Népújság, 1974. október (25. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-27 / 252. szám

9pK * vezeték Jakutföld olajához. (Foto: V. Reznyikovj Mi érdekli a francia Aforizmák újságolvasót? igy közvélemény-kutatás eredménye Franciaországban közvéle­mény-kutatást tartottak an­nak felmérésére, hogy mit Olvasnak a rendszeresen új­ságot olvasó franciák. A vá­laszokból az alábbi derült ki: Rovat A tenisz. újságoló. %-ban Helyi hírek 89 Vidéki hírek 86 Napi hírek 81 A paágai Belvederében nemrég mutatták be a Národ- ni Galerie tavalyi szerzemé­nyeit. Különböző korok, mű­fajok és képzőművészeti ágak alkotásait láthattuk. Jelentő­sen gazdagítja a galéria mo­dern művészeti gyűjtemé­nyét Pablo Picasso harminc lenyomata és akvarellje, amelyet D. H. Kahnweller adományozott a múzeumnak, ezenkívül pedig Oskar Ko­koschka és Käthe Kollwitz újabb rajzai is láthatók vol­tak. A modem cseh festők Születés-halál-házaa- ságkötés f05 Rádió- és televízió- műsor 59 Apróhirdetés 47 Politikai és általános gazdasági információk 46 Sport 41 Szabadidő-felhasználás 34 Folytatásos regény 33 Pénzügyi hírek 30 Mezőgazdasági hírek 22 Keresztrejtvény 17 Tőzsdei hírek 5 közül Mánes, Chitussi, Ma­rák, Alse, Purkyn és Sva- binsky képei kerültek a galé­ria tulajdonába. Gazdagodott a galéria keleti anyaga is: Szu Tung-po, Csüng Zsen, Kung Hszien és Csi Paj-si képeivel. A galéria új szerze­ményeit bemutató kiállítás az egyetemes képzőművészet olyan széles körét mutatta be, amely alkalmas volt az egyes művészi egyéniségekés alkotómódszerek összevetésé­re. Olyan nyilvánvalói A dol­gok azért mulandóak, hogy megtanítsanak bennünket arra, ne vegyük őket komo­lyan. Paul Claud et A civilizáció mítosszal kezdődik és kétségekkel vég­ződik. E. M. Ciora* Az öregedés akkor kezdő­dik, amikor már nem te­kintünk többé előre. Machiavelli Ha a barátainknál esik az eső, a mi lábunk is nedves lesz. Keleti mondás Az erdő orgona, amely gyökeret eresztett. Slawomir Wróblewski A házasság igazi alapja az állandó félreértés. Oscar Wilde Ha ugyanarra a szóra több jelzőt aggatsz, éppoly felesleges dolgot művelsz, mintha egy számlát több­ször is kifizetnél. Jean Paulhan A modernség sokaknál abban merül ki, hogy tud­ják azt, ami lesz, de nem tudják, ami van. Slawomir Wróblewski A Národni Galerie új kincsei A klasszikusok jelenléte MÁK AZ ÖTLET is felme­rült — nem is olyan régen —, hogy létre kellene hozni a klasszikusok boltját. Egy könyvüzletet Budapesten, s annak „mini-lerakatát” a na­gyobb vidéki városok egy- egy könyvesboltjában, ahol kizárólag klasszikus magyar műveket árusítanának. Meg­lehet, az ötletnek nem volt megfelelő kereskedelmi tar­talma és vonzása, azért nem valósult meg. Egy bolt, ahol csakis a klasszikusok műveit árusítják, nem számíthat idő­szakos rekordforgalomra, úgylehet még a könyvhetek idején sem. A klasszikusok után nem szokás idegesen futkosni, a klasszikusok nem máról holnapra jönnek di­vatba, a klasszikusok nem írnak „szenzációkat”; a klasszikusok vannak. Hol kaphatók, hol nem kaphatók. Többnyire kapha­tók, — mert azzal igazán nem lehet vádolni a felszabadulás utáni magyar könyvkiadást, hogy elhanyagolta volna a magyar klasszikusok művei­nek a kiadósát. Díszes soro­zatokban, iskolásoknak való szerényebb áron, kritikai ki­adásokban, olcsó kivitelben, merített drága papíron és igénytelen rotációson, sok tucat formában. így igaz. Miért, hogy sokan — köz­tük magunk is — hiányolják a klasszikusok állandó jelen­létét! Nem a hozzáférhetőséggel van a baj. Aki Petőfit, Jó­kait, Mikszáthot, Móriczot, Adyt, Mórát, Tömörkényt —, hogy ne is