Népújság, 1975. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-28 / 253. szám
„Kívánom, hogy levelem... n „Kívánom, hogy levelem a legjobb egészségben találja. Tudatom, hogy ... stb., stb.” Ez a levélkezdés azért jut eszembe, mert nem is olyan régen, a Tankönyvkiadó húszezer példányban megjelentette Levelezési tanácsadóját, amelyet Szabolcs Árpád közreműködésével Honffy Pál irt. Azért is említjük meg a lap hasábjain, mert úgy érezzük, hogy ez a kötet már nagyon régen időszerű volt. Nemcsak a szerző állapítja meg teljes joggal, hogy a levélírás nagyon sokunknak nyűg, állandóan tologatott kényelmetlen feladat. Ki is fakadunk többször, hogy bizony meg kellene már írni azt a levelet, de hát... Es ilyenkor nem valljuk be, hogy alkalmasint a forma, a kedves, köhnyed, őszinte és határozott forma hiányzik bennünk a megvalósításhoz, hogy megírjuk gondolatainkat, közlendőinket azoknak, akik értesítésünket várják. Az írás elején idézett formát még a múlt század végén gyárthatta valaki, mert én még emlékszem rá, amikor nagyapám és édesapám, ha nagy ritkán elmozdultak otthonról, a kis terjedelmű levlapon is úgy kezdték, ahogy a mai egyszerűbb emberek. Kellett tehát ez a tanácsadó! Már csak azért is, mert történelmi visszapillantásával a görögökig elvezet, akikről aztán igazán mindenki tudja, hogy az írás, a forma megalkotói és művét szei voltak a jó, öreg, ókori Európában. Nem száraz anyagot, nem az írásban történő érintkezés desztillált formáit adja a levélíró kezébe a szerző, de leveleket nyújt át, mintának, hogyan is forgolódtak gondjaik körül levélben a magyar írók. Legszívesebben ide iktatnánk néhányat, hogy kedvet kapjanak a könyv elolvasásához és a levélíráshoz. Nem lehet meghatódás nélkül olvasni, hogyan búcsúzott ' el „Professzor Csoko- nay” Vajda Juliannától. Azért tettem idézőjelbe a nagy költőt ezúttal, mert a búcsúlevelet így írta alá. Mi mindent ki lehet fejezni az aláírással 1 A magánlevelezés mellett tüzetesen kitanítja olvasóit ez a hasznos kötet a közéleti levelek követelményeire is;, A gyakorlati jogászok tanúsíthatják, mekkora hibákat tudnak elkövetni a saját kárukra az emberek, amikor egy egyszerűbb kölcsönügyletnél sem tudják megfogát mazni szándékukat szabato san: hevenyészve írnak . va lamit egy sajtpapírra és írásukban a legfontosabb fel tételekről és rögzíteni valók lói feledkeznek meg. Végre a hivatali hangnem kérdésében is történik lépés előre! Igaz, hogy csak húsz oldalon keresztül, de már szövegmintákat hoz értést tésekre, igazolásokra, hogy a hivatal nyilatkozatát az is megértse, aki a Magyar Közlöny egyetlen példányát se látta még. És nagyon helyesen: itt sem hiányzik a helyesírási tanácsadás! Gyakorló pedagógusok a megmondhatói, hogy igen sokan nem tanuljak meg helyesen írni. Még felnőtt korukra sem! Szeretnénk hinni, hogy ezt a kötetet hamarjában elkapkodják és a húszezres példányszámot újabb kiadás követi majd. (farkas) # Nemzetközi est a Pallosban A tánchoz a taktust a félhomályos klubban, földön ülő, fotelhez, falhoz támaszkodó fiúk, lányok csattanó tenyere üti. A 10 éves Pallas nemzetközi estjén a hangulat pillanatok alatt fölforrósodik, s a teremben rövid idő múlva már nemcsak a