Népújság, 1975. november (26. évfolyam, 257-281. szám)
1975-11-07 / 262. szám
ítoHx 1£0^J»*» Nem gabóL • •;> hogy az ember olykor-olykor szívesen újra rajzolja önmagában és önmagának a földrajzi értelemben vett térképét a megtett útjainak. Az ilyen térkép- rajzolás közben városok,utak, hegyek, völgyek, tengerek, távoli, vagy közeli, de mindenképpen más, az otthontól eltérő tájak rajzolódnak ki, ha nem is mindig a térképrajzolók precizitásával. Valahogyan ügy, ahogyan János vitéz utazta be a „világot”, amelyben Tal- jánország és India határos. A térkép összemosódik, nincsenek benne vastagon „húzva” a határok, az emberi emlékezet e tekintetben ugyan a múltba réved, de a jövőt rajzolja: a világkommunizmus idejét, amikor a határok csak üres fikciót és csak történelmi leckét jelentenek majd. A sik vidék az Uraitól Bécsig terjed, az Alpok Ausztrián át Olaszországig, Franciaországig, Svájcig és Nyugat-Németországig, a Duna-medence délre a Vaskapuig. Európa addig, ameddig jártunk Európában, s amikor a mongol sztyeppéken álltam, akkor az Ural nyugatra esett tőlem és az Egyesült Államok mögöttem keletre. És ez utóbbi még csak nem is képzeletbeli fikció volt, hanem „égtáji” valóság. A földrajz így kérdőjelezi meg a politikai kategóriákat: Kelet, Nyugat. Nos, szóval, az ember szívesen rajzolja meg azt a bizonyos térképet, amelyet megadott néki a valóságban bejárni, és különösen örömteli ez a képzeletbeli térképrajzolás, ha a földrajzi pontok a térben egybeesnek a kellemes emlékek, a szellemi térkép emlékezetes csomópontjaival a lélekben. Sokszor tűnődtem már azon, és mindig, de mindig végül is erre a következtetésre jutottam: hogy valami megjsapóan szép vidék, táj, ország mégsem lett' lelkem barátja, erre a miértre az emberi és a társadalmi kapcsolatok elégtelensége a válasz, ^ szépséget is másodrangúvá degradálva. Munkámból, de vélem, természetemből is fakadóan, gyakran és szívesen járom a világ eleddig számomra elérhetett és majdan még elérhető országútjait. Volt ország, ahol többször is szerencséltettem megfordulni, s volt, ahová egyszer vitt csak el a sorsom. Volt táj, vidék, ahol napokat, vagy heteket töltöttem el, és volt, ahol csak végigrohant velem a vonat, az autó. És mégis néha a pillanatnyi élmények maradtak meg bennem időállónak, míg máskor a napok sodra sem hozott elém olyast, ami megkapaszkodott volna érdemben is az emlékezetemben. Aztán világot (?) járó utazásaim során azt is megértettem, hogy lehetnek szép, csodálatos, számomra soha nem volt tájak, ám mégis, néha meglehetősen kopár vidéken, szerény és egyszerű körülmények közepette rögződtek bennem olyan képek és emlékek, amelyek ma is fogva tartanak, jobban tartanak fogva, mint a volt békés Bejrútban a Galamb-sziklák, mint Saint Malóban az ősi várfok dacoló keménysége az Atlanti-óceán dagályával, vagy Párizs szépsége a Szajna-parti estében. Nem Szamarkandról akarok írni és Leningrádről sem, állításom igazolandóan.. Nem lenne nehéz dolog a szamanidák megkapó és kétezredéves városát mellé, vagy elé helyezni az iménti tájak és vidékek szépségének. Leningrádről ma már azt megírni, hogy milyen: közhely. Ám a Volga mentén, valahol Gsebokszáritól délre, egy poros kolhoz udvara megmaradt az emlékezetemben. Megmaradt a haliéi gyár üzemcsarnoka is, amely egy szakember számára lehet érdekes, de hogy mi benne az emlékezetes egy laikus újságíró számára, jószerint meg nem foghatom. Pedig emlékezem rá. Tolbuchin, ez a bolgár kis város Dobrudzsában, az is emlék bennem, pedig