Népújság, 1975. október (26. évfolyam, 230-256. szám)

1975-10-26 / 252. szám

Palaky Dezső riportja Erdőn, mezőn puska szól... Javában tart a vadászat év­adja. A több mint ezer heve- li vadasz mostanában gyak­ran, leakasztja a szögről a puskát, lőszerrel tömi meg a töltényövet, a tölténytárat. Fácánra, fogolyra portyádnak, s nagyvadat nyomoznak al­konyati sugárhullásban, har­matos hajnalokon a cserkész- utakon „féderezve" vagy les­ben állnak a hegyek alján, önnön, tisztások szélén. Siertartas * teríték mellett Erdőtelek. vasárnap reg­gel. Derűs, színes őszi nap. A tanácsiláza előtt a gyüleke­ző. Röpködnek a csípős tré­fák, s gyöngyözik a nevetés. .Tókedvből nincs hiány, csak a puska kevés. Hat puskát számolhatok a magaméval, s a kutyákról sem feledkezve, * hűséges négylábúakkal együtt tízen vagyunk a mai vadászathoz. Magamban azon morfondírozok, vajon ele­gendő-e mindez a reményke­déshez, hogy szép terítékkel zárjuk a napol? Tenket. elhagyva kiszállunk az autóból, összerakjuk a puskákat. Juhász Miklós, a kömlői Vadásztársaság elnö­ke. a kis csapat brigadérosa, rövid eligazítást tart. „Vi­gyázzunk a lövésekkel, ügyel, jünk egymásra!’’ öreg, kiszáradt, gyepes árok a vadászterület határa, a hanyl kápolna előtt. Innét kezdjük a keresést. Láncban haladunk előre, 50—60 méter távolságra egymástól. Köté­sig érő disznóparajos, labo- dás répában taposunk buk­dácsolva. S egyszerre csak a szélen felrebben egy fácán­kakas. A fácán surran, a puska durran, s a színes tol­lú madár máris aggatóra ke­rül. Utána sokáig semmi, csak a taposó bukdácsolás. A tekintet a messzi távolba szá­guldhat, felüdülhet a színek tarkaságán. Itt-ott fák folt­jai, bozótok, csenderesek. Ezek nélkül a letarolt síkság valóságos sivatag lenne, si­vár, üres, vigasztalan. Az égről fényes melegség árad szét a hervadó világra. Csupa fény, ragyogás mindenfelé a mező, mintha a tavasz verő­fénye lenne. Lengő ökörnyál úszik a levegőégben, csillog- villog', mintha megannyi ezüstfonál volna. Rajta teszi a pók vándorútját más vi­dékre, más tájakra. Ez az ő légi hajója, melynek egyik végén gomolyba verődött, puha selyemszéken kapaszko­dik a vándorló vakmerő lég­hajós. Úsznak az ezüsthajók, amerre a szellő sodorja, hajt­ja. Egyik-másik alacsonyan szálldos, hamar fönnakad a cickóró ernyőjén. Sok fenn úszik magasan, bele nem akad a jegenye-nyár sudará- ba sem. Megállók, elkísérem egyiket-másikat messze- messze, míg el nem tűnik a szemem elől, akkor megyek csak tovább. Ám nincs idő további bá- mészkodásra, mert egymás után röppennek fel a fácá­nok a répatáblából, egyre- másra durrog a puska. A tenki határban ezen a részen hellyel-közzel akad kisebb-nagyobb nádság, zsombékos, sásos terület, hol szívesen tartózkodnak a fá­cánok. süt meghúzódik oly­kor a róka is. Ezeket a he­lyeket, a világért se akarjuk kihagyni. Beküldik a kutyá­kat. s ketten utánuk me­gyünk. A többiek felállnak a nádas körül. Nem is bírom számlálni a lövéseket, olyan sűrűn szólítgatják le a ma­gasból a repülő kakasokat. Egy széles, gazos táblához kö­zelítve szép számú fogolycsa­pat is felrebben, persze tisz­tes távolban, hogy kárt ne tehessünk bennük, de azért szomszédom mégis utánuk ereszt két lövést, s nagyon örül, hogy próbálkozásának két