Népújság, 1974. június (25. évfolyam, 126-151. szám)
1974-06-16 / 139. szám
Hi lesz a Trevi-kűt kincsével? Azt a pénzt, amelyet az igen régi hagyományoknak hódoló külföldi turisták dobnak a Trevi-kút vizébe, a Vöröskeresztnek adják. Több hónapi habozás után végül is erre a döntésre szánta el magát az örök város vezetősége. A kút kincsének begyűjtési jogát mind ez ideig magának vitatta Róma város tanácsa és a Fontana dei Trevi „bandája”, amely többnyire csavargó fiatalokból áll. A kút vizében egyébként nagyobb forgalmú napokon 150 000 líra is összegyűlik. A rendőrség igyekezett érvényt szerezni a városvezetőség érdekeinek és kísérletet tett arra, hogy megakadályozza a fiatalokat abban, hogy a kút vizébe ugorva összeszedjék a pénzt. Ez a pénz utánii hajsza olykor bővelkedett látványos jelenetekben: letartóztatás, feljelentés, a kút megszállása — s mindez jó szórakozást biztosított a turistáknak. A bíróság egyébként már hozott olyan határozatot, amelyben elismeri, hogy a pénz azé, aki összegyűjti, ugvanakkor olyan határozata is van, amely viszont a város v ezetőségének ad igazat ab- ban, hogy elítéli a „pénzha- iászokat”. A Fontana dei Trevi bandája hosszú időn át és hevesen védelmezte „jogait”, mégpedig nemcsak a bíróságok előtt, hanem a híres kút szélén is. A banda tagjai megakadályozták az „amatőr pénzhalászok” tevékenységéi és elérték azt is, hogy a begyűjtött pénz 30 százalékát a központi üzletek tulajdonosai — akik mindig aprópénzszűkében vannak — papírpénzre váltották be. .Rómában tudni .vélik, hosv a Fontana dei Trevi „bandája” nem hajlandó tudomásul venni a római városi tanács legújabb döntését MOHÁCSI REGÖS FERENC: CSENDELET (Linómetszet) Napóleon feleségének kézirata a Szabó Ervin Könyvtárban Szilánkok Ha a koros már nem lehet nyíl, akkor húr akar lenni. A fővárosi Szabó Ervin Könyvtár ritkasággyűjteményének egyik különleges darabját, egy 522 oldalas, arany- metszéses, vörös bőrkötésű könyvet vizsgál most eredetiség szempontjából a könyvtár központjában Remete László osztályvezető. A kéziratgyűjteménynek ez a darabja már 1911. óta a könyvtár tulajdonában van, de azóta ilyen szempontból még nem foglalkoztak vele. A könyv — német nyelvű felirata szerint — „Mária Lujza császárnő sajátkezű Jel jegyzései”-{ tartalmazza. Egykori tulajdonosa egy Stelzhammer nevű bécsi polgár volt, a Szabó Ervin Könyvtárba bedig gróf Zichy Jenő, a híres Ázsia-kutató és útleíró hagyatékából került. Remete László szerint a kézirat kétségtelenül Habsburg Ferenc császár lányától, Napóleon feleségétől származik. A betűíormák, a vonalvezetés azonosságot mutat a császárnő leveleinek írásával, a tinta színének megfa- kulása is ódon kéziratra vall, nem késői másolatra; a papír, színe, minősége szintén a múlt század első felére utal. Az eddigi vizsgálatok szerint Mária Lujza élete utolsó szakaszában. Párma hercegnőiéként irta be a könyvbe a korabeli filozófusok, moralisták vallásról, erényről, istenről, nemesekről, polgárokról, katonákról szóló elmélkedéseit Ismeretes, hogy harmadik férje, Bombelles gróf eléggé elhanyagolta Napóleontól és Neippergtől „örökölt” idős nejét; a gyakori egyedüllét unalmát csak ritkán szakította meg olyasvalami, mint a Pármában vendégszereplő francia tenoristával szőtt, európai közderültséget keltett futó viszony ... Joggal feltehető tehát, hogy a magára hagyottság nehéz időszakainak enyhítésére vetette papírra a több mint fél ezer oldalt megtöltő kegyes elmélkedést. ★ Akinek a belátás feszíti az íját, az messze száll és talál. ★ Aki úgy viselkedik, mintha már az lenne, akivé válni akar, az mindig az marad, ami, anélkül, hogy tudna róla. ★ Hogyan lehet valaki úr, aki önmagát nem fogadja szolgálatába! ★ A világ visszáján tartózkodott, mert előlőről nem mert közeledni hozzá. ★ Egy nagy szerelem utolsó visszhangja nem hal el soha. ★ Ez is vigasz: a huzat mesz- szebbre viszi egy veréb tollát, mint egy páváét Szívtrombózis Gerencséri Jenő kisregényei és elbeszélései Gerencseri Jenő kötete kisregényeket és elbeszéléseket tartalmaz. Közéleti tágyúa- lcat, amelyek maiságuk okán fokozott olvasói érdeklődésre tarthatnak számot. Nemes publidsztikai-szépírói szándékkal készült írás valamennyi, amelyek életanyagát a szerző újságíró és gyakorló pártmunkásként gyűjtötte össze. Az életanyag szépírói formábaöntésének célját az író így fogalmazta meg: hőseim ma élő emberek, akikkel... személyesen is találkoztam. Amikor megpróbálom leírni, bemutatni őket, az a cél vezet, hogy a jó és rossz ütköztetésével győzelemre segítsem az igazságot, hogy a ma küzdelmében keressem a holnap emberét, aki példájával t >- re mutat, erőt, biztatást ad a jövőért folytatott harcunkhoz Kikkel s milyen világgal is találkozunk Gerencséri Jenő írásaiban? Vezető poszton levő emberekkel s azzal a közeggel, amelyben e hősöknek cselekvési tér adatott. Minisztériumi osztályvezető, párttitkár, igazgató, szakszervezeti vezető egvaránt akad közöttük. Hímben mivoltukból fakadóan jó és rossz tulajdonságokkal felruházottak: van, akinek botlásai, visszaélései kerülnek a karakteri- zálás során előtérbe (Agnes, A fekete Mercedes) s vannak olyanok i6, akik a tisztaság, az igaz emberség elkötelezettjei. Nem hiba nélkül valók természetesen ők sem, de vélt vagy valós botlásaikban is emberek. Ahogy a kötetnyitó írásban (Két nő meg egy férfi) Sípos János meg is fogalmazza: „Én mindenekelőtt ember vagyok... Először ember, és csak azutan vezető. Nem tudok úgy vezető lenni, hogy ne legyek ember. Ha kell, lemondok minden rangomról, minden pozíciómról, hogy ember maradhassak. Én nem vagyok kőből. Nem tudok érzelmek nélkül élni. Nem tudok parancsra szeretni vagy nem szeretni.” Egyébként ez a humánum- igény a kötet egyik legszembetűnőbb vonása. Akkor is, amikor a fent idézett kisregényben a főhős magánéletének útvesztőibe kalauzolja az író az olvasót s késztet: ítéletalkotásra a két nőhöz is kötődő ember helyzete-sor- sa felett s akkor is, amikor az emberség kívánalmának jegyében leplezi le a hatalommal visszaélőket. A másik, ezzel műidig párhuzamosan futó momentum az elvek tisztaságának hangsúlyozása — közéleti és köznapi vonatkozásban egyaránt. S még valami: a konvenciókkal való szembeszegülés, illetve annak szándéka, hogy olvasóiban tudatosítsa ennek szükségességét. A terjedelmesebb Írások általában nagyobb életszere- tetet mutatnak fel, ezáltal az írói világ teljesebben is tárul fel, a rövidebbeket viszont elsősorban a dokumen- tativitás jellemzi. Együttesében valamennyi tanulságos, gondolkodásra serkentő alkotás. Ügy véljük: az író közreadásukkal megvalósította, illetve elérte fentebb jelzett szándékát-célját... Lőkös István VWWW M essziről kalapálás hallatszott a ködbőL A szapora hangok tompán hatoltak el a lapályig: a köd miatt nemigen lehetett felmérni a távolságot, az irány azonban rrfegnyugtató volt. — Hallod? — kérdezte megköny- nyebbülten Kudrjavcov. — Jó jel — nyugtázta az agromó- mus —, mégiscsak jó irányban jöttünk. Helyben vagy unit. Rá is gyújthatnánk. S már kuporodott is a füves buckára, maga mellé fektette kétcsövűjét, s elővette a cigarettáját: — Nem nagy vigasz ugyan, de rászolgáltunk — kínálta meg vadásztársát, a helyi kolhoz gépészét, akivel késő délután együtt indult vadászni, de elpártolt tőlük a szerencse. — Ha nem jön ez a köd, nem zötyögne üresen a táskánk — mondta a gépész, mintegy önvigasztalásul is, amint fáradtan mellé dőlt a fűbe, lábán érezvén a hasztalan csatangolás fáradságát. — Nyilván — fújta a szippantás- nyi füstöt az agronómus a köd-be szinte haragosan, merthogy az az oka mindennek. Mire leértek a szittyósba, olyan sűrűn gomoly- gott az egész aljban, hogy alig lehetett látni. El is tévedtek, amint elszántan és csakazértis követték a fel-felriádó vadkacsák tompa szarnysuhogását a nádas mentén. — Fő, hogy itt vagyunk — szólalt meg a gépész, mintha nyomon követte volna vadásztársa gondolatát. — Elnyúlt és hanyatt fekve nézte a lassan tisztuló eget. — Latod már a csillagokat? Az agrononius ugratásnak vélte. De amint ránézett, tekintete hirtelen megenyhült: — Nem — mondta egykedvűen, mert eszébe villant, hogy társa rövidlátó. — Még mindig nem derül. Makacs ez a köd. Kudrjavcov hirtelen felült és paskolni kezdte a combját, s miJuiij Kozakov: KÖDBEN közben mélyeket lélegzett, derűs mosoly bujkált a szája körül. — Mi lelt? — akadt meg rajta az agronómus szeme. — Nem tudom, de valahogy olyan jókedven támadt... Köd ide, köd oda, bitangul jól érzem magam. Ugye bemegyünk ma is egykét kupicára? P ersze, csak nem rontom el a kedved? — mosolyodott el a társa. — Folyton az a vadkacsa jár az eszemben, hallod. Pedig biztos, hogy eltaláltam. Ott a szity- tyósban. A három közül az egyiknek csak úgy füstölt a tolla. Le is esett a nádasba. Kar, hogy nem találtam. .. Láttad, hogy szállt a tolla? — Én csak azt láttam, hogy tocsogsz ott a sásban... — Hát oda zuhant... Azt persze nem láttad — méltatlankodott az agronómus. — Ha velünk a kutyám, az kihozta volna... — Kár bosszankodnod most ezen — vigasztalta a gépész —, inkább hallgasd, milyen szépen zeng a kalapács... Dolgoznak a fiúk... — És csalt most, hogy ezt kimondta, akkor sejdíthette meg, hogy bizonyára innen a jókedve: öreg este van, s az emberei még nem alszanak. .. S aztán eszébe jutott a felesége, akivel a minap nagyon összeveszett. Ügy összeteremtézte, hogy azóta még a tekintetét is kerüli. De ő sem szólt hozzá azóta sem. Este meg hogy ne is lássa, elmegy hazulról, és iszik, a traktorosaival ^ vagy az agronómussal. Tart a harag köztük, s közben, most már bevallhatja magának maprm szenvedett maga is. De most váratlan jókedvében. mintha egyszeriben elködlött volna belőle minden harag, s szíve minden dobbanása azt szerette volna, hogy boldognak lásson maga körül mindenkit... — Induljunk — zökkentette ki tűnődéséből az agronómus hangja. — Bár zsákmány nélkül nem nagy öröm hazatérni. Ej, de sajnálom azt a kacsát. Micsoda vacsora lett volna belőle... — Sose sajnáld. Legközelebb búsás zsákmánnyal állítunk majd haza — serkent fel derűsen a gépész és gyermeteg örömmel eredt a társa nyomába. — Látod, én ilyesmin sosem bosszankodom. Magam sem értem, de most valahogy majd kibújok a bőrömből, olyan jókedvem van. Talán a ködtől, vagy talán attól, hogy jól kijártam magam... vagy azért, mert közel az embereim. és dolgoznak... Olyan ez. tudod, mint mikor ősszel, borús időben, a hasadozó felhők közt megcsillan egy kis kék ablak és a pocsétákban meglátod a napsugarat, oszt hirtelen eszedbe jutnak a fiatalkori tavaszaid, és mintha újra éreznéd a régi örömöket... — Van benne valami... — jegyezte meg az agronómus egykedvűen, majd némi szünet után megtoldotta: — Hisz élni annyi mint emlékezni... A csuda vigye el, hogy mért is nem kerestem tovább azt a kacsát... \T udrjavcov aligha hallhatta * társa dünnyögését, mert urrunt közeledtek a faluhoz, mintha fokozatosan pirkadt volna előttük a köd. Ösztönösen gyorsított léptein, és mikor a falu végére ériek, elmosolyodott: tüzet raktak a fiúk... úgy dolgoznak. S ekkor mintha már árnyékokat is kilőtt volna, hosszúra nyúlt árnyékokat a megritkult ködön át. A hernyótalpas traktorét meg a körülötte szorgoskodó emberekét A közeli hangokból kivehette, hogy épp a hernyótalp visszaillesztésén fáradoznak. Lassított, hogy megvárja a leszakadt vadásztársát. Együtt köszöntek rájuk, amint a tűz közelébe értek: — Szervusztok, fiúk! Megjött a segítség — fűzte hozzá nevetve a gépész. — Behordtátok a takarmányt Haritonovkáról? — kérdezte az agronómus. — Most várjuk épp az utolsó fordulót — mondta az egyik legény. — Rendben van. Holnap ugyanis vendégünk lesz: kijön a kerületi ellenőr elvtárs... — További jó munkát, legények — köszönt el tőlük a gépész, és mintha sietős dolga volna még, megeredt társa oldalán az esti lámpák fényétől meggyérült ködben. S amint megfordította vállán a puskát, mintha hirtelen kiállt volna lábából a fáradtság; öröme viszont annál zavártál anabbul jelentkezett minden porcikájában. Szinte elöntötte. — Tudod mit? — fordult a társához, amint hirtelen megállt —, ma talán mégsem megyek veled vodkázni... inkább otthon maradok. — Ahogy gondolod... — lepődött meg kissé az agronómus. A kultúrház ablakain zene hangjai szűrődtek ki, amint elhaladtak. Lányok és legények szórakoztak a kapu előtt és a kőkerítés mentén. — Nemigen duzzad a táskátok a zsákmánytól — ugrasztottá őket kajánul az egyik vállas legény. — Ma haragban van velünk a szerencse — értette el a tréfát a gépész —, de legközelebb elkapjuk majd a kontyát. Az általános derűben az agronómus, amint kezet fogott vele bales ázáskor. a biztonság kedvéért megkérdezte: — Nos, nem jössz el egy pohárkára? — Ma nem. Otthon maradok. — Akkor hát... jó éjszakát. Kudrjavcov átvágott az úttesten, s amikor a kiskapuban buzgón tö- rülgette cipőjéről a sarat, nagyokat szippantott társa utolsó cigarettájából. Az agronómus csak a felizzó parazsát látta, amint a kocsmaajtóból utánanézett. Azt persze nem sejthette, hogy társa alkalmasint a boldogságon tűnődik, a maga váratlan boldogságán, amelynek melege kifürkészhetetlen módon, de ellenállhatatlanul ellepte a szíve táját. Boldogság — merült fel benne tétován — furcsa. .. A szerelem — az még hagy- ján, a siker, a megérdemelt öröm, ami a munka, a jólvégzett munka gyümölcse... az érthető... azért érdemes élni... de most ez a hirtelen támadt boldogság, ez valahogy furcsa érzés, ahogy szaporábban ver tőle a szívem... Különös... igazán különös. — Zója! — kiáltott fel jókedvűen, mielőtt benyitott volna. De semmi hang. Pedig hallotta az asszony lépteit odabent. Nyílt a szekrény, tányér zörrent, megint léptek. Teríthet — gondolta és csak állt, állt ott a verandán az asz- szony hangjára szomjasan. — Zója! — szólt még hangosabban és türelmetlenebbül, de nem mozdult. És amikor megnyílt az ajtó és a ködbe nyillaló fénypásztában megjelent Zója alakja, szótlanul odalépett hozzá és vállára tette a kezét. Csak köhintett zavarában, és szívta magában a hervadt krumpliszár fanyar illatával elvegyült ködöt és közben a közeli zene hangjaira fülelt. Majd a dolgozó traktorosaira gondolt, az esti tűz mellett amint javítják a hernyótalpat. De szó csak nem jött a szájára. Pedig nagyon szerette volna, ha párja is megérezné valamit abból a boldogságból, amivel tele most a szive. T átod, mekkora köd van? — -*-* kérdezte és magához vonta Zója meleg vállát. — De azért látni már a csillagokat... Ugye, te is látod? Mert ebben a pillanatban valahogy nagyon szerette volna, ha Zója is látja — boldogsága csillagait. Dudás Kálmán fordítása
