Népújság, 1975. május (26. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-18 / 115. szám
András bácsi A művelődés útja Visonlán A jelent, s természetesen a Jövőt Is új vagy épülő családi házak sora jelzi. Először néhányan kezdték, később mind többen folytatták, mert eloszlott a bizonytalanság érzése, s Visonta a Thorez Külfejtése« Bányaüzem és a hőerőmű szomszédságában magára talált. A falu helyén maradt, s ma már azokat is vonzza, akik jobb sorsot, anyagi fel- emelkedést remélnek. Erről beszél a nyolcadikos Nagy Laci. akinek édesapja néhány évvel ezelőtt határozott úgy, hogy itt próbál szerencsét. — Heten szorongtunk a poroszlói öreg épületben, Vi- sontán állást hirdettek, így hát ide jöttünk. Mindjárt szolgálati lakást kaptunk. A másfél szoba sem túl nagy, de hamarosan épül az új, a háromszoba-összkomfortos otthon — büszkélkedik a fiú. A múltról a fénytől ma is hunyorgó tenyérnyi ablakszemek tanúskodnak, s emlékek is árulkodnak, amelyek ott rejtőznek a hetvenen túliak tudatában. Hacsavecz Béla tsz-elnököt — hobbyja a helytörténeti búvárkodás — vonzza a letűnt századok históriájának megannyi jellemző epizódja— A legtöbb adat a törekvő, szorgos népet idézi, az ősöket, akik a feudális nagybirtokok árnyékában is megteremtették, s utódaiknak örökül hagyták a szőlőművelés hagyományait, őket, akiknek tiszta szobájában két ágy és egy dikó jelentette a luxust, őket, akiknek fiaik, unokáik nemcsak keresték, hanem meg is találták a jóléthez vezető utat... 0 S most álljunk meg, pergessük vissza az időt, egészen. az ötvenes évek elejéig. Ekkor került a községbe Bárdos Ferenc iskolaigazgató, aki cselekvő részese volt a negyedszázad során kibontakozott fejlődésnek. Nemcsak a katedrán, hanem a közéletben, s népművelőként is. Így villannak fel az első élmények : — Az emberek az évszázadokon át annyira sóvárgott föld bűvöletében éltek, az „enyém” hitvallására esküdtek, s berzenkedtek a „mienk” fogalmától. Mindenki saját boldogulását kereste, a maga erejében bizakodva. Nem volt könnyű az úttörőknek, akik megalapították az első termelőszövetkezetet. Hiányzott a szakember, hosszú ideig én bíbelődtem a könyveléssel. Termelési, nagyüzemi tapasztalatok híján nem sokra mentek. Művelődésre, kultúrára vajmi kevesen áhítoztak: csak az foglalkoztatta a lakosságot, hogy a majd semmiből a többre verekedje fel magát. Továbbtanulás? Jó, ha hárman-négyen pályáztak valamelyik középiskolába. A makacs kitartás és szorgalom nyomán gyűlt a forint. Gyarapították, hadd terebélyesedjék az a kis parcella. Dehogyis vettek volna bútort, motorkerékpárt! Akkori diákjaim zöme még, nem jutott túl Gyöngyösön, s szüleik számára többnyire Visov,tóval zárult a világ■ I Kanyarodjunk a jelenbe. A máról beszéljenek azok, akik a jövőre leginkább jogosultak, akiit a századfoi'dulón csak negyvenévesek lesznek: a fiatalok, az iskola búcsúzó diákjai, a kisparcellákkal birkózó apák gyermekei.