áldozata is lett. Én pedig egyelőre rostéi lem a sok lyu­kat. amit a levegőbe lőttem. Nem sokáig, mert hamarosan két lövéssel két kakast sike­rül leszólítanom. Az első. aki gratulál, másik szomszédom, akinek üres az aggatnia. Nincs rossz kedve, mert sa­ját sikertelensege nem bánt- I* a jó vadászt, annak is örül, ha a másik szép lövéseket csinál. Még két nádast fésülünk át, megtaposunk egy répatáblát s be is fejezzük a mai napot. Ballagunk a vesszősi vadász­házhoz. A tapsifülesek is ki- kvártélyozták már magukat a kukoricatáblákról a csende­sebb szántásokra, mert az őszi széltől meg-megingatott szaraz kukoricalevelek zör­gését nem nagyon állja fé­lénk természetük. Pattognak, ugratnak körülöttünk a szán­tásból, egész közeire bevár­ják az embert. Novemberig biztonságban vannak. Szinte , • ■<: -a • ::«! tisztás felé. Hátunk mögött is ropog az ágtörmelék. Népes rudli vonal előttünk. S en­nek mintha nem akarna vé­ge szakadni. De majdnem va­lamennyi ünő és tehén. A bi­ka kevés köztük, az is hit­vány. Az erős bika nem sze­reti a nyílt helyeket, annak külön útjai vannak. Nemegyszer közel hozzánk, mellettünk váltanak át az ösvényen, de csak mozdulat­lanul, nyugodtan állunk a íatórzs mellett. Elég volna a legcsekélyebb mozdulat, hogy hanyatt-homlok szét- szalarijanak a fák között. Áll a régi csárflu Öten azok közül, akik mostanában gyakran leakasztják a szögről a puskát: az erdőtelki vadászok kis csapata. (Fotó: KYD> incselkednek velünk a nya­valyás káposztaírtók, mintha csak tudnák, hogy lövést nem tehetünk rájuk. A vadászház körüli gyepen terítéket készítenek. Vonal­ban felsorakozunk az elejtett fácánók előtt, csendben meg­állunk. Ezzel a szertartással adjuk meg a vad végső tisz­teletét. A teríték: 31 fácán és 2 fogoly. Nem rossz ered­mény, ennyi puskától, pár óra alatt. S míg a hazauta­záshoz cihelődünk. elmondja mindenki a kurta lövések hosszú történetét... Az erdő színpadán Az erdő csöndes. Véget ért a szarvasok násza, elhallgat­tak az „erdei orgonák”. Itt- ott azért még hallani lehet, hogy el-elbődíil egy-egy agancsár, s a kései szerel­mes érces hangja bömbölve járja be az erdők rej tekét. Aztán valahol puska dörren: a lövés hangjától messzire visszhangzanak a völgyek. Mi történhetett? — ötlik fel a gondolat azokban, akik tá­volban a lövést hallják. Ne találgassanak, inkább — gondolatban — tartsanak ve. lem, szegődjünk egy puskás ember nyomába. A puskás, nyárizöld vadász­zubbonyban, lábszárra feszülő erdésznadrágban, gumitalpú „surranóban” lépked neszte len. Tetszés szerint választ­hatunk helyszínt a Bükk re­zervátumában : Mész-völgy, Holtember-tető, Koróskő, Bi­valyorom. .. Vadászösvényen haladunk, sűrű bozót, egy­másba nőtt bokrok szúrós, áttörhetetlen bástyafalai kö­zött Alig lábnyomnyi széles csapások vezetnek a szúrós futószedrek, kökényesek, ga­lagonyások közé. Ezeket a. csapásokat, amelyek kiszá­míthatatlan .irányt követve bújják keresztül-kasul a va­dont, nem emberkéz vágta. Ezek itt a vadak országutai: a vadcsapások. Csak rá kell néznünk, hogy megtudjuk, melyiken milyen vad forog. A nyirkos talajba vágódott csülöklenyomatok, a közeli fák, bokrok serülései, mind biztos ismertetójelek. Az erdő talaján sokfelé lát­ni állatnyomokat. De hol le­hetnek ilyenkor