Népújság, 1974. június (25. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-23 / 145. szám

Nemeskürty István könyvéről

A* ünnepi könyvhétín megjelent művek hosszú só- iából méltán kelthette fel a népünk története Iránt érdeklődő olvasók figyelmét Nemeskürty István újabb kötete. A szerző krónikának nevezi müvét, s joggal: az események szoros kronológiai rendjét betartva, színesen, érzékletesen beszéli el az 1542—1552 közötti évtized történetét. Ez az „elfelejtett évtized” az 1552-es egri vár- védelemmel ér véget, ezért a vár ostromának előzményeiről, az országos és az európai politika összefüggéseiről rajzolt kép Eger múltja miatt is figyelmet érdemel megyénkben.

Nemeskürty a magyar és a külföldi szakirodalom alapos ismeretében mutatja be azt az utat, ami Buda 1541. évi török kézre jutásától az egri várostromig vezetett. Ez az út a török győzelmek útja, melynek során a legfontosabb közép-magyarországi városok (Pécs, Esztergom, Székesfehérvár, Visegrád, Hatvan, Nógrád stb.) a félhold uralma alá kerülnek.

A sok dicső napot megélt Mátyás-kori Magyarország ekkor hull szét teljesen, a középkori magyar álam ekkor lép véglegesen a hanyatlás útjára.

A szerző azonban nem elégszik meg a jelenségek felvázolásával, a tünetek bemutatásával; könyvének egyik nagy érdeme a kérdés- feltevés: vajon szükségszerű volt-e avagy elkerülhető lett volna a pusztulás? Vajon elgendő-e a csapás okaiként a török túlerőre, s a Habsburgok tehetetlenségére hivatkozni? Vajon a külpolitikai helyzet kielégítően megmagyarázza-e országunk belső viszonyainak alakulását?

Nemeskürty a történeti oknyomozás módszerével közelít a XVI. század vérrel és harccal, reneszánsz hedoniz- mussal és diplomáciai manőverekkel teli világához, s a tények gondos számbavétele után vonja le a következtetést: az önző Habsburg - politika és a török túlerő harapófogójába került Magyarország sokkal nagyobb sikerrel védte önállóságát, ha csak valamelyes mértékben

is létrejött a nemzeti össze- fogás, ha az uralkodó osztály ellentétes érdekű csoportjait, családjait és a népi- végvári harcosokat a közös érdek azonos célra mozgósítani tudta. Ez történt például Lippa várának a töröktől való visszafoglalásakor (1551. november 13.) és Eger védelmekor is. Ezek XVI. századi történelmünk ritka pillanatai voltak!

A nemzeti összefogás hiánya Fráter György meggyilkolása után tragédiához vezetett: az 1552-es várháborúk során egész sereg magyar végvár jutott török kézre (Temesvár, Szolnok, Drégely stb.). A két nagyhatalom közt őrlődő ország pusztulásában nem kis mértértben játszott közre politikai vezet*'-étegünk feleiótlensege is; a szerző szavaival; „Bármenynyire hálásabb feladat lenne török kardok sebezte vérző homlokunkat vádlólag a hűt- let Nyugat felé tárva, öklünket az ég felé rázni, s minden tragédiánkat a balsorsra hárítani: jobb higgadtan szembenézni a tényekkel és megállapítani, hogy a magyar uralkodó osztály, mint 1526 óta mindig, most is képtelen az ország sorsát a reális lehetőségekhez szabva irányítani. S mint már any- nyiszor mondottuk: ez az igazi tragédia."

Tény, hogy Mohács után még bőven lett volna alkalom zilált belpolitikai viszonyaink rendezésére, az erők összefogására, s a perzsa háborúban lekötött oszmán hódító hátbatámadására. A magyar érdekeket szem előtt tartó központosító erő híján azonban nem lehetett a patriotizmusban rejlő erőket az ország közjavára fordítani, s az erők szétforgácsolása 150 évre megpecsételte sorsunkat.

Nemeskürty könyvének vannak vitatható részmegái- lapításai, további — főként levéltári — kutatást igénylő részletei; kérdésfelvetése azonban mindenképpen jogos, az általa sugallt mondanivaló méltán kelthet figyelmet a történelmünk iráni érdeklődő olvasókban.

BITSKEY ISTVÁN

Amatőr tudósok bemutatkozása

Napjainkban a tudományos kutatás terén is vannak professzionisták és műkedvelők. A „profik" laboratóriumokban és csilla '^vizsgálókban kutatnak. A műkedvelők számára a tudományos munka pihenést és szórakozást jelent. Számukra az utca is kutatólaboratórium, A Porte de Versailles-i Kiállítása területen tekinthették meg a látogatók a műkedvelő tudósok kiállítását.

Európában ez volt az első effajta kiállítás. Tizenhét ország műkedvelő tudósokat tömörítő egyesülete és számos egyesületen kívüli kutató mutatta be alkotásait ezen. az eredeti kiállításon.

A kiállító amatőr tudósok is leginkább fiatalok, bár - nem annyira az életkor a döntő kritérium ezen a téren, mint inkább az anyagi helyzet, mivel a tudományos kutatás elég költséges szórakozás.

A kiállítás leglátogatottabb részlege az a mini-planetárium volt, ahol meg lehetett figyelni a bolygók forgását és keringését.

A saját készítésű rádió- és televízió-vevőkészülékek részlege sem volt kevésbé szórakoztató: a rádiókészülékek sok ezer kilométernyi távolságról közvetítettek magánműsorokat, a televízió képernyőjén pedig amatőr „közvetítőkocsiról" felveti párizsi utcarészletek gyönyörködtették a látogatókat

Az állatvilág szerelmesei megcsodálhatták a szebbnél szebb lepkék fejlődését és elgyönyörködhettek a tengervízzel telt akváriumok fantasztikus színű és formájú halaiban.

Irószemme! 1973

Riportok, beszélgetések, vallomások

Nem lehetett könnyű dolga Nemes Györgynek, amikor az antológia szerkesztésére vállalkozott, mert sok száz riportból, útirajzból kellett válogatnia, hogy összeálljon egy olyan könyv, ami kissé szerelmes földrajz is, vallomás is az édes hazáról.

Huszonhét író, riporter mondja el igazát az országról, Pécstől Nagyrédéig, Ger- j éntől Debrecenig. Zord hegyek, omló múlt, születő városok, gondosan megművelt földek, épülő gyárak világa ez, nyugtalan, tettrekész emberekkel, tudósokkal, önfeledt gyermekekkel, szelíd édesanyákkal és kucorgó férjekkel, akik új otthonaikban is munkáik fölé hajolnak, mert még valamit tenni kellene a családért. Fiatalok és öregek jelennek meg a lapokon, a megyei párt első titkára, aki állandó harcban áll a kispolgári zsárnokokkal, meghunyászkodó és ostoba bürokratákkal, a tehetetlenséggel és mellébeszeléssel, a puritán gyárigazgató, aki Küzép-Európa legnagyobb vegyigyárát építi (Olefin), a salgótarjáni csőszerelő (Portré, nagyító nélkül), aki félig gyógyultan Is bejár a gyárba, mert nem tud meglenni munka nélkül, „tud mindenről, de más dolog dolgozni”, — mondja magyarázatként. Vannak alföldi álmodozók f.4lom az Alföldről), ők a hajdúsági erdőtelepítők. Felszámolták a kacsaúsztató falusi tavakat és a szikes földekre lakótelepeket, hí l- végl üdülőket, sportpályákat, erdőket varázsoltak.. Hadarna Erzsébet Tigyi Józsefről, az Európa-szerte ismert biofizikusról, kutatóról, egyetemi tanárról, rektorról Ír, aki tudománya igazsága mellett abban hisz, hogy Pécs egyszer Magyarország Ox- fordja lesz. Stockholmban és Cambvidge-ben tart előadásokat, de reggel maga vásárolná a tejboltban a tejet és kiflit, Még nincs 50 éves, de legnagyobb fájdalma, hogy a medikák „kezicsókolommal”

köszönnek neki. B-rkovtts György vállalkozó szellemű fiatalokról ír, akik a pályakezdés és a pénz bűvöletében élnek, 40 eéer forintos havi jövedelemről álmodnak és a maszekségről, de akiknek egyikét a felesége nem engedi magánvállalkozásokba keveredni: „mert mi munkások vagyunk. A munkásra másképp néznek.” (Vállalkozó szellem)Az örömok mellett gondjaink is vannak, és ezek az életformák vállasából szá. maznak. Gerjenben a fiata lók már nem tudjak mi • répasara bolás, kaszakalapá lás, kézi aratás. Nagyrétjén egy éjszaka (Hegyen-völgyön lakodalom) nyolcvanhatezer forintot dobnak össze a vendégek a menyasszonytáncra.

Bor Ambrus a lakótelepi életlormáról ír (Lakótelepi ember), emberekről, akik némán babrálnak a kapu alatt a levélszekrényeken és este odaülnek a társadalomformáló készülék elé, „besugároztalak magukat másnapra”. Vannak oktatási é« művelődési gondjaink. (Tamás István: Angyalföldi beszélgetés). A Hajógyárban a munkások fele nem végezte el az általános iskolát, de a gyerekek is abbahagyják a tanulást, mert unják a lexikális adatokat. Várják a művelt népművelőket, akiket egyetemeinken és főiskoláinkon képezünk ki. „Csak egyet is látnánk közülük a gyárakban! Intézetekben, könyvtárakban, tanácsoknál ücsörögnek” — mondja Andrási László, a gyár párttitkára.

A riportok minőségét, meg- frtságát, témagazdagságát figyelve nem lehet értékrendet felállítani, mert ezt a jószemű szerkesztő elvégezte. Izgalmas könyv ez a hazai tükör, afféle „érzelmes utazás” az ország, a föld és emberek körül. így éltünk 1973- ban, örömök és gondok között. Mint mindig. (Kossuth Könyvkiadó.)

ÉBERGENYI TIBOR

A

libapásztorkodást én nagyon szerettem. Hajnalban keltett nagyanyám, kezembe nyomta a kenyeret, már mehettem is. Elől szaladtak libáim.

Jártunk sokfelé, leginkább a Gödrök-közbe. Ott volt a legjobb. Lányok is őriztek libákat. A vályogvető gödrökben állt a víz, fü- rödhettünk eleget Böskéék nem mertek belejönni.

Böske nagylány volt, a nagymamája libáit őrizte. Nem akart velem játszani. Hányszor elgondoltam, megfogdosom a vízben, de nem jött.

Futotta az időnkből, a lányok dalolgattak, mi meg bigéztünk. Amikor a cigánytemetőben árnyékok nőttek, elindultál: a libák, egymás után, sorjában mentek, maguktól hazataláltak.

Máskor tarlóra jártunk. Gyorsan telerakták begyüket a patyik. Szedegettünk, estig sok csomót gyűjtöttünk össze. Néha kijött a nagyanyám, a csomókat egymáshoz kötöttük és hazavonszoltuk a küszöbünkig.

Böskéék szemben laktak velünk. Megkérdeztem;

— Van már udvarlód?

— Van.

— Nekem is van szeretőm — hazudtam mérgemben.

— Kicsoda?

— Nem mondom meg Kettesben legeltettünk. Feküdtünk a temető árkában, megfony- nyadtak már a fűvek.

— Jössz fürödni? — kérdeztem reménykedve. — Jössz?

— Nem megyek.

— Szégyellős vagy? Láttalak már rulia nélkül.

Sz. Lukács Imre:

MCifatámm

' : • • ■■■ •' i -KI.&

ÁLEGE LÓ

— Mikor? — pirult el nyakáig. — Na, mikor?

— Láttalak.

— Hazudsz.

M

egsértődtem, nem szóltam hozzá. Közeledett az este, elszaladtam a G er óék kertjéhez. A drótkerítés sarkánál szétnéztem, nem jött senki. Ismertem a dörgést, a lyukon bebújtam, teleszedtem ingem derekát almával Kell? Adok.

Megettük az almát. Boldogan ültem Böske mellett, térden felül csúszott a ruhája Másnap messzire mentünk a Nagy úton, egészen a Kiserdő széléig. Amikor meleg lett, a fák alá hajtottuk a libákat.

— Csináljunk házat — mondta a lány.

—• Minek nekünk a ház?

— KelL Más nem jöhet oda — Senki? — kíváncsiskodtam csillogó szemmel.

— Csak mi ketten.

• — Jó, akkor csináljunk.

Gallyakkal, levelekkel körülkerítettük a fákat. Lefeküdtünk és néztük a kocsiutat. Lassú szekerek hordták a kévéket. Később vonat jött, nagyot fütyült az őrház előtt, döcögött az állomáshoz.

— Siklassuk ki — mondtam nagyképűen.

— Azt nem lehet.

— Lehet, majd meglátod.

— Elvitt a vonat,

— Miféle vonat?

— A teher.

L

áttam, a verés ed marad. Nagyapám kint hált a földön, nagyanyám meg sohasem ütött. Ezt

mondta:

— Máskor jobban vigyázz; sántít egy libánk!

Reggel hiába vártam Böskét,

nem jött. Készültem a leszámolásra. Délben hazahajtottam, akkor találkoztunk.

— Hát te, megkerültél? — kérdezte gúnyosan.

— Láthatod, vagy nincs szemed? — Maradt a hátadon bőr? Arcába nevettem. Felhajtottam az ingemet, hadd fusson ki a szeme.

— KJ 6e kaptál?

— Engem nem verhet meg senki — mondtam határozottan.

— Nagyapád se?

— Az se.

A lány csak pislogott. Éreztem,

elérkezett a nagy pillanat, amikor döntő fölényben vagyok.

— Téged is megvédelek.

— Jó — bólintott.

Leültünk a házuk előtt. Japán akác száradt ablakuknál, árnyékot se vetett. Boldog voltam.

— Fürdessz velem? — kérdeztem izgatottan, magam előtt láttam combjatövét, ahogy az olcsó ruhából ritkán elősütött —, megfürdöl?

— Meg.

— Holnap?

—Nem, holnap nem.

— Hát akkor?

V

állát rándította. Megzavart egészen. Nem értettem, ránéztem hát haragosan.

— Reggel eladtuk a libákat — kacagott.

S beugrott a kapun. Még láthattam, szamárfüleket mutogatott.

■ - -- ' ---- ---....................... .............. ..... ........ ...... - . -.......(- - | i‘ ' - -r - i -.rí I~i||-| ,-ii 11 \

— Ugye lehet.

— Fogadunk?

Munkához láttám, köveket, kavicsokat szedtem, a sínekre raktam szaporán. Böske az őrházat ügyelte, meg ne zavarj anaK épületes igyekezetemben.

A vonat tolatott visszafelé Az erdőből néztük.

— Nem félsz? — kérdezte közelebb bújva és kicsit talán remegett a hangja.

— Mitől?

— Megvernek, ha megtudják.

— Nem félek senkitől —• hŐ6- ködtem legény esen. — Nem én.

— És ha kisiklik?

— Elszaladunk.

Nem kellett lépkednünk se. A kövek porrá mentek, legumltak , a sínekről. Csalódottan álltam az erdő szélén, a lány kinevetett

— Mondtam ugye, kisokos.

Rossz napom volt Estig alig

szóltam.

Végére jártunk a nyárnak. Böske ritkán hajtott legeltetni, olyan - kor a vízbe igazán szerettem volna becsalogatni. Elgondoltam mindenfélét, mégse sikerült.

K

edvező szerencsére vártam, hogy hősiességemmel megnyerjem a szívét. A lóger közelében legeltettünk, a sínek mellett. Nem engedték tovább a tehervonatiét ott füttyögetett előttünk.

— Téged vár — nevetett r ma —, szedjem a kavicsol?

— Jobbat nem tudsz?

— Nézzük meg, mit visz!

V hátsó vagonokban deszkák so- :oztak.

— Micsoda nyúlketrec lehetne

fn 'kból — mondtam— Nincs is nyulact.

— ősszel kapok — hazudtam hireskedve.

— Ez ám nem alma.

— Azt hiszed, nem merem levenni”

— Azt

Több se kellett nekem, felmásztam a nyitott vagonba, huzigáltam a deszkát. A vonat elindult

— Ugorj le!

— Nem tudok — gyámoltala- nodtam el. — A libákat hajtsd haza!

Egyre gyorsult a vonat. Vártam.

„Az állomáson megáll — jutott eszembe. — Akkor aztán jöhetnek utánam”.

Lelapultam a deszkákra. Nem fékezett a vonat, átrobogott a falun.

„Kellett nekem deszka, meg hősködés — gondoltam pityeregve —, de Bö&kének is adok, ha egyszer lekerülök innen.”

Futott a vonat. Kattogása félelmetes«« vált

„A legjobb gyerek én leszek, csak hazajussak valahogy — ío- gadkoztam gondolatban. — Nagyapámnak Böske biztosan elárult, szétveri rajtam a vízhúzó kötelet.”

A szomszéd faluig utaztam. Sötétedett. Lassult a vonat, leugrottam, visszafordultam a sínek mellett. Féltem. Futottam. Ha elfáradtam a szaladásban, lépegettem és nangosan fütyültem, ne hlgvjék, hogy elgyávultam.. Éjfélre értem haza. Égett a lámpa.

— Hol csavarogtál, isten átka? — kérdezte nagyanyám panaszosam. — A pokolban?

KISS ATTILA RAJZA