Népújság, 1976. február (27. évfolyam, 27-51. szám)

1976-02-29 / 51. szám

Elő színház vagy papírszínház?

A magyar irodalom története bőséggel szolgál példákkal arra, hogy drámairodalmunk és színjátszásunk találkozása nem mindig volt a legszerencsésebb. Nem azért szólunk most, Hogy ennek okait részletezzük, csupán néhány adósságunkra szeretnénk a figyelmet felhívni, amit a magyar színház mai problémái tudatosítanak bennünk.

Ki tagadhatná ugyanis,* hogy a színjátszás sokféle feladata és küldetése közül az egyik legfontosabb — a közönség esztétikai és eszmei nevelése mellett —, a magyar. dráma ügyének szolgálata? Mert a „papírszínház” temetőjébe fulladhat minden kísérlet, amely a nemzeti dráma korszerűsítésére irányul, és a könyvek lapjairól nem juthat be az „élő színház” falai közé. Éppen a színház feladata, hogy ezeket a korszerűsítő törekvéseket színpadhoz juttatva, a modern dráma iránt fogékony közönséget is neveljen. Nem mondunk új dolgot, ha leírjuk, hogy a közönség és színház kapcsolatában sok mai vitát elkerülhettünk volna, ha a modern magyar játékszín teljesítette volna — vagy koronként kötöttségei miatt teljesíthette volna — ezt a fontos feladatát Az irodalom- és színház- történetben valamennyire is jártas olvasók előtt ismert problémákról szólunk. Hiszen ma már eléggé köztudott lehet, hogy a magyar századforduló korában, vagy a század elején új csapásokat törő magyar naturalista drámának különb sors is juthatott volna: Bródy Sándor, Gárdonyi Géza kísérletei, vagy Móricz Zsigmond mellőzött színjátékai még ma is értő dramaturgra és rendezőre várnak.

Gárdonyi drámáját, A bor címűt az 1901-es bemutató után sokáig műsoron tartotta ugyan a Nemzeti Színház — 1929-ben érte meg a 150. előadást —, de a színházi szakemberek közül senki nem figyelt fel máig az író művének naturalista technikájára, az Ibsentől kapott jeliem- és cselekményfor- málás akkori korszerűségére. Egy ilyen értelmezésű előadással A bor ma is megállná helyét színpadjainkon. Ezzel szemben, a műkedvelő színjátszás népszínmű — utánzataként léphet ki néha Gárdonyi „pa- pírszínházából”. Félő, hogy a divatos francia szalonvígjáték — Sardou és Seribe művei — talán még ma is ismertebb a színházlátogatók körében, mint Gárdonyi erőfeszítése a magyar dráma és színjáték korszerűsítésére. A szabadságharc tragikumát feldolgozó Fekete nap is több figyelmet érdemelne, nem is szólva a Fehér Anna klasszikusan szép konfliktusáról és remek jellemeiről. S vajon melyik „nagyszínházunk” vállalkozik — .akár némi „korszerűsítő”, de a művek lényegét nem érintő dramaturgiai beavatkozással — a Gárdonyiművek mai színpadra állítására?

Van azonban ennél súlyosabbnak tűnő játékszíni adósságunk is. Emlékezhetünk rá, hogy a második világháború utáni színházi életünkbe milyen szenzációként robbantak be az első Brecht-bemutatók, vagy az amerikai drámaírók művei. Siklós Olga könyvéből tudjuk, hogy ennek megvoltak az okai felszabadulás utáni színházpolitikánkban (Siklós Olga: A magyar drámairodalom útja 1945—1957), de a lengyel, cseh és német bemutatók után bizony elkésve eszméltünk akkor is. Ki figyelt fel akkor és azóta arra, hogy a magyar drámairodalom az előbbiekkel egyidőben, némely . esetben már azok előtt járva, milyen kísérleteket tett sikerrel a drámairodalom és a játékszín forradalmasítására? Kocsis Rózsa legújabban tudós alapossággal tárta fel a magyar avantgárd színjáték történetét (Kocsis Rózsa: Igen és nem), külön is figyelmeztetve könyvében a Molnár Ferenc, Herczeg Ferenc, vagy a polgári szalondráma más képviselőinek' 'felszínessége mellett' igazi, értő színház nélkül maradó Remenyik-drámák méltatlan sorsára.

Remenyik Zsigmond drámáinak ügyében már 1966- ban indulatosan szót emelt B. Nagy László A teremtés kezdetén című könyvének szép tanulmányában (A hontalanság erdejében), de azóta is hiába. A Saroküzlet 1965-ös kecskeméti bemutatója óta csak panaszaink szaporodnak, miközben az irodalomtudomány egyre nagyobb megbecsüléssel beszél Remenyik Zsigmond „papírszínházáról”. Az egyébként valóban nagyszerű Brecht vagy O’Neill mellett színházaink tájékán valóban nem vettek tudomást arról, hogy a Koldusopera keletkezésének idején a Blőse úrék mindenkinek tartoznak és a Saroküzlet ugyanolyan groteszk kritikával ábrázolt egy letűnőfélben levő világot, s hogy a hirtelen felfedezett európai és amerikai lélektani dráma modernségére Az atyai ház és az Akár tetszik, akár nem volt szinte az egyedüli magyar válasz.

Ki gondolt arra a magyar játékszín utóbbi időben lezajló útkeresései során, hogy Remenyik Zsigmond milyen eredeti módon alkalmazta már két évtizeddel korábban Meyerkold és Tairov teatralizmusát, Brecht és Piscator technikai megoldásait (forgó hirdetőoszlop, futószalag, vetített képek, feliratok, narrátor stb.), s hogy a fölemelt körszínpad, a nyitott színház nézőtért is bekapcsoló megoldásait Remenyik milyen újszerűén tudta mondanivalójának szolgálatába állítani? Ez utóbbira az Akár tetszik, akár nem felejthetetlen példa lehet, amely nemcsak Pirandello ösztönzéseit vette át példázatjellegével, de Thornton Wilder Hosszú út-járais visszamutat. Az atyai ház 1943-ban felkerült a Vígszínház színpadára, de igazán értő közönségre — lí- raiságával, lélektaniságával és epikusságával — akkor nem talált.

Mi lesz hát a sorsa a magyar drámairodalom néhány méltatlanul mellőzött kísérletének és eredményének? Színházat és drámát értő közönséget érdemleges hagyományokkal is lehet nevelni. S ha ez igaz, a mai magyar játékszín is felelős a „papírszínház” lapjain várakozó drámák mellőzéséért vagy újra felfedezéséért. Példáink sem véletlenek, mert reménykedő kérdésünkre — élő színház vagy papírszínház? — éppen azon a tájon várjuk a választ, amelyhez az említett írók igazán kötődnek, és amely tájnak színházkultúrája képes is lenne íróinak örökségét méltóképpen megőrizni.

E. NAGT SÁNDOR

NAPJAINKBAN élénk viták folynak a fiatal magyar irodalomról, líráról, prózáról egyaránt. Néha már programszerűvé, öncélúvá váló vitában az érvek önállósulnak és háttérbe kerülnek a művek, ezek a minden vitánál beszédesebb argumentumok. Ebbe a zajos vitasorozatba szól bele Balázs József első, kötetben megjelent kisregényével, a Magyarok-kah Erős epikai tehetség, nevével gyakran fogunk találkozni a jövőben, hiszen a Magyarok mellett más kisregényeivel is készül az író bemutatkozásra, az olvasókkal való találkozásra.

A Szabolcs megyei Vitkán született, tragikusan sötét időpontban: 1944. március

19-én, amikor a fasiszta németek megszállták Magyar- országot. A családi örömöt a nemzeti tragédia mindinkább látható és sokasodó jelei felhőzték be. Balázs József ezt a születésétől kísérő élményt, népe múltjának egy darabját, amelyről neki nyirfafinomságú és szívóssá- gú hajlékony nyelven szólni adatott, szép kisregényben örökítette meg.

Nem hiányzik az írósághoz elengedhetetlenül fontos élményanyag, saját sorsában is érzett, közvetlenül szerzett tapasztalás. Tudja, hogy

Magyarok

Balázs József kisregénye

a halál, az elmúlás a természet jogos kegyetlensége, az egyetlen jóvátehetetlen dolog, azaz egyetlen tragikum. De kétféle a halál is:’ egy ki- teljesedett életet lezáró, betetőző és egy embertorzító kor esetleges és értelmetlen következménye. Ebből az utóbbiból volt itt bőség az író születését övező időszakban.

Egy Németországban mun kát vállaló magyar ember- csoportról szól a, kisregény A háború idején játszódik a cselekménye. A nincstelen magyar napszámosok élete „békeidőben” is embertelen volt, fokozhatatlanná vált a háború idején. Pedig ők a hátországban éltek, mégsem menekülhettek a háború iszonyú szorításából. A kenyér, a megélhetés kényszere, a nyomorúság, a szegénység szégyene vitte őket Németországba. A Magyarországon megcsappant munka- lehetőségek miatt irányították őket távoli vidékekre. A

Az Aírika-utazó Teleki Sámuel

Hatvan évvel ezelőtt 1918. március elején halt meg Teleki Sámuel, a híres Afrika- utazó. Expedíciója bejárta Szudánt, Indiát és a kelet- indiai szigetvilágot, felfedezte a Rudolf- és Stefáuia- tavakat. valamint egy vulkánt, amelyet róla neveztek el. Háromezer kilométeres útja hatalmas „fehér foltot” tüntetett el Afrika térképéről. Utazásairól nyomtatásban egyik útitársa, L. Kühne! számolt be.

Képünkön az utazó, neger szolgájával.

német ügynökök a magyar szegénység mélyrétegeid I toborozták a sokszorosán Inzsákmányolt . és kiszolgáltatott napszámosokat mezőga - dasági munkára. őközühic kerültek ki az agyonrugda - tak, a szegénység szégyenébe beleháborodottak, akiknek érzékeny szivében az ét l szépsége otthonra. talált, ce ők kitagadottak lettek, halálnak, pusztulásnak kiszolgáltatottak. Az ő életüket, reményeiket, szenvedéseiket az ősök prózaritmusát követve nagy művészi hitellel adja vissza az író.

Balázs József igazi epikai forrást talált a maga szülőföldjén. Művészetét igénylő, értő közönségére is bizonynyal rátalál ez a jelen folyamatát a múltból levezető erőteljes epikus tehetség. Ő nem átélője, csupán az utód jogán örököse ennek a sokát szenvedett, regényében bemutatott közösségnek. Harminc év történelmi távlatából mesterien tudja láttatni hőseinek,- egy kis emberközösségnek: a sorsát.

KÖSZÖNTJÜK a pályakezdőt, alti már első kötetével, is rangot tudott magának szerezni., Érdeklődéssel várjuk további köteteit.

(Magvető)

CS. VARGA ISTVÁN

yWAAAAA <\aA^^*\AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^/SAAAAAAAAAA/V\AAA^^WVAAAAA^AAA^AAAAA/WS^WWN^\^^/V>AA/NAAAA/WSAAAAA/\^AAA^AAAAAAA/\AAAA .\WvWWsIj

T ízhónapos korában végre * felállt a kislány. Pár nap múlva apró lépésekkel' körbejárt a szobában ■ és ettől kezdve nenn maradt meg a babakocsiban sem: elvegyült a többi gyerek között a játszótéren. Tíz perc alatt összesár ózta szoknyáját a homokozóban. „Szilvia!...” sóhajtotta Kelemenné. Boldogtalannak érezte magát. A postaládában egy képeslapot talált, amit munkatársai küldtek a névnapjára. Egy héttel később érkezett, az igaz. Este megmutatta a férjének.

— Á lányok küdték — mondta. — Odabent a feje tetején áll minden. Átveszi'k az intézetet, majdnem mindenki új beosztást kap. Aki nem áll sorba, az ne szóljon később semmit. Tíz hónapja vagyok itthon,; megtettem, ami tőlem telt. Talán apu is tud segíteni, hos;v felvegyék a gyereket a bölcsődébe.

Férje nem szólt semmit, nagy kanál pörköltet merített a tányérból. Buzgón rágta, mintha kemény lett volna a hús. Az asszony a csengő hangját leste: kedden, pénteken és szombaton egyenesen hozzájuk jött az apja munka után. Fürdetésig ő vigyázott a gyerekre. A kislány szültése óta Kelemenné sokat panaszkodott az apjának. Megmutatta neki a száradó pelenkákat, a kiterített babaruhákat. Arról nem beszélt, hogy meghízott a szülés után és képtelen megszabadulni a felesleges kilóitól. „Jól van. Vi'.-lánv--'—” - mondCSÖRSZ ISTVÁN:

ta az apja Sétálni vitte a kislányt. Vasárnap Kelemen volt a gyerekügyeletes, így a sétálás gondját gyakorlatilag levették az asszony válláról. De mióta felállt a kislány, elszabadult a pokol. Szilvia délelőtt se maradt meg a hempergőjében. Fel-alá járkált a lakásban, lehúzkodta a térítőkét és a könyveket a polcról. Ez addig ment így, amíg az asszony idegek- kél bírta — tizenegy óra felé felöltöztette a gyereket és kivitte a játszótérre. Csupa fehér holmit vásárolt a kislánynak: fehér fejkötőt, fehér pulóvert, szoknyács- kát. Még a cipője is fehér volt. Délben Kelemenné könnyeit nyelve vitte fel a gyereket a második emeletre.

M

ég a homokozónál is jobban idegesítették a hinták, amelyeket felállításuk óta nem olajozott meg senki. Idegtépő zajjal csikorogtak a gyűrűk, vagy micsodák ott fent a keresztvasnál. Annál szörnyűbb volt az egész, mert Szilvia imádta a hintát; nagyapja és az apja szoktatták rá, őket ugyanis nem zavarta a nyikorgás. Kelemenné most már minden este rágta a férje fülét, hogy tegyen valamit a bölcsőde ügyéÍGY CSEPP OILÁ3

ben. Kelemen hallgatott, hisze mind a ketten jól tudták, leg^láb négy hónapot kell még vám Azért nem többet* mert ezer forin borravalót adtak a bölcsőde veze tőjének. Kelemenné sóvárógv. nézte a bölcsődés csoportot, amin íel-alá sétáltak a lakótelepen megszálltait; egy-egy homokozói vagy játszóteret. Ügy érezte, soh nem telik el ez a négy hónaj Arca beesett, szeme karikás let és egyre kevesebbet beszélt, mint ha Kelementől tanulta volna el : hallgatást. Ez így ment addig amíg egy délután elszédült. Lassar leült a gyerekágy mellett áll< székre, bal kezében a nedves pe lenkával. A szédülést hányingei követte.

— Jézus Mária, Uramisten! — suttogta. A gyerek már lefeküdi a színes rácsok között kukucskál rá az ágyból. Piros műanyag kanalat szorított a bal kezében. Né hány napja nem aludt el a kaná nélkül. — Jézus Máriám, Jézu: Máriám! — ismételgette az asz- szony. Kiment a fürdőszobába megnézte magát a tükörben, aztár percekig öklendezett, erőltette hogy megszabaduljon a kíntól, d( hiába. Kapkodva felöltözött és átrohant a körzeti orvoshoz. A rendelőben félórát várt. Vajon mi: csinál otthon a gyerek? — töprengett. Egyre idegesebb lett. Budafokon, a nőíyógyászaton újabb kél órát várt. Ügy érezte, megbolondul, pedig a gyerek nem csinál: semmi rosszat: még aludt, amikoi

i hazament. Bal kezében a piros ) műanyag kanalat szőri .otta.

Amíg a vizsgálat eredményére t vártak, Kelemenné mást se csi- nált, mint számolt, számolt, odai vissza kalkulált, de a szülés óta t minden hónapban problémája volt , a menstruációval, így semmi biz- , tosat nem tudott. Kelemen, hozta a el a vizsgálat eredményét Szó'tla- • nul nyújtotta feleségének a papírt : Az asszony belepillantott és úgy ■ elgyengült, hogy le kellett ülnie. 1 — Nem szólsz semmit?! — ki| áltolta aztán. — Hallgatsz?

— Te. is tudsz olvasni — mondta a férfi, azzal bement a gyerek. szobába. Kelemenné 1 a kabátja után kapott Kivett a spórkasszá- ból négyezer forintot. Kobody, gondolta. Egyedül 6 segíthet! Ko- ’ bodynak nőgyógyászati magánresn- ' delője volt a Bartók Béla úton.

Megszólalt a csengő: Kelemenné apja érkezett. Az asszony a férfi ' vállára borult és úgy zokogott ' hogy egy szót se tudott szólni.

—- Gyere! — mondta aztán. —

1 Apukám, édes apukám, gyere el velem.

I gy aztán az apja kísérte el • Kobodyhoz. Útközben az asszony elmesélte a történteket- A férfi a cipőjét nézegette.

— Mióta vagy terhes? — kérdezte halkan.

— Nem tudom! — mondta az asszony idegesen. — Az isten áld- jón meg, hát mondtam már, hogy nem tudom!...

— Nviio-orH meg, kislányom, — >

kérte az apja. Nem szólt többet a rendelőig. <*

Kobody azonban nem vállalta a % műtétet. |

— Alapos gyanú van rá — < mondta —. hogy a magzat elmúlt ó háromhónapos. Néhány nap múl- i;

’s va pontosan meg tudom mondani. 5 Az , asszony sápadtan nézett rá.

_ — Ügy érti, hogy... semmi re- .s

_ mény?!..«

a — Semmi baj! —- mosolygott az £ t orvos. — Egészséges vagy, lányom, f Az asszony erre kirohant a ten- í' a deléből, egyenesen az apja kar- ■: ~ jaiba. Másnapra valami fásult, <: * döbbent nyugalom lett úrrá rajta. | 7 Gépiesen végezte a dolgát, tizen- v- egykor sétálni vitte a gyereket. A S- kislány a hinta felé indult —-• Ke- > lemenné bekapcsolta előtte a Ián- £

. cot, meglódította a hintát és akkor £ . hirtelen úgy érezte, valami meg i változott De olyan, zavart és két- .,. ségbeesett. volt, hogy nem fogta f •t fél azonnal, mi történt Ösztönö í . sen a hasára pillantott, hogy lát . szik-e rajta valami, aztán körül- í nézett —. és akkor értette meg J i hogy nem nyikorog a hinta! Meg í i olajozta valaki a forgóját: Hitet- >

, lenül lökött egyet rajta, aztán per- > cekig csak állt. Mondani akart va- |

. lamit, de nem volt kinek, hiszen » a gyerek nem érthette. Lassan be- í csukta a száját, közelebb lépett: > újra és újra meglódította a hintát. £ A kislány előbb nevetett, aztán *

; elhallgatott: mindkét kezével a ‘ láncot markolta.

—Ne félj, te kis majom! — mondta az asszony. i

’ A hinta szállt, repült A gye- ** rek nem sírt, csak nyöször- 1 gött és egyre erősebben kápaszko- » dott a láncba. I