Népújság, 1975. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-23 / 46. szám

„Szép és folséges színészet. Százhuszonöt éve született Jászai Mari Öten a hóban Barta Lajos novellái Barta Lajos novelláit veszi kézbe az olvaso, vaskó* kötetre való elbeszélést, amely terjedelemre csaknem fél­ezer oldal. Egy sok műfajú, gazdag életutat megfutott író kis remekművei a novellák. Régvolt idők emlékeit hor­dozzák, olykor olyan, mintha évszázadok előtt élt embe­rek sorsa elevenedne meg általuk. Az olvasó nagy gyö­nyörűségére, hisz igazságfeltárásában is, meg elbeszélő modorban is sokszor hasonlítanak a mesékre. Barta Lajost a dél-dunántúli táj küldte a magyar iro­dalomba, a Dél-Dunántúlnak is az a szöglete, amelyet a századvégen s a századfordulón a legsúlyosabb szociális terhek sújtottak A hallatlan földéhség az egykézés ször­nyűségeivel párosult; a megélhetési gondok embereket űz­tek távoli vidékekre, olykor Szlavóniába, olykor még messzibbre; az otthon maradt szegénység meg élte a ma­ga sivár, küzdelmes életét Barta Lajos ezeket az élmé­nyeket szívja magába, s most közreadott novelláinak java része is ezeket hordozza. Sok közülük személyes, családi emlék- és élményanyagot is. A kötetnyitó Régi novemberi este c. elbeszélés pl. láthatóan a szülők, nagyszülők me­sédből s a családot és a gyermeket körülvevő falusi világ anyagából állott össze, a novellabeli „félszemű koldus”, „az egykori vörös sipkás vitéz”, aki a „régi novemberi es­tén” a különös hangulatú fogadó zugában horkol, a való­ságban Barta Lajos édesapjának kis falusi kocsmájába já- rogatott, amely az életrajz szerint „a beremen di országút mellett” állott. És ugyancsak a baranyai tájon foganhat­tak a Kőbe zárt szívek s az Egyke című elbeszélések is, az utóbbi mindenképp, az elevenen égő s a falun végig­rohanó Motolla szüle szörnyű látványa Barta gyermek­korának színteréről való. A novellák egy részének az a sajátos élet- és élmény­anyag ad különös jelentőséget s hangulatot is, amely egy­felől — szülői, nagyszülői közvetítéssel — negyvennyolc emlékeit idézi, nevezetesen Jellasics seregeinek átvonulá­sát Baranyán, másfelől meg a monarchia világát, főként Bosznia okkupációjának eseményeit, amelyről sok sző esett a családiban is Barta Lajos kicsi gyermekkorának éveiben. A műit hangulatait idéző elbeszélések hitelét is az a szociális gondok iránti fogékonyság jellemzi, amely Barta egész életművének sajátja. És még valami: a drámaiság szüntelen jelenléte. A címadó öten a hóban c. novella csakúgy példa lehet erre, mint a Julis férjhez megy cí­mű, vagy a formai megoldásai okán is izgalmas és szép elbeszélés, A lány balladája... Meggyőződéssel mondhatjuk; aki kézbe veszi Barta Lajos most megjelent, az utóbbi száz esztendő magyar vi­lágának oly jellemző színeit felvillantó novellagyűjtemé­nyét, élményt adó olvasmányban lesz része... Lőkös István Hemingway regényéből balett készül I Komárom megy« Ászáron született 1850. február huszonnegyedi­kén. „1850-ben voltam kény­telen megérkezni a földre — írta ő maga —, ebben a zord formában, mely én vagyok. Haragban nemzettek. Szeren­csétlenségek és országos csa­pások