- Hopka Ildikó szülei a termelőszövetkezetben, az évről 0/JÜÉɧ 1$~j, május IS., vasárnap évre jobb eredményekkel büszkélkedő közös gazdaságban dolgoznak. Az egyik lakatos, a másik növénytermesztő. Az értelmes tekintetű, jól tanuló kislány igen tájékozott: ismeri a szövetkezet ügyes-bajos dolgait, s szülőfaluját úgy emlegeti — egyébként egyre többen nevezik már így Visontát —, mint világjáró falut. — Édesanyám tavaly járt Zakopánéban, s hazajövet volt miről mesélnie. Laci is bekapcsolódik a beszélgetésbe: — Édesapám Bulgáriában és Romániában járt. Azt mondta, nemcsak szórakozni mentek, hanem megismerkedtek az ottani mezőgazdasággal is. Anyám se marad ki a sorból: ő majd a Szovjetunióba utazik. A költségeket természetesen a tsz fedezi — újságolja. S nem feledkeznek meg a belföldi kirándulásokról sem, ahová a családtagok is eljutottak. A nem mindennapi lehetőségekhez tűz kommentárt az elnök: — Évente százezer forintot fordítunk arra, hogy tagjaink járják a nagyvilágot. A látványosság mellett sosem feledkeztünk meg a tartalomról. Szovjet földön megtekintettük az ogyesszai szőlészeti kutatóintézetet, a ki- sinyovi borkombinátot, s egy herszoni kolhozt. Tapasztalatokat gyűjtöttünk, s a személyes élmény mindennél át- ütőbb ereje hozzájárult a tu. ' egészséges formálódásá- a téveszmék, az örök- ! ... előítéletek felszámolásához. Azt hiszem, erre érdemes pénzt áldozni- Annál is inkább, mert nagyon hatékony módja a szellemi gyarapodásnak, a művelődésnek. Aki egyszer velünk jött, az később maga is útra kel.., s A jólétről, a szorgalom nyomán teremtett biztonságról beszélnek a gyerekek is. Érdemes figyelni rájuk. A Poroszlóról érkezett, s otthont talált család anyagi számvetéséről Laci tájékoztat: — Édesapám havi átlagjövedelme négy-, édesanyámé kétezer forint. Ebből már telik építkezésre. Ildiék szülei közel hatezer forintból gazdálkodnak havonta. S ők mindketten gondtalanul élnek, jövőjüket tervezik. A fiút az ipar vonzza: a vörösmajori szakmunkásképző intézetbe jelentkezett, elektrolakatos szeretne lenni. A kislány sikeresen felvételizett az egri közgazdasági szakközépiskolába. Számára az érettségi sem a végállomás, azt bizonygatja, hogy egyetemre pályázik majd. S addig? A tanulás mellett várja őket a kikapcsolódás, az önfeledt szórakozással töltött szabad idő. Vajon mi érdekli őket? Ildi válasza: — Olvasok, elsősorban ifjúsági regényeket, s szívesen időzöm a televízió; előtt. Főként a vetélkedőket és az ismeretterjesztő filmeket szeretem. Laci — akárcsak testvérei — a sportra adja szavazatát: — Focizom az ifjúsági csapatban, s rendszeresen járok Gyöngyösre birkózóedzésekre is- No, azért a könyvekről sem feledkezem meg: az útleírásokat szinte együltömben olvasom végig. s S k életmód, az igények változása? Erről beszél az iskolaigazgató: — Az emberek áldoznak lakásukra. A hajdani istállókat parkettás szobákká alakították, s az ízléses, szép berendezést használják is, nemcsak a ritkán érkező vendégek kényelmére tartogatják. Ehhez, a szemlélet, formálódásához hozzájárult, hogy majd ötszázan járnak az iparba, a közelben levő bányaüzembe, és a hőerőműbe, s így többszörösen hat rájuk a jelen. Egyre többen jelentkeznek a dolgozók iskolájába, a munkaidő után tanul nak, szeretnék behozni lemaradásukat. Tavaly negyvennégyen végeztek, most tizenhatan járnak nyolcadikba. Akadnak köztük tsz-tagok is. S a gyerekek? Mindannyiu- kat várják a középiskolák, a ■ szakmunkásképző intézetek. Három-négy évenként egy ha itthon maradó. Később persze visszatérnek, mert nemcsak a közös gazdaság, hanem az ipar is jól fizető állásokat, vonzó munkakörülményeket kínál. Hazajön Laci, s Ildikó is itt szeretné jövőjét megalapozni. Néha azért elborong a direktor, aki egyben a kultúr- házat is vezeti. — Kevesen kopogtatnak Bálunk. Nincsenek állandó csoportjaink, pedig a termelőszövetkezet nemegyszer bizonyította áldozatkészségét. A TIT-előadások alig érdeklik a közönséget. S ennek nemcsak az az oka, hogy az épület korszerűtlen, elavult. Végül kiegyezünk, hiszen a tv nagy versenytárs, olykor könyörtelen lira a szabad időnek. Baj lenne ez? Korántsem, mert a színvonalat, a látványt, a változatosságot kínálja majdhogy minden mennyiségben- S tartaléknak ott a felnökevő ifjúság. ök néhány év múlva talán új művelődési otthonban szórakozhatnak. Visonta ugyanis feléledt riadt dermedtségéből. Helyén maradt, s ma már azokat is vonzza, akik jobb sorsot, fel- emelkedést remélnék. Pécsi István ^Piros vésd, Piros néni, hol a birlca lába? Sem, a feje, sem a lába nincs benne a tálba. Tán’ azért nincs a birkahús előttünk a tálba Mer’ a birka, az a taknyos elment a vásárba.” kócosfejű legényke koromban édesapám gyakran kivitt magával a főidre, szoktatott a munkához. Napszámos volt. Mindig mondogatta: — no. fiam, lassan te is beállsz a sorba! — Reggeltől napnyugtáig dolgoztak, s hogy jobban menjen a munka, énekelték a szebbnél-szebb dalokat. Sokszor az egész határt is betöltötte az énekszó. Eljutott hozzám is. s megvallom, a palánták dug- dosása helyett szívesebben nótáztam egész nap, még hazafelé menet is. Édesapám, de sokszor mondogatta édesanyámnak: — olyan ez a gyerek, mint a pacsirta, be nem áll a szája, csak fújja, fújja. Amikor fölcseperedtem, édesanyám nekem is telj pakolta a tarisznyámat kenyérrel, szalonnával, hagymával és útnak engedett, summás- nak. Este. a dologidő után leültünk a társaimmal a barakkok elé, hogy dalba öntsük az otthon utáni vágyódásunkat, az intéző úr kegyetlenségeit és a kevéske örömünket is. Énekeltünk a szerelemről, de még az ételekről is. Bizony ritkán került az asztalunkra annak idején birkahús, így született meg a Piros néni, Piros néni című summás dalunk. Ezek a nóták még ma is a szívemben élnek. Eleinte még észben tudtam tartani őket, de ahogy sokasodtak, lassan- lassan homályossá váltak. Tudja kedveském én nem ismerem a kottát, ezért a dalokat úgy őriztem meg, hogy mindegyiknek a kezdő sorát leírtam, a dallam meg a fejemben volt. Az éneklést aztán az andornaki dalkörben folytattam, s magammal hoztam az évek során összegyűlt „kincseimet” is. Sok kedves emlék fűződik ezekhez az évekhez. A különféle népszokásokat, a farsangolást a pünkösdölést házról házra 16.45: A paprikás ember A rendkívül érdekes part- ré-dokumentumfilm cselekménye két szálon fut. Egyrészt Berta Jenő életútját tárja elénk a film, másrészt a magról vetéses fűszerpaprika termesztés meghonosítását — mutatja be Major Sándor szerkesztő. Fájsz, a Kalocsa környéki fűszerpaprika-termesztő vidék egyik települése. Itt él Berta Jenő, aki hat elemit végzett parasztemberként gazdálkodott a saját földjén De már akkor, kisparaszt korában magról vetette a paprikát — nem úgy mint a többiek, akik palántáról ültették. A termelőszövetkezet megalakulása után Berta Jenő előbb brigád vezető, majd szövetkezeti elnök lett. S amikor a palántanevelésen alapuló nagyüzemi paprikatermesztés kátyúba jutott, Berta Jenő a Kék Duna Tsz- ben elkezdte magról vetni a paprikát. Előbb ötven, majd száz holdon, s tavaly már 500 holdon vetettek fűszer- paprikát. S a terméseredmény meglepően magas lett. A tsz-elnök időközben technikumba iratkozott, majd a gödöllői agrártudományi egyetem hallgatója lett. S megírta a doktori értekezését élete fő művéről, a magról vetéses fűszerpaprika termesztésről. (KS) járva, a kórussal közösen játszottuk el. Hej, de sokszor megtréfáltuk egymást! Ha a faluban valahol lagzi van, még ma is gyakran jönnek el értem, mert azt mondják, nélkülem nincs hangulat. Pedig a vidámsághoz nem kell más csak jó társaság, egy kis finom itó- ka, és amikor már bemelegedett a fülünk, senki sem ment meg a reggelig tartó mulatságtól, a tánctól. No, hamár a táncot is megemlítettem! Jöjjön csak lelkem, nézze meg a kanászruhámat! Kicsit kopott már, de hisz1 nem csoda! Idestova, tizenöt éve, amióta az andornaki Egervölgye Tsz Röpülj páva kórusában énekelek — nyüstölöm. Minden szereplés alkalmával felöltöm a fehérvászon bőgatyát, a mellényt, az árvalányhajjal díszített fekete kalapot kezembe veszem a rézfokost, aztán irány a színpad! Hogy ki tanított táncolni? Senki. A nagyapám is ilyen táncos, dalos kedvű ember volt, tőle lestem el a cifrábbnál cifrább lépéseket. Igaz, kezdetben sokat botladoztam, összeakadt a lábam, de most már oda se figyelek. ..Tánctudományomat” először a pávakor tagjainak mutattam meg, de nem sokára már ott álltam a nagyközönség előtt. Tudja aranyoskám, nekem a legnagyobb boldogság az, ha énekelhetek, ha táncolhatok. Ha hetente egyszer elmehetek a barátaimhoz dalolni, jókat beszélgetni. Lassan már a hetvenediket taposom, de amíg erőm tartja, és szívesen fogadnak, a kórussal tartok örömben és fájdalomban. Majd ezt a beszélgetést is elújságolom nekik. De mivel, mivel is búcsúzzak, hogyan köszönjem meg a látogatását? Tudja mit, eléneklek én magának egy régi magyar népdalt. — És száll az ének, kicsit öregesen, de tisztán: „Ködellik a Mátra, eső akar lenni...” Aki énekelt: Kovács András, vagy ahogy Andomakon nevezik, a „sete” Kovács. És aki lejegyezte: Szüle Rita FEKETE GYULA: ✓ 5. „Persze, hogy a vadállatokat is, nem volt eszemben az előbb. És ugye távol is tartotta, pedig biztosan van itt vadállat, hogyne lenne, idegen országban, de csak a kutya jöhetett ide, mert az nem vadállat. Ha minden szerencsétlenséget távol tart, akkor persze hogy minden vadállatot is, hiszen az embernek szerencsétlenség a vadállat. Vagy a golyó, a bomba, ilyesmi, az mind szerencsétlenség. Engem a golyó is elkerül...” Visszatömködte a sok értékes holmit az oldalzsákba, ügyelve arra is, hogy puha mellé kerüljön a törékeny. Megteltek megint a zsebei is, mind. A végén csak a maradók darab kenyérnek nem jutott hely sehol. Majd a kebelébe dugja, Elfogy az még ma. Azért csaj# kár vólt aat a y oldalzsákot elcserélni a bicskáért. Bár azóta kerített volna másikat, ha ráteszi a célt. De cipelni éppen elég ezt az egyet is. Kellene egy újabb rejtekhely; az volna még a legjobb. Csak nertl Németországban. Most lehet mászkálni, keresztül a határon, mert itt a front.'De a front se lesz mindig itt. Ki