középen lépegető, éneklő, hujjogató fiatalemberek válla, dereka ring, de ütemre mozdul, hajladozik az egé6z kipirult sereg. Hogy pár percig szünet van, megperdül a gitár, s máris latin-amerikai forró, édes dallam tölti be a kis helyiséget. S miután elfogy a repertoár, lelkesen éneklik a Guantanamerát. Aztán kattan a magnó, s megszólal az erősítő, s a disc-yoc- key hangjaira elvegyülnek a magyar, az amerikai, az afrikai fiatalok, keverednek a világos és sötét arcok. Zsongás, suttogás, nevetés — percek alatt összebarátkoznak a táncosok. A sarokban a komoly fekete bolíviai fiút Zoriónak hívják: — A többit nem is mondom. hosszú és szinte megjegyezhetetlen — magyarázza a körülötte lévőknek. — 18 éves koromban jöttem Magyarországra, a Kandó Kálmán Főiskolára kerültem, gyengeáramú szakon végeztem éppen egy esztendeje. Egyszerre volt a délgom könnyű is meg nehéz is, hiszen annyira távoli ez az ország, furcsák a szokások, idegen a nyelv, még a levegő is más. Én ugyanis szinte a világ tetején, a Titicaca-tó Wr/.elében éltem. Aztán mégiscsak sikerült asszimilálódni, hogy milyen jól? Íme a bizonyíték — mutat a mellette ülő kislányra — másfél évvel ezelőtt nősültem. — Meddig maradtok? — ^míg lehet — néz töprengve maga elé. — Bolíviában körülményes munkát találni, még egy embernek is. nem még kettőnek. Elmaradott vidékre megyünk vissza, s a, .dolgunk nemcsak mérnöki, kicsit népművelői is lesz... A másik sarokban hangos . kedvű, nevető társaság, Lázár Gatti köré csoportosulnak a klubtagok. Már legalább a tizedik viccnél tart, s most is 'újabba fog. A sikert széles mosollyal nyugtázza: — Hát Igen, ezt tavaly a tuniszi repülőgépen hallottam. Fölszálltunk Párizsban, egyszer csak megszólal a mellettem ülő francia fickó, s kérdezi, tudok-e magyarul, mert ha igen, van egy jó vicce: „Egy arab és egy magyar találkozik a sivatagban. . Lázár egyébként a Test- nevelési főiskolán tanul már ötödik éye. Még pár hónap, aztán irány Tunézia, bár lehet, hogy előbb Kanadába megy. — Nekünk nincsenek elhelyezkedési gondjaipk — magyarázza széles gesztu20.05: A párduc Oiasz film i. rész A Tomasi d; Lampedusa nagy sikerű regényéből készített filmet 1962-ben Lu- chio Visconti rendezte. A Párduc cselekménye M75. október 28., kedd I860 májusában kezdődik, és 1910 májusában ér véget. A regény ily módon a legújabb kori olasz történelem talán legjelentősebb félszázadához kapcsolódik. 1860 májusában szálltak partra Szicíliában Garibaldi vörös inges önkéntesei, és győzelmes vállalkozásuk az egyeséges Olaszország megteremtésének legnagyobb eseményévé, az olasz forradalmárok harcának ig afú fordulópontjává vált. 1910 pedig az az év, az első világháború előestéje, amikor már formát öltött az új Olaszország társadalma, áz a polgári rend, amely lényegében a mai napig nem változott. Tomasi di Lampedusa vállalkozásának nagyságát bizonyítja, hogy ennek, az ola/z társadalom mai problémái smmoont iából ply-,„n,V-vas'altnak i • 'v.’r m' "'-»-»olására még eddig nem vállalkozott olasz író. A film főszerepeiben Búrt Lancastert, Alain Delont és Claudia Cardinalet láthatjuk. sokkal — biztos állás vár, még válogatni is lehet. A beszélgetést a pihegő Abdelmottable Ghozzi, a „fő- táncos” szakítja meg. — Hát ez jólesett — mondja a rock után. Hiába, a magyar lányok a táncban szinte le- győzhetetlenek. Aztán komolyra fordítja a szót.