Népújság, 1976. április (27. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-18 / 93. szám

Egy akadémiai tanácskozásról Érdeket, tudományos tanácskozás színhelye volt az el­múlt napokban a Magyar Tudományos Akadémia: a száz­ötven éve Pest-Budán alapított szerb tudós társaság, a Ma­tica srpslta jubileumának megünneplésére gyűltek össze Jugoszlávia és Magyarország szlavistái. Tizenhat jugoszlá- ; viái és magyarországi irodalomtudós előadásait hallgathat­ták az érdeklődők, melyek jelentős hányada az egykori Pest- Buda-i Szerb Matica megalapításával, 6 a társaságnak a szerb—magyar kapcsolatok építése terén kifejtett áldozatos munkájával foglalkozott, illetve azzal az immár irodalom- történeti jelentőségű hatással, amelyet az akkoriban (1810— 1820 körül) felfedezett szerb népköltészet tett a magyar iro­dalomra. A klasszicizmus híveként számon tartott Kazin- czyra éppúgy, mint a romantikus Kölcseyre vagy Vörös- martyra, de még Bajza Józsefra is, aki maga is fordított néhányat a Vük Karadzic gyűjtötte gazdag szerb népdal- anyagból. A közös múlt számos érdekes emlékét-momentu- mát idézték fel az előadók, a 'Matica alapításának körülmé­nyeit, éppúgy, mint a XIX. század eleji magyarországi szerb írók tevékenységét, de szó eseti, a szerb népköltészet olyan jeles magyar tólmácsolójáról is, mint Székács József, aki­nek Szerb népdalok és .hősregék c. fordításkötete kéi kia­dást ért meg a múlt században. A tanácskozás rangosságát emelte a ma Újvidéken mű­ködő Matica srpska elnökének, Mladen Leskovac akadémi­kusnak és főtitkárának. Bosko Petrovic akadémikusnak s a Matica több tagjának jelenléte is. A két tisztségviselő a tanácskozást követő napokban és annak programjaként Egerbe is ellátogatott. A látogatás meghatározott céllal történt: Mladen Leskovac professzor ugyanis egyike ama szerb irodalomtudósoknak, aki Eger szülöttének, a szerb és magyar költő és irodalomszervezőként ismert Vit- kovics Mihálynak ismerője és méltatója, egyben XX. szá­zadi folytatója és kiteljesítője is annak a szép és nemes kezdeményezesnek-törekvésnek, amely Vitkovics Mihály személyéhez és írói működéséhez kötődik. Történt pedig mindez Vitkovics Mihály születése 200. évfordulójá­nak előestéjén, amelynek megünneplésére már most intenzíven készülődik mind a jugoszláviai, mind a magyarországi szlavisztika délszláv szakértőinek széles tábora. Ókkal, mert Vitkovics személyében olyan köl­tőt kell ünnepelnünk majd 1978-ban, aki irodalmi al­kotótevékenysége mellett a kor magyar és szerb írói közötti kapcsolatok megteremtésével is szolgálta a szerb—magyar közeledés ügyét. Vitkovics Mihály Eger város szülötte volt. Dédapja, Vitkovics Péter I. Lipót uralkodása idején már kapitány­ként szolgált, s 116 esztendős korában halt el Egerben. Nagyapja és apja az egri görögkeleti egyház papja volt, európai műveltségű ember mindkettő. Ö maga jogász lett. Tanulmányait itt végezte szülővárosában, előbb a gimnázi­um, majd a jogakadémia falai között. Íróvá válásánál itt nem kisebb személy bábáskodott, mint Pápay Sámuel, a jogakadémia tudós tanára, aki Kazinczy, Csokonai, Baróti Szabó műveivel ismertette meg, s akihez épp ezért később is baráti kapcsolatok fűzték. De Egerhez, a szülővároshoz kötődik az írói élmények jelentős rétege is, amelynek