azt ne higgye valaki, hogy az a városok városa. A prágai gyár és a csehszlovák fővárostól északra fekvő nagy termelőszövetkezet is az emlékeim közé tartozik, nem a félelmetes nagy trakták miatt, korántsem azért. Közös dolgaink miatt. Moroghatunk mi egymásra ostobán is néha, mint buta alvégi-felvégi legények, hogy a csehek nálunk, s hogy a magyarok meg ott — például. De a dolgaink közösek. Ha más is a nyelvünk, mégis egy nyelven beszélünk. Nem tudtam, hogy nevessek-e, vagy együtt sopánkodjam a csuvas állattenyésztővel, aki a takarmánytápot gyártó üzemet szidta, mintha magyarul beszélt volna, pedig még oroszul sem, hanem csuvasuL A mongol művezető' hörgő mérge a markolót hanyagul kezelő munkásra — mintha itthon hallottam volna. És most már bevallom, ott az NDK-ban, a közelmúltban, nagyon jót kuncogtam befelé, mert egy bennünket üdvözlő német elvtárs németül (?) ugyanazokat a közhelyeket lelkendezte — vélte, kötelező illemből —, amiket mi szoktunk magyarul (?) nekik, Kölcsönösen keserítjük néha-egymást? Közösek a dolgaink. Közösek a terveink. Közös a legnagyobb terv, a szocializmus, s közös az eszme: a kommunizmus eszméje. És emiatt még Ulánbátorban is jobban otthon vagy, mint a szomszédos Burgenlandban. Lám, ilyen furcsa térkép rajzolódik ki az emberben, mint János vitéz térképe, kissé azért modernizálva: Magyarország és Mongólia is határos. zon az októberi- napon 1 H csípős iszgl.-,borzongat, - I ta a petrográdi járó- kelőket, akik fázósan " toporogva, csoportok, ba verődve vitatták az eseményeket Azon a délelőttön még igen kevesen tudták, hogy a felkelés még éjjel két órakor megkezdődött, s a bolsevikok elfoglalták a Nyiko- lajevszkij és a Balti pályaudvart, megszállták a telefonközpontot, az állami bankot. A város látszólag a megszokott életét élte, ám éjszaka két órára a Téli palota őrsége is megadta magát. Azon a szerdai napon mindössze tízen estek el, s a frontokon még másnap se tudták, hogy megszületett az új rend. . A. több hadifoglyot azon a napon még , nyargalták,. . \ - •' , , Az ő “kálváriájuk akkor kezdődött, amikor az agg Ferenc József ezekkel a szavakkal jelentette be alattvalóinak a szerbiai hadüzenetet: „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam...” S indulhattak az emberibb életet szomjúhozó milliók idegen földön, parancsszóra halni. Akik orosz földön estek fogságba, azoknak zöme nemcsak szemtanúja, hanem cselekvő részese lett a világformáló harcoknak. Több mint százezer magyar — köztük sok egri, Heves megyei internacionalista — hőstetteivel írta be a nevét a Szovjetunió históriájába. Jó részük már nincs közöttünk, életük — ahogy Szabó Pál mondja — belélob- bant a végtelenbe. Tetteik maradtak rank: ápolandóörökségként. Emlékeiket idézzük most, az egri vármúzeum munkásmozgalmi gyűjteményében tallózva. Történeteket a jelképpé lett októberről, az intervenciós hadak, a belső ellenforradalmárok csatározásokról elleni o. a nép meséjéből, hanem a népek barátsáOtt voltak az Orenburg,'- Aktyubinszk, Kazalinszk, Csimknet, Taskent, Namangan, Andizsán, Fergana, Bu- hara, Csardzsou, Mari. Asha- bad, Krasznovodszk, Omszk, Krasznojarszk körüli harcokban. Küzdöttek Kolcsak, az eszelős, a vérszomjas Vrangel, s a kegyeden Mahnó csapataival. És győztek. Olykor ádáz kézitusában, olykor megfur- fanggal! Először csak sejtettek, később már tudták, hogy hazájuktól sok ezer kilométer távolságra népük ügyéért is hoznak áldozatot. Október termékeny szelleméért... A császár és király parancsára talán még