-r- Csak egy éve vagyok itt. Az unokatestvérem tanácsára jöttem, ö valahányszor hazatért Magyarországról, mindig azt mesélte, az itteniek olyanok, mint a tunéziaiak. A falunkban persze senki sem hitt neki. Nálunk sok a francia, arigol és olyan hidegek... Na, én gondoltam, megnézem. — S a tapasztalatok? — Csak egy sztorit, késéssel érkeztem a repülőtérre, már nem várt senki. Taxiba ültem, s mutattam a címet: Budaörsi út 45—47. A sofőr nézi, nézi, aztán jelbeszéddel megkérdezte: „Először vagy itt, láttad már Budapestet?”. S, hogy intettem : nem, körbekocsizott velem a városon. Hajnali kettőre érkeztünk a kollégiumba. Mit mondjak? —-j tárja szét a karját, — csodálatos volt ennek az embernek a kedvessége és persze a kivilágított Pest szépsége is — miközben mesél, már újra izgatottan jár a lába, .. MOLIÉRE MAGYAR SZERZŐ. Franciának született, jde ez merő véletlenség, hiszen olyan műveket írt, mint például a Duda Gyuri, amelyről ki is állíthatná, hogy francia. Ki hallott még olyan nevet a franciában, hogy Duda, meg Gyuri... Igaz, a szerző állítólag írt valami Dandin nevezetű úrról is, de az lényegtelen a mi számunkra, mert mint a bevezetőben leszögeztük: Moliére magyar szerző. És aki úgy véli, hogy e sorok írója tréfának szánta az iménti néhány soros meditációt Moliére szerzősége nemzetiségét illetően, az téved. Mert igaz ugyan, hogy Jean Babtiste Poquelin, akii, Mo- liére-nek neveztek, ízig-vérig francia volt, ízig-vérig színpadi szerző és ízig-vérig zseni, de az is igaz, hogy magyar honban született szerzőnek sem forgott többet műve magyar színpadon, mint Moliére-nek. Hogy mi a titka Miloére varázsának és mi az oka, hogy a kétségtelen varázson túl nálunk talán többet is játsszák műveit, mint hazájában, de mindenképpen többet, mint a világ sok más színházi pontján? — nos, mindennek a ímegállapítása és kifejtése messze meghaladná egy szerény televíziós kritika kereteit és lehetőségeit, de e kritika írójának képességeit is tán. Elégedjünk meg annyival, hogy Magyarországon Moliére bemutatni mindig siker, mégha a bemutató bukik is, mert volt ám bukás is, de mindig az előadás, a rendezői értelmezés, a színészi játék bukott meg és sohasem Moliére. E szerzőnek mit sem árt, bármit tesznek vele. Nem ártott meg a vasárnap esti tévéjáték sem, amely egyaránt megmutatta, fiaiért lehet örök minden színpadon és a kamerák előtt is immár ,Moliére, és azt is, mennyire kínálja magát a korokhoz illő megújításra és mennyi buktatót is rejt magában egy-egy ilyen megújítás. A „Tudós nők” egyesek szerint nem tartozik Mo- liére legjobb művéi közé a tekintetben, hogy hősnői között — a többes szám miatt? — elvész, vagy nehezebben fedezhető fel az egyes emberi jellemnek és létnek ama általános tragédiája, amely például Harpagon úrnak, a fösvénynek, vagy Tartuííe-nek a bukását hozza. Mások szerint e Tudós nők semmivel sem hátrább való a többi színműnél, meri a sznobságnak örök, de mindig megújuló és más-más köntösbe bújó karikatúráját rajzolta meg benne a francia szerző és színész. Vámos László, a