folytassuk a vég­telenné tágítható sort — akar olvasni, nem kell sokat fá­radoznia. Ha nincs meg az otthoni könyvespolcán, ha nem találja meg a legköze­lebbi könyvesboltban, esetleg antikváriumban, még mindig ott van a könyvtár. Vagy egy másik könyvtár. Előbb-utóbb meglelheti. S azon sem kötözködünk, hogy fellelhetők, hiszen a három évtized könyvkiadásá­nak az eredményei — ame­lyek egyébként hétről hétre kiegészülnek —, nem tűnnek el nyomtalanul. Tehát nem a könyvekkel, s nem a kiadás koncepciójával van a baj. Az igény növekedett. Elsősorban a könyvek ön­maguknak csinálták a propa­gandát. Önmaguknak. Azzal, hogy a felszabadulást követő esztendőkben a szó szoros ér­telmében vett legszélesebb tömegek számára váltak hoz­záférhetővé. Mintegy rene­szánsza támadt ezekben az években a magyar klassziku­soknak. Aki megélte, emlé­kezhetik rá, hogy városi sze­gényemberek, falusiak, akik számára korábban luxuscikk­nek számított a könyv, mi­lyen szomjúsággal vették a kezükbe Jókait, Mikszáthot, Móriczot, ismét rekesszük meg a sort. Lassan fel töltőd­tek a közkönyvtárak, s kelet­keztek az új könyvtárak ... A klasszikusok elterjedésé­hez hozzásegített az iskolai oktatás, a színház, a film, a rádió. (Egy adat az ötvenes évek elejéitől: amikor a külö­nös házasságot filmre vitték, az Üj Magyar Könyvkiadó negyvenezer — akkor rekord­nak számító — példányszám­ban adta ki a regényt, s az hetek alatt elfogyott a film premierie után.) KÉSŐBB, mint hatalmas agiitáeiós fórum, bekapcsoló­dott a kömyvpropagandába a televízió. A magyar klasszi­kus művekből készült feldol­gozások, adaptációk, különfé­le ismertető műsorok hatásá­ra megsokszorozódott az igény. A hatvanas évek köze­pén kezdték csak felmérni, hogy egy-egy televíziós köz­vetítés milyen hatalmas mér­tékben befolyásolja a kiadói tevékenységet. Új meg új ki­adásokat kellett előkészíteni a legnépszerűbb művekből. És mégsem mondhatjuk, hogy most már elég. Sőt, azt mondjuk: még mindig kevés. (Ismételjük: az igényekhez mérten.) Előfordul, hogy a könyvesboltokban hosszú hó­napokon át hiába keresünk népszerű klasszikusokat. El­fogytak. Esv-egy kiadás sok­szor a kiadó legmerészebb el­képzeléseit is túlszárnyal ia. (Az igaz, hogv.néba az ellen­kezője is előfordul: kiadnak egv klasszikus művet, s a . ke­reslet nem éri el a szokásos, vagy a várt mértéket. Ezt a „veszteséget” azonban bekal­kulálják a kiadók, mert a könyvniaenak is vannak sze­szélyei. Lemondóan raktá­rakba vitt könyvek egyezer csak „feltámadnak”: ezt minden kiadói szakember tudja) A TARSADALMT fejődés­nek olyan szakaszában va­gyunk. s közművelődési fel­adataink olyan roppant ha­gyok, hogy a nemzeti iroda­lom egyetlen értékes alkotá­sának jelenléte sem nélkü­lözhető. Méghozzá: állandó jelenléte. Könyvesboltokban, szakszervezeti és tanácsi könyvtárakban üzemi könyv­tárakban. Budapesti fényes könyvüzletekben és kisvá­rosok szerényebb könyves­boltjainak a polcain egy­aránt. Nem szeretnénk a ma- ximalizmus vétkébe esni, S ezért nem mondjuk, jó szív­vel nem is mondhatjuk, hogy mindig és mindenütt és pil­lanatnyi kihagyás nélkül, mert idilli állapot elképzel­hetetlen és alighanem feles­leges is. ■ ! Az állandó jelenlét a köny- nyű hozzáférhetőséget jelen­ti. Hogy ne legyen nehezen elérhető egyetlen magyar klasszikus sem. (Ne fordul­jon elő például olyan eset, hogy egy megyei könyvtári hálózatban ide-oda cirkulál- nak, egészen a ronggyá olva­sásig magyar költői és prózai művek, mert „nagy tételben”, azaz könyvtári tételben hosz- szabb időn át nem szerezhe­tők be.) Ne legyen átmeneti hiánycikk Mikszáth, vagy Jó­kai, Nagy Lajos, Szabó Pál, Veres Péter — ismét a név­sor zavaró bősége! — egyet­len könyve sem. A kiadói politikát nem kárhoztatjuk; mindent meg­tesz ennek érdekében. A könyvelosztás is igyekszik jól gazdálkodni a kiadott könyvekkel. „Felelőst” nem kereshetünk, szerencsére nincs, s nem is kutatható 3 „pozitív felelős” van Inkább: a felébredt olvasási kedv, a minőség iránti nagyobb igény, a múlt megismerésé­nek vágya, az igazi értékek becsülése. S a kiadói munkát, a könyvkereskedelmi tevékeny­séget ehhez a felemelt —. ön­magunk által f elemeit — igényhez kell igazítani. A le­hetőség szerint még többet, többször kiadni a magyar klasszikusokat, hogy az egész olvasó néphez szólhassanak. OLYAN FELELEM, hogy „raktárfölösleg”, — nem it' említhető együtt a klassziku­sok állandó jelenlétének szel­lemi hasznával. r. /. WWVAMA i Gyimesi Ferenc: Felségek hóban vei a fölhajtott gallért szorongatta az arcára. A kis vicinálisvonat nagy prüsz- köiéssel igyekezett előrefúrni magát a havas pályán. Zakatolt, dohogott, nyögött a szerelvény ele­jén a mozdony, mégiscsak lépés­ben haladt az emelkedőn. Tömör, fekete füstje, amelyben kavarogva repkedtek a szikrák, néhány mé­ternyire fölszánt a jajgató gőzzel, azután szétterült a késő délutáni égbolt alatt és elenyészett az apró szemű, sűrű havazásban. Sikítva fújt, fúj a szél a hegyek felől,- hordta a sínekre a havat, temette a kocsikat, a fuldokló kerekeket. Az ütközőkön, a kampókon, lép­csőkön is percről percre vastago­dott a hó, végtelenül szép, de zord és reménytelen volt ez a nagy, fe­hér ölelés. A befújt ablakok kö­zepén párás foltokat olvasztott a benti meleg és a hóesést néző utasok lehelete. A kerekek már nem is adtak hangot, a lassú gör- dülés zaja belefulladt a hóba. Bundába öltözött, kucsmás, hó­csizmás fiatal nő lépett ki az egyik fülkéből a folyosón ácsorgó utasok közé. Bőröndjét az ajtó mellé tette, azután odaállt az egyik üres ablakhoz, kesztyűs ke­zével tiszta foltot törölt magának az üvegen és kinézett a hófúvás­ba. Puha remegéssel döcögött to­vább a vonat, s erezne lehetett a mozdony erőlködését, A tempó lé­pésről lépésre lassult, egyik sür­gönypóznától a másikig már per­cek teltek el. A kis gép prüsz- kölése néhány pillanatra kétségbe­esetten fölcsapott, mintha az utol­só roham következne. Tompa zök­kenés követte az elszánt erőlkö- * dést. A szétfeszült ütközők fárad­tan egymáshoz ütődtek, a kocsi­kon végigremegett a mozdony egy helyben forgó kerekeinek haldokló csikorgása, azután egy pillanat alatt az is megszűnt és nem hal­latszott más, csak a gép kimerült, megadó lihegése. — Elakadtunk? — állt oda a nő mellé egy harminc év körüli férfi. Prémgalléros télikabát volt rajta, a lábén félcipő. Jobb ar­cán régi sebhely; valamilyen mű­tét, vagy baleset nyoma. Megpró­bált kilesni a nő mellett, közben megkockáztatta a további beszél­getést: — Pedig már nem lehet messze az állomás. — Talán két kilométernyire — szólt vissza barátságosan a nö. K int egy kalauz és néhány munkásember törtetett elő­re a mozdony felé. Közben a kis gép élesen, szaggatottan füttyö- gött. kérte a segítséget az állo­másból. A szél pedig tovább hord­ta a havat a sínekre és a vonat oldalára. A nő föl hajtotta • a gallérját, fogta a bőröndjét és elszántan ki­nyitotta az ajtót. — Begyalogol? — kérdezte cso­dálkozva a férfi. — Órákig tarthat, míg kiszaba­dítanak bennünket — felelte a nő. — Ha megengedi, magával me­gyek. A nő már az alsó lépcsőn állt, e ahogy visszafordult, tekintete megakadt a férfi félcipőjén. — Az országúton már lesznek nyomok, mert folyton járnak a vontatók. De addig térdig