téveszméktől vezérelve fogtak fegyvert, a fogság évei azonban a valóságra ébresztették őket, s a forradalom a lehetőségekre nyitotta tekintetüket. Lenin annyi gondja mellett sem feledkezett meg a hadifoglyok, százezreiről: agitátorok sorait küldte közéjük. Bízott abban, hogy hazatérve az új eszmék propagálóivá . lesznek,--—Az-'egri --frémetí -íM-joS . az, májú, tri(8^'Ä^enj^?’w^förT»pir' , -hallgatója lett, Amint befejezte tanulmányait, a vjazmai vasúti csomópontra küldték. Felvilágosító munkájának eredményeiről rendszeresen tájékoztatta a szovjet fővárosban alakult Magyar Kommunista Csoport vezetőségét. A levelek részletei önmagukért beszélnek. Június 24-én írja: „Mindenütt sikerült magyar hazatérőre találnom, akik között kocsinként megfelelő mennyiségű újságot és röpiratot osztottunk ki... A hangulat igazán forradalmi... még a leghiggadtabb emberek is kijelentették, hogy „csak fegyvert adjanak a kezünkbe, majd megmutatjuk mink, hogy nem vagyunk buta parasztok”. A magyarázó sző termékeny -talajra . hpllótt. Íme a bizonyíték: . „Békés megyei parasztokkal beszéltem, akik... a fegyvert határozottan óhajtják és egymás között nyíltan ' beszélnek forradalmi szándékaikról.” Néhány hónappal később ■így: fogalmaz: I „.. .a legutóbbi szállítmányról maradtak le... olyan elvtársak is, akik még itt- fegyvert nem fogtak, de az utazás alatt meggondolták a dolgot és elhatározták, ' hogy inkább itt harcolnak önként, öntudatosan a Munkás és Paraszt Tanács hatalmáért, mint kényszerűségből. burzsoá államban tőkés érdekekért.” Ez a néhány mondat is érzékelteti az eszmei fejlődést, az elvi határozottságig vezető út főbb állomásait. BÄ zsurnaliszta Pogonyi Antal, annyi más társához hasonlóan, önkéntesként indult a frontra. Szolikamszk- ban lett a Vörös Hadsereg katonája. A fehérek fogságából furfanggal menekült: egyik társával rábeszélte az aNemzetköziség.. 1 Tudatához, hitvallásához ■sokféle ösvény vezet. Kezdődhet a nyelvi, a nemzeti korlátokat nem ismerő emberséggel is. Erre utal a bélapátfalvi Molnár István története. ; „1917. július nyolcadikén sebesültem meg harmadszor. Ekkor tizenegy szúrás ért. Ilyen állapotban kerültem fogságba Sztaniszlónál. Huszonegy napig eszméletlenül feküdtem, s azt sem tudták rólam, ki vagyok... A műtőben a cseh származású- 'főorvos amputálásról beszélt. Tiltakoztam, erre .leszidott, visszahányatta rám a kötszerekét, s tizenkét napig egyáltalán' nem kezelt. Akkor aztán jött egy idős doktor, Nikolájnak hívták, ő először fertőtlenítette a sebeket, majd teljesen meggyógyított. Három hónap múlva már mankóval járhattam. Levitetett a kertbe, s oda hozták helybe a me- názsit. Csoda-e, ha a felépült hadifogoly Vinyicánál belépett a Vörös Hadseregbe. A magyar katonákat a tőke érdekeiért halni küldte az első világháborúba a szenilis császár és király. Am ők mégsem hátráltak meg, s mint a biharugrai Szabó Pál írja „jöttek, szinte tündököltek, s olyan keményen álltak helyt minden veszendő • ügyekért, központi tataiakért, lefelé süllyedi» királyi dinasztiáért, Vilmos császárért, meg urak szándékaiért, mint a kő.” Ezek az erények megsokszorozódtak a szovjet földön, amikor tudatosan vállalták a harcot, s gyürkőztek a halállal a földért, a békéért, eleik évezredes álmai ért. aőrt, hogy úgy dobja őket a Káma vizébe, mintha - halottak volnának. Ezután a partra úsztak. IColcsák katonái azonban rajtuk ütöttek; s a fiatalember — megszerezve egy elesett zászlós halálcéduláját — a krasznojarszki fogolytáborba került. Hamar fellelte