idején érlelt meg az anyám, a túlságosan érző szíve alatt: 1849—50-ben, a szabadságharc leverésekor hordott magában. Ott éltem már benne, mikor a mene­külők hírül hozták a világosi katasztrófát Ott rázott nveg a sírása, mikor a szent Ti­zenhárom kivégzéséről érte­sült.” Jászai Mari már ötéves ko­vában elkerült a szülői ház­tól; szolgáló, pesztonka lett belőle, aki űri gyermekek csizma cskáit pucol gáttá; szennyes szalmán hál, éjfél­kor fölkeltik a másnapi magymosás miatt, patkányok rémítgetik, belemarnak hosz- szú hajába is. A munkában elfáradt per­ceiben mégis valami csodá­latos történik vele, amikor odakuporodik a falusi kü­szöbre. Olvasni tanul, s egy­szer örömmel kiáltja a nagy­világba: — Tudok olvasni! Tudok olvasni! Majd Győrben egy űri ház cselédkéje. A család üveges f-’yosója tele van magyar írók és művészek arcképeivel. Maga Jászai Mari írja; „Ho­gyan tártént, ki tudja, de megszólalt bennem az ősi színészösztön. Az úrigyerekek kitalálták, hogy ha egy képre rámutatnak és azt mondják: ^Nézd, Mari, ez meghalt!” hát én rögtön egy sirató je­lenetet játszottam el a kép alatt, téptem a hajam és pa­takzott a könnyem. A többi gyerek is bőgött, amíg csak valaki közbe nem szólt és egy másik képre mutatott: Jfo, ne sírj, Mari, nézd csak, ez még él!’ Erre rögtön át­csaptam a legnagyobb őröm­be, ugráltam, táncoltam és csakhamar velem táncolt és ujjongott az egész gyerekhad. Elektrát játszottam tízéves koromban! E$ a színháznak ekkor még csak a hírét sem hallottam!” Az osztrák—porosz háború Idején, 1866-ban egy marko- tányos cselédje. Kőniggrátz után, a visszavonuláskor ön­feláldozásával sebesültek százait menti meg. Kap is ezért „háromszáz forintokat” Bécsben, s szélnek eresztik. Jászai Mari az első nagy summából ruhákat vesz, ki­öltözködik, s most már visz- szavonhatatlanul a színpad felé sodródik. Székesfehérvá­rott Hubai Gusztáv vándor­társulatához kerül; A pelen- kei nótárius egyik néma- szerepében lép fel először. Tizenhét esztendős ekkor. Csakhamar Budára érke­zik; már húsz forint a havi fizetése Bényei társulatánáL Még mindig sokat éhezik, padláson lakik, krumpln és az utcán fölszedegetett sajt­héjon él. Az ünnepelt komi­kus, Kassai Vidor veszi párt­fogásába. Feleségül megy Kassaihoz, együtt szerződnek Kolozsvárra 1869-ben. Útja itt már gyorsan emelkedik; híre eljut Budapestre. 1872- ben a Nemzeti Színházhoz hívják. Maga az intendáns utazik érte Kolozsvárra, hogy rábeszélje a szerződés­re, amely országos dicsősé­get jelentett / 1872. április 8-án lépett először a Nemzeti Színház színpadára; ettől az időtől kezdve egészen haláláig ő a legnagyobb színészegyénisége az ország első színpadának. És a szerepei? Felsorolásuk szinte egyenlő a lehetetlen­nel. De ha rövidre fogjuk, ide kell írni, hogy ő volt az első Éva Az ember tragédiá­jában, Gertrudis királynő a Bánk bánban, volt Elektra, Phaedra, Lady Macbeth, Er­zsébet királynő a Stuart Má­riában, Medea, Kleopatra. Megöregedve, örömét lelte a komikus epizódszerepekben. Ekkor játszotta el a Rómeó és Júliában a dajkát, Sardou A boszorkány című drámá­jában egy öreg asszonyt szörnyeteget, méregkeverő varászlónőt Jászai Mari nemcsak kará­nak első színésznője, hanem kiváló versmondó is volt A pódiumon is hatalmas egyé­niség. írt könyveket és cik­keket is., Ha nem színésznő, nagy író lett volna belőle. A színészetről így vallott egyik könyvében; „Szép és főlséges színészet, amely megengeded nekünk, hogy mindig a széppel fog­lalkozzunk, hogy a remek­műveket a mi ajkunk köz­vetítse és a nagy költők Prométheuszt lángjánál me­legedjünk és fényeskedjünk — én hódolattal, alázattal, hálával szeretlek és büszke vagyok a színész névre!” Százhuszonöt esztendővé ezelőtt született. S nem hunyt el 1926. október 5-én. Élete egy színész-zseni fellobbaná- s^, szárnyalása a halhatat­lanság felé Él, hiszen féltve őrzött hangját, lélegzetvéte­lét'az imént hallottam. És most, amikor befejezem e sorok írását, becsukom az írógépet Előveszem Jászai Mari-hanglemezemet hogy halljam őt A felejthetet­lent.. RÉVÉSZ TIBOR llpnifird, mint író Christian Barnard —, OS a világ orvostudományának történetében elsőként vál­lalkozott emberi szív átülte­tésére — ma már világhírű. De nem sokan tudják, hogy emellett mint író is tehet­séges: önéletrajzát mindig pillanatok alatt szétkapkod­ják, annak ellenére, hogy kiadásai gyors ütemben kö­vetik egymást. Barnard nemrégiben fe­jezte be első regényét, amelynek címe: „A kiközösí­tett”. Ebben két orvos tör­ténetét mondja el, akiket gyermekkori barátság fűz egymáshoz, annak ellenére, bogy egyikük fehér és a má­sik néger. A környező tár­sadalom azonban különbö­zőképpen ítéli meg em­beri adottságaikat és szak­mai képességeiket. Barnard, aki élesen elíté­li az apartheid embertelen törvényeit, könyvében erélye­sen tiltakozik a faji előítéle­tek ellen. A lóvá tett város Nápolyban futótűzként terjedt el a hír; a San Fran­cesco di Paola bazilika be­járata elől eltűnt egy kő­oroszlán. Csakhamar kiván­csi tömeg vette körűi a ba­zilikát. Hogy az oroszlán el­tűnt, azt mindenki látta, csak még azt nem tadták, hogyan. Rövidesen egyesek tudni vélték, hogy éjszaka hat munkaruhás férfi érke- 1 sett a bazilika elé, kicsavar­ta az oroszlánt a talapzat­hoz erősítő hatalmas csa­vart, majd az oroszlánt fel­rakta egy teherautóra. Állí­tólag egyenesen a kikötőbe hajtottak, abol már várta őket egy gazdag amerikai jachtja, és az oroszlán most már Amerika felé hajózik. Másnap azonban, amikor * lapok is foglalkozni kezd­tek az esettel és felháborod­va taglalták a történteket (bár némi elismeréssel adóz­lak azoknak, akik mindenki szeme láttára játszi könv- nyedséggel „emeltek el” egy fél tonna súlyú műemléket!), jött a hideg zuhany. Az oroszlán, amelyet egy bom­ba robbantott szét, 1942 óta hiányzik a talapzatról. A történet vége egyébként megnyugtató: a hírt első­ként közlő Mattino című lap magára vállalta egy új márványoroszlán elkészítte­tésének valamennyi költsé­gét Szulhán Cincadze grúz ze­neszerző vonósnégyesének si­kere. Szulhán Cincadze neves grúz zeneszerző nyolcadik vonósnégyesét bemutatták Tbilisziben. A zenekritikusok vélemé­nye szerint, a mű a fejlet* mesterségbeli tudás és gaz­dag érzelmi tartalom sike­rült ötvözete. Cincadze vi­lághírét hét vonósnégyese alapozta meg; ezeket a Szov­jetunión kívül sok ■ külföldi országban játsszák. Cincad­ze több operát, balettet és kamarazeneművet írt; sokat játsszák „Huszonnégy pre­lúdium zongorára” című cik­lusát. Jelenleg balettzenjét ír Ernst Hemingvay Akiért a harang szól című regénye alapján. Balettjét Moszkvá­ban mutatják be. Tizenhármán voltunk a pincé­ben, nők, férfiak, vegyesen. Az éa „ágyam” kicsit elkülönült a töb­biekétől, mert felpóckoltam a krumpli tetejére. Dereka Íjam öt­ven mázsa burgonya, lepedőm húsz darab lisztes zsák, meg egy vihar­vert suba volt, amelyet szegény apám már isten tudja mióta az is­tállóban tartott. — Gyere ide közénk — biztatott az öreg vízimolnár és megígérte, hogyha szűnik egy kicsit az ágyú­zás, a patakárokban takarás alatt elmegy a malomhoz és elhozza az öaszecsukhatós vaságyat. — Köszönöm, nem! A világért sem — szabadkoztam. Dehogy is tágítottam én a krumplicsomóról, hiszen alattam voltak féltve őrzött kincseim. — A két puskám a két szemed, gyerek! — intett apám, mielőtt bevonult katonának. Amikor összecsókolt minket, a kapuból búcsút intve, még vissza­szólt: — Fiam! Rád bíztam a puskái­mat... Az ágyúzás mind közelebbről hallatszott, úgyhogy még a pince sarkában meghúzódó kecske is dü­hösen dörzsölte szarvával a tufát. — Meg kellene fejni! — szólt valaki, de 6zavát torkába szorítot­ta az újabb robbanás, amelytől szinte a szívverésünk is megállt. — Ezek már az oroszok! Ezután üres félórák következték, furcsa ébrenléttel és kusza álmok­kal. Ami engem illet, tulajdon­képpen tegnap éjjel érkeztem haza gyalog a gutái leventetáborból, ahonnan hatunknak erősen haza húzott a szívünk. — Szökünk? — kérdezte Takács ssmy tfn/Át­Pufi, mire én a fülébe súgtam. — Nem! Csak hazamegyünk..„ A szendergésből valaki feléb­resztett: — Rád pedig harapni fognak az oroszok! • Majdnem a szívbaj jött rám az ijedtségtől. — Énrám? Aztán mi a jó fené­ért? A molnár felesége rosszul volt és kért, hogy gyújtsak világossá­got, amíg beveszi az orvosságát. Srapnerhüvelyből készült öngyúj­tómból (ma is féltve őrzött kin­csem) lángot csiholtam, de Veron- ka néni rám szólt: — Az isten szerelmére! Meg vagy őrülve? 'A parányi fellobbanó fény, ha csak egy fikarcnyi időre is, otthonossá tette a pincét. A kovakő meg az égő kanóc szaga békebeli karácso­nyi hangulatot ébresztett. Csendben, némán ültünk, ami­kor kívülről rugdosni kezdték az ajtót — Csak azt hallgassák meg, orosz, vagy német szó-e? — taná­csolta elcsukló hangon Veronika néni. — Akár egyik, akár másik, be kell engednünk őket — szólt böl­csen az öreg molnár és elindult hogy félrehúzza a vasajtón a re­teszt Egyszerre világosság támadt és az ajtón géppisztolyon katonák nyomultak befelé. — Nemet jeszt? Puska jeszt? — kiabálta egy bundasapkás gyerek­katona és egyenesen a szemembe világított a zseblámpájával. — Nem német! Magyar! — ma­gyarázott kézzel-lábbal az öreg molnár és kettőnk közé állt A gyerekkatona egy határozott mozdulattal félreintette az öreget, engem pedig leparancsolt a krumplicsomó tetejéről. Először vonakodtam, azután, hogy a gép­pisztoly-sorozat a fejem fölött ki­lyukasztotta a tufát, már jobban iparkodtam, — Puska jeszt? Megint