Népújság, 1975. április (26. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-20 / 92. szám
Harm inc év Tarnamérán A múltat megsárgult fotók Wézik. Jó negyven éve annak, ti gy készültek. Az egyiken vert falú vályogház, tenyérnyi ablakszemekkel, zsúp- fedéllel A másikon gyermekarcok, rosszul öltözött, horpadt mellkast) fiatalok néznek szembe a masina lencséjével. Fényképek vallanak a felszabadulást követő évekről, *> villanyhálózat vezetéséről, a strand építéséről, az iskolai kirándulásokról, s felvillantják a jelen meghitt pillanatait is. Színes, változatos anyagot gyűjtött össze Erdélyi István nyugdíjas iskolaigazgató, aki negyvenöt éve él, tevékenykedik a községben, s nemcsak szemtanúja, hanem cselekvő részese is volt a mát alapozó, históriát formáló utóbbi három évtize-> elünknek. ■ ■ ■ * Emlékezete történeteket is őriz, .jelleTrtző. keserű sztorikat egy szerencsére vissza- hozhatatlan világról. 1930. szeptember 18-án került Tarnamérára. Abban az időben, amikor a diplomások többsége reménytelenül kilincselt állasért, katedráért. Neki véletlenül sikerült. Azzal nyerte meg a mindenható plébánost, hogy fizetés nélkül is vállalta a munkát. Az első impressziók ma is frissen élnek: — Három nagy birtoktest fojtogatta a falut: Hirsch Alberté, Paizs Miklósé, Lcm- niczky Ödöné. Kisparasztok és gazdasági cselédek éltek, szorgoskodtak itt éjt nappallá téve. Mindannyiuk nagy álma a gyarapodás, az előbb- rejutás, a föld volt. Az egyik népszámláláskor kérdeztem a család egyetlen fiát: „Hány holdja van?” így válaszolt: „Kettő, de négy lesz, ha az apám meghal”. Bizony, keményen viaskodtak a szegénységgel a suramások is, akik egyszerre rajzottak a Dunántúlra, Fejér megyébe, s ott is maradtak a cukor- répaegyeléstől az aratás és cséplés végéig. S milyen volt a* iskola, mit és hogyan tanultak a gyerekek? Erről is sok emléket őriz a nyugdíjas direktor. — Három osztályt tanítottam egyszerre, a negyediket, az ötödiket és hatodikat, száztizenkét fiatallal igyekeztem elsajátíttatni az alapismereteket. Nemegyszer hiába próbálkoztam, mert a fi- úk-lányok már május elején kimaradtak, s elmentek Pusztafogacsra libapásztornak. írni-olvasni azért mindenki megtanult. Az öreg schola épülete kitatarozva ugyan, de ma is áll, csak az egykor rozzant padok tűntek el. Szemléltető eszközöknek akkor legfeljebb hírét hallottuk, így hát a tanító magára hagyatva dolgozott, eltűrve — ha látszatra is — a pap dirigálását. Délelőtt- délután oktattunk, s tanítványaink az iskolában fogyasztották el ebédjüket: egy szelet kenyeret, hagymával. ■ ■ ■ ■ A népművelésről akkortájt is beszéltek, de szavaknál tovább aligha jutottak, mert nem minden a pedagógus hivatásszeretetén múlott. — Társaimmal együtt Gárdonyt örökségét szerettük volna folytatni, s egyikünk se nyugodott bele a tudatlanságba, az elmaradottsági ba. A 2*100 lakosú községben egyetlen telepes rádió volt csak, az is a Hangya szövetkezet tulajdona. Ezt vettem meg használtan, fél havi fizetésemért. Délben kitettem az ablakba, hogy az emberek meghallják a harangszót, megtudják a pontos időt, mert akkoriban az óra is luxusnak számított a szegények portáján. A községi könyvtár? Elfért egy nagyobb dobozban, de senkinek se kellett az a néhány elavult mezőgazdasági kiadvány. Újság csak a plébániára, a kastélyba, s a tanítókhoz járt. A villanyfényt a lámpa pótolta, s csak a negyvenes évek elején vezették be egy-két utcába. A kisparasztoknak, a cselédeknek szórakozásra legfeljebb vasárnap jutott idejük. Kiültek a házak előtti lócára, s kártyáztak, beszélgettek. Ismeretterjesztés? Hát az bizony még gyermekcipőben sem járt. Alkalmanként tartottam ugyan . felvilágosító előadásokat. Egyszer azt bizonygattam, hogy a Föld gömb alakú. Később odajött az egyik parasztember, s azt mondta: „Becsapott ám. tanító úr!” Kérdem: „Honnan veszi ezt?” Felelt is mindjárt: „Hátha ez a sárgolyó kerek és forog, akkor aztán kicsordulna a víz a kutakból.” Rendszeres alapozó, felvilágosító munkára lett volna szükség, erre azonban akkor nem adódott lehetőség. ■ ■ ■ I Az elmúlt harminc év és a jelen ugyanúgy tényekkel, sztorikkal érvel, mint a távolabbi múlt. Ki ne emlékezne arra, amikor minden házban kigyulladt á villany, amikor az őszi latyakot már járdák szelték át, amikor iskolává minősítették a hajdani Hinsch-kastélyt, s a kisparasztok, a cselédek gyermekei birtokba vehették a földesúr rezidenciáját. — Tettek, nagy nekibuzdulások időszaka volt ez a három évtized, s mi, pedagógusok örültünk, hogy rajtunk a sor, s szabad pályát kaptak törekvéseink. A volt urasági istállót kultúrházzá, könyvtárrá alakítottuk át. Tanfolyamokat szerveztünk, ismeretterjesztő 'foglalkozások sorát tartottuk, katedrára álltunk a dolgozók iskolájában. S az emberek jöttek, hozta őket a tudásvágy, érezték, hogy a história új fejezete érettük Íródik, s maguk alakíthatják jövőjüket. Az első bibliotékát az egyik suszter műhelyében nyitottuk meg, s itt már nem porosodtak a könyvek. Igaz, a laikus könyvtáros — akkoriban így nevezték őket hivatalosan — nagy mérgesen felmondott, így füstölögve: „Én lennék semmihez sem értő! Forgatom én a regényeket, az útleírásokat, s eligazodom a világ dolgaiban.” Ez az egészséges öntudat már az egyéniségformálást jelezte, még akkor is, ha jót derültünk perlekedésén. Klubok sora jött létre, olykor hét is működött: az úttörők, a KISZ-esek, a tűzoltók, a ktsz- és tsz-dolgozók számára. Lassan senki sem emlékezett arra, hogy a fel- szabadulás előtt csak a plébánosnak volt egyetemi diplomája, s jó ha tíz érettségizett értelmiségi élt Tama- mérán. Ma már csak egy-két gyerek nem tanul tovább. A fiatalok bejárták az országot, s jó néhányan külföldön is voltak. A felszabadulás előtt negyven diákom közül kettő ült vonaton, a mindössze hatan láttak gőzmozdonyt. ■ ■ ■ ■ Csintalan Gyula tanácselnökkel és Képes Andrással, a községi pártszervezet titkárával a fejlődést igazoló adatok közt tallózunk, küszködve a bőség zavarával, hiszen akad miből válogatni. — 1958-ban épült a strand, amely azóta igen sok vendéget vonz a községbe. Tető alá hoztuk a napközi otthont, s tavaly november hetedikén átadtuk az ötven férőhelyes óvodát, amely a társadalmi összefogás eredményeként készült el. Büszkék vagyunk arra is, hogy egészséges ivóvizet biztosíthattunk a lakosságnak, méghozzá úgy, hogy senkitől sem kértünk hathétezer forintos hozzájárulást. A törpe vízmű elkészült, megvalósítottuk a községfejlesztés forintjaiból. Felújítottuk — éppen ideje volt — a klubkönyvtárat, százhetvenezer forintot áldoztunk erre. Hamarosan nyit az ifjúsági tábor, s megkezdtük az üdülőtelkek parcellázását is. Jó érzés elmondani, hogy megoldódik egy régi gond: az ötödik ötéves tervben új iskolát kapunk. S ide kívánkozik néhány kifejező statisztikai tény, hiszen a gyarapodást jelzi. 1971 óta nyolcvanhárom — többségük három szoba összkomfortos családi' otthon épült a községben. 391 házban van tévé. A posta 467 rádiót tart nyilván, s a kézbesítők 930 napilapot, folyóiratot visznek a családokhoz. Egyre több a gépkocsi is: hetvenöt Zsiguli, Moszkvics, Wartburg fut a falu útjain. A gondok azért nem hiányoznak. Bővíteni kellene a strandot, felújításra várnak a járdák, néhány helyütt hiányoznak a köves utak, jó lenne tovább bővíteni a vízhálózatot. Persze, a mecénások sem húzódoznak. Számíthatnak a közel tízezer hektáron gazdálkodó mammut termelőszövetkezetre is. S bízhatnak saját erejükben, kitartásukban, hiszen ennek is köszönhető, hogy azok a fehér foltok réges- rég eltűntek a műveltség tarnamérai térképén. Csak a fotók maradtak. Tanulságos mementóként ■ .. Pécsi István Szakmunkás- képzés a Herendi Porcelángyárban A világhírű Herendi Porcelángyárban a közelmúltban tanműhelyt létesítettek, ahol a szakma kényes munkafogásait is biztonsággal sajátíthatják el ez odajelentke- zö fiatalok. Képünkön: a gyakorlóműhelyben porcelánfestést tanulnak a fiatalok. (MTI Foto — Jászai Csaba.) Kié legyen a lakás ? — Miért fordulok panaszommal a Népújság szerkesztőségéhez? Mert munkahelyemen, a vasútnál, minden felettes elutasított, nem orvosolta a bajomat. Fáj az igaz_ ságtalanság, a mellőzés, ahogyan lakásügyemet kezelik. Pedig nem most kezdtem, 1952 óta dolgozom a hatvani állomáson, s azóta vonatozom naponta Üjszászról ide és visz- sza. Már amikor munkaképes vagyok! Tüdőműtét miatt ugyanis többször táppénzen, rokkantállományban voltam. Hatvani lakásigénylésem egyébként alkalmaztatásom- mai egyenlő idejű, férjem is vasutas, három gyerekünk közül kettő ugyanerre a pályára készül, mégsem támogatnak. Volt egy fölöttesem, közben eltávozott a városból, ő azzal kecsegtetett: pályázzam meg a szolgálati lakását, minden érv mellettünk. Áh, semmi. Odaadják egy gyerektelen házaspárnak, akik a szomszéd Pusztamonostorról járnak be. A főnök, mikor instanciáztam, kerek-perec megmondta, ne számítsunk szolgálati lakásra, amíg komolyabb beosztásúak sorba állnak érte. De hát ilyen a gyakorlatban a népesedéspolitika, a családosok megbecsülése? sem foglalhatnak állást másképpen, mint ahogyan az emberség elvei diktálják. Még akkor sem, ha a másik megoldás számukra előnyösebbnek tűnik. Egyébként, ha jól vettem ki a szavaiból, Üjszá- szon önök MÁV szolgálati lakásban élnek, s hogyha itt, Hatvanban bérleményhez jutnak, azt leadják. Tehát gyakorlatilag lakácseréről van szó, amit szociális körülményeik, a család szétszórtsága, gyermekeik nevelése feltétlenül indokol. Azt hiszem, végül megértik ezt a vasútnál, s támogatni fogják. Feketéné szomjúhozóként issza á szavakat, s úgy tetszik,' némileg - lecsitulva távozik hatvani szerkesztőségünkből. nyíre elhúzódott az egész. Azt hittem, a szolgálattevő már régen átköltözködött hozzánk! Juhász Ferenc, a városi pártbizottság titkára velünk hallgatja a törékeny, hajszolt Fekete Józsefnél. — Nyugodjék meg. asszonyom. a kormányintézkedések, a pár irányelvei egyértelműek ebben a kérdésben, s önt erősítik — csendesíti a panaszost. — Ilyenformán a hatvani vasútállomás vezetői Idézet egy telefonbeszélgetésből, amelyet Sas Gáborral, a MÁV-csomópont pártbizottságának csúcstitkárával folytattunk: — Ismeri Sas elvtárs Fekete Józsefné lakásügyét? — Tudom, hogy igénylést nyújtott be. — Feketéné szerint, amikor legutóbb találkoztak, ön megütközött azon, hogy egy pusztamonostori illetőségű, Jászberényben szolgálattevő kapja a nemrégiben megürült lakást Hatvanban. — Ez így nem felel meg a valóságnak, mert a pusztamonostoriak igénylését támoga- tólag magam is aláírtam, amikor felterjesztettük a budapesti igazgatóságnak. A szolgálati lakások ügyében ugyanis ott döntenek. Engem csupán az lepett meg, hogy enyCíMmism április- aß.., mssáraan F olyik a versenyfutás. Itthon is, máshol is. Egyre többen leszünk — becslések szerint az ezredfordulóra egy második emberiség nő fel mellettünk — hétmilliárd lakosa lesz a Földnek. Az emberek pedig egyre jobban kívánnák táplálkozni, egyre jobban öltözködni, egyszóval: nőinek az igények itthon is, máshol is. A növekvő számokat és a növekvő igényeket figyelembe véve, gyakran jelennek mag aggodalmas, baljóslatú teóriák, hogy nem tudunk lépést tartani saját magunkkal, és itt elsősorban a legégetőbb problémára összpontosítanák a kérdési el vetők: lesz-e elegendő tápláléka a megnövekedett emberiségnek? A napokban jelent meg dr. Vánosa Jenő mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszterhelyettes nyilatkozata, amely még a napjaink valóságát jól és helyesen figyelemmel kísérők körében is sok meglepetést szerzett Hányán tudták példáid azt hogy hazánkban a búza tesraeeáüaöa í&—4? «sr Dózan önbizalommal alatt megkétszereződött, míg ugyanez a folyamat más országokban 20—30 évet vesz igénybe? Ugye sokan oktalan és jogtalan melldöngetesnek vették volna ha kijelentjük, van olyan terület, amiben magunk mögött hagytuk a fejlett Nyugat-Európáit és az Egyesült Államokat. Pedig elmúlt éld 37.5 mázsás gabonatermésünk jobb az Európai Gazdasági Közösség átlagánál és lényegesen meghaladja az USA termésátlagát Az egy főre jutó hústermelésben szintén magunk rtjögé utasítottuk az Egyesült Államokat, az NSZK-t, Ol aszovszágot és Franciaországot E zek tengjek, megdönt= hetet.len. — nevezzük így, — történelmi tények, mert azok. Bebizonyosodott, hogy a mezőgazdaság szocialista útja egybeesik az emberisig novekedesenek. «. fejlődésének útjával. Ez a megegyező trendvonal pedig mindennél fontosabb. A szocialista mezőgazdaság komoly megrázkódtatások árán jutott el a mai színvonalra. A nagy társadalmi átalakulás utáni hirtelen felhalmozást és a gyors iparosítást „nem utolsósorban éppen a mezőgazdaság forrásaiból lehétett csak előteremteni”, a mezőgazdaságban megtermelt nemzeti jövedelem egy részé fontos forrás volt az iparosításhoz s ezt a beruházások arányai az első évtizedben különösen aláhúzták. Erről se feledkezzünk meg, amikor azt mondjuk, hogy fejlett mezőgazdasággal rendelkező ipari országgá váltunk, ami meg is felel a valóságnak. Mint ahogyan arról se feledkezzünk meg, hogy mezőgazdaságunk a rendkívül gyors fejlődés ellenere is — jó néhány ágazatban a világ etoonaíaba .kendjiunk. — .m Agrárgazdasági Kutató Intézet összetett vizsgálatai, és különböző mutatói alapján Európában még mindig a 10. hely után van a rangsorunk. Ezek a szintén megdönthetetlen tények arra figyelmeztetnek bennünket, hogy továbbra is úgy figyeljünk az iparra és a mezőgazdaságra, mint népgazdasági ágazatra. Ne folytassanak a két terület szakemberei ádáz presztizsvitát, hogy külön- külön melyik a fontosabb, hanem szerves összefüggésükben. kölcsönhatásukban és fejlődésükben vizsgálják azokat. Hiszen a mai korban hűtőszekrény és a benne lévő élelem kezd igen őszetartozó háztartásbeli kápoé válni. A z adatokkal bizonyított világszínvonalhoz való felzárkózásunkból pedig merítsünk józan önbizalmat. Tudjuk, hogy két., kezünk munkájával, okos elképzeléseinkkel ott a helyünk a legjobbak között, de a verseny- futás egyre jobb felkészülést és egyre jobb munkát igényel. J Mt. A Kovács Kálmán tavaly ke. riilt állomásfőnöki székbe, de ezt megelőzően évek óta Hatvanban dolgozott, ismeri alaposan a csomópont gondjait. Feketéné róla mondta, hogy kurtán elbánt vele, arra hivatkozással, miszerint a megürülő szolgálati lakásokhoz elsősorban komolyabb beosztású vasutasok juthatnak. — Mi erről a véleménye, Kovács elvtárs? — Bontsuk két részre a dolgot. Feketéné nekünk évek óta rengeteg problémát okoz. Sokat. betegeskedik, nincs megfelelő szakképzettsége, mégis mindenáron 'ragaszkodik a vasúthoz. S arra hivatkozással, hogy huszonhárom esztendeje nálunk kezdett, nem fogad el olyan munka- lehetőséget, amelyet Űjszász- hoz közelebb ajánlottunk fel neki. Ismétlem, gyenge, beteges asszony, s családjára való tekintettel kreáltunk neki egy munkakört, mely nem veszi túlzottan igénybe. Ami a lakást illeti? Meg kell mondanom őszintén, nekünk nagyon komoly káderfejlesztési feladataink vannak, ametyeket nem tudunk megoldani, ha az idehívott szakemberek lakás nélkül lógnak a levegőben. Parancsoló szükség ez! Lehetetlen kitérnünk előle, s olyanokat juttatni szolgálati lakáshoz, akik talán nélkülözhetők. íme, egy probléma, amelynek kapcsán különböző vélemények, érvek kerültek az újsxgíró jegyzetfüzetébe. Azt pillanatnyilag nem tudjuk, hová vezetnek a fejlemények, mivel Fekete Józsefné — ki tudja hányadszor, s hová? — ismét fellebbezett Mi azonban állást foglalunk e kérdésben, mivel a hosszú ideje tartó hercehurcának morális jelentősége van. Ügy érezzük, jobban megfontolandó a vasútnál mind pártszervezeti, mind gazdaságirányítási vonalon valamennyi döntés, ami az ott dolgozók munkaviszonyával, életkörülményeivel kapcsolatos. Bolhából nem csinálunk elefántot, a problémakört nem szűkítjük egyetlen kérdésre: kié lesz az elköltözött főtiszt lakása? Azi azonban egyértelműen kimondjuk, hogy káros minder szemlelet, mely az élet, a munkahely mechanizmusát az ember fölé ülteti, s a szolgálatot olyan tabuként fogja fel, amivel becsületes, hűséges munkásokat lehet meg. alázni vagy elidegeníteni szocializmusunk ügyétől. Feketéné gondjával már csak azért is foglalkoznunk kellett, hogy ezt a tételt megismételjük. Moldva? GyoaS