maguk az állatok, a vadak? Ha jó sze­lünk van, s nem csapunk zajt, láthatunk nem is egyet közülük. Pihenjünk meg a gerincre tartó örvényen. Körös-körül csend honol. De nem sokáig. Megzördül az erdő erre is, arra is. Szarvasok patái alatt roppan a száraz ág. És a fák közül kibukkan itt 'is, ott is egy-egy tehén, karcsú ünő. Lassú léptékké! vonulnak a. Még negyed óra az út, fel­felé kapaszkodva a tisztásig. A tisztás szélén, jó takarás­ban foglalunk helyet. Vá­runk. Ki tudná megmondani, mennyi ideje várunk. S az­tán egyszerre erős törtetés, ropogás, száraz gallyak re­csegése, kövek gurulósa hal­latszik a szálas erdő felől, a tisztás másik .odaláról. ValaT hol a fák között rejtőzik, nem látjuk, csak sejtjük, hol lehet, Figyeli , a ■ tisztást, nincs-e valami veszély. Az­tán' óvatosan előmerészkedik, mutatja magát. Távcső sem kell hozzá, szabad szemmel megszámlálhatok agancsának ágai. Szép tizennégy es bika. Szembenéz azzal a bokor­ral, ahol a puskás rejtőzik. Nyugtalannak látszik. Ponto­san szemben áll, szügye igen jó célt mutat. A puskaagy belemélyed szinte a megke­ményedett arcbőrbe, jól oda­szorul a vállgödörbe. A szigorú pillantás benézi a célgömböt. Váratlan dör­renés, a bika kicsit feldobja az elejét, fordul és visszain­dul a szálas felé. Hallani a zuhanását. Nem juthatott messzire. „Hol van?” „Fek­szik. .. ” S valóban. ,. Az agancsko­ronás fej az avaron pihen. A szemek csillogása megtört, elszállt belőle az élet. Az erdő újra csendes. Csak a fonnyadt, levelek hullanak a fákról, és potyog a makk. koppan egyre-másra, amint ágról ágra esik... Terv és mérleg Az erdők s mezők hango­sak a puskák zajától. Most dől el: hol és mennyire volt eredményes az idei vadgaz­dálkodás. Az őszi kilövések, a szarvasbőgés idején meg­ejtett vadászatok jó mérleget mutatnak. Az erdőgazdaság rezervátumaiban a külföldi vadászok súlyos trófeákat zsákmányoltak. A kiugró re­kord ezúttal is a BükkéfFW- sőtárkányban 9,50 kg agancs- súlyú bikát hoztak terítékre), de a mátrai vadgazdák jobb átlagsúllyal dicsekedhetnek. A nagyvadas vadásztársasá­goknál is minőségi' fejlődést mutat a szarvasállomány, hi­szen Tarnaleleszen 7, a dem- jéni erdőben pedig 6,40 kg volt az elejtett legjobb bika kifőzött trófeája. Dél-Heves­ben az őzállomány minősége magas szintű: itt olyan őzba­kot kaptak puskavégre, amelynek trófeája súlyban a világrekorder agancsét is meghaladta, s csupán eszté­tikai szempontok miatt nem kerülhetett a világranglista élére. De nézzük részletesebben a kilövési terveket... Fácánból 42 300, fogolyból 6300, nyálból 16 000 darab kilövése vár a vadászokra. A vértéiért va­dászatokon 9700 fácánt, 3900 fogolyt és 18 800 nyalat fog­nak be élve. Az erdőgazdaság rezervátu­maiban 500 szarvast, 300 őzet, 170 muflont és 300 vaddisz­nót kell tűzbe rogyasztani. A vadásztársaságoknál több mint 800 őznek, 220 szarvas­bikának, 30 muflonnak és 370 szürke csuhás vaddisznónak készítenek ravatalt. Régen s Hortobágyon, három út mentén, harminc csárda állt. Közülük a legtöbb már csak nevében maradt fenn. A még megtalálható csárdák egy részét a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatósága folyammosan helyreállíttatja. Felújítva és belső berendezését rekonstruálva ünnepélyesen adták át a régi