kellene járnia a hóban. — Nem számít, nem vagyok ké­nyes. A szél rögtön rájuk csapott és ízelítőül az arcukba vágott egy csomó szúrós havat. A férfi előre akart menni, de a nő megelőzte. — Én csizmában vagyok, majd csinálok nyomot. — Akkor legalább a bőröndjét hadd vigyem. A nő odaadta a bőröndöt, azu­tán elindult a vonat mellett. Hát­rakandikált; a süvítő szélben: — Vigyázzon, hogy mindig a nyomomba lépjen! Akkor már többen álltak a moz­dony körül. Hárman szénlapátok- kal próbálták szabaddá tenni a síneket, a többiek meg azon tana­kodtak, hogy hóeke nélkül aligha lehet kiszabadulni innen. A nő kikerülte őket, azután tovább ment, amerre a síneket sejtette. Valaki azt mondta a hátuk mö­gött: — Ennek a fiatalembernek sem szeretnék a zoknijában lenni. A szél oldalról vágta őket. Csi­korogva süppedt alattuk a hordott hó, s ahogyan emelték a lábukat, mintha füstöltek volna a lépéseik. Jó húsz percig tartott, míg elér­ték a síneket keresztező ország­utat. — Innen már könnyebb lesz — fújt nagyot a nő és vidáman be­ugrott egy széles keréknyomba. A férfi amennyire tudta, kiráz­ta cipőjéből a havat. Addig a nő háttal fordult a szélnek és egy helyben toporgott. Innen már egy­más mellett mentek tovább a pár­huzamos nyomban. A hófúvás nem gyengült, fejüket előre kel­lett szegniük, hogy az apró szemű hó ne. vágódjon a szemükbe. Né­hány lépés után megkérdezte a férfi: — Maga idevalósi? — Igen — szólt a nő a fölhaj­tott gallér mögül. — Könyvelő vagyok a szövetkezetben. — Én is jártam itt talán tizen­öt éve. Gyerekkoromban itt szok­tam nyaralni a rokonaimnál. — Most is hozzájuk mégy? — Oda. Holnap lesz az unoka- húgom esküvője. Kiabálva kellett beszélniük, mert a szél elkapta a hangjukat. Ruhájukat már egészen belepte a hó, s a keréknyomokat is kezdte befújni előttük. Nemsokára elértek a falu alatti réthez. Már erősen szürkült az égbolt, s falu felől átpislogott a hóesésen néhány utcai villanykör­te. A férfi körülnézett, mintha keresne valamit, azután megállt egy helyen. — Valahol itt állt régen egy te­rebélyes. öreg fű2fa ... — Két, vagy három éve kifor­di.otta egy erős vihar. — Nagyon kedves emlékem fű­ződött hozzá — mondta továbbin­dultában a férfi. — Gyermekko­romban sokat játszottunk alatta. Nagy gyerekcsapat gyűlt itt össze napról napra. Egyszer elhatároz­tuk, hogy királyt és királynét vá­lasztunk magunk közül. A király az lett volna, aki legmagasabbra mászik a fűzfára, a királynét pe­dig maga választhatja ki magá­nak. Pesti gyerek voltam, nem ér­tettem úgy a famászáshoz, mint a többiek, mégis nekivágtam. Nem is jutottam föl annyira, mint a pajtásaim, mégis én lettem a ki­rály. Mégpedig úgy, hogy egy ág leszakadt alattam és lezuhantam. Esés közben egy másik ág jó mé­lyen föl hasította az arcomat, de nem történt komolyabb bajom, A gyerekek ijedten körülállták és bajtársiasságból, meg hogy megvi­gasztaljanak, kikiáltottak kirá­lyukká. A szelnek dőlve taposták a havat a kitartó viharban. A férfi leveregette a gallérját, úgy be­szélt tovább: — Volt a gyerekek között egy nagyon szép kislány. Amikor lát­ta, hogy vérzik az arcom, gyorsan kibontotta a hajából széles fehér szalagját és azt szorongatta a se­bemre. Mondanom sem kell, hogy őt választottam királynénak, és azon a nyáron egymás mellett ül­tünk minden játék alkalmával a fűzfa alatti trónon. N em szólt a nő, csak a szeme mosolygott a behavazott kucsma és a fölhajtott gallár kö­zött. Visszaemlékezett a bevéré- zett felér szalagra. Nem rfterté ha­zavinni. Azt hazudta, hogy elvesz­tette a réten. Megállt a nő is, s mindkét keze­{

Next

/
Oldalképek
Tartalom