Népújság, 1974. október (25. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-20 / 246. szám

A^WWWWN NVVVVVVVMAAA/WW /VVV^MrVVWMAAM<l^MM^MAMM/^>VVAA^W^AAM^'V^AAAAAM‘WA^.V^MAM^v^AA^AAM^WMAAlW/^AA^A^A^^^VWAAM^M/^ \/VWVWWvVv'i ... ftogy egy Hentesüzlet kirakata és mondjuk egy képcsarnoké szolgálhatja-e egyformán az esztétikai nevelést? Arról van szó, hogy nem profán dolog-e a marhafartők és disznófejek világát, a zsír honát a vászonéval és az olajéval összevetni. A formák és színek világával. A művészet finom, méltóságteljes és halk léptű levegőjét szívni az egyik pillanatban, mig a másikban — ó, finnyás orrok! — a zsír és a füstöltcsülök szimatolása közben szólni az esztéti­kumról. De, hogy a profanitákbaE tovább menjek: nem képzelhető-e el, hogy egy hentesüzlet kirakata job­ban szolgálja az esztétikai nevelést, mint egy képüz­let nagy üvegablaka? Bizony eíképzetheto! Sí merésznek tűnő párhuzam ráadásul annak kapcsán jutott eszembe, hogy Egerben, a Rudnay-te- remben, nem messze egy minta-húsüzlettől, újabb és szép kiállítás bemutatására készülnek. Ki tudja, hányadikra, mióta létrejött ez a tereim Az egri fő­utcára is, szó szerint is a mellékutcákból vezet az út, a realitás és a szellem mellékutcáiból, ahol az emberek hentesüzletek előtt haladnak ed, térnek be oda vásárolni a test fenntartása és gyarapítása tár­gyában. Hogy onnan tovább haladjanak, s a főutcán immáron a szellem gyarapítására térjenek be vásá­rolni. Mind ® kettő üzlet, mind a két helyen árut adnak el, s legalább annyira kötelezően tisztességes dolog a karajok és combok, a szalonnák gusztusos tálalása, esztétikuma más szóval, mint már neves, '»agy még nem az festők, grafikusok, szobrászok műveit tálalni a vevőiknek. MM akarván végtére is mondani: hogy as észté- Äa, a szépség, az esztétikai nevelés, a szépség befo­gadására való felkészítés egységes egész, amelyet oeass lehet szétválasztani a tiszta, a gusztusos, a meg­hitt és előkelő művészetre és.a holmi hétköznapi, a mindennapi élethez hozzátartozó, holmi szükséges »nem szépségre"“. A maga nemében egy hentesüzlet kirakata — nem véletlen, hogy festők oly szívesen festették a gazdagon terített asztalok „esztétikáját” is ■— szép és megkapó, ízléses és ízlés-igényre nevelő Sebet, éppenúgy, mint ahogyan összedobált, igénytelené® méltatlan alkotásokból (?) álló képcsarnok-kirakat, as ízlés ücamítás irányába hathat A kirakatok esztétikája csak a felületes saerhíélő és a felületessen gondolkodó számára jelent más vi­lágot 6b más értékrendet is a szép megítélésében és a szépre való nevelésben. Ügy feltenni a kérdést ter­mészetesen oktalan és szándékoltan erőltetett lenne: ax Ermitázs, a Louvre szépsége a' szebb-e, mint egy jói megkomponált és hangulatában is korszerűen megvilágított passzázs? Am úgy feltenni a kérdést hogy a maga helyén és a cél elérése érdekében van-e arra szükség, hogy egy üzletsort éppen olyan gond­dal és hozzáértéssel, a szépre és a harmóniára való törekvéssel tervezzenek és valósítsanak meg, mint mondjuk egy képzőművészeti kiállítást —, csakis igen-nei lehet és kell válaszolnunk. Csak az első olvastán tűnik legalábbis megmosolyog- taténak, hogy a hentesüzlet kirakata, egy szépen el­rendezett park harmóniája valósággal kézen fogva vezeti el a szépségre így nevelődő embert mondjuk az egri Rudnay-terembe. Évekkel ezelőtt Párizsban, a Louvre tövében — nem véletlenül tehát — meg­csodáltam egy kesztyűsbolt hivalkodóan egyszerű ki­rakatát. A hatalmas kirakat vörös tapétás közepén egy fekete bársonypáma hevert, látszólag hanyagul odadobva. A párnán egy hófehér, hosszú szárú kesz­tyű pihent, mintha éppen most ejtette volna oda egy finomkodó, de kecses női kéz. Éz volt a kirakat. Ennyi volt a kirakat. A kesz­tyűskirakat. Tele lehetett volna zsúfolni az üzletben található áruk hekakombájával, bőrkesztűk és esté­lyi kesztyűk, téli kesztyűk és nyáriak, zöldek, kékek, feketék, fehérek... De a Louvre tövében? A kira­kat harmonizált még a környezetével is. Sok szó esik manapság, és _nagyon jó, hogy esik: az esztétikai nevelésről. Hol, hogyan kell elkezdeni, hol és hogyan folytatni, milyen eszközökkel és mi­lyen célokért? B sorokkal a vitákhoz hozzájárulni csak nagyon szerényen szerettem volna. Mindössze csak annyit akartam volna és mondtam is el," hogy a szép kategóriája nemcsak a képcsarnokban, a mú­zeumokban fogalmazható meg és lelhető íéL A Képzőművészeti Múzeum, vagy az egri Rud- nay - terem egyik, de nem egyetlen otthona a szépnek. Maga az élet a szép, s az életben a szépséget fel­kutatni, a feltalálás készségét ehhez kinevelni, — nagyon hálás és" nem is kis feladat. Jutott mindez eszembe, ó micsoda profánság, egy gusztusos sertésfej rózsás cimpáit figyelve e hentes­üzlet kirakatában. i. h o e sä ö I ÖS ü o FARKAS ANDRÁS: N em. saeretem a műhely« ben a csendet Olyan, kihaltnak tűnik minden. Itt akkor van igazán élet, ami­kor valamennyi gép zúg, mo­rog, sivít, a vas nyög a vídiáfc alatt — az igen! Most is csend van. A nap­palos siktának vége, itt van­nak hiánytalanul a délutánét, váltók, a gépeik mégis állnak A fáradtak és a frissek a gépsorok között szoronganak, összekeveredve az olajfol­tos, az új és ki fakult barna meg kék munkásruhák. A felülvilágítót; ablakokon be­vág a nap, sugárkévéi kékes- szürkék a felszálló cigaretta- füstben. A műhely egyik sarkában áll a főnök üvegketrece. Az emberek arrafelé pislognak, közben egymással diskúrál- nak, sustorognak, morognak. — Már megint a gyűlés.«, — mondja valaki.-— Ha elhúzódik, mtet a múltkor, kihűl a bablevesem — rázza fejét cöcoögve egy másak. — Legalább valami pia lenne, bánná a fene — hah, latszik oldalról, — Ugyan most mivel szé­dítenek ...?! — tudakolja egy dörmögő hang, — A szokásos hegyibe- széd... Még tart a helyezkedés. Akik legelői állnak, azért ügyeskednék, hogy hátrább kerülhessenek. Az a legjobb: elvegyülni a sűrűben, észre­vétlenné lenni egy széles hát fedezéke mögött. Mint min­dig, most is az otromba ka­russzel-eszterga körül leg­élénkebb a tolongás. A monstrum takarásában meg­húzódva, bizonyos szögből nézve, nem láthatják az em­bert. * ’tárul az üvegketrec aj- ' * taja, s nagy paksamé- tával a kezében, kilép az emberek elé a főnök. Lassan halkul a mormogás. Egy erős torokköszörülés figyelmezte­tésül azoknak, akik pissze­géssel próbálják megnyújtaní a zajt. És kezdődik a gyűlés. Első napirend: a balesetek alaku­lása. Nem a gyakoriság a probléma, hanem a súlyos­ság. N. tmk-s éjszakai mű­szakban lehevert az öltöző­ben egy lócára, elaludt, a ló­cáról leesett és két bordája eltörött. Z. régi forgácsoló, le­vette gépéről a védőhálót — súlyos csonkulás. Hosszú perceken át záporoznak az elrettentő példák. Az is meg­tudja, aki eddig nem tudta, hogy olajra lépni nem taná­csos, hogy a védőszemüveg a szemre való, a kalapács üt és az áram is üt, agyonüt, nem­csak Sikta után Valaki papírral aőrög se# egyik szögletben,; 6 aztán ko­mótosan bicskázni kezdi a szalonnát kenyérrel, papri­kával. Egy szőke fürtű le­gény a gyalugépnek támasz­kodva beletemetkezik egy sárga borítólapoB könyvbe. „Szovjet krimi — konstatál­ják suttogva szomszédai. — Bokszer tölgyfalevéllel..." A karusszel védelmében mu­latságos grimaszokat küld a főnöknek egy széles állkap- esú szaki, s mutatványaiban az sem zavarja, hogy azokat a grimaszokat a főnök nem látja. Rögtön követője is akad egy szeplős arcú, tűzvö- rös hajú suhanc személyé­ben. Meghúzza az orrát, ki­ereszti lapátos nyelvét, majd összecsippentett két ujjával a torkának bőrét rántja meg, s a nyelvlapátja eltűnik. Ezt a mutatványt többször ismét­li. Másik figurát is megpró­bál: bal keze hüvelyk- ée mutatóujjával erősen lehúz­za alsó szemhéjait, jobb keze mutatóujjával pedig alulról felpöcköli az orrát és így körbe forog, hadd lássák a torz pofát többen is. A körü­lötte állók pukkadoznak, szájukra szorítják tenyerü­ket, nehogy