Népújság, 1974. június (25. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-02 / 127. szám

Az ismeretien isten Vas István tanulmányai VISEGRÁDI ESTÉK Féja Géza Görgey-regénye A Szépirodalmi Könyv* kiadó jelentette meg Vas István több, mint ezer- kétszáz oldalas tanulmány- kötetét. Az egy begyűjtött kri­tikai írások 1934-től 1973*ig terjedő ívet rajzolnak le. ez a válogatás nagyjából-egészé- ből összefoglalása annak a tudományos-kritikai mun­kának, amelyet Vas István a magyarj Irodalom és a ma­gas rangú Irodalmi közgon­dolkodás érdekében kifejtett. Vas István joggal állít­ja, hogy a kritika művészet. Még akkor is az, ha a véle­ménymondás akár egy mű­ről, akár egy íróról sohasem teljesen objektív, sohasem le­het befejezett, mert a mű és alkotója a megjelenés pilla­natában más fénytörést; mu­tat, mint később, amikor a kor és az emberek változá­sa, váltásai után űjraolvas- suk őket Ml hát a mérce, hol van az a bizonyos pont, amikor még hitele lehet vé­leményűnknek, elfogadhat­ják ítéletünket, mert a mű­ről és az emberről, az al­kotóról készült félfogásun- kat — próba alá bocsátva — az idő vagy az élet igazolta? Nem könnyű a válasz, fő­képp. ha az emberi leltóis- meret érzékeny mérlegén rakjuk serpenyőbe a kritikát, az ítéletet és a másikba a művet, az embert, a jellemet, az erkölcsi egységet, amelyet egy zárt és határozott, ön­törvényű egyéniség képvisel­het. A kötetben megjelenő másfél száz körüli írás gaz­dagon jellemzi és jeleníti meg Vas Istvánt, a gondolko­dót, az ítélkezőt, azt, aki az ítéletmondást művészet­nek nevezi. Ezzel az állítás­sal már azt is eldöntöttnek kell tekintenünk, hogy az ítéletmondáshoz nem elegen­dő egy bizonyos szakmai fel- készültség, egy bizonyos né­zőpont elfoglalása, mint va­lami . hadállás birtoklása, gfionmn kényelmes helyzet­ből, viszonlag jó szerkesztett fegyverekkel lehet lőni a ki­állított tárgyakra, müvekre, egyéniségekre. Kell ehhez a kritikai művészethez világné­zet is ami ezzel együtt jár­ni köteles, hit is, abban, amit csinálok és talán a legfon­tosabb, amitől az ítéletmon­dás és a kritika művészet­té alakul, az a készség, az a megsejtése a lényegnek, az a bizonyos visszaérzése a műben rejlő varázslatnak, amiért a művet világra hoz­za irója-alkotója-megálmodó- ja. Ez a jobb híján intuíció­nak nevezett készség, eliga­zítás adja a savát-borsát an­nak a munkának, a művé­szi értékelésnek, amelyre a kritikus, a kritikus-művész életét, meggyőződését teszi rá, amire szavainak hitelét alapítja. Ezt a kritikus-művészt nem igazítja, különösebben nem is lelkesíti, hogy az időköz­ben elfutott csaknem negy­ven év mit változtatott az ál­talános felfogáson, hogyan rostálták meg ítélkezéseit, kell-e valamit is szégyenle- nie azokból, amiket annak idején, vagy altár csak egy évvel ezelőtt is kimondott, leírt, vagy kimondani, leírni elmulasztott. Alkotott, szaba­don, saját lelkiismerete sze­rint véleményeket, ítéleteket, hogy használhasson. A kötet eímadó tanulmá­nya nem véletlenül áll Vas István góndolatrendszerének a tengelyében. Elhisszük ne­ki, hogy ezt a tanulmányt, ezt a gondolatsort a cím­adással is azért hangsúlyoz­ta ennyire és így, mert hasz­nálni akart azoknak, akik divatból vagy egyéb betegsé­gek folytán összetévesztik a szellem szolgálatát, az alko­tás téveszthetetlen gyönyö­rűségét az önérdekkel, múló szeszélyekkel, talmi ragyo­gással vagy gyorsán hamva­dé dicsfényekkel. A kötet gazdagságát és időállóságát semmi nem bi­zonyítja jobban, mint az a tény, hogy a Németh László­ról szóló irás 1936-ból kelte­zett és ma is eleven, ma is érvényes megállapításokat tartalmaz az akkori Németh Lászlóról. Pedig ma már tudjuk, hogy a történelmi formáló erő mindkét em­bert, a bírálót és a megbí- ráltat egyaránt a kor és az elismerés magasságaiba emelte. Lehet Vas István vélemé­nyeivel vitázni, egyet nem érteni, vagy helyeslőleg rá­bólintani — ehhez kinek-ki- nek joga van. Egy azonban bizonyos! Akár Bartókról, tragédiájáról, akár Kosztolá­nyiról, Babits véleményéről Vörösmartyról, akár Horati­us Coster-ről ír, mond véle­ményt, akár Villont adja a kezünkbe, akár Goethét, akár Kavafisz modernségét bi­zonygatja, akár Rákóczi em­lékiratairól ejt szót, vagy a kortársakat igyekszik eliga­zítani értékes munkájukban, vagy világnézetet tár fel és indokol, beleágyazrva mindig a mondanivalót a folyamat­ba, amelyből a tárgy és hang vétetik, érvényesül Vas Ist­ván, a gondolkodó, a mű­vész, a szó és a szellemiség művészének akarata. FARKAS ANDRAS A Görgéy-kéídés körül? viták máig sem zárul­tak le, a történettudomány művelői máig sem zárhatták le a világosi fegyverletéte­lért felelősnek tartott egyko­ri hadvezér alakj_a-személyi­sége körüli polémiát. Nyil­ván ez is serkentette és ser­kenti irodalmunk eddig is intenzív érdeklődését a sok izgalmas titkot sejtető prob­léma iránt. És okkal, mert — Féja Géza új regénye a példa rá — még mindig van lehetőség a téma újszerű megközelítésére — éspedig nem is kevés szépírói ered­ménnyel. .. A regény megírásakor Fá­ját láthatóan nem az a cél vezette, hogy mintegy az ed­digiekkel ellentétben most egy pozitív Görgey-képet rajzoljon, hancu. az, hogy felmutassa im önmagával, cselekedeteivel-lettéivel szá­mot tevő embert, aki újra és újra felidézi a múlt, szabad­ságharcos múltja eseményeit s ily módon — az események újra való megele venítesé v el — lehetőséget teremt az ol­vasónak az ítéletalkotásra. Féja Géza írói találékonysá­gát dicséri, hogy ebben a folyamatban, helyesebben a folyamat kibontakoztatásá­ban. a párbeszédnek juttat hatványozott szerepet, amely feszültté, drámaivá teszi a könyv atmoszféráját. És te­tézi ezt azzal, hogy Görgey partnereit a múltból idézi meg; már-már a középkori macabre-szerzők módszerét követi, amikor sorra felvo­nultatja a szabadságharc egy­kori résztvevőit. Kossuthot mindenekelőtt, akivel a leg­hosszabb párbeszédet foly­tatja Görgey, visszatérően, több estén át, s akinek pl. tudtára is adja majd a meg- bélyegzettség miatti tiltako­zását: „Kormányzó úr! Én rendre beismerem tévedései­met, de tiltakozom az ellen, mintha kívülem senki sem hibázott volna. Titokzatos voltam, dacos, önfejű, meg a jó ég tudja még micsoda? De vajon kihez fellebbezhet­tem volna az igazamért ön­nel szemben? Legfennebb az országgyűléshez, de azt sza­badságra küldte. Senkim sem maradt, csak a katonáim.” Ez a kis idézet alighanem rávilágít arra az írói szán­dékra is, amelyet maga Fé­ja Géza más szavakkal így fogalmazott meg: a regény megírásának célja az utókor bizonyos mulasztásait jóvá­tenni, mindenekelőtt elosz­latni ama nézeteket, amelyek „a hősben és a bűnbakban egyaránt nem látták meg az embert, a humánum termé­szetes fényeit és árnyait.” Ebből az alapállásból fakad a regény egy másik erőssége is: Fájának maradéktalanul sikerült Görgeyt az embert K I gondolta volna, hogy posthumus könyv lesz a Győry Dezsőé, az idei könyv­nap gyászkeretes kő tg te? Ha betegség gyötörte Is rég, mégsem gondolhattuk: ilyen gyorsan megszakad a vox hutnana költőjének hangja. És csak most tudjuk mérni igazán: milyen is volt ez a költői hang, a Győry Dezsőé. Nem regionalitásba hanyat­ló, hanem az egyetemes ma­gyar lírát gazdagító költé­szet volt az övé. S milyen szomorú, hogy ezt a költőt igazában nem is ismerjük. A szélesebb olvasóközönség el­sősorban a prózaíró Győry Dezsőért, a Viharvirág és a Sorsvirág írójáért rajong. Nem ok nélkül, értéküket el néni vitathatja senki, de Győry Dezső költőként al­kotta meg életműve igazán maradandó felét. Szlovákiai magyar lírikus­ként indult még a húszas évek elején, aztán a harmin­cas évekre a „zengő Duna- táj” költője lett. Indulása csaknem egybeesett az „új- arcú magyarok”, a sarlós if­júság táborrá szerveződésé­vel, s törvényszerűen esett úgy, hogy programjuk költői megfogalmazója is lett. Szavá­ra egy olyan nemzedék fi­gyelt, amelyik a kisebbségi magyarság sorsának féltője volt, de amelyik már olyan „közéleti mozgalommá” is szerveződött, amelyre itt Magyarországon is figyeltek, s amelynek útja egyenesen vezetett a kommunisták kö­olvasóközelbs varázsolni. Eb­ben nem csupán a már lített drámai hatású atmosz­féra, vagy a dialógusok so­kasága van segítségére, ha­nem az emlékezés egy má­sik szférája is: Görgey em­lékezetében életének külön­böző. élményei elevenednek meg. Gyermekkoriak, a csa­ládhoz kötődők, velük régi karácsonyok hangulata, majd a szülőföld tájai, a „fenyő­fák illata”, a „vargányából készített leves”, a „mézzel csurgatott mákos guba édes­sége”, aztán a Szepesség „tél­be forduló” tájai, ahol ha­mar „megindul a havazás", a tél „hosszan tartó”, s ahol „metsző szél fújja át” „a hegyi embert”, aki viszont „megtanul dacolni a legke- gyetlenebb elemmel, a halál­lal rokon faggyal, a hóvihar­ral, a világ irgalmatlanságá- val.” Ezek a jegyek az olvasmá­nyosság, s regényt átszövő líra vitathatatlan dokumen­tumai. .. LOK0S ISTVÁN zé. Innen tágult költői vilá­gának köre, olyanná még­hozzá, amelybe már nem csupán a magyarság, de a Dunatájon élő társnépek szenvedése is belefért. Olyan időben, amikor az Ady meg­hirdette magyar, oláh, szláv megbékélés gondolatát itt­hon Is, másutt is zászlóra tűzték a Kárpát-medence népeinek legjobbjai. A Hegyi szél a Dunán, az En minden népet féltek attól, az Írástu­dók a Duna mentén stb. köl­tője Bartók és Kodály, Jó­zsef Attila és Németh Lász­ló, Emil Boleslav Lukác és mások törekvéseivel rokon hangon énekel azonos célért; hogy a Duna még szorosab­ban „fogja össze kis népeit”. Azt ne gondoljuk persze, hogy a felszabadulás után Budapesten letelepedett Győ­ry Dezső költészete elapadt, hogy a verssel sokáig nem jelentkező költő lírikuai pá­lyaszakasza teljesen lezárult. Ha volt is életében apályos időszak, költészete dacosan újra és újra megszólal s — ahogy e mostani kötet szép előszavában Czine Mihály írja — „újraéli ifjúságát, fel­idézi egykori magát, a hívőt, a lázadót, mindent és min­denkit, aki szívének kedves volt, Fábry Zoltánt, Balogh Edgárt, a Sarlót, a barátokat, az igazoló példákat... ” Szo­morú szívvel kell most kons­tatálni, hogy a folyamat — épp e szép könyv megjelené­se előtt — megszakadt. (L. 1.) A látvány logikája B„ Nagy László kritikái Az 1973-ban tragikus körülmények között elhunyt szer­ző három évtizedig írt — kisebb-nagyobb megszakításokkal — filmkritikákat Ez a gyűjtemény jól válogatott, világosan tagolt anyagával összefoglalja filmkritikái munkásságát, ugyanakkor képet ad a magyar film elmúlt negyedszázadáról is. A gyűjtemény első részében külföldi — szovjet és len­gyel, amerikai és francia, olas$ és cseh filmek kritikái, film­fesztiválokról írt tudósítások, esszék a francia „új hullám­ról'’, a film avulásáról, a krimiről, a kommerszről és a giccs- ről — s szinte példaképp — néhány kommersz magyar filmről írt kritikája olvasható. A kötet második részében ki. záróla® a mai magyar filmmel foglalkozik. Az első ciklusban Szőts Istvántól Bacsó Péterig az elmúlt harminc év több filmalkotójának műveit elemzi. Kiemelkedő ciklusa a gyűj­teménynek. A partizán tragédiája címszó alatt szereplő kri­tikák sora, melyekben a hatvanas évek elején felvirágzóit magyar film legjelentősebb alkotóinak filmjeivel foglalko­zik. A kötet utolsó részében a legfiatalabb nemzedékről, a Balázs Béla Stúdió alkotóiról, a riport- és dokumentumfilm­ről szóló írások mellett a magyar film múltját, jelenét, lehe­tőségeit átfogóan és alaposan elemző, 1970-ben írt Tovább című tanulmánya olvasható. N f ERFIENEK Győry Dez«>ő posthuiuus versesköuywe aaaaaaaAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaäaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa^a ^ ^ ^ ^ a ^ a a a a a ai ^ -AA/**W4í C Éppen ebéd után voltak, — Focizni fogsz, mint Bene Fe­ri... —■ mondta Cseppköviné. — A te korodban használ. Egy kis fu­tás, egy kis rúgás, vékonyodsz, megirigyelnek az asszonyok. — Inkább kocognék —- kockáz­tatta meg Tivadar. — Az pezsdíti a vért, a Szigeten határozottan di­vat. A Salóky Dlisi például... A gömbölyded nő szigorúan rá­nézett: — Adok én neked Dusit. Ne be­szélj mellé. Rúgni fogsz! Végül is ráállt. Szorgosan edzett, rongylabdával, a konyhafalnál. A vakolat hullott, de sebaj. Hamaro­san bekerült a vállalat öregfiúk csapatába. — Lám, egy sorban rúgsz az igazgatóval! Ez csak jó lehet. Szem előtt vagy. — Láb előtt — nyögte Tivadar. — Tegnap is faultolt és nem mer­tem visszarúgni. — Mi az, hogy nem mei’ted? — süvöltött a felesége. — Gyáva ku­kac. Ott rúgod, ahol éred. Értet­ted? ... Tivadar újfent megpróbálta. Amúgy istenigazában lerúgta az igazgatót. Harmadnap a vállalat fegyelmi biztosa idézést küldött neki. Egy régi ügyét — a piszkos WC-k dolgában hadakozott — elő­halászták. Két hét múlva tárgyalás. Szolnoki Andrási Másod virágzás — Holnapután újra megrágod — tanácsolta Cseppköviné. Es Tivadar, noha reszketett a tárgyalástól, cselekedett. A főnök bicegve vonult a kocsijáig, beült, várt, lecsavarta az ablakot és az elvonuló lábszárvédös merénylő után ordított: — Cseppkövi, hozzám! — A nyers parancson átfénylett a jó szándék derűje. Tivadar azonmód beült és szívélyesen elbeszélgetett áldozatával. Az igazgató lakásán közösen zuhanyoztak, merev iz­maikat kölcsönösen megmasszíroz­ták, erős feketét ittak. A fegyelmit — hogy, hogy nem — elnapolták. A sérült ikra még sajgóit, de a szív igazi sportsziv lévén, a bőrlabda rabja ezentúl Ti­vadarral jelent meg az edzéseken, autóján hozta-vitte. Baráságuk híre elterjedt. A kol­légák legendákat suttogtak Csepp­kőmről, az öregfiúk összekötőjéről, a kedma- "'>os csőrű titkárnők bálványozták. Senki sem csodálko­zott, amikor jutalomüdúlésre küld­ték, s még azon az őszön előlépett. „A sport a te várad..." — ter­jedt a jelszó és a szakosztály tag­jainak létszáma váratlanul felszö­kött. Vituska, a májbajos könyve­lő azon meglepő indokkal kérte fölvételét, hogy bíróvizsgát tesz. A kis méretű edzőpálya csak úgy hemzsegett az önkéntes partjelzők­től. — A foci diadala... — mondta az asszony. — Hát még ha koráb­ban kezdted volna! De jobb későn, mint soha. Már volt saját meze, csukája, bokavédője, s ami kell. Arról ál­modozott, hogy tartaléknak esetleg bekerül a nagycsapatba. Elvégre csak negyvenhárom éves, és ugye­bár Matthews __ látta a híradó­ban. .. Az angolnak is gyérül a haja... Majd elválik... Ki láthat a csillagokba? — Ti­vadar feszitett, érmeket tűzött a szíve fölé és egy május végi éjsza­kán, az Eü. öregfiúk leverése után, kiknek két gólt rúgott — a fe­lesége is mecsodálhatta feltámadt ifjúságai. A vállalatnál rangja lett. Színe­sen öltözött, minden össze>rroetelen szónokolt. Mi~í aki vi­rágkorát éli. r- o sz$v;. sí­vé gondolt. Miket mulasztott? Mi­lyen haszontalanul és szélgyorsan futottak el az évek! Elt-e ő egyáltalán, amig a kerek bőrbe nem rúgott? Gondolataiból a telefon rebbentette fel. Az edző volt. Civilben gépkocsi-főelőadó. Náluk — urambocsá' — mindenki fő volt. — Gratulálok, Cseppecském. Csapatkapitány lettél, egyelőre az öreg fiúk kapitánya. Vasárnap a Növénytermelőkkel játsztok. Nem felett rögtön. Az „egyelőre" elgondolkoztatta. Mit akarnak tő­le? Hány gólt? Csak nem? ... Az­tán belehallgatott a kagylóba: — Fogadd legőszintébb újjongá- somat. Pipinek kézcsók. Apropos. .. Ha megengeded, meccs után beje­lentem magam feketére. — Hogyne, hogyne Danikám. Bordám örülni fog. Viszlát az ed­zésen. Észrevette, hogy a sport-zsargon, az egyébként bántó rövidítések, ifjúi színt kevernek a nyelvébe. A tükörbe nézett. Üjdonsült, vo- nalnyi bajuszát megnyomkodta az ajka fölött. Pipi berohant. Felkapaszkodott a börlabda érdemes mesterének vál­téig és csókot helyezett az arcára. E percben szégyellte, hogy alig két éve, egyetlen flört erejéig, kacér­kodni mert a házasságtörés gondo­latával. Most örült, hogy az vízbe esett. A hasát vesztett férj nem is sejtette, mitől sikerült a második csók olyan bensőségesre. — Csak így tovább, Tívikém. Maholnap abbahagyhatod. — Soha! — szólt a sportember. — De ha én kérlek... Ha majd mondom... Tudod, a te korod­ban. .. — Mit jelentsen ez? — kérdez­te sértődötten, fejét kissé lehajtva. — Hiszen te biztattál. — Az akkor volt. Mindent mér­tékkel, Tivadar... Előlépsz, osztály­vezető leszel. Nem szeretném, ha valaki betartana neked... Nemso­kára az igazgató is nyugalomba vo­nul. Ki tudja? ... — Soha! Soha! — erősködött' a férj. — Ö, ti nyugtalan, kopaszodók! — mondta a büszkeséggel vegyes sajnálkozás ötvözetével a hangjá­ban. Felpipiskedett és egy harmadik, immár túz-meleg. hitvesi csókot pazarolt a búbjára. Tivadar hallgatott. Fájt neki a szerelés: a mez, a bőrszeges cipő és miegyéb, amitől majd válni kell. Ügy érezte, meghal egy kicsit. Nem hitte, hogy ez a kései test­kultúra öncsalás és hazugság volt; őszi. rügyezés, mely holbiztosan le­fagy. Nem, az nem lehet. Lerázta Pipit. Majdnem durván, élettársa nem hitt a szemének. És mint aki ki­vonja magát a rossz varázslatból, átmenet nélkül két tökéletes mély- térdhajlít&st csinált: bemelegített az Öregkorra. WltlVI»WWA ,.A. v AVVWíT a " * * * V ‘ Ti ‘ *i * V *yi V n, ~ ~ r .‘lVUWMMHQA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom