Népújság, 1975. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-01 / 1. szám
t**, ... hogy miért az a nagy lelkesedés: megjött az új esztendő? Hát mi jó van ebben a mostani esztendőben a tavalyival, a két nappal előbbivel szemben? Hiszen a föld, ez a monumentális geomobil simán, olajozottan futott át az 1974. évi útjáról az 1975-re? Nem csúnya évet hagytunk magunk mögött, amin jó túl tudni végre magunkat, s gondjaink, ha váltak, nem voltak semmivel sem nehezebbek, mint az annakelőtti év gondjai voltak. És biztosíthatom minden kedves olvasónkat, hogy az idei, az 1975. esztendő sem szűkölködik majd az örömök mellett a méreg cseppjei- vel sem. Akkor hát miért az ujjongás: itt az új esztendő? A boldog új esztendő. Miért előlegezzük meg a „boldog” jelzőt egy olyan esztendőnek, amelyből 364 nap meg eppen hátra van? Csak azért, mert emberek vagyunk, s mért emberek, magabízóak és optimisták? Hagyjuk tovább a kérdéseket, ez az utóbbi, ez az egyetlen egy is elegendő válasz lenne egymaga az ezernyi kétkedő, kérkedő, aggódó, óvatos, harsány, vagy elsuttogott kérdésre. És most mégsem e kérdéssel kell válását adnunk. Ez az idei, ez 1975., az időszámításunk utáni, mégis más és több, minit a megelőz» esztendő, vagy esztendők voltak. Egyetemleges, mert az évszázad és egyben az évezred utolsó negyedszázadára fordult velünk, az emberiséggel a naprendszer végtelen térségeiből valamiféle hazai pályává degradálódott, de az ember számára azért mégis végtelen hosszú útján a föld. A ma élő derékhad számára, is megérthető és megélhető messzeségbe — közelségbe! — van az ezredforduló, s vele egy új század és egy egészen új ezredév. A mi generációnk lényegében belép az utópiák világába és korába, s a mi gyermekeink dolga- lesz, hogy a már nekünk is reális* de csak jobbára megkóstolt világból a mindennapok világát, az emberiség békés, való világát teremtsék és őrizzék meg, — maguknak. Sajátos esztendő is az idei, mert míg az előbb az évezredek és az évszázadok tér-idő távlatait jártuk és szóltunk ró\a, most mindössze harminc évre kell emlékeznünk. Harminc évre és a 30.-ra. Együttesen és közösen. Mert az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem kellett egy naptári, csillagtéri világba eljutnunk, hogy az utópiából valóság legyen: ezt tettük és itt tettük - ezen a kis, sokat szenvedett földdarabkán a harminc esztendő 'átátt. A" jubileum és az olyan párt kongresszusa, _ amely segített ahhoz, hogy az „utópiából” valóság, a romokból ország és az országból, közös harca társaival együtt, példa is legyen a világban, nem egy esemény a sok között A jelző jogos megelőlegezésének azért is lehet joga és oka ebben a boldognak ígérkező esztendőben. Es emberséges év is az idei. Mint volt a tavalyi, vagy mint volt most már sok éve. Emberséges nem általában, ami rendkívül fontos, hanem a humanizmus eszméje értelmében, ami nélkül elképzelhetetlen egy a mi álmunk megvalósította társadalom. De emberséges az emberrel, a ma élő, a napok gondját, örömét perceiben is megélő és megérző emberrel szemben is. Közvetlenül az egyénnel szemben és érte. Aki nem az emberiség, csak tagja annak az elvont fogalomnak, s így minden elv, minden eszme legkitűnőbb lakmuszpapírja. Volt és marad. Emberséges kor ez, amely nem úgy kér áldozatot immár és szüntelen, hogy a jövő számára, mert a jövő az szép, de megfoghatatlan, mert a jövőért tenni csodás és nemes, de a mai nap se legyen azért elvetendő. Emberséges kor ez, boldog lesz — ezt bízvást állíthatom — az idei új, s holnapra már óesztendő is, mert áz eszmék és az elvek, nem messze távolban