kibuggyanjon belőlük a hangos röhögés. „Felháborító!!” —- ötlik fel bennem a bosszankodás egy pillanatra. S rögtön megszól lal bennem egy másik hang: „No, no, fiú! Te sem vagy különb. Húsz perce nem csi­nálsz mást, csak azt lesed, mit csinálnak a többiek., 11 jabb napirendi pont kö­^ vetkezik. Abba marad a kuncogás, a krimiolvasás, szalonnafalás. grimaszkodás. Mindenki érdeklődéssel fi­gyel a főnök szavaira. A munkahelyi fegyelemről be­szél. Egyesek, ahelyett, hogy komolyan dolgoznának, ko- molytalahkodással töltik a drága munkaidőt. Például mit csinált L.?! Becsempé­szett a műhelybe, egy fekete macskát, hogy megtréfálja idősebb szaktársát, a babonás ember hírében álló ö. tar­goncást. Alkalmas pillanat­ban a targonca előtt eleresz­tette a fekete macskát én ö. bácsi járművével aa egyik gyalugépnek szaladt Szeren­csétlenebbül is elsülhetett \*olna ez a hülye tréfa A példázat után pillanatnyi «send. Aztán szinte elemi erővel tör ki mindenkiből a röhögés. Azok röhögnek a legjobban, akik az előbb a vörös fejű suhanc produk­cióinál alig bírták visszar- gyűrni magukba féktelen jó­lsed vüket Utoljára a késések kerül­nek terítékre. A főnök előbb csak általánosságban beszél, de mikor látja, hogy ezzel nem hatja meg a lelkeket, konkrét példákat sorol. Egy­más után kapják a ledoron- golást a megnevezettek. A miértekre hebegés-habogás, ' dünnyögés-dadogás a válasz. Bátrabban szólnak azok, akik munkásvonattal járnak mun­kahelyükre. — A vasút a hibás a késé­sekért. Beteg mozdonyokat adnak a szerelvényekhez, ezeket egy-egy erősebb fű­szál is megállítja. Nem be­szélve arról, hogy mi törté­nik akkor, ha erős szembe­szél fúj! — Nem jő ez így, nem jó — morfondírozik a főnök. — Legalább két * beteg mozdonyt adjanak a vonat­hoz. Egyik húz, a másik tol — hangzik el égy javaslat. — Intézkedni fogunk -— zárja le a témát a főnök. Csend telepszik a műhely­re. Már mindenki unja a gyűlést, azt várják, legyen vége. — A felvetett problémákat mindenki hallotta, ugye? — néz az emberekre a főnök. — Tessék, emberek, mit taná­csolnak arra, hogy az ilyen Ügyek ne hátráltassák a ter­melőmunkát? Várojp a ja­vaslataikat . , „ M ég nagyobb csend. A nappalosok közül egyik-másik fáradtabb mun­kás szélesre tátott szájjal ásítozik. Valakit lökdösnek a marógép mögött: „Ne hor­kolj, hé, ébresztő!!!” — sut­togják az alvó ember fülébe. Különben, ahogy körbe néze­getek, senki nem jelentkezik szólásra, senkinek sincs ja­vaslata. — Hát, ha nincs javaslat, én a magam részéről a mai gyűlést befejezem — fogja marokra paksaméíáját a fő­nök. Se egy pillanat a* att válto­zik a kép. Megélénkül, felele­venedik a műhely. Az embe­rek csoportokba verődve, egymást túllicitálva a hang­erőben. izgatottan gesztiku­lálva mind azt tárgyalják: mit kellett volna elmonda­ni a gyűlésen öt perccel az­előtt ... Pataki ösaső Négysorosok Fény lobog itt leá. Hogy belelássam Égi szalonnám És kicsi nyársam. n. Nékem a dallam Most csak a reggel, Pántlika-széllel, Lombseresekkel. HL Mint a dió bél Színe, a bére, Balga hasonlat: — Féljek-e tóiéi rv. Bég, telebögí Szarvas a BQkkót, Válasza jón»«, idt kihűlt köd Sóhajom effit® telki nyögésnek — Húznak-e álmok* Hátha lekésnek* VI Kellene több ást Mondom a borra, Bár ez a jókedv. Görbe, ba csorba. vn, ötvenöt évem Víg egyedüllét, Némi szemérem, S mintha örülnék, vnx, Fbre-gnbár* Semmi a gondom, Más, ami .kínoz, Majdnem agyomoyom. "SZOLNOKI ANDRÄS: Naplemente MegöszűI majd a haj amilyen sötét volt olyan fehér lesz, megőszül a lélek közelit az öregség1 és te érzed, érzed, hogy kopnak a színek a nyári egekről Megitatod a szemed hajnalhasadással naplementével, hogy örökké lássad amitől megválni kevés tán egy élet: a tűnő szivárványt elfutó reményed. Régi naplementék emléke ringat öreg, hajnali fényárban üsző anyafölded távola megközelít, és úgy zsugorodik benned Össze a lélek, mint az e Lfeledt név. / 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom