Népújság, 1975. április (26. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-20 / 92. szám
.'VvV\A'WV ..., hogy mindenütt jó, de dönteni: az nem a legjobb. Felelősséggel jár. Sokan vagyunk ugyan, akik imádnak dönteni a világ dolgaiban, az ország gondjaiban, a gyár terveiben két féldeci és egy korsó sör társaságában, még olyanok is akadnak, akik szívesen döntenének mások helyett, de olyanok is akadnak bizony szép számmal, akik nem fontolva, inkább nyögve döntenek. A felelősség miatt. Pedig dönteni kell, az élet minden percében, olyan nevetséges kis ügyektől kezdve, hogy lelépjek-e a járdáról —, ha rosszkor lépek le, nem is olyan nevetséges és kis ügy az —, olyan döntésekig, hogyan és merre haladjon tovább egy gyár, vagy akár egy egész ország szekere. Mégis az átlagember, ha ezt a szót hallja: döntés — azonnal arra gondol, hogy e fogalom nem az ő mindennapi világából való. Ez a magasabb szférákba való. Dönteni valóságosan, felelősséggel hatásosan, ahhoz legalábbis gyárigazgatónak kell lennie az embernek. De inkább miniszternek. Központi Bizottság titkárának. Vagy legalábbis főosztályvezetőnek kell lennie. így aztán csendes kis világképében kétfelé oszlik hazánk emberisége, a kisebb rész, aki dönt és felelősséget vállal, és a nagyobbik rész, amelyik nem dönt, így nem is kell felelősséget vállalnia, cserébe viszont szidhatja a döntéseket, vagy dicsérheti, s szidhatja azokat, akik rosszul hajtják végre a helyes döntéseket. Kényelmes és hamis álláspont ez. Túl azon a tréfán, ami voltaképpen nem az, mármint, hogy még a járdáról való lelépés helye és ideje is döntés, amelyhez elhatározó akarat, felelősségvállaló készség és a következményeket vállalni tudó elszánás kell, szóval túl ezen, munkánk egész rendszerét, mint erek a testet, úgy fonja be a döntések hálója. Való igaz, hogy az országos, vagy csak a helyi, de mégis nagyobb közösséget érintő döntések mindig látványosabbak, sikereikben, kudarcaikban egyaránt, s az is igaz, hogy magasabb szintű döntésekhez megfelelő képesség, szakmai tudás, politikai tisztánlátás, tájékozódás szükséges, s még ekkor sem biztos az eredmény. Ám az is igaz, hogy egy szövetkezet brigádvezetője, egy szociaista brigád az üzemben, egy művezető az üzemrészben, sőt egy csoportvezető, akár két-három ember ügyében is, döntésre kötelezett és naponta döntenie is kell kisebb, vagy nagyobb ügyekben. Mindazok az elképzelések, politikai, gazdasági koncepciók, amelyek megfogalmazódtak például a párt XI. kongresszusán, mindaz, amiben e pártfórumon hogy ne mondjam döntés született, csakis a helyi döntések bonyolult, sok áttételű, de mindenkit érintő lépcsőin keresztül valósulhatnak meg. Könnyű dolog lenne egy elegáns mozdulattal, mint valami idegenvezető, inteni csak, hogy lám ott van a zsákutca, amott meg a sztráda, válasszanak. De az effajta eleganciának az életben nem sok haszna van, csak kára, nem legyinteni kell, hanem lépni a sztráda irányában. Szinte nemzeti szokás nálunk évek óta, hogyha valami balul üt ki országos ügyben, vagy helyiben akár, az esetek nagy többségében a jó döntések rossz végrehajtásáról beszélünk. Beszélünk? Szónokolunk! Ki tagadhatná, hogy országos döntések is lehetnek sikertelenségre ítélve. Vagy, mert éppen a helyi döntések, a helyi vizsgálatok, összegezések készítették rosszul elő azt, vagy mert egyszerűen nem volt eléggé tudományos és emiatt körültekintő a magas szinten hozott állásfoglalás. Avagy éppen a megváltozott és előre nem kiszámítható nemzetközi gazdasági, politikai változások kérdőjelezték meg az állásfoglalás értékét. Am az esetek többségében, s ezt nem e sorok írójának kell bizonyítania, hanem igazolja ezt az eltelt harminc esztendő minden eredménye, az elmúlt éveknek a világ figyelmét is felhívó sikerei, — egyszóval az esetek döntő többségében valós, helyes döntések születtek. És az is valós, hogy ezek a helyes döntések nem mindenkor jutottak helyesen is, hatékonyan is érvényre. A végrehajtásban volt a hiba kérem. Abban! Na, de hát ki hajtja végre a helyes döntéseket? Hát mit jelent végrehajtani valamit, megvalósítani egy elképzelést, közelebb lépni egy adott célhoz? Az én, a te, a mi döntéseink sorozatát jelenti. A munkánkat más szóval. A Minisztertanács munkáját és az. én újságírói munkámat, a pártközpont munkáját és a gyár kollektívájának munkáját. A miniszterét, de a- gyárigazgatóét is, a gép mellett álló munkásét is, meg a könyvelő munkáját is! A szocializmus nem a Minisztertanács tagjainak épül, a szövetkezeti tagnak is, de a Minisztertanács tagjainak is jógiik van megkérdezni egy üzem kollektívájának tagjától, hogy mi lesz a munkával, a közös munkával, miután a miniszterek is ebben az országban élnek. Nemdebár? Ismét nem tréfálva: mindenki a maga helyén, körülményei közepette, felelősséggel köteles dönteni és a saját felelősségét nem háríthatja rá sem munkatársára, sem a szakszervezetre, az igazgatóra, a miniszterre, párttitkárra, senkire! Mindenütt jó, de dönteni — nem a legkényelmesebb. Ez kétségtelen. Am a sikerek élményé, a jó munka haszna nagyszerű dolog. És mindenütt jó, de legjobb holnap jobban élni. min! ma. A helyes döntései nk nyom-' , ár a második cigaD rettát nyomja el anélkül, hogy végig- szívná. A hamutartóban gyülekeznek az összetört, füstölgő, idegesen megscr dort cigarettavégek. A finom, törékeny ujjakon ott árulkodik a sárga nikotinfolt; ez .legalább napi egy dobozt jelent. Keze kapkodva végigsimítja rövidre vágott: fekete haját, és újra a cigarettás dobozhoz tér vissza. — Elegem volt. Menjen et, hagyjon békén, elegem volt. Nem akarok róla beszélni. Magánügy, semmi köze nincs hozzá senkinek. Mit mondjak. Mit mondhatok. Nézem a keskeny, zárt arcot, az értelem és a zavart, kifordulásig unott közöny villanását, á zöldesszürke szemekben és hallgatok. — Nézze kérem — szólal meg újra, vékony, törékeny alakjával összeegyeztethetetlen mély hangon — én innen elmegyek. Itt nem maradhatok tovább. Ha tetszik, ha nem. nekem tudomásul kell vennem, hogy az emberek szemében egy büdös „k” vagyok, aki tönkretett egy családi életet ■ ■ ■ ■ — Egy fiam és egy lányom van. Tíz éve élek a feleségemmel. Még az egyetemen ismerkedtünk meg. Csoporttársak voltunk. Együtt jöttünk ebbe az iskolába tanítani. Nagyon nagy szám voltunk egymásnak. Az egyetemen az hozott össze bennünket, hqgy. család nélküliek, voltunk, a hét végeken mind a ketten bent ténferegtünk az üres kollégiumban, mert nem tudtunk hova menni. Nekem minden emberi viszonyt Anna jelentett. Ezért is örültünk sokkal jobban mindennek, a lakásnak, a bútornak, a gyerekeknek, a kályhának, amikor jött le a hegyekről a szél és bent klassz .meleg volt. De én most nem erről akartam beszélni. Várjon iszom egy kortyot. Azelőtt nem ittam. Mostanában tartok itthon, mindig egy kis konyakot. Szóval. , . na. .. Nem. Ezt maga úgysem értheti meg. Ezt csak az értheti meg, altivei ilyesmi előfordul. Nem akarok magyarázkodni és nem is tudok semmi értelmeset mondani. Idekerült Kata. ügy. ahogyan 21 éves korában az ember vi- ‘ lágmegvál tóként érkezni szokott. Itt volt már két éve és én észre sem vettem, hogy itt van. Sokat beszéltünk, munkáról, filmről az emberekről, magunkról pedagógusokról, meg a hivatásunkról. Kata hozzánk járt a legtöbbet, a feleségemmel jötf ki a legjobban a kollégák közül. Jó barátságba voltunk mi hárman. “És egyik nap megváltozott minden. Két év után észrevettem, hogy zöldesszürke a szeme, meg ilyesmi. Hülyeségek. Értse már meg, hogy nem tudok mit mondani. Beleszerettem. Kész. Ez meg, nem lett volna baj, cie % szerelem három fegyelmije 6 is belém. Vagy hisz nekem, vagy nem. Mi nem jártunk titokban randevúkra, nem ültettem be a Wartburgba és nem kocsikáztunk ki a szabadba és nem kerestünk alkalmi helyeket, hogy ágyba döntsük egymást. Mi ehelyett azt beszéltük meg, hogy várunk és ha úgy találjuk, hogy ez a valami több annál, hogy két ember kíváncsi egymásra, akkor egymással kell tovább élni és dolgozni. ■ ■ ■ ■ Az igazgatóé — Nekem muszáj volt fegyelmit adni. Képzelje el, milyen hatással van az a faluban, ha ezt látják az emberek a pedagógusoktól. Katinak is lehetett volna magához való esze. Nagyon jól tudta, hogy Tibor komoly, családos ember, miért nem hagyta békén. Most neki köszönhető, hogy felborult egy harmonikus családi élet. Ilyen embert állítsak én példaképül a gyerekek elé? Ilyen embertől tanulják meg azt, hogy milyen a szocialista erkölcs, és mik az együttélés írott és íratlan szabályai? Ilyen pedagógusra bízzam én a gyerekek nevelését? ■ I ■ 1 Tibor: — Hát éljem le az életemet hazugságban. Éljem le úgy, hogy mindennapom a tökéletes ellentmondása annak, amit a gyerekeimnek elmondok az órákon, az egyenességről, az őszinteségről, és arról. hogy a dolgokat nyíltan és nyilvánosan kell vállalni? Én úgy érzem, hogy vállalnom kellett ezt az új kapcsolatot, mert azt gondolom, többet ad hozzá az életemhez, a munkámhoz Ez pedig eppen a mi tanításaink szerint a legdöntőbb. Igen, most jogosan kérdezhet, hogy mi erre a biztosíték? Semmi. Mint ahogyan arra sincsen biztosíték, hogy a magasugró átugorja_e a két méterre feltett lécet. Egyetlen bizonyítási lehetőség van, ha nekifut. __ •.' ■ __ — Bocsásson meg, nem ezt kérdezem, hanem azt, hogy mi lesz Annával? Annát — Számomra a gyerekek a legfontosabbak. Nekem úgy kell irányítani az életemet, ahogyan az a gyerekeknek a legjobb. Mit mondhatnék? Nálam semmi nem változott. Ugyanúgy szeretem, mint régen. Ha azt mondanám, hogy megértem, hazudnék. Nem értem meg. Most is azt mondom, amit neki mondtam. Ez egy hirtelen jött nagy érzelmi sodrás és Tibort elborította ez a sodrás. Nem lát ki belőle. Most azt látja Katában hogy új, hogy ener- gikusabb, hogy könnyebben fogja fel a dolgokat, és nagyobb lendítő erőt tud adni Tibor életének, mint én. Ez ugyanúgy el fog múlni, mint mellettem elmúlt. Olyan nőt még nem találtak, aki az állandó hajtóerőt, a csodálatos megújulást biztosítja egy férfi számára. Tudom most azt mondja, hogy értelmiségi vagyok és túlbonyolítom az ügyet. Nem bonyolítom túl. Én folyamatában és végső kimenetelében szemlélem a dolgokat ■ ■ ■ ■ A párttitkár: — Hogy miért kellett ezzel az üggyel nyilvánosan foglalkozni? Erre én csak azt tudom mondani, hogy ami egy közösség közvéleményét foglalkoztatja, azzal nekünk foglalkozni kell. Nem tehetjük meg. hogy ne vegyünk figyelembe egy' olyan ügyet, ami foglalkoztatja az embereket. Azt is elmondom magának, amit nem mondtam el másnak. Éehet, hogy Tibornak igaza, van, lehet, hogy csak ez volt a megoldás számára, de ezt nem lehet kimondani nyilvánosan egy olyan, faluban, ahol megrögzött szokások és egyértelmű gondolatok uralkodnak. Mondok valamit: azt még jobban elnézte vagy hogy inkább megértette volna a falu, ha Tibor és Kata viszonyt kezd egymással, ha a falu a „tanító úr” szeretőjének tartja a „kisasszonyt”. De azt, hogy otthagyja a családot és együvé költöznek? Igen, ezért kellett, és ezért muszáj volt fegyelmit adni Tibornak. ■ ■ ■ ■ Kata és Tibor. Ülnek a falusi albérlet egyetlen szobájában. Felettük zsinórra függesztett százas égő, az asztalon dolgozatok. Szembe ülnek egymással és javítanak. Néha félretolják a füzetet. Kata ilyenkor leteszi kezéből a cigarettát és végigsimítja Tibor szöghajú szőke fejét, a férfi fölnéz, kicsit rövidlátó, hunyorog, ahogyan a szemébe ver a fény és ezt mondja: Kata. Aztán, visszahajolnak a fűzetek fölé, dolgoznak tovább, jobb kezükben toll, a balkézben cigaretta. A hamutartó tele van csikkekkel. Azelőtt egyik sem dohányzott. ■ ■ ■ 1 — Elmegyünk. Talán-a Dunántúlra. Jó messzire innen. A gyerekek hiányozni fognak, és azt hiszem még gyakran Anna is. Értsen meg. Nekem nem az volt a problémám, hogy rossz családi életet éltünk. Nem az volt a problémám, hogy nem szerettem Annát. Szerettem. Azt hiszem még most is szeretem és nagyon sokáig fogom szeretni. A nagy probléma nem akkor adódik..,.«? emberek életében, amikor a jó és a rossz között kell választani, hanem akkor, amikor egy meglévő biztos, a jó és egy esetleges jobb között kell dönteni. Nem tudok bizonyítani és nem is akarok. Ügy érzem helyesen döntöttem, úgy érzem nem követtem el fegyelmi vétséget, bár Kata azt mondja, hogy nem tud szabadulni a gondolattól, hogy nem becsületes az, amit csinálunk. Azt mondja ő is kiutalt volna mindkettőnknek egy fegyelmit. ■ ■ ■ ■ B. Z. — Vizsgaidőszakokban hazajárok a faluba. Ilyenkor mindig megkeresem Tibort. Most már tegeződünk. Valamikor csókolomot köszöntem neki az iskolában. Régen volt. Másodéves vagyok az állatorvosin. Nem fogok visszajönni a faluba. Anyagilag mindenképpen megérné, de nem jövök. Én végignéztem ennek a két embernek a ki- fullasztását. Én ilyen helyre nem jövök. Ha nem a szakmában helyezkedek el, akkor is városba, méghozzá nagyvárosba kívánok menni. Apá- mék hazavámak, meg is mondták: rögtön megkapom a Zsigulit, ahogy ide jövök állásba. Hát nem jövök. Olyan, helyre, ahol két embert kinyuvasztanak azért, mert szereti egymást, és ezt nyíltan elvállalták, összeköltöztek és ezért kiutálták őket és Katát léköpték a buszmegállóban, én ilyen helyre nem megyek. Maga nem ismerte Katát azelőtt A leg- klasszabb nő volt, akit láttam. Most negyvenhat kiló, ráncos a bőre és karikás a szeme. Én oda szeretnék menni, ahová Tiborok költöznek. Nekem olyan emberekre van szükségem, akik az új erkölcsöt a nyíltságot nemcsak papolják, és nem szajkózzák, hogy az új mellett ki kell állni az életben, hanem van merszük hozzá, hogy megcsinálják. Olyanokra van szükségem, akik az életükkel igazolják az elveket. Szeretem Katát és Tibort. Szigeíhy András