fénylő és csalogató varázsos formák és színek, hanem kemény veretű és nemes ívű hidak azokhoz a távlatokhoz. Nem a holnapokban ígéri az üdvözülést, hanem igyekszik azt megadni itt és ezen a földön és most, ninden hazát, eszmét, munkát tisztelő emberének. Emberséges kor ez, mert a teóriák igazságát az • gazságok teóriájával igazolta! , így hát való igaz: nem csikorgóit a föld tengelye, hogy hallottuk volna is, megjött az új esztendő, ráfordult a föld. így hát való igaz: tegnap ugyanazok a csillagképek köszöntötték az emberiséget saját ege felett, mint amit megszokott és mint amelyek ma is üdvözlik az új esztendő napjait számlálva immár. Így hát való igaz: szilveszter éjszakáján semmi sem történt. Semmi ? Dehogynem! 1975-öt írunk. Ezt is megértük. Béke és dicsőség . alkotó embernek. Illyés Gyula: A FENN LENGŐ HOLDHOZ Falusi gangról nézem: — kerekül óriásra december holdja > * oly ősi szűzen, büszkén, mintha ember nem hágta volna. Tudassam vele, hogy mi érte? A kutyák régi lázzal ugatnak. S ő száll csak mit se sejtve, hű egében alvó falunknak. Hárfát hol penget ma Dávid király? Cecília hol hegedülget? Isteneink egy állomással arrébb repültek. Üj hadi célért, tudós adatért, hány láb fog rajta még tapodni? Velem a hála néz Rád! és szeretnék koszorút dobni Nekem a régi vagy! Még istenibb, hogy közelebb, hogy emberibb. Sappho szerelmes holdja! Vért-köpő Vitézünk virrasztó cselédje. Börtönpriccsekhez surranó fény, Bacsányi mécse! Visz a jövőbe hajód -sokakat. Engem a múltba ringat. Honnan indultál? Arrcil mondd el a titkainkat egyszer S ti csillagok, — merre adtok irányt, ha legszélsőtökre jutva nézi szemünk majd: most hova — s hogyan — még merészebb útra? (M. Z. egyik nagy üzemünk munkása. Nevét azért jelzik csak kezdőbetűk, mert esetében nem a név fontos, hanem a történet igazsága).. smerhetsz, nem váD gyok sokbeszédű ember. Amikor még gépen dolgoztam, sokszor volt úgy, hogy egész műszak alatt kétszer hallották a hangomat „Jó reggelt”! Meg: „Viszontlátásra!” Később, hogy főművezetőnek tettek, fel kellett hagynom a szűkszavúsággal, de feleslegesen akkor se szóltam. Vannak bőbeszédű, sokat fecsegő embereik, az ilyesmi fölér egy jó szakmával. Eleget tapasztaltam ilyesmit. Hogy miért hagytam ott azt a helyet, ahol életiem jó részét éltöltötem?... Jó, hát elmondom... Ha nem ismernélek, hiába kérdeznél, hallgatnék ezekről a dolgokról... o o o o — Fiatal mérnök volt a termelési főnök. Az a fajta, aki a dicsőséget hajhássza, aki nagyon szereti, ha dicsérik. Mindenben többet akar, mint amennyit elvárnak tőle, mint amennyire képes. És öntudat-túltengésben is szenved. Csak nemrég lett párttag, de jobb kommunistának tartja magát bárkinél. Egy ízben például még engem is kioktatott a kommunista elvhűségről. Engem, érted, engem, aki 44-ben, tizenhétévesen léptem a párt soraiba... Történt aztán a következő. Idő előtt befejeztük az éves tervet, a brigádok túlteljesítették munkaverseny-vállalásaikat. A mérnök azt akarta nagy buzgóságában, hogy vállaljunk többlettervet. Nem is lettem volna ellene, ha megvannak a biztos feltételek. Azt mondtam neki: — Nincs elegendő nyersanyagtartalék, a meglevő anyagból pedig nem biztosítható a folyamatos termelés. Számolni kell a váratlan gépromlásokkal is, ez megint csak felboríthatja a termelési rendet Ha ennek ellenére ragaszkodik a többlettervhez, én a magam részéről nem vállalhatok felelősséget a teljesítéséért. Én nem játszom az ígéretekkel, s arra sem vagyok hajlandó, hogy a munkaversenyt lejárassam, hiszen éppen eleget lejárattuk már korábban a megalapozatlan