Népújság, 1975. június (26. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-11 / 135. szám

f Mérföides csizmában Hágánkét esztendővel ez­előtt szerzett tanítói okleve­let Berta Róza az egri „an­golkisasszonyoknál”, s rövid, kényszerű időszakot leszámít­va: azóta is oktat, nevel. Dip- lorríáva! a kezében két válasz­tása volt. Mater Szabó és So- ror Kondé ajánlása nyomán vagy Törökországba megy, a magyar nagykövet két kislá­nya mellé, vagy pedig Apcon köt ki, és kilencven falusi gyerekkel törődik. Az utób­bit választotta. — Képzős voltam, s egy bécsi újságíró riportját ol­vastam a magyarországi álla­potokról. Előkelő külföldi ember szemével nézte a mi viszonyainkat, s különösen elmarasztalta a falvak né­pét. Gondozatlanok, nem mű­velik magukat, írta róluk a cikkben. Ez engem, aki vá­roson nevelkedtem, nagyon megrázott. Akkor elhatároz­tam már, hogy a szegénynép tanítója leszek. S bár sok mindennel meg kellett küz­denem hat évtized alatt, mindmáig Apcon maradtam, itt érzem igazán jól magam. ★ Berta Róza, akiből később Butyka Sándorné lett, élete példájával bizonyította, hogy hűséges maradt elhatározásá­hoz. Pedig már első intézke­dései megbolygatták a, kora­beli Apc község szellemét, hangulatát. — Megszüntettem a sza­márpadot, ahol mindig sum- másgyerekek ültek, akik szü­leik életkörülményei, a foly­tonos vándorlás miatt elma­radtak a gazd agy érékektől. Volt háborgás! A módos szü­lők bevádoltak a plébános­nál is emiatt. Én azonban ki-; tartottam elveim mellett; nagyság szerint ültek osz­tályomban a csemeték, s a gyengébbekkel bent maradd tam tanítás után, gyűrtük az olvasást, számolást, igyekez­vén befogni a többit. Hogy milyen körülmények között dolgoztam harmadmagam- mal? Megvan még a temp­lom mögött az egykori iskola- épület. Csak rá kell nézni, mindent elárul. A szűk te­remben az osztály harmadá­nak nem jutott hely. Ezek az én asztalom csücskén, meg az ablakdeszkán írtak, szá­moltak. De azért a vizsgán midegyik kitett magáért, s a falubéli vezetők igen nagy elismerésben részesítettek. ★ Mérföides csizma, amivel Apc lépked az utóbbi évtize­dekben. Korszerű, emeletes iskolába jár a község , 350 kisdiákja. Húsz pedagógus készíti fel őket az életre. S ma már művelődési otthon, gyönyörű könyvtár segíti az itteniek kultúrálódását. Le- j gyin't kezével a markáns arcú, fehér hajú matróna. — Mikor hatvan esztende­je férjemmel megalakítottuk az ifjúsági egyesületet, hogy a szegény summásfiataloknak is legyék szórakozóhelyük, kezdetben még fedél sem volt a fejünk felett. Később a Hangyától kaptunk a fő ut­cán otthont, színdarabjainkat a kocsmaépületben mutattuk be, s könyvtárunkat olyan Jókai-sorozattal alapoztuk meg, aminek kötetjéért egy pengőt fizettünk valami pesti katonatiszt özvegyének, aki az első világháború után eb­ből élt darab ideig. Nagy öröm volt nekünk ez az ifjú­sági egyesület. Afféle nép­művelő rfiunkát végeztünk az urammal. Csak éppen telje­sen magunkra hagyatva. A színdarabok bevételéből, meg a teaestekből vettünk lassacs­kán felszerelést Régimódi tölc6éres gramofont például, sok lemezzel. S miénk volt a falu harmadik rádiója. Ab­ban az időben még sikerük volt az aratóbáloknak. Ami­kor pedig sárga levéllel be­köszöntött az ősz, szüreti mu­latságunkra a környező köz­ségek fiatalsága is Apcra .se­reglett. ★ Róza néni nem maradt rest a felszabadulást követően sem. Tanított, most már új, szívéhez közelebb álló szel­lemben, s ugyanakkor harco­sa lett a nőmozgalomnak. Asszonytársaival megalakí­totta az MNDSZ helyi szerve­zetét, gyűlésezett, előadásokat tartott az iskolában, moziban, pártszervezetben, később pe­dig tanfolyamokat szervezett a nőszövetség tagjainak. — Kukoricahánccsal kezd­tük. Lábtörlőt, táskát, szőnye­get csináltunk belőle, s el­adtuk, ami a kezdeti nehéz időkben igen jól jött minden háznál. Ez a háncsfonás egyébként annyira elterjedt a faluban, annyira népszerűvé vált, hogy mindmáig rengete­gen űzik. Szerveztünk aztán szabó, majd varrótanfolya­mokat, amelyeknek ugyan­csak örültek az asszonyok, különösen az olyan családok­ban, ,ahol akkoriban napról napra rántott leves, máskor puszta csíktészta került az asztalra... Ezekből az évekből egyet­len bánata van Butyka Sán- dornénak. Legöregebb fiát hiába várta vissza a második világháborúból. Maradt Béla, 21.30 Művészeti Magazin A Művészeti Magazin jú­niusi száma Szentendrére kalauzolja a nézőt. Az or­szág általános statisztikai adatai szerint minden 5000 lakosra jut egy művész. Szentendrén minden 250 la­kosra! Szentendre „a festők városa”. Felsorolni is sok Q£iimü£ lenne műemlékeit, művelő­dési intézményeit. A televí­zió két közvetítő kocsija, — mert, mint mindegyik Művé­szeti Magazin műsor, ez is élő adás lesz, — a főtéren és az új művésztelepen he­lyezkedik el. A főtér köze­lében bepillantást nyerhet­nek a nézők a Kovács Mar­git Múzeumba, a Ferenczy Múzeumba, a szerb temp­lomba; a másik helyszínen pedig az űj művésztelep műtermeibe, a szoborkiállí­tásra, megismerkedhetnek Papachristosz Andreasz mű­veivel. De mindezeken kívül képet kapnak a város művé­szeti érdeklődéséről is, az új művelődési ház bemutatásá­val, az iskolai rajztanítás érdekességeinek felvillantá­sával. Megszólalnak az itt alkotó művészek, azok, akik hosszú évek óta dolgoznak itt. s az újonnan érkezettek. Mint minden élő közvetítés, ez is tartalmaz majd megle­petéseket; olyan helyre is el­viszi a nézőket, ahova „be­lépés csak tévénézőknek”: bemutatja a megnyitásra ké­szülődő Czóbel Béla-gyűjte- ményt, amely a művész al­ki elhunyt férje helyett most itt az igazgató. S ott van Márton, a néphadsereg al­ezredese, mégpedig „Budapest Felszabadításáért” éremmel a mellén. ★ Jóval fiatalabb kolléganői mondják, hogy Róza néni nem csak fegyelmezni tud, nem csupán a gyermekek szí­véhez fér közel gondoskodá­sával, hanem szakmai isme­retekben is mindig megújul. — Ez‘csak természetes! — csap a kérdésre. — Aki any- nyira szereti a hivatását, mint én, ráadásul nyolcvanon fe­lül is előrántják, annak előre kell lépnie a szakmában, Ha éppen nem tanítok, nem he­lyettesítek, a tanítók lapját akkor is rendre átböngészem. Aztán eljárok bemutató taní­tásokra. S még attól sem hú­zódozom, hogy különböző szaktárgyak friss didaktikai elemeivel megismerkedjem. Pedig ez igazán nem aszta­lom. — S az elismerés? — Ezüst, arany, gyémánt diplomám van! Legbüszkébb azonban arra vagyok, hogy a fél falu a kezem alatt serdült fel. S az emberek köszönésé­ből szeretet, megbecsülés árad, amikor mostani kis nö­vendékeimmel végigmegyek az utcán. Moldvay Győző fiz Egri Szimfonikus