Medgyes csárdát. Képünkön a csárda ivója. (MTI fotó — Balogh P. László — KS) Uj tanfolyam díszítőművészeti szakkörvezetőknek Megyénkben már hagyo­mányai vannak a díszítő- művészeti szakkörök mun­káinak. Öt esztendeje, hogy a korábbi kézimunkaszakkö­rök egy részében áttértek olyan foglalkozásokra, ame­lyeken elsősorban a megye népművészet! ” hagyományai­val, másrészt az ország más népművészeti tájegységeinek jellemző kincseivel ismer­kedtek meg az asszonyok. Ez a munka szerves kiegé­szítője volt eddig is a honis­mereti mozgalomnak. A megyében jelenleg mű­ködő harminc szakkörből több, számos országosan' is elismert díjat nyert már, kü­lönböző országos népművé­szeti kiállításon. , E mozgalom továbbfejlesz­tését segíti elő az a tanfo­lyam, melynek megszervezé­sére, a korábbi évekhez ha­sonlóan, a HNF megyei bi­zottsága és a Megyei Műve­lődési Központ közösen vál­lalkozott. November 15-től havonta egyszer, i egynapos foglalkozáson, vesznek részt a szakkörvezetők, s ezt a nyári hónapokban egyhetes bentlakásos tanfolyam feje­zi be, amelynek során a Népművelési Intézet szak­emberei is tartanak előadá­sokat Az érdeklődő, leendő szakkörvezetők október 31- ig jelentkezhetnek erre a tanfolyamra,. s a tanfolyam elvégzése után C kategóriá­jú vizsgát tehetnék. „fiam, ez nem könnyű dolog* 99 • • — Mint vb-titkárnak, mennyi a fizetése? — 3100 forint. — És ha az eredeti szak­májában, elektrotechnikus­ként helyezkedett volna el, ma hogy keresne? — Nem tudom, talán ugyanennyit. Lehet, hogy ke­vesebbet, lehet, hogy többet. Az is meglehet, hogy jóval kevesebbet, de nem ez volt a döntő. Made in USSR, ordít a gyufásdoboz nagybetűs fel­irata. Latom a betűket, s a képet, amelyen a sápadt, fé­lig felhőtakarta hold fényé­ben elnyúló testtel a tajga felé iramodik egy tigris. Ma­de in USSR, készült a Szov­jetunióban, villan az agyam­ba a rövidke angol mondat értelme. Megpróbálom ki­böngészni a többi szöveget, a gyufásdoboz azonban meg- pördül, s nincs tovább nyug­vása, míg beszélgetünk. — Nem a pénz volt a dön­tő, nem ez vonzott a pályára. — Hát mi? — Mondjam azt, hogy a családi hagyomány? Nem szeretek nagy szavakat, közhe­lyeket használni, de nem tu­dom másként kifejezni: ott­honról hoztam magammal en­nek a munkának a szeretetét. Édesapám is fiatalon lépett a közigazgatási pályára. 1950-ben már Füzesabony­ban dolgozott, mint a járási tanács elnökhelyettese, ké­sőbb a gyöngyösi járási ta­nácsnál folytatta ezt a mun­kát. Aki csak a környeze­tünkben élt, szinte mindenki tanácsi alkalmazott volt. Akkoriban egy udvarban laktunk például Pápay Gyu- láékkal, a megyei tanács mai vb-titkárával és családjával, így hát, gyermekfejjel mit is hallhattam mást, mint azt, hogy a közigazgatás így, a tanácsi munka úgy... A gyufásskatulya társra lelt. Egy pillanatig megnyug­szik a cigarettásdoboz mellett, a tigrisképpel az asztallap felé, aztán, amint a dohány felparázslik, újból táncba kezd. — Az elektrotechnika és a családi hagyomány valahogy „ütik” egymást. — Igén, mert az apám egy­szer azt mondta, hogy min­den legyél, fiam, csak taná­csi dolgozó ne! Tanulj, keress egy nyugodtabb foglalkozást, meri: az emberekkel bánni, az ügyeikkel bajlódni, nem könnyű dolog. Akkor nem mondtam ellent, Budapestre