Népújság, 1975. június (26. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-08 / 133. szám

fiz íré és az életbiztosítás

Futói az erdőt...

Beszélgetés Bertha Bulcsúval

Nevét nemcsak irodalmi berkekben tartják számon, hanem ismeri a könyvbarátok szélesebb rétege is. Ipari munkásból lett íróvá. Éveiig újságíróként is tevékeny- keuett, s vezette az Esti Pécsi Napló, majd a Dunántúli Napló kulturális rovatát. A háromszoros József Attila díjas alkotó négy évig az Üj írást is szerkesztette.

Legjobb műveit — a Füst- kulyákat, a Tűzgömböket, A bajnok éltét, a Harlekin és szerelmesét, az írók műhelyében és a Meztelen király című interjú-köteteket

egyértelmű elismeréssel fogadta a kritika és az olvasó- közönség.

Az a sokezres tábor, amelynek tagjaival szívesen és sűrűn találkoz'k.

Akárcsak néhány nappal ezelőtt Egerben és Recsken.

A beszélgetést, annyi más korábbi diskurzus folytatásaként egy frappáns mondatával kezdtem

— Azt vallód, hogy: „A

cselekvő hősöket szeretem, akik tengerre szállás előtt nem kötnek életbiztosítást.” Nevezhetnem ezt ars poétikádnak is?

— Inkább az élethez való viszonyom fogalmazom meg ezzel. Persze művészi hitvallásként se várj tőlem műgonddal formába öntött, aforizmatikus ízű mondatokat. Egyszerűen hiteles emberábrázolásra törekszem, a ma konfliktusait szeretném bemutatni úgy és olyanoknak amilyenek valójában. S az „életbiztosítás”? Eddig se kötöttem, ezután se fogok. Bonyolult írói utat jártam be, sok fura és nehéz szituáció részese voltam, mégis jó érzéssel mondhatom el, hogy harcaimból tisztességgel kerültem ki. Hát ezért nem kell az a biztosítás, mert gátolja a kötöttségeket, korlátokat nem ismerő gondolatokat, s a cselekvő emberséget.

A közelmúltban zajlott le a — harminc év eredményeit, változásait értékelő összegző tanácskozás — megyei jubileumi fásítási ankét. Elsősorban arról van szó, hogy hazánkban szép eredmények születtek a felszabadulás óta az erdősítés vonalán: állami pénzen, állami irányítás és felügyelet mellett, mintegy egymillió hektár új erdő jött létre. Ez hazánk egész erdőterületének több mint 60 százaléka. Ugyanakkor ezen az ankéten arról is láthattunk és hallhattunk szép, jó és követésre méltó példákat, hogy Dániában, Hollandiában és Finnországban — ahol Varga Béla erdőmérnök, az egri erdőgazdaság osztályvezetője több hónapos tanulmányúton járt és a látottakat színes diafelvételeken örökítette meg — milyen ötletesen, ízlésesen, belső igényektől sarkallva alakítják ki a maguk kis házi parkját a háztulajdonosok.

Arról bizonyára — a technika, a zaj, a por, a gáz, a füst századában — senkit sem kell meggyőzni, hogy környezetvédelmi szempontból milyen felbecsülhetetlen jelentősége van a fásításnak, a parkosításnak a házak udvarán, az utcákon, a tereken — ahol erre a legkisebb hely és lehetőség adódik — az eszté— Azt mondják, hogy az irodalom ott kezdődik, ahol az újságírás végződik. Évekig zsurnalisztaként dolgoztál, hogyan ítéled meg ezt a véleményt?

— Hemingway mondta egyszer, hogy a leendő író számára kitűnő iskola az újságírás, csak éppen időben kell abbahagyni. Ez szépen hangzik, mégsem értek teljesen egyel vele. Nem, mert én ma is hű maradtam egykori hivatásomhoz, s szívesen írok a napi és hetilapoknak is. Kezdetben persze nehéz volt: azt várták tőlem, hogy naponta kirukkoljak egy-egy riporttal. Ez bizony nem ment könnyen, hiszen az állandó kötöttség felfalta az ember szabadidejének zömét.. Később lélegzethez jutottam, s a vidéki utak során témák sorával gyarapodtam. Füstkutyák című regényem alapötletét, jellegzetes figuráit egy Dráva menti faluban leltem meg. Egyébként is jő dolog az, ha valaki nyitott szemmel jár a világban, s nap mint nap találkozik az ezerarcú valósággal. Erre a riporterkedés nagyszerű alkalom. A többi már idő és tehetség kérdése.