baloldali gondolkodású, marxista világnézetű sorstársait, s a társaság komoly szervezkedésbe kezdett. Szemináriumokat tartottak, kézzel írt újságot terjesztettek. Nem mondtak le hitükről, pedig, amikor egy fehérgárdista ezred fellázadt, őket is megtizedelték. Kivégezték barátait — többek közt — a gyöngyösi Dukesz Artúrt, aki a háború előtt a Galilei Kör egyik titkára volt, s szovjet földön kommunistává érett. P,á és a többiekre emlékezik évtizedekkel később a ' harcostárs, aki a legendás hírű Aranyvonat egyik kísérője volt. „A holttesteket bedobálták egy árokba, alig húztak rájuk egy kis földet. Vannak hőseink, akikről sokat írunk, beszélünk, de az egyszerű hadifoglyokat, akikben égett, parázslóit a forradalmi tűz — s most jeltelen sírokban fekszenek Szibériától, Kaukázusig és az Északi Jeges tengerig — keveset emlegettük, pedig ők adták a legtöbbet: az életüket”. Pergessük vissza az időt, s villantsuk fel a ferganai 2. lovasezred magyar interna eionalistáinak küzdelmeit India és Afganisztán határövezetében. Ennek epizódjait eleveníti fel a kerecsendi Teleken Varga Antal visszaemlékezése. ... „Elszaporodtak a íegy veres rablóbandák, amelyek nagy területen teljes létbizonytalanságot okoztál?.. Ezeket a banditákat az an golok fegyverezték fel és dobták át szovjet területre, hogy ott rettegést és zűrzavart keltsenek. A hegyvidéket, pgy ismerték, mint a te- ■ nyerüket és olyan búvóhelyeken húzódtak meg, amelyeket lóval nagyon nehéz volt megközelíteni. Ha megszorítottuk őket, egyszerűen, átmentek Indiába vagy Afganisztánba. ahol teljes biztonságban érezték magúkat. ^És ez lett a vesztük. Parancsnokságunk elhatározta, hogy itt lepjük meg őket. Átléptük a határt... Kínos botorkálás után egy széle-, völgybe jutottunk le... A banditák, akiket egész nap üldöztünk, olyan biztonságban érezték magukat, hogy még őrszemet sem állítottak. Félkörben helyezkedtünk el és az első össztüzünkre úgy hullottak, mint a legyek. Csak kevesen tudtak elmenekülni, mert állandóan lőttük őket. Csak másnap reggel láttuk, hogy mennyi lovat és állatot raboltak össze...” Annyi veszélytől környékezve még arra is felfigyelt, hogy a hófedte csúcsok, a völgyekben megbújó pázsitok összhatása kifejezőbb a legügyesebb kezű piktor vásznánál is. Poétikus intermezzó « fegyverropogás szünetében.. B" A halállal szembe lehetett nézni, az orvul támadó ellenség viszont váratlanul csapott le. A tollforgató Pogonyi Antal, hazaérkezése után a (Magyar Szó című lapnál dolgozott. Már azt hitte, hogy békén hagyják, ám az egyik alkalommal kellemetlen „vendégek” kopogtattak: Zombor Schweinitzer rendőrkapitány, Hain Péter jött egy számára ismeretlen nevű rendőr kíséretével. „No aztán mondja Hain« Jó reggelt, Pogonyi elvtársi Nem emlékszik rám?... Hát én magának hallgatója voltam Moszkvában a pártiskolán. Ekkor jöttem rá, hogy beépített kém volt, aki. emigráns kommunistánál: adta lii magát.” Nem tagadhatott, Vállalnia kellett a börtönt, az üldöztetést. Akárcsak a többieknek, s ők mégsem , torpantak meg, > hűek maradtak október szel ' leméhez, s nem felejtették el azt a szerdái napot, amikor a Néva felől csípős szelek söpörtek végig a petrográdi utcákon, amikor szinte észrevétlen, s majdhogy vér telenül győzött az új világrendet teremtő forradalom Ennek szolgálatába szegő dött több mint százezer ma gyár hadifogoly. Életük belélobbant. s be- lélobbanhat a véste1 enbe, tetteik emléke azonban éló örökség. Ávolják az egymást kővető nemzedékek... Pécsi István Emlékek, októberről