vállalásokkal... összevesztünk. Nekem pedig utasításba adta, hogy szóban elmondott kifogásaimat írjam le, s a feljegyzést adjam át neki. Megtettem. A mérnök elutazott valahová egy hétre. Mikor visz- j szajött azzal a hírrel fogadták, hogy két kulcsgép lerobbant ,három napig tartott a javításuk. Ez a három nap elhantolta a többlettervet. Az irodájába hivatott tüstént. Elég gyűrötten léptem be, s vártam, hogy kérdezzen. — Mt történt itt? — kérdezte. — Gondolom^ elmondták már. .. — Persze, persze,' várható volt ez az egész — mondta. — Maga különben ezt előre Pataky Dezső riportja Öreg szaki, nem vén szaki • megjósolta. Szerencsére ie is írta, nem tagadhatja eL „Számolni kell a várattam gép- romlásokkal is..Nem is volt ez annyira váratlan. Felálltam, az ajtóhoz mentem, onnan szóltam vissza: — Ezt úgy értsem, hogy akadályoztam a termelést, mi? — Pontosan. Ez a helyes megfogalmazás. Így került be az alapszervezeti taggyűlés jegyzőkönyvébe is, ahogyan azt a mérnök elmondta... Azon a gyűlésen én egy szót se szóltam, csak mereven néztem a parkett-kockákat, értetlenül. Régi „bűnöket” is a fejemre olvastak. Olyasmit, hogy amikor még gépen dolgoztam, nem törődtem a szakmunkásutánpótlás nevelésével. Féltettem, amit tudok, mint régi kisiparosok az inas világ idejében. Igen, mások fölhajtást csináltak ebből is. Nagy hangon vállon fogták az ifjakat: „Gyere, prüosök, majd én megtanítalak a szakmára...” Nekem nem volt kimondott tanítványom, de neon tudom elképzelni, hogy szűkszafvúsá- gom ellenére is, ne tanultak volna tőlem azok a fiatalok, akiket időnként hozzám is odaraktak. Sok nevet felso- rohatnék itt, de minek. Én a fiatalokat sosem hívtam magamhoz csinnadrattával. Ám, ha láttam, hogy tényleg élhal a szakmáért, van feje és keze, szívesen foglalkoztam vele... De hagyjuk ezeket. A taggyűlés után mindjárt szabadságot vettem ki, s másnap elmentem a város egy másik gyárába, egyenesen az igazgatóhoz. Bemutatkoztam, s leraktam eléje az asztalra papírjaimat. a lakatos, gyalús, marós, esztergályos szakmákról, melléje tettem még a technikusi oklevelet is. Megkérdeztem, hogy van-e szükségük ezek közül valamelyikre. Rögtön felfogadott. Egyelőre lakatosnak. De azzal biztatott. legyek türelemmel, hamarosan átszervezés lesz a technológián, ott majd csoportvezetői állást biztosít nekem. G 0 O © Mondom: — 'Azért csak visszavágyakozol, nem...? Nem szól, csak' a lejével inti, hegy nem. — Igaz is — mondom — gyáva voltál bizonyítani az igazadat. — Mindenki ismerte a bi- aonyítékaimat. Azt is tudták, hogy reggel hattól este tízig nem mozdultam a lerobbant gépek mellől, magam irányítottam a javítást. (A jegyzőkönyvben azonban az áll, hogy „akadályozta a termelést”.) — Beszéljünk másról... Hosszú időt töltöttem egy helyen. Ismerték képességeimet, mégis mikor beadtam a felmondásomat, rögtön kezembe kaptam a munkakönyvét. Egyetlen szóval sem tartóztattak. Mit tagadjam, rosszul esett. Valóban öregnek éreztem magam. Tudod, a taggyűlésen ezt a jelzőt is megkaptam ... Igen, negyvenhét éves vagyok. Mindenképp: öreg szaki ... o o © o — Ha így, utólag is belegondolok az egészbe, azt kell mondjam: jó vezető voltam... — Biztos vagy ebben? — Biztos — mondja. Mindent tud magáról, nekem nehéz dolgom van vele. Ha kételyei vannak, azt magával intézi el, rám nem bíz semmit, csak a következtetések levonását, s hogy néha tüzet adjak, ha kialszik a cigarettája, vagy újat vesz elő. — Sokan felkeresnek a régi munkatársak közül. Elmondják gondjaikat, örömeiket, azt is, mi történt az üzemből azóta, hogy eljöttem. , — Ebből tudod, hogy jó vezető voltál? — A „bukott főnököt” elkerülik, nem keresik... — Mégis, hogyan történt összefutásod a mérnökkel? — Előtted tisztázzam magam? — Mondjuk... — Jó... Már a „vfasgaelő- adással” kezdődött. Tudod, ez a mérnök megjátszotta mindenki előtt a műszaki zsenit. Bántotta a csőrünket a fölényeskedése, s mi néhányan, öreg szakik, elhatároztuk, hogy megrendezzük a mérnök úr „vizsgaelőadását”. A programos gépet „elrontottam”, meglazítottam benne egy kis csavart. Hívták a mérnököt nézze már meg, mi lehet a baj. Sokáig bíbelődött, mindennel próbálkozott, de a gép csak nem indult be. Akkor mentem oda én, hogy mi ez a csődület, miért nem dolgoznak, a lógásért nem jár lóvé. Ilyeneket mondtam. A mérnök akkor . már csupa olaj volt. Hadd próbálkozzam csak én, mondtam, s néhány perces vizsgálódás után megszorítottam az előzőleg kilazított csavarocskát. A masina természeteden beindult. A körben állók nevettek, a mérnök pedig szégyentől égő arccal kisíetett a műhelyből. Gyorsan híre ment az esetnek, s a mérnök nem fölényeskedett többé. Igen ám, de később, jó egy hét múltán, fülébe jutott, hogy kik, miért és hogyan szervezték számára ezt a „vizsga- előadást”. Csúnyán lerohant bennünket, art mondta ee-v. — Ha egeret tesz a köpenyem* zsebébe, magukkal együtt röhögök... Velem lehet tréfálni, csak a géppel és a termeléssel nem. Ha engem is megkérdeznek, akkor ebben a hónapban ne számítson prémiumra! És nem is kaptam. összerúgtuk a patkót egy fiatal munkásmő miatt is. Az aszonyka három napja hiányzott a munkából, nem jött dolgozni a többszöri „utolsó figyelmeztetés” ellenére sem. Elhagyta a férje, s napok óta egy másik férfival mulatozott Negyed nap aztán jött, de jóval műszakkezdés után. A mérnök küldte egyenesen a munkakönyvéért. „Maga ki van rúgva, érti?!” — így ordított a szerencsétlenre. Bementem a mérnökhöz. Velem is ordítani próbált, hogy nem enged a,műhelyből ezt és ezt csinálni. Én is megemeltem a hangomat. Tudja, mi lesz ebből a nőből, ha most az utcára kerül innét?. — kérdeztem kiábálva. A mérnök megmondta S altkor maga nyugodtan fog aludni? Mert én nem! Erre a mérnök nagy gúnyosan azt mondta,’ hogy márpedig itt az fog történni, amit ő akar. Hát nem fog az történni, mondtam én. Bementem az igazgatóhoz, s az asszonyka maradt. Nemsokára férjhez ment és vagy egy hete felhozta hozzám, ide a lakásomra, megmutatni a féléves kislányát. Ezek a dolgok szálkát hagytak a mérnökben. Kapva kapott az alkalmon, hogy offen- zívába lépjen, mikor aggályoskodásom után a gépek lerobbantak és a többletterv nem teljesülhetett. — Azok az aggályok alaposak voltak, később erre mások is rájöttek. — Nem érdekes többé. Itt $ó helyein vaiw— 0 0 O 0 — Üj helyemen már az első hónapban szép prémiumot adtak. Helyrebillent a lelki egyensúlyom. Most már nem érzem magam tehetetlennek. Bevallom, mikor annyira öreg szakinak tituláltak, kételkedtem a saját képességeimben. Azért is tettem próbára magam. Azért is nem haboztam, hogy újra kezembe vegyem a szerszámokat. Sima lakatosként is érzem a megbecsülést. S ez nagyon fontos, mert enélkül az embert nem fűti, nem hajtja semmi. Sokan eljárnak hozzám, a régi munkatársak. Ez jól esik. Még ajándékokat is hoztak utóbb. Várj csak, megmutatom. Felláll, kimegy a konyhába, s behoz egy csomagot. Nem nagy, akkora, hogy pont belefér három reszelőnyél gondosan egymás mellé helyezve. A csomagból kiszedi, sorban az asztalra rakja. A reszelőnyelek feketére vannak festve, s a végükön sárgaréz gyűrű csillog. A lakatosnak aranyat ér a reszelőnyél, azért hozták neki ajándékul, gondosan becsoma»BÍ- va, régi muntetá—i. 1