— Két interjúköteted is megjelent. Mi a véleményed erről a műfajról?

— Lehetőségek sorát láttam benne, s nagyon is kifejezőnek, emberközelinek tartom. Ügy is fogalmazhatnék, hogy intézményesített indiszkréció. Az olvasót elkalauzoltam" a kortárs írók alkotóműhelyébe, velem

együtt léphették át dolgozó- szobájuk küszöbét, beszélhettem életükről, személyiségükről, gondolatvilágukról. Méghozzá úgy, hogy közben magamról is sok mindent elárultam. Arra törekedtem, hogy az esetlegestől eljussak a lényegig. Valójában tény- novellákat írtam, mindenfétikailag is gyönyörködtető díszkertnek? És ehhez távolról sem az szükséges, hogy az egyes családiház-tulajdono- sok birtokában akkora telkek legyenek, mint például az erdőtelki kastély híres arborétumának a területe. Elegendő a 2—300 négyszögöles porta egyötödét — valamelyik kedves szegletét — dísznövényekkel beültetni, mert ha ez valamennyi településünkön olyan divattá válik, mint például a meglehetősen érthetetlen és olykor-olykor értelmetlen kerítéskuiitusz, valóságos díszerdővé valnak településeink. Mert annak, hogy nálunk is lenne, jutna már a díszkertekre pénz magánzsebből is, a legjobb bizonyítékai éppen ezek. a minden településen látható „kerítésköltemények”.

Pénz tehát lenne már a díszkertre, sőt, ami az ehhez szükséges szellemi tőkét illeti, megyénkben az sem hiánycikk. Egyrészt a megye egész területét behálózza az erdőgazdaság, s kitűnő szakemberek sorát tudná csatasorba állítani az erdőrendezőség és végül, de nem utolsósorban az Egri Mezőgazdasági Szakiskolában működik egy dísznövénykertész tagozat is. amely képezi — vajon mire? — a fiatal szakmunkásokat, évről évre-.,

(Faluéi)

le merev műfajú kötöttség nélkül. Azt hiszem ezekre szükség van, mert nemcsak a mának szólnak, hanem a jövő számára is adalékok sorát szolgáltatják.

— Négy évig szerkesztetted az Új írást, azt a folyóiratot, amelyben a szárnybontogató fiatalok, a tehetséges kezdők is helyet kapnak, s nemcsak a befutott alkotók jutnak fórumhoz. Milyennek ismerted meg a kortárs literatúrát?

— Két áramlatot különböztetnék meg. A nagy öregek, a ma élő klasszikusok nemzedékét, a velük egy táborba tartozó közép generációt és a fiatalok gárdáját Mi, akinek többsége már túljutott a negyvenedik életévén, elfogadtuk, követtük a realista hagyományokat. Természetesen ki-ki vérmérséklete szerint, a maga módján, egyéniségeihez, adottságaihoz mérten. Egyben mégis megegyeztünk: elődeink elkötelezettségét mindannyian magunkénak vallhatjuk és valljuk. S a Benjáminok? Amit ők produkálnak az útkereső, kísérletező irodalom. Az eredetiséget nem egyszer külföldi divatáramlatok hatása pótolja. Az is igaz, hogy néha olyan művek kerültek a kezembe, amelyekkel nem sokat tudtam kezdeni, hiszen egyszerűen nem értettem meg őket. A többség nem ebbe a kategóriába tartozik, s hiszek abban, hogy saját élményvilágából kiindulva nemcsak kutatja, de meg is találja helyét. Egyszóval : kár lenne félteni az egészséges folytonosságot.

— Rendszeresen résztve- szel író—olvasó találkozókon. Mit jelentenek számodra ezek az eszmecserék?