televíziós játék rendezője szerint Phi- laminte és környezetének keresetten finomkodó világa jó tükörkép lehet a ma keresettségének és sznobizmusának is, és meg is próbált egy olyan régi tükröt tartani a Tenn«. Ä Tüdős nők kamerái elé vitt színdarab lett csupán, némi stílustöréssel ■ játékban, meg-megdöccenő tempóval a rendezésében, s egészében véve kellemes másfél óra a televízióban: a néző számára. Ha visszagondolok a képernyőn látottakra, szívemre kell tennem a kezem és úgy kell bevillanom: a ma sznobjai ellen készített „paniflettnek” alig tűnik e játék, sokkal inkább határozott fintornak a női egyenjogúságért szajkó módjára harcolóknak. És ez végtére nem is baj! © O 0 © A „HÓVÉGI HAJRÁ” valamikor a televízióban indult, Már úgy értem, hogy bent, a televízió valamelyik stúdiójában pergett le a műjelenet Moliére Tudós nők című játékából néző elé, amelyben mai arcot torzit karikatúrává a tükör homorúsága. Voltak kitűnő pillanatok, amikor rá- éreztünk a nekünk szánt fricskának, s voltak, amikor nem éreztünk semmi ilyesmit, csak élveztük Moliére-t, s a kitűnő Illyés-fordítást. Aztán voltak olyan pillanatok, amikor kizökkentünk a hangulatból, nem szippantottunk a nem is létező atmoszférából, amikor a vígjáték mesterkélten tragikus felhangot kapott, vagy amikor a szellem sziporkázását a fenékberúgás vásári bur- leszksége váltotta fel. Mas - szóval: egyenetlen volt ez az előadás rendezésileg és egyenetlen a színészi játékot illetően. Máf stílust játszott Ruttkay Éva és Békés Rita, mást Ráday Imre és teljesen más világot teremtett maga körül Kalocsay Miklós, — hogy csak néhány példát említsek. Azt állítani, hogy a Tudós nők sikertelen produkció lett volna, — méltatlan lenne. Azt írni, hogy a Tudós nők televíziós változata egyrészt újabb lépés lett volna a moliére-i életmű korszerű feldolgozásához általában és annak valóban televíziós al- kalrriazásához konkrétan, — ugyancsak méltatlan állítás sor. nem egyenesből, hanem képfelvételről, nem is a közönség bevonásával úgy, hogy azok ott is ültek, de úgy, hogy azok a képernyő előtt ültek. Valamikor így volt. Most úgy volt, hogy a budapesti Maxim bárban volt a „hajrá”, múltkor úgy, hogy egy jó része egy budai presszóban hajrázott a képernyő nézői számára. És csodák csodája, minél frissebbnek és frissebben készül a Hóvégi hajrá, annál nehézkesebbnek tűnik, és kezdi elveszteni egykori és létrejöttét indokló jellegét. Ha most valaki megkérdezne engem, mint nézőt, hogy azonnal, de egyből válaszoljak: mi is ez a Hóvegi hajrá — hát nagy gondban lennék. Valóban, mi is? De vajon tudna-e kapásból válaszolni rá a rendező, a szerkesztő és maga a műsorvezető, Antal Imre? Hogy részleteiben jó volt-e vagy sem, hogy a hasbeszélő bábú erőltetett volt-e vagy sem, hogy egynémely villámtréfája találó volt-e vagy sem, — azt most ne firtassuk. A lényeg: a Hóvégi hajrá olyan műsor lett, amelynek mind kevesebb köze önmagához és még annál is kevesebb más televíziós műfajokhoz. Gyurkó Géza BABA MIHÁLY: A nyúl meg a fogoly (Befejező rész) Amikor elkészült a mene- dékhákikóval, megfogta a nyulat meg a, foglyot és betette a puha fészekbe. Szegények csak riadtan nézték, hogy mi történik velük. Menekülésre nem is gondoltak. Kihoztuk a tengerit, meg az üveg meleg vizet. Apám a bádogot beépítette a szénába, az üveget meg a két dermedt vad alá tette. — Ez majd felmelegíti őket. Naponta kétszer kell cserélni, másképpen nem tudunk itt melegíteni — magyarázta. — Megszokják a helyet és semmi bajuk nem lesz. Ha bevinnénk, néhány nap múlva végük lenne, ezek nem tudják megszokni a rabságot. Egy kis ideig ott álldogáltunk, de aztán minket is be- ker«e‘ett a téli vihar. Másnap reggel mentem üyegárt. Jéghideg volt. de nem fagyott be. A nyúl a szénát, a fészkét rágcsálta, a fogoly meg tollászkodott. A tengeri még érintetlen volt Amikor visszavittem a forró vízzel telt üveget és a fészekbe tettem, rögtön mellé' telepedtek. Délután ugyanez történt. És mintha vidámabbak lettek volna. Már lölem sem féltek úgy, nem húzódtak hátra a sarokba. Láttam, hogy nagyon örülnek a fűtőtestnek! Most már éjszakára is cseréltük a vizet. Apám az egyik reggél vidáman jött be. — Na. megfordul az idő, — Elállt a vihar? — Nem. — Hát? Csak ppdörgette a bajuszát mosolyogva, — ‘A nyúl meg a fogoly kijöttek a fészkükből. Az ablaküvegen nyíló jégvirágra leheltünk. Felrémlett előttünk az udvar. Ott szók-, décselt a nyúl, mögötte meg méltóságteljesen lépkedett a fogoly. Ki akartunk sza'-'1- ni. de apánk nem e v ■ — Maradjatok, még eb riasztanátok őket. Csak akkor mehettünk ki. amikor elvonultak az udvarról. De nem m-iúek el. Ott ültek a fészek szélén. Kíváncsian lestek felénk. Amikor közelebb mentünk, megmozdultak, beljebb húzódtak. És valóban megfordult az időjárás. Elült a szél, megenyhült a lég, a hó meg nagy pelyhekben szálldogált. Ettől kezdve reggelente csak aat lestük: kijött-e a fészkéből a nyúl meg a fogoly. Ha nem láttuk, már tudtuk, hogy mégint csikorgó napok következnek. így ment ez február végéig. A két 'hívatlan vendégünk szabadon, békességben élt vélünk, a mi örömünkre. Egy ieggel azonban hiába vártuk őket, nem jöttek elő. Nyugtalanok lettünk. Csak nem történt valami bajuk? Odarohantunk a fészekhez. Üres volt. A nyomokra lettünk figyelmesek. Mentünk, •(merre vezetett. Nem kellett mrss'zire menni. A nyomok a fehér határba vesztek. Nem messze a tanyánktól a csőszdombon, két fekete pontot láttunk, ök voltak. A nyúl meg a fogoly. Némán, szomorúan néztük a két há- ládatlant. Észre sem vettük, hogy apánk ott áll mögöttünk. ö is a két vendégünket nézte, de apánk nem volt szomorú, szeme csillogott az örömtől, mosolygott, bajuszát pödrögette. — Vége a télnek — mondta boldogan. — Nemsokára itt a tavasz, ök már tudják, ök már érzik, azért mentek el... A fogoly felrebbent, a nyúl meg nekiíramodott a határnak. Talán tudták, hogy mi nézzük őket. Egy pillanat alatt elvesztek a szikrázó fehérségben. Könnyes lett a szemem — a szikrázó hótól. A tavasz csakugyan gyorsan. váratlanul köszöntött be. Apámnak hát igaza lett megint. Igen, apámnak mindig igaza volt, mi(nt a másoknak nem ártó, csendes, igaz embereknek. Furcsa, de erre a fogoly meg a nyúl tanított meg, akiket apám még akkor sem fosztott meg a szabadságuktól, amikor azoknak élethalálharc volt a szabadság, mert mint mondta: ember, állat, jobban szereti a nehéz szabadságot, mint a víg, könnyű rabságot.