tudja, mikor jöhetne át az eldugott holmiért. És . nehéz volna itt. eligazodni, még ha a faluk nevét tudná is. Ki van éppen írva itt is a falu neve a táblára, de azt egészen másképp mondják ezek. Érdekes, ha ugyanaz a szó van Is leírva, a magyar magyarul olvassa el, a német meg németül. Az orosz meg biztosan oroszul olvassa el. A Jcufya hegyesen löt ea ajtófélnél, és várakozón leste a készülődést. Magára kanyarította az oldalzsákot a fiú, és felhajtotta a kabátgallért — ön- tudatlanul az apja mozdulatával. Még egyszer körülnézett, figyelmesen. — Gyere no, kiskutyám. Gyerünk. Dobott neki egy csipetnyi kenyeret. A kutya felkapta. Szaglászott még egy kicsit a földön, aztán csak megállt a faház előtt, és fülét hegyezve figyelte, ahogy ő az ösvényre kapaszkodva távolodik. Visszafordult a tisztás széléről, s füttyentett. — Kiskutyám, gyere ... Gyeride... Megint egy darab kenyér. „A magyar szó, az lehet neki furcsa” — gondolta. A kutya most már hozzászegődött, és kettesben indultak lefelé, a köves úthoz. Ahogy távolodtak a kis faházikótól, a fiút egyre inkább meglepte valami szorongás. Sokszor érezte idáig is, hogy minden más, mint otthon, de soha ennyire, mint most, a hallgatag és komor fenyves közepén. Amerre nézett, mindenfelől szálegyenes, óriás fatörzsek, mint mesebeli Góliát- katonák; még az az egy-két csenevész bokor is, amely a , fenyők alá betévedt, csupaszon meresztgette véz- nácska gallyait; a hatalmas törzsek alatt .mindenütt ugyanaz a süpoedős, feketéik) szőnyeg, gyantás fenyőillattól nehéz a levegő — semmi sem emlékeztetett az otthoni erdőre. Már messziről észrevette és szívdobogva figyelte a legvastagabb, legöregebb fákat, szinte várta, hogy ngpnny- dörgő pincehangon rászól . valamelyik: „Mit keresel te itt, gyerek, mért zavarod a nyugalmunkat'” ... Maga sem tudta már, olvasta-e vagy filmen látta, de egy ilyesforma erdőben tévedt el egy magaforma kislány, és lehajoltak hozzá a dör- mögő hangú öreg fák, és fekete madár képében boszorkányok repkedtek, rikácsoltak a magasban, az ágak közt, olyan rajokban, hogy az ég elsötétült— Hirtelen megállt, nekifordult a legvastagabb fatörzsnek, és torkaszakadtából rákiáltott : — Hééll A kutya elugrott mellőle, és kicsit messzebb, gyanakodva, menekülésre készen megállt. De más semmi. Se hang, se mozgás a közelben. — Gyeride... No, gyere hát.., Rekedt volt a hangja, s mint az idegené. Később jutott eszébe a kötél. Meg kellett volna markolnia a kötelet a derekán, úgy kiáltani. Azért megkönnyebbült, amikor a fenyvesből kiért. Itt egy széles párkányra kanyarodott az ösvény, s föltárult előtte a táj. Kevesebb zölddel még, mint a fenyves, de szemre mégis barátságosabb. Jobbra lent', a völgyben, száz füstölgő kéményével a falu. Nyelte magába a teherautókat: két tömör oszlopban tülekedtek a járművek a köves úton. Szakadozott libasorban civilek meneteltek az árokszélen; cipelték motyójukat, ‘ mint a széttúrt bolyból hangyák a bábot. Magasan állt már a nap a menekülők háta mögött, s fehéren világítottak a távoli kék ködökből a hegycsúcsok. Ameddig vissza tudott emlékezni, mindig háború volt. Régebben nem bombáztak a háborúban, azt csak mostanában kezdték. És a front is csak mostanában ért el idáig. fFolytatjukj A varázsszói jelszó