— Akkor is kedveltem ezeket az alkalmakat, ha meggyőződéssel vallom, hogy" a gondolatközlés legkifejezőbb módja az írás. Elsősorban azért, mert a magunk módján felkelthetjük a valóban jó és igaz könyvek iránti érdeklődést. Ha hozzájárulunk ahhoz, hogy mind többen szeressék meg az emberiségre, a szépre nevelő írásokat — legyen azok szerzője bárki — akkor nem jöttünk, nem szóltunk hiába—

Pécsi István

Egri

Q

Tizenhét szerző hatvanhét fényképe sorakozik a paravánokon bizonyságul szolgálva arra, hogy a fotóklub él, dolgozik. És arra is, hogy a megye amatőréi ügyesen „forgatják” a fényképezőgépet, hiszen a kiállított képek egy része figyelemre méltó, sőt látni lehet még néhány művészi felvételt is. A gyerekképek aranyosak, az idős nénik arcba vésett barázdái valóban meghatóak, a tájképeken él a téli, a tavaszi és az őszi erdő és ez mondható a pálmáról, a pitypangról, a gyökerekről. A víztükör természetesen csillog, a felröppenő madarat pedig éppen a legalkalmasabb pillanatban és mozdulatban kapta el a szemfüles fotós.

Akadnak gyenge, sőt technikailag kifogásolható felvételek is, talán szigorúbban kellett volna zsűrizni és kevesebb képet kiállítani. A fitalokat persze illik bíztatni, bátorítani, hadd kapjanak ok is nyilvánosságot, hiszen találkozásuk a közönséggel hatással lehet további fejlődésükre. A közönség! Ök rövi- debb-hosszabb ideig álldogálnak a képek előtt, körbejárják a tárlatot, aztán ki-ki kedve, hangulata és igénye szerint vendégkönyvbe jegyzi véleményét

0

így és ilyen vállveregető

summázással is beszámolhatnánk erről a szabadtéri tárlatról. Csakhogy ezt a kiállítást a Megyei Művelődési Központ 1968-ban alakult fo- tóklubja rendezte, az amatőröknek. az a szervezete, amely a megye legaktívabb fotósait hívta soraiba és már negyedik éve rendszeresen visszatérő nyári alkalom, hogy a közönség elé tárja a legjobb fotókat Mégpedig nagyközönség elé, a több mint félszázezer lakosú megyeszékhely patinás épületekkel körbefogott parkjában, ahol csaknem az egész város megfordul, nem beszélve a vendégekről, a turistákról, akik ezekben a napokban ezrével jönnek Egerbe.

A fotóklub, a kiállítás helyszíne és alkalma, — az, hogy része a város kulturális programjának — rangot jelent. A

Miért lem divat a díszkert...?

17.15:

Hetvenöt éves a magyar gyógypedagógia! oktatás

A 75 éves főiskolát főigazgatóéi. Illyés Gyuláné mutatja be,

aki három év« áll az intézmény élén. A főiskola olyan pedagógusokat képez, akik hozzáértéssel foglalkoznak a lelkileg sérült, gátlásos, testileg vagy szellemileg károsodott gyermekekkel. Ide tartoznak mind a beszédhibások, a mozgássérültek, hallásban, látásban gátoltak, vagy akiknek zavar mutatkozik szellemi fejlődésében.

A műsorban megismerkedhetnek . az intézmény múltjával, munkájával, érdekes kísérleteikkel; bepillanthatnak a jövendő gyógypedagógusok előkészületeibe, például: hogyan állapítják meg a gyermekrajzból a gyermek szellemi fejlettségének állapotát.

A filmet Borús Rózsa szerkesztette, operatőre Kocsis Sándor, rendezője Czigány Tamás.

Illyés Gyuláné beszélgetőpartnere: Győry György.

23.

Legmkább talán, a vadállatoktól. Hiábá a jó búvóhely, azok messziről megérzik az emberszagot. És akkor a gyereket is megérzik, mert a gyereknek is emberszaga van.

Bár annyi a katona errefelé is, hogy a vadállatokat akár mindet kiirthatták. (Az erdőben sem látott vadállatot. sehol.) Ami esetleg maradt. az már fél az embertől. S ha erre jár, az ember- szagú boglyát messze elkerüli. mert nem tudhatja azt a szagról egy vadállat, hogy itt nem katona bújt el, hanem csak egy gyerek. És nincsen nála puska. De hátha a gyereknek még nem emberszaga van? Csak gyerekszaga?