kerültem az erősáramú tech­nikumba. Ügy alakult az életem, mint bárki másé. Ta­nultam, sportoltam, szórakoz­tam, aztan leérettségiztem, majd katona lettem. Ebben az időben halt meg az apám, s ekkor jutottak eszembe újra a szavai: fiam. ez nem könnyű dolog...! Elhatároz­tam, nekivágok, megpróbá­lom, hiszen én szeretem az embereket, miárt ne intéz­hetném az ügyes-bajos dol­gaikat. .. — ... és akkor Visontára került. — Nem is álmodtam ró­la! örültem, hogy felvettek a gyöngyösi járási hivatalba, a pénzügyi osztályra költség- vetéseket ellenőrizni. Nem mondom, ez egy kicsit szá­raz munka volt, már-már arra gondoltam, hogy nem ezt kerestem. S akkor jött a fordulat, 1972. februárjá­ban teiskoláztak a veszpré­mi tanácsakadémiára. Ettől kezdve gyorsan peregtek az események. Sercen a gyufa, a doboz oldalán szabálytalan baráz­dát szánt a mérge. Molnár Nándor a hüvelykujjával el­simítja a homlokából a fia­talosan félrefésült haját, mé­lyet szippant a cigarettából és folytatja. — Visontára 1974. október 1-én kerültem. Három hóna­pig voltam megbízott vb-tit- kár, aztán kineveztek. Hu­szonhárom évesen. — Ezek szerint mór több mint egy éve itt van. Mivel ünnepelte meg a jubileumát? — Munkával. Rengeteg a teendőnk, ennek a falunak újra kellett kezdenie az éle­tet. A bánya miatt egyszer már „halálra ítélt” telepü­lés élete 1969-ben megpezs­dült. Ma már lehet építeni, tervezni sőt, kell is! Még mindig egy sor pótolniva­lónk van, pedig eddig sem tétlenkedtünk. Két községi hidat építettünk a bánya se­gítségével, van mír víz és vízvezeték is. Űj ABC. hús­bolt, zöldségesüzlet nyílt. Az ■újjávarázsolt könyvtárat a közeljövőben avatjuk. És mindemellett tervezzük a jövőt. Valamikor azt mond­ták, kihal ez a község. A jóslat szerencsére nem vált be, ma ezernégyszázan élnek itt, és lassan visszajönnek ss emberek. Ez pedig azt jelen­ti. hogy hisznek ate itteni jövőben. Várom, hogy teleírt papír­lapokat, többféle kimutatást vegyen elő. Ehelyett fejből sorolja a falu terveit. — Sok mindent akarunk. Tavaszra elkészül az új pos­ta, az elkövetkezendő évek­ben pedig egy új óvoda épí­téséhez kezdünk, napközi ott­hont kapnak a falu rászorult öregei. Felújítjuk a kultúr- házat, bővítjük a villanyhá­lózatot, sportöltözőt és egy új tüzoltószertárat építünk az üzemek összefogásával. Kor­szerűsítjük az általános is­kolát is, hiszen egyre több gyermekre kell számítanunk, a visontai fiatalok 56 rész­legesen közművesített telket kaptak. Kihalás helyett ter­jeszkedünk: — mondja olyan jártassággal, mintha örökké itt. élt volna. Mintha nem is egy esztendeje izgult volna először ebben a faluban, ami­kor bemutatkozni oda kellett állnia az emberek, a ta­nácstagok, a falu népe elé, amikor „zöldfülűként” ösz- sze kellett adnia az első há­zasulandó párt... Az asztalra dobja a gyu- fásdobozt, egy vastag, sten- cilezett lapokat tartalmazó dosszié mellé. — A tanácsakadémiáról küldték a volt hallgatóknak — mutatja. — A kérdőívek­ben tulajdonképpen arra kér­nek vá’aszt. hosv miként si­került kint az életben ... — Jó kérdés. Valóban, hogy sikerült? — Ügy érzem, otthont ta­láltam itt. befogadtak. Ami pedig a munkát illeti, az ember mindig egy kicsivel többet szeretne tenni... Szilvás István

Next

/
Oldalképek
Tartalom