leg- beszedesebb vetülete A költő regénye címen ismert szenti­mentális szépprózai alkotás, Vitkovics tehát itt érett íróvá, innét indult Kazinczy táborába, hogy a magyar klasszicizmuss korának egyik fontos személyisége legyen. De szerb író-költő is egyben, aki Kár­mán Fannyját dolgozta át szerb nyelvre Spornen Milice (Milica emléke) címen, verseket írt a szerb irodalom akkori igényeihez igazodva, s kapcsolatokat tartott a Bécsben élő Vük Karadzic-tyal és a szlavista Kopitarral. Száz év előtt, 1878-ban Egerben ünnepelték a költő szá­zados születésnapját. Szülőháza falán emléktáblát helyez­tek el, az emlékét idéző tanácskozásokon a kor legjelen­tősebb tudósai, Gyulai Pál és Greguss Ágost méltatták munkásságát, válogatott műveinek három kötetes kiadását pedig egri tudós, a magyar stilisztika egyik úttörőjeként is­mert Szvorényi József rendezte sajtó alá. Most, a közeledő újabb évforduló előtt mindezt szem előtt tartva kell gon­dolkodnunk Vitkovics születése 200. évfordulójának méltó egri megünnepléséről. Lőkös István m Meg nem ért jubileum 75 éve született Németh László A magyar művészettör- ténetben is külön hely illeti meg a festőiskolájáról híres Nagybányát. Itt szüle­tett 1901. április 18-án Né­meth László, a XX. száza­di magyar irodalom klasszi­kusa. Nagybányáról hamaro­san Budapestre került a család. így lett szellemi szülőföldje, életének két fon­tos színtere, élményeinek fő forrása: a főváros és aztán a mezőföldi Szilasbalhás (ma Mezőszilas). A gimnáziumi mintadiák az érettségit követően be­iratkozott a bölcsészkarra. Nyugtalan szellemét nem elégíthette ki a konzervatív egyetemi oktatás. Élettitko­kat fürkészve végezte el az orvosi fakultást. Természet- tudományos képzettsége el­mélyítette emberismeretét. Szociális érzékenysége fordí­totta az irodalom, korának valósága felé. 1975 decemberében múlt fél évszázada, hogy a Nyu­gat novellapályázatát Hor- váthné meghal című paraszt­novellájával 272 pályázó kö­zül megnyerte. A bíráló bi­zottság tagjai: Gellért Osz­kár, Kosztolányi Dezső, Os- váth Ernő rézkarcpontosságú találó szavakkal méltatták a díjnyertes művet: „Élettel­jesség, igazság, a megírás hiánytalan művészete helye­zi az összes pályaművek fö­lé ...” Menyasszonya biztatására vett részt a pályázaton. Vá­ratlanul nagy siker, elisme­rés érte a 24 éves, frissdip­lomás orvost. Ez a novella jegyezte el az irodalommal, bár a nagy kihívás egy Ady- vers olvasásakor már 17 évesen elkötelezte egy élet­re. A szétszóródás előtt cí­mű Ady-verssel vitatkozott, mérlegelve a népi-nemzeti megújulás lehetőségeit. A pedagógiai Erosz megszál­lottjaként nem fogadhatta el a nagy példaadó vízióját: „Hát népét Hadúr is szét­szórja : ... S még a Templo­mot se építettük föl... S fölolvaszt a világ kohója / S elvesztünk, mert elvesztet­tük magunkat.” Ady felismerte a „Magyar Ugar”, az „Ember az em­bertelenségben” kegyetlen arcát, költészetének tenger­szem mélységű forrása a magyarság élményköre volt. Németh László is korfelada- tokat mert vállalni. A tájé­kozódás kényszerétől hajtva ismerte fel, hogy hazánk: Közép-Európa. Tucatnyi nyel­ven közvetítette nemcsak a nagy nemzetek, hanem a szomszédos, velünk egysors- árva kisnépek irodalmát is. Égtájakat kutatott, új csil­lagképeket fedezett fel az irodalom égboltján. A