Ez az, hogy vadállatokról sosem beszélt Parázsó nagymama. Csak a szerencsétlenségről, hogy az ellen véd a varázsszer. És nem biztos A- nem egészen biztos —, hogy a vadállat is szerencsétlenségnek számít.

A vadász is ember, és ugye, a vadásznak épp az a szerencse, ha találkozik vadállattal.

„Akkor is, én nem vagyok vadász. Ahhoz még puska is kéne.”

A kísértetektől félt is. meg nem is.

Maga sem tudta, hogyan van ő itt most, a boglyában a kísértetekkel.

fotótárlat rangon

rang pedig igényt, követelményt támaszt. És ezt az igényt sajnos nem tapasztaltuk a szabadtéri tárlaton.

Hogy egy fotóamatőr mit fényképez, mikor és hol kat- tintja el gépét, az magánügye. De hogy mi kerül kiállításra, hogy egy megyei művelődési intézmény mit mutat be a közönségnek, hogy milyen képekkel igyekszik formálni sok ezer ember ízlését, az már nem magánügy. Közügy, amely éppen úgy része a kulturális életnek, a közművelődésnek, mint az énekkarok, az irodalmi színpadok, vagy más művészeti csoportok műsorai. S ha így szemléljük ezt a szabadtéri tárlatot — és csak így szemlélhetjük! — akkor bizony cseppet sem lelkesítő az az összkép, amelyet a nézők elé tárnak a megye legjobb fotóamatőrei.

Ügy tűnik, hogy a fotóklub nem tisztázta tagjai előtt, milyen legyen ez a kiállítás. És hogy mit várunk ma a fotótól. A kiállított fo~ tótól! Hogy szép legyen? Érdekes? Esztétikus? Hogy élményt nyújtson a nézőnek? Mindez természetes. Csakhogy a fotó nem azonos a fényképpel, sokkal több annál. A fotó állásfoglalás is, vallomás is a máról, a cselekvő-alkotó mindennapokról, az élet örömeiről, gondjairól. Az emberről, környezetéről, a megyéről! És még inkább állásfoglalás egy megyei mére- 1 tét öltő kiállítás, amelyen 70 fotóval — vagy fényképpel? — vallanak az amatőrök arról, hogy mit látnak, hogy mit tartanak fontosnak.

Arról tanúskodik ez a tárlat, hogy a néhány hangulatos tájon és emberi portrén túl az amatőrök igencsak keveset látnak a mai életünkből. Szűk körben mozognak a megye fotósai, érdeklődés nélkül mennek el a sajátos mai témák mellett. Csak a hótól csillogó erdőt látják, de nem veszik észre, hogy a ha~ tásosan fényképezhető fák között emberek dolgoznak, hogy az emlékező nénikén, a töprengő magányon és a kedves gyermekarcokon túl még számos téma kívánkozik lencsevégre.

Életünk sokszínű ábrázolása hiányzik a tárlatról. A kiállított fotók nem adják visz- sza a napjainkra oly jellemző életritmust, az amatőrök

Idáig nemigen félt a kísértetektől, de sohasem éjszakázott ennyire egyedül idáig. Volt ember a közelében, legalább kiáltásnyi távolságra.

Akkor már nincs mit félni. Kutya, macska, ló, vagy akármilyen élőlény mellett sem félne (nem akármilyen azért: a bolha sem számít), mégis más úgy, mint teljesen egyedül.

De hová kódorgóit ez a rossz kutya. Kár volt egész nap etetni, ha épp akkor hagyja itt az embert, amikor szükség volna rá.

Tulajdonképp így sem kellene félnie, mert vagy Márti nénjének van igaza, hogy a kísértet csak kitalálás, műit a hétfejű sárkány meg a boszorkányok a mesében; butaság félni tőle, ha egyszer csak kitalálás: Vagy

Parázsó nagymamának van igaza, és akkor vannak kísértetek, visszajárnak a sírból — legszívesebben éjféli órán, bár nem igaz, hogy másszor nem járhatnak, ha kedvük van —, de az akasztott ember kötele mindenfajta rosszleiket távol tart.

Akár így van akár úgy, neki semmi félnivalója a kísértetektől. És ezt mind szépen el is gondolta magában — mégis félt.

Bár annvira nem, mint a vadállatoktól.

De mit tehet itt, távol embsrlakta helytől, a sötét éjszakában? El nem szaladhat. bele a vakvilágba: még rosszabb, ha szalad. Hiszen ami baj esetleg itt elérné, a szabad határban még inkább utolérheti.

A vadállat akármelvfk, gyorsabban tud szaladni, mint az ember. A kísértet

alul

nem örökítenek meg izgalmas pillanatokat, a munkáról, az alkotásról, a művészetekről, a kulturális életről, az építésről, az Egert ostromló idegen- forgalomról. Röviden fogalmazva: a mindennapokról.

Márpedig az ilyen jellegű témák művészi megfogalmazása nélkül csak egysíkú lehet a kiállítás, amelynek egyes fotói ugyan megragadják az embereket, de az egészből hiányzik a mondanivaló. Az a mondanivaló, amely ma már joggal elvárható egy rangot tárlattól.

0

Az egri tárlat gondolat- és témaszegénysége kisebb-na- gyobb mértékben fellelhető más kiállításokon is. A közelmúltban megrendezett és Egerben is bemutatott VI. észak-magyarországi fotóművészeti szemlén is tapasztaltuk, milyen szűk körben mozognak az országrésznyi terület amatőrjei. Megrekedt a fotóművészet amatőr vonulata, élénk kezdeményezése, amely évekkel ezelőtt oly sokat ígérőén tört felfelé? A fotók legalábbis arra utalnák, hogy a tapasztalt amatőrök elfáradtak, lelkesedésük alábbhagyott, a klubok pedig nem igyekeznek felfedezni azokat a tehetséges fiatalokat, akik új színnel, hangvétellel és látásmóddal gazdagíthatnák a fotóművészeiét.

Érvényes mindez az egri fotóklub munkájára is. Hozzátéve, hogy a klub és tagjai nem tulajdonítottak rangjá~ hoz méltó jelentőséget ennek az évente egy alkalommal jelentkező, a megye fotóamator- jeit reprezentáló kiállításnak. Az amatőrök többségétől láttunk már sokkal jobb és tartalmasabb fotókat is, bizonyára most is több van a tarsolyukban, mint amit ez a tárlat mutat. Ezért is nem poroljuk fel most a neveket, s nem szólunk külön-külön a képekrőL

Lehetséges, hogy a művészi igénnyel fotózó amatőrök mostohagyermekei a kulturális életnek, a közművelődésnek. Lehet, hogy jobban kellene szervezni és anyagiakban is többet áldozni erre a mozgalomra. De egy bizonyos: többet kell várni, sót követelni is.!

Márkusa László

meg pláne, az csak gondol

egyet, és már ott is terem.

„Ha csakugyan van kísértét.”

Bele sem bújhat mélyeb- ben a boglyába. Túlfelől már így is érzi a levegő járását

a fejénél.

Rágcsálta a kekszet — óvatosan, hogy ne igen ropogjon —, s a félelemtől kimerülve, nagy sokára elaludt.

Ez az igazi jó rejtekhely. A szőlőhegyen, az Acsay-fé- le présház padlásán.

Nem, egyáltalán nem romos, szerencsére teljesen jó állapotban van a présház. Álmodhatta ő azt a múltkor, hogy hadihajó-tankjával szétlőtte.

Milyen jóleső megkönnyebbülés ez. Most már egészen biztos, hogy épségben megvan a présház, nem lőtte szét a múltkor.

S akkor az apja is MSba kiabált vele, hogy ne lője a szőlőhegyet. Nem vette észre az apja, hogy Ő csak álmodja az egészet; azt hitte, igazából lő a tankkal, azért kiabált.

Senki sem Ismeri ezt a rejtekhelyét az benne a jó.

Valamikor szabad kéménye volt a pitvarnak, de meny- nyezetet húztak belülről utólag, s most csak a kandalló fölött van egy szűk kéménylyuk. A padláson pedig valóságos kis szoba a hajdani szabad kémény felső része, gúla alakban elfalazva a padlástértől.. Az oldalán vasajtó, akkora, amelyen egy kéménysaprőinas éprsen befér.

Kormos persze belülről ez a kis szoba. Annál jobb, nem bújnak bele a felnőttek.

(Folytatjuk)

t