Zenekar - kiváló együttes Egy évtizeddel ezelőtt még a Megyei Művelődési Ház ál­tal vezetett törzslapon sze­rény adatok álltak és tanús­kodtak arról, hogy van Eger­ben egy műkedvelőkből álló művészeti csoport; az Egri Szimfonikus Zenekar. Az ak­kor még kissé büszke címmel, de máris a cél tudatával és azzal a nem titkolt szándék­kal élt ez a zenekar, hogy a megye városai és falvai ré­szére a nagy zenekarok által nyújtható zenei élményt ad­hassa és adja. Az eltelt évek alatt sok-sok fellépés, egész estét betöltő hangversenyek, siker és küszködés, munka és csalódás, majd megint újra­kezdésszerű megerősödés, sze­mélyi problémák és forint­gondok között, buktatókon át- meg átszökdellve jutott el ez az együttes oda, ahol most van. 1975. májusában az együttes a kiváló minősítés­nek mindenben megfelelve kapta meg az előkelő fokoza­tot. Eger és a megye közönsége szereti és tiszteli az egri együttest. Eljár hangverse­nyeire, tapsol neki, hálásan köszöni a produkciót, amikor egy-egy nagy hatású és nagy­szabású mű megszólal az amatőr művészek előadásá­ban. Az olvasó bizonyára kí­váncsi, hogyan, milyen is­mérvek szerint lesz egy ze­nekar kiváló? Hiszen, ha va­lami, akkor a zene az a meg­foghatatlan valami, amely el­hangzása pillanatában már „odavan”, nincs többé, csu­pán emlékezni lehet rá; ám hatását órákig cipelhetjük magunkban, beszélgethetünk róla. Bár tudjuk, hogy meg­élése által nemesebbek let­tünk, mégis elveszítettük már akkor, amikor a karmester az utolsó akkord utolsó hang­ját leintette. Így van ez a közönségnél! Bizonyára a zenészek is va­lamiféle veszteséget és fá­radtságot éreznek, amikor egy-egy produkció után lete­szik a zeneszerszámot. De nyilván más érzések töltik el a zenészeket, amikor a zene­darabok megtanulására, be­gyakorlására, megértéséhez, megszereléséhez készülődnek. Ezt a munkát, ezt a minősé­get, ezt a megértést, ezt a művészetet — akár amatő­rökről, akár hivatásosakról van szó, hiszen elsősorban élethivatás kérdése ez — mérni lehet, látszólag kül­sődleges, de nagyon is komo­lyan vehető mércékkel. A minősítés indoklása sze­rint a követelményeknek az Egri Szimfonikus Zenekar ki­emelkedő színvonalon tett eleget az elmúlt években. Mű­vészi fejlődése egyenes vo­nalú; ezt az egyenes vonalú, töretlen fejlődést nyomon le­het követni, mert az országos fesztiválokon és az Országos Filharmónia hangversenyso­rozatain való részvétel meny- nyisége és főképp minősége elsőrangú.'- Az egri együttes négy fesztiválon vett részt. Most, májusban Szolnokon például, ahol a zsűri elnöke Kóródi András, Kossuth-dí- jas, az Operaház első karna­gya, az egriek által előadott Beethoven III. Leonóra nyi­tányáról elmondotta: amelyik együttes ezt a feladatot így megoldja, amely minden iga' zi zenekar számára komoly tét, az már magas művészi szintet ért el. A mű felfogá­sában, értelmezésében és a kivitelezésben dicsérni valót talált a zsűri. A vensenyprog- ramban szereplő Bozay-mű, a Közjáték ugyancsak elisme­rést váltott ki. Farkas Fe­renc, Kossuth-díjas, a zsűri tagja ezen a fesztiválon örömmel állapította meg, hogy a zenekar a legutóbbi találkozó óta is sokat fejlő' dót t. • Ez a „sokat fejlődés” a lai­kus számára nem mond kü­lönösebbet, a szakember azonban viszonyítani tudja a tegnapot a mához, még az ilyen árnyalatokra menő és részletekig elemezhető finom­ságokat is rá tudja tenni a szakma és a lelkiismeret pa­tikamérlegére. Mi, a közön­ség, a zene hallgatói és él­vezői csak a^t tudjuk, hall­juk és látjuk; hogy egy fe­gyelmezett együttes — ötven­hatvan ember — fellép a pó­diumra, a karmester kezébe veszi a pálcát és elkezdődik a zene, a kétórás varázslat. S ha már a viszonyítások­nál, méricskéléseknél, a fog­ható elemeknél tartunk, hadd mondjuk el, hogy ez az együttes nem is olyan sze­gény, az állam, a nép jóvol­tából. Anyagilag a Művelődé­si Központ a gazdája, s ha á számok jól vallanak: a hang­szerállomány értéke 700—300 ezer forint között mozog, 220 —230 partitúra és zenekari anyag a zenei könyvtár. Az együttesnek szolid, de ízléses egyenruhája van. A szemé­lyi állomány havi tíz fellé­pésre tiszteletdíjat kap, és szerényen díjazzák a próbá­kat is. Az együttes jelentős hatást gyakorol az egész megye ze­nei életére. Nemcsak azzal, hogy a megye városaiban és falvaiban gyakran koncerte­zik, hanem főképp azzal gya­rapítja a zene iránt fogékony és érdeklődő közönséget, hogy a zenekar tagjai Egerben es másutt is bekapcsolódnak a zenetanításba, járások és vá­rosok zenei életébe. Itt nem szabad megfeled­keznünk arról a fáradságot nem ismerő szervező-nevelő és vezetői munkáról, amelyet Farkas István, az együttes karmestere végez, töretlen szorgalommal, hittel és lel­kesedéssel, kerek évtizede. Sőt! Ha az előzményeket job­ban számba vesszük, megál­lapíthatjuk, hogy a zenekar ügyében az első gondolatnál több alig volt, amikor ő • célt látta és helyesen látta. Kitartásának és hitének kö­szönhető, hogy a Megyei Mű­velődési Központ, azontúl a megye vezetői jókor megér­tették a munka lényegét és minden támogatást megadtak a lelkes, odaadó és elkötele­zett művészi törekvéshez. Ebből a zenekarból nőtt ki és fejlődik egyre szebb és ér­tékesebb repertoárral a vo­nósnégyes, a fúvósötös. Az egri közönség, a me­gyében élő zenebarátok, az Egri Szimfonikus Zenekar lelkes támogatói bizonyára őszinte örömmel gratulálnak a minősítéshez és várják, hogy ez a kitűnő baráti tár­saság, a zene és a művészet alkotói, munkásai tovább ha­ladjanak a felfelé vezető úton. Farkas András FEKETE GYULA: 25. Még az a szerencse, hogy fel van öltözve teljesen. Ma­gára kapkodhatta gyorsan a ruhát, amikor észrevette, hogy jönnek a katonák. Lesuttyan a padlásról utá- ' nuk. Neki nincs mit félni, őt nem bánthatják a katonák. Csak arra vigyáz, nehogy a bilgeris nyilas meglássa, aki­nek a lova mellől megszö­kött. Valaki rászól a tömegből: — Te gyerek, mit tolakodsz te itt!.., Nem neked való ez! — De igen, ez az én né- ném! — mondja ő bátran, és nem törődve a rosszalló fej- csóválásokkal, tovább tolak­szik. Hiába tolakszik, nem jut előbbre a lökdösődő tömeg­ben. Felkapaszkodik azután a terasz karfajápa^ bogy ásá.-^ "S*-*1 - - i'­Onnan már látni vala­mennyire, bár nem olyan jól, ahogy szeretné. A világító meztelen fehérséget — mint­ha ez már nem Márti volna —, nem, ez nem Márti. „Akkor meg jól van, ha nem Márti — gondolja meg­könnyebbülve. — Öt azért féltettem volna. Mindenféle katona van. betegséget is le­het szerezni tőlük.” „Meg azért hogy jönne már az ki. Éppen Mártit kapják el?" A katonák is felismerhet­ték, hogy ez a nő nem Már­ti, mert elszéledtek a he­gyen. Csak négyen-öten ma­radtak ott a diófánál. Nézte őket. de besötéte­dett már. Erőltette a szemét, de nem látta köztük a nagy­mellű nőt. Kár volt másfelé pillantani az előbb. Addig tűnhetett el. A katonák, is-.cigarettája swste&fc­Most lépett ka a diófa mö­gül a nő. Felöltözött közben. Várta, hogy a katonák hátha levetkőztetnék megint. De hozzá sem nyúltak ... nem, ez nem az a nő, ez Mari!... Az ez. Mari. Kirúzsozva, kipűderozva, minden. „Várjál csak. Mari, meg- mondlak édesanyámnak, tu­dom isten, eltángál!” De végig sem gondolta, rögtön eszébe jutott, hogy már réges-rég nem lakik otthon Mari. Nem is igen beszéltek róla a családbeli­ek idegeneknek, mert csak szégyenkezni kellene miatta a falu előtt. Persze, így is tudják. Ki­tudódott valahogy. „Nincsen olyan titkos dolog, mit az idő ki nem forog” — mond­hatná erre is a Parázsó nagymama. De akármint van, sok min­dent összeszedhet Mari. Mert a katona mindent odaad. Grisáék is egész spájzra va­lót felpakoltak a nőknek. A végén még belőle lesz a legnagyobb úriasszony, hal­lani olyat. És akkor majd a család sem szégyenli, hogy ’ Parázsó Mari rossz nő lett. Ha egyszer csak hazaállít, teleaggatva ékszerekkel, drá­ga bundában. És szekérrel hozzák utána az állomásról a tömérdek konzervet, gyufát, cukrot, szalonnát, sózott ben­zint, marmaládot. amit ösz- szeszedett a katonáktól. Fázott. Beszaladt a présházba a metsző hideg szél elől — úgysem igen lesz már itt semmi érdekes —, de a prés­házon is átfúj a szél. Akár- hová búik ha nekitámaszko­dott a falnak, a hátát akkor is érte. Fölszaladt a oadlásra, mert eszébe jutott, hogy el akar­ta rejteni a dobozokat. De a padláson még jobban át- fúit a szél. és a dobozokat sem találta sehol. Lehet, megették a kekszet kelódött, akármelyik feljö­hetett a létrán. De akkor is: hová lettek innen, a kéményajtó elől a dobozok ... ? Föleszmélt. Zúgott odakint a szél, fá­zott a háta. Magára igazítot­ta a legyűr-dött takarót. „Akkor meg a dobozok megvannak még, nem ették meg a padlásról a kekszet a katonák” — gondolta rögtön, és megpróbálta visszaerősza-i kölni magát a présházba, hogy valóságos helyzetére ne kelljen gondolnia. Sem az egyedüllétre, sem az idegen éjszakára, sem a vadállatokra, semmire. Visszaidézte az- előbbi ké­peket: a présházat és Máriát, ahogy cigarettázik a katonák­kal a diófa alatt De ez már nem volt igazi; folyton bele kellett segítenie egy kis kép­zelődésével a feleledt öntu­datnak is. „Akármint van — gondolt* —, azt az egyet Mari ügyesen csinálja, hogy sosincs gyere­ke”. Mindig attól reszketett ai anyjuk, hogy a lányai zabi- gyereket hoznak a házhoz Nem is csuda, lia reszketett hat lány. Százszor elmondta mind­egyiküknek: „Agyonütlek, te ha nekem felcsináltatod ma gad! Akkor fel is út, le is Ú1 A küszöbömön többet a labac be nem teszed!” De akárhányszor elmondta mégis bekövetkezett a baj Margit megesett tavaly nyá nm. Ö is katonától; persze, hogj katonától. Csak három naor; engedték haza előtte val< ősszel, szüretkor az udvarlót abból is két napig folytoi őrizte Margitot az anyja. Csal a harmadik este nem tudt; végig őrizni, mert Acsay te­kintetes úriknál vendégséj volt, és segíteni kellett ; konyhán.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom