Népújság, 1975. június (26. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-08 / 133. szám
' ...hogy megnyomja-e a traktor a földet? Igen: a traktor, a földet Hogy a kérdés érthetetlen, vagy ha érthető, akkor ostoba, azt csak most állítja a kedves és művelt városi vagy falusi olvasó, mert nem történelmi, legfeljebb csak történeti anekdota ma már, vagy hogy még az 6em, mert való igazság volt a disputa: a traktor megnyomja-e a földet, vagy sem? A szakemberek persze — akkor, két évtizede tán, még ők voltak az igencsak kevesek — azt állították, hogy még a kérdést feltenni is szamárság. Ezek a szakemberek a föld ismerete mellett a hozzávaló tudomány ismeretét is bírták. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert más szakemberek, akiknek volt tudásuk a földhöz, még szakértelműk, sőt tapasztalatuk is, csak tudományuk nem, szóval, ezek meg arra esküdtek, hogy az a nehéz vasból való traktor úgy megnyomja a földet, hogy a nyomában ott a mag meg nem terem. Történt eü, vagy, hogy inkább kezdődött ez a manapság nevetséges, akkor tragikusan is áldatlan disputa a gépállomások szervezése és a tudatlanság elleni harc és folytatódott jószerint a szövetkezetek első nagy szervezése idején is. Aztán micsodás egy érv volt az, a traktor ellen persze, hogy a gép — bocsánat a kifejezésért — az nem potyogtat. Mert megyen az a jószág ott az eke, vagy a borona előtt, legyen az csupa gerinc ló, vagy csenevész, leigázott tehénke, de hát dolgát, szükségét annak is végeznie kell, hát végzi is. Bele a barázdába. Még trágyázni sem kell, ugye. Hát a traktor, a gép, az mit potyogtat? Olajat, azt, mi? Hát hiszen jó is nézük ki akkoc™ — Igaz-e, hogy így volt? — Micsoda lett volna így? — kérdi vissza j6 múltkoriban a detki ember, aki most is bírja még a munkát, s aki jómaga is egykor harcos képviselője volt a traktorellenes tudománynak. — Hát hogy 9 traktor megnyalnia a fádét... Igaz, hogy ezt mondták? — Ezt? Hát hiszen lehet, hogy akadt talán ilyesfajta ember De én magam nem emlékszem az ilyesre. Én aztán, biztos hogy nem — esküdözik, s már hiszi is, hogy ő nem, ő aztán végképpen nem, de talán mások sem, soha nem mondtak effélét, ez csak amolyan mai kitalálás. Szégyellj.. Mint felnőtt borivó ember, hogy anyja tejét szerette egykor. Hát így van ez. Mindez persze nem tanulságos és nosztalgikus tör- ténetke. Ez is, az is, de legfőképpen csali futó felemlé- kezés akkor, hogy már meg sok a traktor a mezőgazdaságban, —•' mondják a szakemberek. Megint ők. Sok! így Változik az élet, a tudomány és így fejlődik a magyar mezőgazdaság. Nem is olyan régen minden barázdába traktort, azazhogy gépet parancsoltunk volna t, mert a traktor már nem úri szó, erőgép annak a neve, kérem! —, most meg sokalljuk. Hát most gépesítünk-e végtére, vagy sem? Tegnap ezt mondjuk, ma meg amazt? Persze hogy ma is azt mondjuk, amit tegnap, tegnapelőtt, következésképpen holnap sem állítunk mást, mint ma: korszerű, nagy termékhozamú és mind olcsóbban termelő mezőgazdálkodást. S ehhez nem több gép kell, hanem több lóerő. Nem tíz erőgép egy munkafolyamatra, hanem egy erőgép tízre. Keypsebb gép, de mégis több lóerő, nagyobb teljesítmény, több munkafolyamat, kevesebb emberi munka még a gépen is, — olcsóbb és több termés. Hát így! Ezek a kétszáz, meg háromszáz Tóerős masinák, úgy viszonylanak a régi, kormos' Hofferekhez már, mint ama megünnepelt Blériot mester repülőgépéhez a mai, a szuperszónikus sebességű TU repülőgép, az egy pilótautassal szemben a benne utazó másfélszáznál is több világot járóval. Az is igaz, hogy egy ilyen TU-gépet még a megünnepelt és korának vitathatatlanul nagy. szakértelmű aviatikusa, Blériot sem tudna elvezetni. Megszájtátani legfeljebb. így hát e kissé erőltetett (?) példából is kitűnik: a tegnap traktorosa a holnap termelési rendszereiben részt vevő bonyolult és igen drága gépcsodák vezetője, irányítója lesz. Vagy már ma is az. Ehhez persze tanulnia kell, továbbfejlődnie, mert a paraszti munka még a paraszti munka korában is megkövetelte — volna —, hogy a földdel foglalkozó lépést tartson a még oly csekélyke fejlődéssel is, ám amióta a paraszti munka mind kevésbé paraszti a régi fogalmak szerint, a tudás gyarapítása nélkülözhetetlen. A helyzet tehát az, hogy ugyan mind nagyobb gépek kerülnek a mezőgazdaságba, de azok súlya nem a földet nyomja, hanem a gondja,1 a több tudás megszerzésének, a továbbtanulásnak a gondja az embert nyomja. Így van ez már szép és önmagát szaporázó korunkban, amikor történeti tréfának hangzik, jóízű italbolti heccelődésnek sok olyan megtörtént történet, amelyen, mint sarokvason az ajtó, fordult és nyílt a jövőre, a jelenre a tegnap Több traktort a mezőgazdaságnak! Több lóerőt a mezőgazdaságnak! Csak ennyit változott a jelszó, s ebben a „csak”-ban a magyar mezőgazdaság két évtized alatt lejátszódó évszázados erejű forradalma is bennefoglaltatik. A leigázott tehénkétől a Rába—Steiger-féle gépóriásig. A katonák néha a háborúról ^lmodnak. Almukban egyesék a Szmolenszk környéki felperzselt falvakat, mások a sztálingrádi lövészárkokat látják. Ám olyanok is vannak, akik a kis magyar faluról — Karácsondról álmodnak; a hervadt kis repülőtérről a kukoricaföldön, és egy egyszerű parasztasz- szonyról, aki lopva számlálja a házába települt pilótákat — Egy, kettő, károm, négy... Hála istennek, ma mindnyájan élve tértek viszza... Sokszor láttam én is ezt a régi álmot. Es most annyi év után, ezerkilencszázhetvenöt egyik tavaszi napján bekopogtam a karácsondi községi tanács elnökének, Száméi Istvánnak a dolgozószobájába: — JÓ napot kívánok. Hivatalos úton vagyok Magyar- országon. Még odahaza elhatároztam, hogy önökhöz is eljövök ... — Tehát nem először jár nálunk? — Másodszor. A háború alatt egy csatárépülőgép-ez- red állomásozott itt A tanácselnök elgondolkodott: — En két hónappal a»előtt születtem, hogy Kará- osondra bevonultak a szovjet csapatok. Nagyapám mesélte, hogy repülőtér volt nálunk. Azt is mondta, hogy Karácsondon leszállt egy „légi erőd”. Un azonban kételkedtem: honnan kerültek volna amerikaiak ide, a mi isten háta mögötti falunkba? — A nagyapja igazat mondott Bécs felett a Pocke— Wulfok elvágtak a köteléktől egy Bőéin got, felgyújtották és üldözőbe vették. A dögkeselyűket a mi Jakov- levjeink kergették el, és a megtépázott „légi erődöt” a karácsondi repülőtérre