apám jutott az eszembe. — Nincs, kérem! Honnan is len­ne, hiszen mi itt a vízimolnár csa­ládja vagyunk — sápítoaott Ve­ronica* néni. Ekkor már kint álltam a pince előtt és gondolatban a legrosszabb­ra készültem. Ebben akkor lettem bizonyos, amikor vagy tíz katona túrni kezdte a pincében a krump­lit. — Puska jeszt? A fejemet ráztam és kivert a verejték. Erős kiabálás és lövöl­dözés hallatszott bentről, majd egy perc múlva kibontották előttem az olajjal itatott zsákokba tekert két puskát. Egy sörétes, kakasos hú­szast, meg egy kakas nélküli tizen­hatost. A gyerekkatona a géppisztoly- tussal odébb lökött és tuszkoltak maguk előtt a malomba. Ott a kis- sáoba tele volt szovjet katonával, körülöttük szánté vágni lehetett a füstöt A prémsapkás belökött az ajtón és jelentést tett Nem telt bele öt perc. egyedül maradtam a szobában. Az üvegje tört karmos lámpafény figurás ár­nyakat rajzolt a fehérre meszelt falra... A leventetáborban eltöltött há­rom hónap alatt némi ízelítőt kap­tam a háborúból, és tudtam, meg- éreztem, hogy itt nem babra megy a játék. Fiatal vagyok, tizennyolc esztendős, fegyvereket találtak ná­lam, amelyeket felszólításra sem adtam át. Éjszaka lehetett, amikor teher­kocsira ugrasztottak és legalább két óra hosszáig mentünk a front­vonal mögött. Amikor leszálltunk, felismertem Mezőkeresztes főutcá­ját. Negyedóra múlva már tolmács segítségével beszélhettem el min­dent önmagámról. A két puska — összerakva — ott feküdt egy gön- i dör hajú tiszt előtt, akit a többiek kapitánynak szólítottak. — Erdész az apád? *— Igen. «— Hol van? — Katona. — És te miért nem vagy katona? — Megszöktem. Gutától gyalog jöttünk Tibolddarócig... Félelmem akkor szállt csak alább, amikor a kapitány a székre mutatott. — Szagyisz! — Azt mondja: ülj le! •— Zajc jeszt? — Azt kérdezi a kapitány, hogy van-e nyúl errefelé? A szemem felcsillant! Egy perc­cel ezelőtt még a halált vártam, most pedig azt kérdezik tőlem, van-e nyúl a környéken. Később pálinkával is megkínál­tak, én pedig lelkesen magyaráz­tam, hogy milyen vadállatok for­dulnák elő mifelénk. — Farkas van-e? — Így a tol­mács. — Az nincs, kérem! Nálunk leg­feljebb vaddisznó van, meg szarvas. A kapitány közben szétszedte a puskákat, összekeverte az alkatré­szeket és hátra túrta a saemebe lógó dús fekete haját. — Rakd össze újra a fegyvere­ket! Micsoda pillanat volt! Újra a ke­zemben tarthattam apám puskáit. A kis húszast, meg az öreg tizen­hatost, ahogyan becéztük őket. — Ez a huszas csöve. A kisagy. Nem, nem! Ez a tizenhatos tusája és a szíjak — karátyáltam lelken­dezve, majd vigyázzba állva nyúj­tottam át a pillanatok alatt össze­szerelt puskákat a kapitánynak. Ó csak bólintott, és rám nézve, a tolmácsnak mondta: — Szerencséd van, vadász... Azon az éjszakán keveset alud­tam. A gutái tábor leventéi meg az öreg vízimolnár jártak előttem, majd Veronka néni szavait hallot­tam egészen tisztán: — Rád pedig harapni fognak az oroszok! Egy év múlva, elismervény elle­nében visszakaptam a já-ási kapi­tányságon — Borisz kapitány kül­deményét, a két vadászpuskát, ... .. .. . .»nwMWinJftdcfc—-»***»V —*v

Next

/
Oldalképek
Tartalom