— Akkor én sem megyek — és szomorúan nézett a taxi után.

indjárt itt lesz a városi busz — ajánlottam neki.

— Hallgass meg addig is, nagyon kérlek — és belém karolt, hogy biztonságosnak tűnjék a járása. Valami ösztönös céltudatossággal a resti felé vette az irányt.

— Legalább te szeresd szegény Morgalát — indítványozta az egyik sarokasztal mellett. — Senki sem ért meg. Pedig jót akarok. Valami mást. Egy kicsit megkavarni az állóvizet a fülekben — fogalmazott némi képzavarral, ami a hosszú feM

kete hajú, barna bőrű, égő szemű szomszédunknak is feltűnhetett, mert ettől a pillanattól kezdve mereven figyelt bennünket, s egy lélegzetvételnyi szünetben fennhangon átszólt a pincér előrehajló válla fölött:

— Hiába jó zenész valaki, ha nem tud nyelveket. Nem értik meg: Kava du lango! — kiáltott fel hirtelen.

Morgala rá se hederített:

— De ez még nem minden. Hanem otthonról is kirúgtak. Hát szabad ezt csinálni velem?

Ma már azon a határon álltam, hogy no most, rögtön megesik rajta a szívem.

— Ismerlek én téged, Janó — folytatta a feketehajú. Az asztal alól elővett egy ütött-kopott, fe- ketés színű hegedűtokot, és bizonytalanul bontogatni kezdte. Az ujjait ökölbe szorította, s aztán felénk lendítve a kezét, szétugrasz- totta őket. Néhány ízülete keservesen csikorgott.

— Nem vagyok Janó. De nem baj, csak ne muzsikálj — ismerte fel a veszélyt jó érzékkel Morgala. — Képzeld csak — hajolt közelebb, miközben rángatta a ka- bátujjam. Ügy nézett ki, mintha felnőtt létünkre kispajtások lennénk. — A feleségem az este, úgy éjfél tájban mehettem haza, kihívta a rendőrségei Arra ébredtem, hogy két rendőr áll az ágyam mellett. Jöjjön velünk és kész.

E

zt a mesét pergze nem akartam elhinni.

— No jó. Akkor elmondom, úgv, ahogy volt. Előtte egy kicsit felöntöttem, tudod, ünnepeltünk. Aluszkálok, amikor egyszer csak fölráznak. Ki a fene van itt? — kérdeztem. Ne haragudjon, bennünket kihívtak ide, hogy maga üti a feleségét és a gyereket. De azt már látjuk, hogy rosszindulatú bejelentés volt, megyünk is. Elnézést kérünk, művész úr — mondták mind a ketten, és sarkon fordultak. Hohó, várjanak csak! Most már én ragaszkodom hozzá, hogy menjünk.

A feketehajú eddig mereven nézett, de most elkezdett szaporán pislogni. Pontosan úgy, mint azok, akiknek meghibbant a szomszédjuk.

— Útközben megmagyaráztam nekik a helyzetet, hogy az asszony engem minden áron tönkre akar tenni, és lám, már idáig vetemedett. A kapitányságon leültettek. Behoztak egy éjjeli pillangót is, először sírt, aztán dúdolgatott, de én állandóan a feleségemre gondoltam. Megfogadtam, hogy ezt még megkeserüli. Nyílik az ajtó, ki lép be? Maga a kapitány. Nyújtja a kezét. Nagyon-nagyon örülök — így fejezte ki magát —, hogy személyesen is megismerkedhettünk. Az incidenssel meg ne törődjék semmit, félreértés volt. Első a művészet. De hogy menjek haza? Nincs nálam a kapukulcs. Hát ha ez a helyzet, akkor kivételesen itt maradhat reggelig, válaszolta a kapitány. Így történt.

A szomszéd asztalnál a fekete fiú előbányászta a fekete tokból a hegedűjét és hangolni kezdett.

— Hallgass, te álzenész — félté- kenykedett Morgala.

— Kava du? — kontrázott kérdő hangsúllyal a megbántott muzsikus. — No ugye, hogy nem tudod, mit jelent. Mert ez amerikaiul van mondva. Én értem. Hát hova menjen az ember, ha nem tudják, hogy mit akar mondani. Még ha akkora tehetsége is van, hogy első vadászkürtös lehetett volna.

A pincér leakasztotta a telefon- kagylót és felénk nézve tárcsázta a 007-et, nálunk ez a rendőrség száma. A hangosbemondó közölte, hogy mentesítő személyvonat indul. Itt volt az utolsó pillanat. De Morgala belém markolt, s aki őt Janónak nevezte, a fekete legény, az húzta, egyre húzta, majd fürge mozdulatokat téve cincogott a húrokon. Az utasok fáradtságtól elgyötört arcán némi érdeklődés tükröződött a látványra. A mozgó lépcsőkre sikerült csak felugrani. Hosszan integettek, aztán a raktár felé indultak. A kalauz persze rögtön megbüntetett, mert nem volt semmiféle jegyem. Hogy is lett volna? Ekkor utóiért egy hang. A félig nyitott ablakon át távoli, furcsa, kísérteties hegedűszót sodort a szél az esőcseppekkel. A kalauz pirospozsgás és húsos arcán megrebbent egy mélyen ülő ideg. Mérgesen szétnézett, s arra való hivatkozással, hogy huzat van, az utasok nem kis megdöbbenésére felhúzott minden ablakot az egész szerelvényen. Akik az utolsó, nyitott peronra szorultak, látták, hogy egy sínautó gördül utánunk.

C a döcögve guruló, öreg szol^ gálati járművön — hogyan szerezhették? — vadul dulakodtak egymással ők ketten, a meg nem értett művész és a zugzenész, egy védtelen hegedűért, amelyik mintha magától szólt volna a végtelen sínpályák fölött.