vezették. — Hát ez nagyszerű! — kiáltott fel Száméi István; szemmel láthatóan örült, hogy nagyapja nem bizonyult holmi fecsegőnek. — Es mondja, melyik utcában lakott, kinél? Tanácstalanul széttártam a kezemet. Hiszen harminc esztendő telt el azóta! Csak arra emlékszem, hogy egy nagy ház volt, a vasúti átjárónál, a kertajtó közvetlen közelében pedig gémeskút. — Ha megtalálnánk a kocsmát, ahol a repülősök étkezdéje volt, egyszerű lenne megtalálni a házat is. — Akkor minden rendben — mondta a tanácselnök. — A kocsma itt van a közelben. Szombat lévén, a kocsma tele volt vendégekkel. Kis zenekar játszott: hegedű, cimbalom, bőgő. Kellemes volt minden — csakhogy ez egy egészen más kocsma volt. Az kisebbnek, alacsonyabbnak, sötétebbnek tűnt.., Visszamentünk a tanácsházára — Velem, úgy látszik, semmire se megy — mondta a tanácselnök —megyek, keresek „bennszülötteket”. Az ereszről pengve hullt egy vízcsepp az aszfaltozott útra. .. Akkor hó lepte Kará- csondot. Reggel a második század pilótái prémes ove- rallt, magas szárú, kutyaszőrös csizmát öltve léptek az udvarra. Házigazdáink a kerti utat tisztogatták. A gazdaasszonyunk valószínűleg még ötven éves sem volt, ám a siheder pilóták számára Öregasszonynak tűnt. A század legidősebb tagja, Alek- szandr Kucsumov századparancsnok, a Szovjetunió hőse huszonegy éves volt, a legfiatalabb, Nyikolaj Pere- válov géppuskás — mindösz- sze tizenkilenc. . I. SATUNOVSZKIJí A gazdaasszony megsimogatta a pilóták bőrsisakját és izgalomtól reszkető hangon megkérdezte: — Budapest bumm? — Igen, mama! Budapest ellen megyünk — felelte Kosztya Szirotkxn, a század Komszomol-titkára. — Abban bíztam, hogy erre nem kerül sor — szólalt meg a gazda, egy béránybőr- sapkás idősebb parasztember, térdig érő tehénbőr csizmában. — Tud oroszai!? — csodál kozott Kucsumov. — Przemysl alatt a ti sza- nitéceitek szedtek össze. Aztán Taskentben éltem. A gazdaasszony szemében könnyek jelentek meg. Mormolni kezdett. — Imádkozik — magyarázta a gazda. — Kéri az istent, hogy élve vezéreljenek benneteket haza az édesanyátokhoz. A nő megcsókolta a kamasz Perevalovot, aztán az ujjam fennhangon összeszámlálta a pilótákat: — Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, ŰZ ... A Mátra nyúlványaitól egészen Budapestig sűrű köd- függöny terpeszkedett. A csatagépek párosával repültek, szinte tapogatózva a ködben. Végül odalent feltűnt a hamuszürke város. A bombávető nyílásokból meg a hátsó kabinokból, amelyekből minden irányban géppuskák meredeztek, elő, számtalan fehér raj röppent ki, akár a galambok: első útjuk alkalmával az IL-ek nem bombát vittek,' hanem röpcédulákat, melyek megadásra szólították föl Budapest körülzárt helyőrségét. A röpcédulákra ügyet sem vetve, a fasiszták siettek a válasszal: légvédelmi ágyúk százai szólaltak meg. Aztán a felhők között feltűntek a Messerschmittek baljós sziluettjei ... Este, mikor a harcperzselt fiúk hullafáradtan hazatértek, a szoba küszöbén meglátták a háziasszonyt: — Egy, kettő, három,.. .kilenc, tíz... — számolta őket. Mind a tizen megvoltak, Az asszony boldog sóhajjal ment a szobájába. Éjszaka Nyikolaj Aljonyin izgatott suttogására ébredtünk: — Fiúk, a padláson járkál valaki! — Biztosan szellemek — tréfált Petya Ljubkin a másik oldalára fordulva. — Ti mindenen csak röhögtök, oszt’ meglehet, egy fasiszta rejtőzik ott. Idepör- kol egy gránáttal, akkor majd röhöghettek. A padlásról ismét léptek zaja hallatszott. Kolka Al- jonyin kiugrott az udvarra, létrát támasztott a tetőablakhoz és felmászott. Gazdáink szobájában egy pillanatra fellobbant, majd kihunyt a fény. Kolka nemsokára egy tizenöt éves forma kislányt ráncigálva tért vissza. A küszöbön megjelent a gazda. Fél kezét előre nyújtva nyögte: ( . . — Csináltok velem, asntt akartok, de a lányomat ne bántsátok! Később nagyon kínosan érezte magát, ha eszébe jutott oktalan ijedelme. Akislány pedig gyorsan megbarátkozott valamennyiünkkel, de különösen Nyikolaj Aljo- nyirmáL Nyikolaj néha felvette a harmonikát és rázendített a rég katonaiskolás dalra: Az örök békéért, az utolsó harcra Repül az acélos légi század... Kucsumov kapitány százada most Budapesttől nyugatra — Székesfehérvár felé repült, ahonnan a fasiszta tank- és motoroshadosztályok a magyar főváros felé próbáltak áttörni. A Balaton feletti égbolton elkeseredett légi harcok folytak, amelyekben százával vették részt a repülőgépek. Este a gazdaasszony ismét összeszámlálta „szárnyas” lakóit: — Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc .,. De hol a tizedik? Izgalomtól reszketve végignézett a fiúkon: ki hiányzik? Uram-teremtőm, Kolka! Hol yan? — Hazautazott — mondta Kosztya Szirotkin, de nem nézett az asszony szemébe. Beköszöntött a tavasz, fehér pihével szórta tele a meggyfákat, fűszeres illatokkal itatta át a levegőt. A há-- ború azonban nem állt meg. A cél közelében a légvédelmi ágyúk lelőtték az egyik csatarepülőnket; Ljoska Kar- kavinnak, a géppuskásunknak sikerült ejtőernyővel kiugrania, ám egyénesen az ellenséges üteg állásaiban ért földet. Nem tért vissza a bevetésből Boriszov. Petya Ljubkin és Nyikolaj Pereva- lov elégett a levegőben... A háború egyre messzebb és messzebb gördült Kará- csondtól, a gazdaasszony pedig lassan már egy kezén is összeszámolhatta „szárnyas” lakóit... Száméi István két férfival lépett a szobába: Hegedűs János, a községi pártszervezet titkára és Berényi Gyula, az ÁFÉSZ elnöke kísérte. — Minthogy a kocsmától indulva nem találtuk meg a keresett házat, a repülőtértől fogunk elindulni — mondta a tanácselnök. A vasúti átjárón túl, két nagy erdős parcella között széles szántóföld feketéllett. A tiszta kék égen darvak húztak. A Kossuth Tsz két traktora ekéket vonszolt, melyek zsíros nyomot hagytak maguk után a földben. Odébb tehenek legelésztek. Most nem voltak itt se földfedezékek, se földbe vájt benzintartályok. Az erdőn szélén, ahol valamikor a csatagépek rejtőztek, csupán két félig betemetett oldalozómű emlékeztetett a távoli, ám felejthetetlen eseményekre, — Meglehet, harminc esztendeje még találkoztunk is — mondja Hegedűs János. — A karácsondi férfiakkal együtt mi is a repülőtéren dolgoztunk. Bombákat, lősze- res ládákat rakodtunk. Emlékszik, milyen fertelmes idő volt? Közvetlenül a fagyok után olvadni kezdett. Reggeltől estig mást se csináltunk, csak a repülőgépeket vonszoltuk ki a sárból. Maguknak mégis sikerült felszáll- niuk. Igaz, az egyik gép felborult és kigyulladt... — Hadosztályunk egy másik ezredének a gépe volt. Különben abban az ezredben szolgált Georgij Beregovoj, a későbbi űrhajós. A mi hadtestünket az a Kamanyin tábornok irányította, aki a Csel j uszkin- exp edíció tagjainak megmentéséért az elsők között kapta meg • Szovjetunió hőse címet. — Az átjárón túl lesz a* utcánk — mondta a párttitkár. — Gyerünk. Aztán kiderült, hogy es sem az az utca. Nem volt olyan ház, ahol a gémeskút a kertkapu mellett lett volna. A keresett gémeskutat csak a harmadik utcában leltük meg. A kertkaputól nem .messze állt a ház a foglalat nélküli ablakkal. Kétség nem férhetett hozzá: ez volt az az ablak, amelyen hajnalok hajnalán Borisz Tyitov tizedes zörgetni szokott: „Felkelni ! Fél óra múlva teljes harc- készültség!” . Észrevéve a kapunál te- pörgő jövevényeket, a házból kilépett egy nő. Igen, ő volt, a gazdaasszonyunk! Azonnal ráismertem: egy cseppet sem változott, ugyanolyan karcsú és sudár volt, mint régen, nem is öregedett — még most is úgy ötven körülinek nézett ki. — Az egyik repülős van itt, aki maguknál lakott — szólalt meg Száméi István. — Nem ismer meg? — kérdeztem. — Ennél a kútnál szoktunk mosakodni... Hogy van a férje? Ha jól emlékszem, hadirokkant volt — Az apámról beszél, Deb- rői Józsefről? — kérdezte a nő. — Apa nyolc évvel ezelőtt meghalt. Beléptem az udvarra, körüljártam a hazat, felfedeztem a tetőablakot a létrával, aztán megfogtam a kapaszkodót. A nő elmosolyodott: — Most már látom, hogy tényleg nálunk lakott. Fáradjon beljebb. Megálltam a tornádon. Gyötreímesen nehéz volt átlépnem a küszöböt, akárcsak azon a távoli napón, amikor Kolka Aljonyin nem tért vissza többé. Ügy tűnt, mintha a szobában most is ott lennének a priccsek, és a vörösre hevült kályhánál ott száradnának a csizmák meg a prémes overallok. A szobában az ablaknál, amelyen Tyitov tizedes szokott kopogtatni, a televízió előtt egy öregasszony ült. — Az édesanyám —mondta a nő, aki a kertkapunál fogadott. — Ez az ember maguknál lakott a háború alatt — mondta a parttitkár. A néni megkért, hogy menjek a fényre. — Nem emlékszem rá — szólt az emlékezetében kutatva. — Akkor még egészen kisfiúk voltak. Nap mint nap megszámoltam őket, de egyre kevesebben lettek. Mindegyiket megsirattam, mintha a tulajdon fiam lett volna. — Es Kolka, aki levonszolt engem a padlásról, tényleg hazautazott? — kérdezte a lánya. — Lelőtték Balatonfüred- néL Az öregasszony felsóhaitott: — Mindig azt mondták, hogy azok, akik nem jöttek vissza, hazautaztak. De én rájöttem, hogy becsaptak. Hiszen a ládájuk a prices alatt maradt. Ki látott olyat, hogy valaki a holmija nélkül utazik el? .... Odakirm már régen kigyúrtak az ostornyeles lámpák, ám Debrői Józsefné még mindig mellettem ült és a hajamat simogatta. Aztán bejött a sofőr és mondfa, hogy indulnunk kell Budapestre. Az öregasszony megcsókolta a homlokomat: — Jöjjenek el hozzám a többi fiaim is. Szeretném megölelni őket. — Eljönnek, mama — válaszoltam. — Egészen biztosan eljönnek. (Pravda, 1975. május 27.) Fordította: Zahemszky László Karácsonyi édesanyánk