ma­gyar régmúlt és a kortárs világirodalom megismerteté­sén fáradozva korának vég­telen problémaérzékenységű, magyarság és emberség ügyé­nek elkötelezett írója, a je­len embere tudott lenni. A „Minőség Forradalmát” önmagában kísérletezte ki, a társadalmi haladás elköte­lezettjének a „Jó ügy” szol­gálójának üdvösségügye: a magyarság és emberség. Roppant nagy tehetségét szívós önalakítással, öntőt-r vényűségét megőrizve állí­totta életcélja szolgálatába. „Egész önképzésem célja az volt, hogy a Nagybányán 1901-ben született Németh Lászlóból a magyarrá, az emberré képezzem magam” — összegezi életének legfőbb célkitűzését. Az orvosi hivatást iskola­orvosként gyakorolva került közel a fiatalsághoz. Kutató­kísérletező munkáját a szép- irodalom és esszé területé­ről a pedagógia fennsíkjaira kiterjesztette. Olthatatlan pe­dagógiai szenvedély munkált benne, amely átsugárzik re­gényeinek klasszikus tömör­ségű rétegein, csodálatos nő­alakjainak cselekedetein és magatartásán, a kritikus és irodalomtörténész alkotásain. Elődöket és kortásakat is „író-etikai mérlegen” mért, felmérve a tehetség nagysá­gát és jellegét, de számon- kérve a tehetséggel való sá­fárkodást is, amelyet művek, eredmények igazolnak. A felszabadulás után a „megnőtt ég alatt” munkás­ságának új korszaka bonta­kozott ki, a kitágult égbolt­ra csillagnak szökött a há­borúban vakságra ítélt szel­lem. Regény- és drámaíró­ként, de elsősorban gondol­kodóként munkálkodott né­pének jövőjén, szellemi és társadalmi megújulásán. Mű­fordítóként (Tolsztojtól, Ib­senen át Lorcáig tucatnyi író műveit ültette át ma­gyarra) a gályapadból is le- boratóriumot tudott kialakí­tani, amikor a személyi kul­tusz idején az irodalmi élet perifériájára szorult. Szerte­ágazó életműve mégis egy­séget alkot. Maga vall ar­ról, hogy munkássága egy mű, az egyes munkák an­nak csak fejezetei, műfajai egy egyetemes kifejezőkész­ség különféle megnyilvánu­lásainak, amelyeket az egész életmű felől kell közelíteni. A korszerű nemzettudat kialakításán fáradozott. Pá­ratlanul gazdag műveltsége, tapasztalatai, élményei fél évszázados írói pálya során remekművekben váltak köz­kinccsé. Az emberi jellem egyenességét megőrizve a korszerű változás harmóniá­ját, élet-" és éléirnűegységét tudta megteremteni. 75. születésnapját, fél év­százados írói jubileumát nem érhette meg. A múlt évben március 3-án távozott élő klasszikusként a kortárs iro­dalomból. Gazdag életművet hagyott ránk. Életében oly sokszor fájlalt írói kívánsá­gának megvalósulására lehe­tőségek nyílnak: tanítása bő­vülő csatornákon és sokaso­dó hajszálereken juthat el népe szívéhez. Cs. Varga István VAAAMAAAAAAAAAAAAAAAMAAAAA< KAROLYI AMY: VALAMI MÁST] Szeretnék mást csinálni délelőttre lepkévé válni megütni egy virágos székelj porszívózni belőle mézet Szeretnék mást csinálni hosszú szöcskelábakon állni \ átugrálni szilvafákat lennék belikoptcr-állat Szeretnék mást csinálni télire pajorrá válni embrióvá gömbörödve aludni anyámban örökre Szeretnék mást csinálni kerek, kemény dióvá válni át-tei élnék a barasztba lenne belőlem diófa SZEKSZÁRDI MOLNÁR ISTVÁN: MARADJ MEG BENNEM Úgy maradj meg bennem, ahogy megismertelek, ahogyan láttalak a kertben; virágcsokorral és később, ahogy kéz a kézben léptünk... Úgy maradj meg bennem,: ahogy színes ceruzákkal rajzoltál. ahogy régi dalt dúdoltál, ; ami elkísér egy életen..» Úgy maradj meg bennem, ahogy szóltál hozzám, ahogy szó nélkül tűrted a szegénységet, a hideg szobát elviselted értem... Jó visszaemlékezni rád. NÁDASDI ÉVA: SZAVAID — BUJKÁLÓN Szavaid — bújkálón gazdag bányáimból felszínre hozzák létem aranyát. Rejtelmes világ. Minden szabálytalan, ami él. És gáttalan. Engedd, és a sejtek szabadon felelnek, testeden törvénykeznek. És akit szeretnek, mindenek felelnek, kezesednek dolgai, édesednek gondjai, elenyésznek hívságai. Szavaidtól édesen csurgó mézű szerelem aranyát éreztem szívemen,« és nehéz lett hirtelen, mi bennem volt, érzelem. lAAAAAAAAAAAAAA/WWWS.WVAAAAd* 5WVWVW ét gyerek megy a homokos úton, 1944-ben egy széles udvaré, módos tanya felé. Kishor- dót lógáz a fiú; erőstúró volt ben­ne. s most, üresen, visszaviszi a gazdának. A macska a kislányé. De nem viheti magával idegenbe, a Dunántúlra, mások nyakára. Másnap nekiindulnak. „Az oro­szok negyven kilométert haladtak előre” hallották félfüllel a fel­nőttek beszélgetését. A macskát is a gazdánál helyezik el, annál, aki­től az erőstúrót vették, a hordócs­kában. Tüskös-magos akácsövé­nyek, nyurga jegenyék vetik hosz- szuló árnyukat a szeptemberi dél­utánra. Holnap túl lesznek ezen az át­meneten. Hosszú időre kihull az emlékezetükből az olajfás tanya, ahová a városi bombázások elől kihúzódtak. Elfelejtik a város felé. dongó, szinte az ég fölött szálló, halhasú repülőket, amelyek ezüst szálakat szórtak maguk alá, hogy zavarják a „légfúrókat”, túl a tanyabokron, a szikes tóhoz kö­zel, a büfögő ágyúikkal. A gyerekek elfelejtik a pöfeteg- gombához hasonló gyújtólapocská­kat. S a rémületet is, szüleikét, akik remegve-pofozkodva vettékel tőlük és zúzták össze egy ölfara- kás mögül hatalmas kövekkel a ta­lált töltőtollat, mert azt hitték, robbani fog. Pedig az nem robbant. ISZLAY ZOLTÁN: A gyerekek feledékenyek, ter­veik vannak, nem érkeznek ma­gukra emlékezni. Most is, hogy mennek a tanya felé — macskával és túróbödönké- vel — már az éjjeli utazásról be­szélgetnek. Érdekes lesz: „wag- gont” kaptak, számozottat. Szüleik kényelmesen be is rendezték a teherkocsit, a várhatóan legalább kétnapos utazásra. Még mindig nem biztos, me- 1 ' lyik vonalon mennek — hallják a gyerekek otthon a talál­gatásokat. S mikor megtudják, hogy minden az oroszok viselke­désétől függ, s akkor lesz hosz- szabb az utazás az izgalmas va­gonban, ha az oroszok előretör­nek, drukkolni kezdenek nekik, mert az útra is nagy terveik van­nak. Vizet fognak hozni az állomáso­kon. Átbúj kálnak a veszteglő vo­nat alatt. Elvesznek. Az utolsó pillanatban megtalálják őket. Va­laki a vagonba kérezkedik. Félni lehet tőle. Lehet, hogy üldözik, le­het, hogy csak rabló. Reggelre |^gj| áftHOfÚ' ÚTBAN nyoma sincs; leugrott a vonatról. Talán összezúzta magát a szétöm­lő töltésköveken? Fülükben a hajnali vonatkatto­gással, a veszteglő szerelvény kö­rül az alkonyati tücsökzengéssel, meg az egyre pattogóbb német beszéddel az elsötétített állomások előtt, arcukon a féltenyérnyi víz nedvességével a derékig mosdás helyett — ezeken a békés kis ka­landokon túl léphetnek majd újabb terveikbe, s közben elfelejthetik, akik két nappal ezelőtt voltak. A fiút a hordócskával, s a lányt, aki kisebbre fogja lépéseit a feléjük táruló tanyaház előtt. Pedig el kell köszönniük, ille­delmesen, a gazdáéktól. És nem szabad tőlük semmit sem elfo­gadni. Pénz nincs, meg hely sincs rá, a módszeres rendbe rakott va­gonban, az ágyak, a díványok, az étkezéshez való asztal, a fakolon- cokkal rögzített, hevederekkel ki­merevített szekrények között. A gazda keményen kezet ráz a fiúval. Megsimítja a, kislány fe­jét. S megy vesszővel bélelni az új vermet, hátul a kertben. Oda­jönnek majd a féltettebb dolgok a házból. Mire a gyerekek a szüleikkel és vagonjukkal megérkeznek a du­nátúli kisvárosba, az alföldi gaz­da, tanyájától féíszáz kilométerre, egy tocsogós réten fekszik. Ásni kellett volna ott is: tankcsapdá­kat. A rétnek ezen a részén azon­ban aknák voltak. Ásni arrébb kel­lett volna. A visszavonulók se gondolhatnak mindenre. A kövér asszony sírva csókol- gatja a kislányt. A macska megijed, hogy összenyomják, viny- nyogva kiugrik közülük. Az asz- szony a fiút is zsírszagú kötényé­hez szorítja. A konyhába viszi őket. Egy-egy hatalmas kenyérlán- gost kap elő. Megtejfölözi, kap- rozza, a kezükbe nyomja. A gye­rekek csoszogva még egyszer el­köszönnek. A kislány a macskáját fürkészi: sehol nem találja. A fiú fülig tejfölösen nyeldekli a lán- gost. Száraz héjú, fényes cirmos­almák kerülnek elő egy barna ko­sárból. Azután kisebb, csinos új garaboly; piroskockás terítővei ta­karva. Egy kis útravaló, az ügy­véd úrnak, a nagy útra. Az ügyvéd úrék kora este visz- szaviszik a garabolyt. Köszönik, meg vannak hatva, nem fogad­hatják el. Kristálytiszta homoki bort isznak búcsúzóul, éppen csak hazaérnek, már indulnak az állo­másra. Hajnalban — még teljesen sötét van — a gazdasszony is ki­megy. Zsírpapírban fölad a va­gonba két vagy három frissen rán­tott csirkét. Sird'ogálva tűnik el a harmattól sustorgóvá nehezült ho­mokban. Ä fiú meg a lány a kapu előtt áll. Mielőtt végleg más gazdához adnák, még egyszer megsimogat-. ják a foltos szőrű kis állatot. A kislány, ha egyedül lenne, pitye- regve ülne a mályvabokor tövé­ben egy jó darabig. De most meg­mutatja a bátyjának! Csak nem fog bőgni egy macska miatt! Sír- nak-picsognak a felnőttek helyet­tük is eleget. A fiút az egész za­varba ejti. Fölösleges a siránko­zás, tervszerűen készülnek a cso­dafegyverek. Alighogy kifordulnak a kapun, kezükben a kockásterítőjű kosár­ral, s az almákkal megpakolva, néhány lépésre ott vár reájuk a foltos kandúrka. A kislány leejti a kötényét. A cirmosalmák pár centit döcögnek, megülnek a vas­tag homokon. A gyerek a macs­kának rohan, fölkapja, arcához szorítja, nyomorgatja — becézgeti. — Visszajött, látod, utánam jött, ránk várt, nem akar itt maradni — mutatja a fiúnak földöntúli boldogsággal. — Nem is hagylak el én tégedet soha, de soha. Bátyja csöndesen összeszedegeti az inge derekába dugdossa az al­mákat. Egyet megtöröl, beléharap. Odaadja a húgának. A lány köny- nyes szemmel eszegeti a borízű gyümölcsöt. Papírízű héját szét­köpd ősi. A macska dorombol és taposgál a könyöke hajlatában. A homokban oldalkocsis motor­bicikli prüszköl. A fiú sebesen kézen fogja, szélre húzza a kislányt. A német őrmester rájuk kaffant és zötyögve letarol a keresztúton. J-jazáig kézen fogva mennek. 4 »

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom