Népújság, 1975. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-26 / 252. szám
^*A/<-W\AAAMA^AAAMAAA^AA«AAr»A-\'vAAAiWAAAAAAAAAAAAAAAVv' , v ..., hogy nemcsak gyalogolni, de vitatkozni is jó. Láttam már, és hallottam is lelkes gyaloglókról, amint órák hosszat rótták a várost, sőt olyanokról is, akik tettek ezt a természet lágy ölén és láttam, hallottam szenvedélyes vitatkozókat is, akik órák hosszat győzték és győzködték egymást a maguk igazáról. Nem buzdította őket senki a vitára, nem volt elnök, aki felszólítsa őket, tessék, kérem, vitatkozni, igaz előadó sem volt, pontosabban mindenki a maga vélt igazának volt az előadója és ennek nyomán lett is, volt ís olyan ricsaj, veszekedés, sértődés & kibékülés is, hogy úgy felfrissült a léikük minden szellözetlen zuga, mintha erdei levegős huzat járta volna azt át. Egyszóval: vitatkozni jó, igen jó dolog. Vitatkozunk is. Az utóbbi időkben ismét elszaporodott értekezleteken is., amelyeknek meghívójára odagépelik, vagy odaszedik nyomdailag: „...2. Napirend: Vita.” Vannak óvatosabb meghívók, emígyen: „...2. Napirend: Felszólalások." Mert mindenki tudja, vagy legalábbis ki- és megérzi, más dolog a vita és más dolog a felszólalás. A vitában az egyetértő cél érdekében — vagy uram, bocsá’! — esetleg a célt is kérdője- iezve, a mondandó arra irányul, hogy a maga, az önmaga álláspontját fejtse ki a hozzászóló. Szenvedélyesen, vagy szenvedélymentesen — ez már vérmérséklet dolga —, tegyen hozzá a saját tudásából, tapasztalataiból az elhangzottakhoz, fogalmazzon meg új, vagy jobb lehetőségeket, mondjon véleményt, ne értsen egyet az előtte felszólalóval és különösen ne az utána szólalóval, tegye világosabbá a dolgokat és nevezze nevén is azokat a bizonyos dolgokat. A veszély, persze, ilyenkor fennáll, hogy a Vitázó téved, elszalad vele, gyakran nem is a csikó, csak egy roggyant lábú virslinek való, hogy egyedül marad a véleményével,' hogy egyesek talán még ferde szemmel is néznek majd rá. De az a veszély sohasem áll fenn, hogy ne tartsák önállóan gondolkodó, véleménjmt véka alá soha nem rejtő embernek. Az előbbi rövid távon hasznos, mert nem szerez haragost, az utóbbi hosszú távon az, mert becsületet és tiszteletet ébreszt. Am mindezek után mégsem erről, illetőleg csak erről akarok én itt és most szót ejteni. A vitáról és az időről van szó, az előbbiről, mint a bennük résztvevők szajkó módszereiről, s az utóbbiról, amellyel úgy sáfárkodnak egyesek, mintha abból lenne a legtöbb és a legfeleslegesebb. Akik az imént, a folyosón, vagy előző nap a presszóban, vagy az utcán, a. gépek mellett, avagy az íróasztalok között majd egymás hajába kapva vitáztál! — nem, nem a magyar labdarúgás helyzetéről! — az üzem. vagy az ország dolgairól, hétköznapi nyelven és hétköznapi érvekkel, most felszólalnak. Ha felszólalnak. Jobb, ha néha nem. is teszik. Mert gyakran bizony az isten mentsen meg ezektől a felszólalásoktól. Unalmasak és mindenben egyetértők, előre megírtak — jó, ha nem mások által, az úgynevezett „értelmesebbek” által megírtak — és terjengősek. Nem, ma már nincsenek benne olyan gyermeteg jelszavak, mint erős bástya, meg a selejtgyártó a nép ellensége és társaik... Most másfajta közhelyek vannak benne. Szajkóközhelyek. Hatékonyság. Termékszerkezet. Struktúra. Export-import egyenleg. Államháztartás. Financiális expanzió és társai. Amiknek gyakran még akkor sincs világos, „megfogható” értelmük, ha a fogalommal teljesen tisztában levő és azokat értően és naponta használó emberek használjál!, mert nem azért mondják, hogy általuk akarnak valamit elmondani, hanem azért, hogy velük mondjanak el semmit. Ám, ha ezeket a kifejezéseket olyanok kapják fél és mondják el azokban a vitákban, ahol és amikor valójában egyetlen vitázó szó, de még felhang sem hang- ■ zik el, és teszik ezt óráknak tűnő hosszú tíz perceken át — akkor álljunk meg, mert itt sohasem lesz Kánaán. Az effajta értekezletek, megbeszélések lehetnek u^yan munkatervi pontok, ki lehet őket pipálni, „le- jelenthetők”, sőt felfelé jelenthetők, de egy fabatkát sem érnek. Elveszik az emberek idejét attól, amiért összejöttek — a vitától; és nem adnak, de elvesznek gondolatokat azoktól, akik pedig a legértékesebb kincs hordozói — az emberek. Nagyon könnyű lemre azt mondani, s igaz is lenne, mert voltaképpen igaz is, hogy azért manapsag mar mind több az olyan értekezlet, megbeszélés, ahol a „csatlakozom az előttem felszólalóhoz” féle vitázók csak csendes, vagy nyílt derültséget okoznak. De nem lenné nehéz dolog azt mondani, s igaz is lenne, mert ■ gaz is, hogy azért manapság, a mind több értekezlet idején — vesztes harc az értekezletek elburjánzása elleni küzdelem — bőséggel található tanácskozás, tanácskozó, akire olyannyira érvényes a költő epigrammája: .. nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés.. Vitatkozni jó? Fecsegni is. De ezt ne az én, a mi időnkből! U "/fi** — Debrői-e vajon ma »t a debrői? — Mondok én maguknak erre egyet. — válaszolt Zám Sándor, az aldebrői községi tanács . elnöke. —- Valami ilyesmit kérdeztem én is Macs Jani bácsitól. — Ki az a Macz Jani bácsi, és — hogy hangzott a kérdés? — Pincemester volt a szövetkezetben __ — És a kérdés? — „Hány fokos a 13 fokos, Jani bácsi?” — ezt kérdeztem tőle. Mire ő: — „Van az 28 is." — „Nincs az annyi.” — „Na, itt van egy vödörrel,.,” — mondta az öreg, és beletettük a mérőt. Az öreg csak nézi, nézi, nézem én is: 30 fok felett van. Hát ez még Tokajban is ritka. Viszont az szintén igaz, hogy zamata meg — semmi. Ez csak más borhoz jó, erősíteni. — Akkor hát jogos volt a kérdés, hogy debrői-e vajon ma is a debrői? — Jogos — mondja az elnök, s invitál, látogassuk meg Macz Jani bácsit, ő a szakember, messze sem lakik, csak többet tud mondani róla. Szép porta az Arany János utca 49. szám alatti. Olyan udvara van, hogy egyik-másik szanatórium is megirigyelhetné. A két ezüstfenyő meg különösen, szép, ezekben gyönyörködünk a szomorkás időben, mígnem előkerül az öreg valahonnan az udvar vége felől. —- Darálok éppen —mondja, s csak aztán kérdezi: — Amúgy, mi járatban? — A debrőiröl szeretnénk érdeklődni. — Egy kis murcival megkínálhatom magukat... Elmagyarázzuk, nem azért jöttünk, sokkal inkább szót hallatái szeretnénk, szakvele- ■menyt Debró messze földön híres boráról, a hárslevelűről. Szüretelni, préselni, hordót kénezni... — Annak megvan a maga sora — mondja, de már odabenn, a szobában. Aztán literes üvegben murcit hoz az asztalra, kóstolni pedig decis poharakat. — Szóval — veszi fel újra a szó fonalát, hogy kiürült a pohár —, megvan a sora. De ezt tudja mindenki, aki szőlővel dolgozik, nem muszáj ahhoz szőlőben születni... Az a sora, hogy szüretelni kell, préselni kell, a hordót meg jól kipucolni, leképezni, úgy bele a mustot. — HÁNY FOKOS A 13 FOKOS? — VAN AZ 38 IS... Pusztulásra ítélt hárslevelű Mi így csináltuk, most is így kell. Azért nem akartam hinni a fülemnek, mikor egy gyerek — borásznak készül — megkérdezte tőlem a gazdaság pincéjében: „Minek az a kénezés?” — Mit tetszett válaszolni? — Semmit. Minek a veszekedés? Meg aztán: úgysem értené. Azelőtt nem kellett; az ilyet senkinek sem magyarázni, régen mindenki 'azon igyekezett, legyen egy hold szőleje. Mert itt, ha nincs szőlő, nincs pénz se. Üjra koccannak a murcis- poharak, nemhiába, hogy mester keze alól került ki a nedű, ízlik mindenkinek. Közben megkérdezzük, mit várhatunk a mostani szürettől. 'Zám Sándor válaszol élőszőr: — Most olyan rekord van, hogy holdanként 35—40 mázsát is megad. Vagy meg tan többet... — Én úgy gondolom, meglesz a 60 mázsa — licitál rá Jani bácsi Szőlő volt — moű legelő Kitűnő termés ígérkezik tehát, és ehhez kétségtelenül hozzájárul, hogy 115 holdon új szőlőt telepi lettek. — Lesz tehát hárslevelű? — Az is, meg főleg olasz- rizling. Ha a harleveiut úgy kezelnék, abból óriási pénzt lehetne csinálni..4 — Valami' akkor csaknem stimmel itt, Jani bácsi. — Hát az igaz, nem. Mert ' megvan ugyan az új telepítés, de a régit, azt mind kivágták. Még 60-ban vagy 61.-ben, a vezetőség, kivágatta a régi telepítést az Újhegyen. Lassan legelő lesz ott, ahol a világ legjobb szőlője termett. Hogy Jani bácsi szavaiban van-e egy kis lokálpatrióta túlzás .avagy úgy van, ahogy mondja, hiszi, ahhoz szakember szükségeltetnék, hogy pártatlanul mondjon véleményt. Az viszont tény, hogy a gazdaságnál! hárslevelű-tároláshoz nincs pincéje. A fiatal szakember, Bocsa Mihály mondja ezt már, kint az októberi esőtől sárosra ázott földön, amikor arról faggatjuk, miért nem ápolják jobban ezeket az értékes hagyományokat. — Az igaz — válaszolja - —, hogy a háztájiból eltűnt a szőlő, mert egyre költségesebb a művelése. Az viszont tévedés, hogy Debrőt a hárslevelű tette gazdaggá, Itt otelló, delavári volt a legtöbb ... Tófaluban nincs is ilyen háztáji, csak Fel- debrőn, de ott se sok. Mivel a beszélgetés további része is hasonlókat tartalmaz, ne idézzük. Elegendő az, hogy fonnyadóban van a híres hárslevelű — és mintha fonnyadóban lenne a falu is. A tanácsnál, amikog megérkeztünk, azt kérdeztük: „Debrői-e vajon ma is a debrői?” A válasz kapcsán aztán a beszélgetés úgy alakult, hogy a hárslevelű került előtérbe, az emberről nem sok szó esett. Űjat — még újabbra Pedig igen-igen feltűnő folyamatra kellene felfigyelnünk: zsugorodik Aldebrólé- lekszáma. A tanácsnál kimutatások bizonyítják, hogy 1970-ben még 1126 lakosa volt a községnek, a legutóbbi népesség-összeíráskor pedig 1002-t sikerült összeírni. — Ma pedig — fordul a titkárnőhöz az elnök — már ezer alatt vagyunk, igaz? — Hát igen, úgy néz ki — hangzik a válasz, nem kis meglepetésünkre. Nem, mintha olyan nagyon szokatlan lenne, hogy egy-egy fejlődésre képtelen községből elvándorolnak az emberek, nem. Ilyenről gyakran hallani. De a szép, tiszta, virágos Aldebrő, , ahol a termelőszövetkezet tavaly egy 10 órás munkanapra csaknem száz forintot fizetett és ehhea; jött még a háztáji jövedelme! Ahol olyan házak sorakoznak, hogy bármelyik nagyközség megirigyelhetné! Ahol nem az a kérdés, hogy van-e kocsi a családban, hanem az, hogy milyen márka, ahol a bútort még szinte úján vadonatújra kicserélik...! — és sorolhatnánk, ámuldozliatnánk tovább, hosszú a sor. De fölösleges rajta végigmenni. Elég az, hogy nehéz megérteni, miért mennek el innen az emberek. 5, — Ügy 67 körül kezdődött — magyarázza az elnök. — Akkor, amikor már minden rendbe jött itt. Az életszínvonal elérte a tetőfokot. és ez tart most is, napjainkban... — Alikor hát: miért? ■ Ne csak háza, jószága gyarapodjék — Főleg a fiatalság, él főleg a szórakozás, a nagyobb kulturális lehetőségek miatt. Nem azért mondom, de anyagilag annyira jól állnak, hogy már nem tudják hova tenni a pénzt. Igaz, meg is dolgoztak érte: szorgalmas, munkaszerető nép a debrői, és ráadásul saját magára nem költ. így aztán itt jó a gyerekeknek. A szülők a kedvüket keresik, és hogy a kedvükbe járjanak, lakást építenek nekik Egérben. Vannak itt, akik ragyogó házzál rendelkeznek Al- debrőn, de a. városban már évek óta megvan a házuk, bebútorozva, ám lakatlanul, úgy ahogy van, bezárva. Szóval, van, aki mar elment, van, aki most készül... — Pedig városban nehezebb. — Persze, de az nem szá-' mit. Pénz van, rendszeresen kapják a hazai „utánpótlást”. Minden hét végén tömött autóval mehetnek vissza Egerbe. De hát, tudjuk, hogy van, egy szónak is száz a vége: a hárslevelű, amelyet a 30-as években telepítettek ide, kihalóban van. Fogyatkozik a lakosság is, és eá elég nagy gond, elég nagy szomorúság. Mert ez a nép, ez a mienk éppen azt érdemelné inkább, hogy ne csak háza, jószága, termése gyarapodjék, hanem az emberek is számosak legyenek. Mert így? így már inkább sokan sajnálni kezdenek bennünket ... Mit is mondhatnánk erre: Szegény gazdagok. (?!) S. Kun Tibor Sok {íszág, gazdag porták - mégis fonnyad a tata mm úsz (PERL MÁRTON FELVÉTELE)
