Népújság, 1974. május (25. évfolyam, 100-125. szám)
1974-05-12 / 109. szám
Falusi kovács a piacon, „VUik a Szudán Hotel teraszán, alig félszáz méterre a Kék-Nílustól körülöttem luxus, fényűzés, hatalmas fi- kuszfák és ide hallatszik az oroszlánok bőgése. Hiába, ez már Afrika!" A szemtanú, aki a fúrok földjéről jött haza, nem minden él nélkül idézi fel egy riport bevezető sorait. — Az egyik magyar képeslapban Szudánról szóló útibeszámolót olvastunk. Abban szerepeltek az oroszlánok. A riporter természetesen igazat írt, csak éppen elfelejtette megemlíteni, hogy a Szudán Hotelt mindössze néhány méter választja él az állatkerttől. Ilyenek az újságírók, mindenben a szenzációt keresik. — Miért? Nincsenek oroszlánok? — Huszonhat hónapig éltem Szudánban, de oroszlánokat csak az állatkertben láttam. — És szenzáció? — Az sincs. Csak nehéz és fárasztó munka... Mégis reménykedem. Érdeklődéssel és némi csodálattal -figyelem Löffler László szavait. Ez az egri agrármérnök egy évtizedes itthoni munka után arra vállalkozott, hogy az ENSZ fejlesztési programjának keretében mint tanácsadó -segítse az afrikai ország mező- gazdaságának fejlesztését Szudán nagy ország, területe szerint Európa egyötöde. És messze van. Nem is a távolság miatt, hiszen „mindössze” hétezer kilométer, repülőgéppel néhány óra csupán. De az életmódjuk, az van bizony messze... — Nyolcvan évvel ezelőtt itt még törzsi kötelékekben éltek az emberek és ennek hagyományai még ma is megtalálhatók. Gyakran találkoztunk például nomádokkal, akik tevéikkel & marháikkal az eső elől húzódtak fel északra, egészen a tengerig. — Líbián vagy Egyiptomon keresztül? — Persze. Mégpedig útlevél nélkül. A nomádok ugyanis nem ismerik azt a fogalmat hogy határ. Különben is az csak a térképen található, a valóságban egyforma a sivatag. Zalingi. Húszezer lakosú mezőváros Szudán nyugati részében, nagyjából Afrika közepén, 12 fokkal, az egyenlítő fölött. Itt lakott a nyolc magyar szakember, s innen jártak ki a farmra. — Amikor megérkeztünk, még híre sem volt a farmnak. A Bika-íolyó völgyében 140 család lakott fűkunyhókban. Kölest, földimogyorót, erőspaprikat és cseresznyeparadicsomot termeltek kis földjükön. Amikor eljöttünk 1300 feddános (1 feddán 4200 négyzetméter) gazdaságot hagytunk magunk mögött, saját öntözőrendszerrel, kávé- \és dohányültetvénnyel, szőlővel és narancsfákkal. — Nehéz volt? Válaszképpen tenyérnyi. rövid nyelű kapát mutat, amely ősidők óta a földművelés egyetlen szerszáma volt Szudánban. — Azokkal az emberekkel, akik csak ezt szokták meg, el kellett fogadtatni a traktorokat, boronákat, vetőgépeket és a modern öntözőre«,dSsemtanű a fúrok földjéről Szudánbél nézve, Eger a világ közepe Közgyűlés ötén szert is. Kezdetben bizony idegenkedtek a gépektől, de aztán megismerték az előnyeit is. Sőt! Ott ugyan nem beszéltünk erről, de lényegében egy közös munkán alapuló gazdaságot szerveztünk és alakítottunk ki a Bika-fo- lyó völgyében. Ügy osztottuk ki az egyes parcellákat és úgy terveztük meg a vetésforgót, hogy a gépi munkát csakis közösen lehet elvégezni. — Élmények? ■ főváron!— Jól érezte magát a család. Magas kőfallal körülkerített nagy házban laktunk, s volt mindenünk, ami kellett. Még hűtőgépünk is, igaz, áramszolgáltatás híján petróleumlápaval működött. A gyerekek pedig különös játszó pajtásaiknak örültek: volt kutyájuk, gazellájuk, és egy vörösképű majmuk is. Ez utóbbit Kokának hívták, s egyszer majdnem diplomáciai bonyodalmat oko- • i ugyanAz esős évszak végén piacra kétszázezer lakosú Khar- toumból két emléket őrzök. Az egyik a két Nílus. Ilyen csodálatos természeti tüneményt még nem láttám. Kilométereken keresztül egy mederben folyik a Fehér és a Kék-Nílus, s ami a legérdekesebb: a vizük nem keveredik össze. A másik emlékem a fáraók templomaihoz kapcsolódik. „Még az Asszuáni-gát felépítése előtt Szudán északi részén —, amely aztán víz alá került — szétszedtek öt fáraók korabeli templomot, elszállították a fővárosba, ott ismét felépítették, s most különleges védelemben részesítik ezeket az eredeti pompájukban ragyogó, pótolhatatlan műemlékeket Az ENSZ megbízásából nyugatnémet mérnökök sínen guruló vasvázas üvegházakat terveztek s ezeket, ha jön a kiadós trópusi eső, vagy a homokvihar, rágurítják a nübiai homokkőből emelt templomokra. — S oz emberek? — Azt a vidéket, ahol én dolgoztam a fúr törzs lakja. Fekete mohamedánok. A törzsnek nincs írott nyelve, a beszédben pedig az arab uralkodik. Nyíltszívű, barátságos emberek. Különösen a piaci ácsorgást és a tereferét kedvelik. A piac különben is központnak számít ott vannak a sátrak, üzletek, de itt cserélik a híreket is. Ha az ember bemegy a boltba, vagy egy árus sátrába, a tulajdonos hajlongva jön elé, hellyel kínálja, teát, vagy kávét tesz elé, beszélget a vendéggel, és csak azután kérdezi, mit is akar vásárolni. Amikor tavaly nyáron idehaza voltam szabadságon, már említettem — és a lapban is megjelent —, hogy a környéken emelkedik az ország egyik legmagasabb hegycsúcsa, a 3071 méter magas Jebel Marra, magyarul Asszonyhegy. Nos, azóta már meg is másztam ezt a vulkáni eredetű hegyet, amelynek tetején különös látvány fogadott. Olyan az egész, mint egy holdbéli vidék, még két tó is van a közepén. A hegymászást csak azért említem, mert akkor már harmadik napja folyt a legújabb közel-keleti háború, amelyről a hegy lábánál lévő kis faluban, a jó hangzású Barbaraban még semmit sem tudtak az emberek. Ügy látszik, Löffler László felesége sincs híján a vállalkozókedvnek, elment a férje után és magával vitte a két gyereket, a négy és fél éves Karolinát, — aki az arab világban a Zulejka nevet kapta — s e lsét ée fél éves Lacikát -■ — mennek az asszonyok. (Löffler László felvételei) is előkelő vendégház volt * az egyik este éppen gardem- partyt rendeztek az udvarban, ahová hivatalt» volt a belügyminiszter is. Nos, Koka nem nagyon tisztelte a tekintélyeket, a fa tetejéről kinézte magának az ünnepi asztalt, odaugrott, felemeli egy kenyeret meg egy tál paradicsomsalátát és visszatért az udvarunkba. — Hogy néz ki a többne- jűség közelről? — A szolgám, Mohamed, 30 év körüli írástudó ember, aki kívülről tudja a Koránt. Három felesége és öt gyereke van. A harmadik asszonyt Z ászlók nem lengtek a Magyar Tudományos Akadémia klasszikus szépségű Roosewelt téri épületén, transzparensek, feliratok nem üdvözölték a megjelenteket — a külsőségek hiánya azonban egyáltalában nem azt fejezte ki, mintha a 134. közgyűlés rendezői és résztvevői lebecsültek volna ennek a tanácskozásnak a jelentőségét. Inkább arra utalt, hogy az Akadémia közgyűlése: munka. „Hétköznapi” közgyűlés az idei azért is, mert ezúttal nem került sor tisztségviselők meg-, illetve újraválasztására, sem új tagok felvételére: ez a háromévenként időszerű esemény tavaly játszódott le. De még inkább munkajellegű volt ez a tanácskozás, mert tekintettel a jövőre rendezendő jubileumi, ünnepélyes közgyűlés várhatóan zsúfolt napirendjére — amikor az Akadémia megalapításának 150. évfordulójáról emlékeznek meg — idén tárgyaltak meg olyan beszámolókat, amelyeket tulajdonképpen jövőre kellett volna. A megnyitó ülésen Erdey• Grúz Tibor elnök és Köpe• ezt Béla főtitkár egyaránt rövid, de magvas beszédet mondott, amely voltaképpen csak kiegészítette az elnökségi, illetve főtitkári beszámolót Aczél György, a Minisztertanács elnökhelyettese, a párt Politikai Bizottságának tagja, aki a párt és a kormány nevében üdvözölte a tudósok ülését, tanulmánynak is beülő, bíráló, vagyis jót és rosszat egyaránt számba vevő, utat mutató beszédet tartott. Marx György akadémikus Tudomány és műveltség címmel tartott előadást Ezt követően a résztvevők három tudományágazati, társadalomtudományi, „élő” és .élettelen” természettudományi főtitkárhelyettesi beszámolót hallgattak és vitattak meg. Az Akadémia egyes osztályaiba tömörült kutatók szűkebb szakterületük gondjainak megvitatására ültek, össze. . Aw A Akadémiára nagy MI adatot bízott államunk: voltaképpen egyfajta „tudományügyi minisztérium” ez, amelyben a testületi demokrácia szelleme .messzemenően érvényesül. Mi sem természetesebb annál, mint hogy a szocialista állam és társadalom' i£y megbecsüli a tudományt — és ezt a reá bízott feladat és hatáskör nagyságával la kifejezi —, hiszen a tudományos szocializmus elmélete vezérli. Amint Aczél György is rámutatott: „A tudománytól az igények körvonalazását, felkeltését, az új lehetőségek tudatosítását, a kiaknázásukra való mozgósítást, ösztökélést is várjuk." A párt tudománypolitikai irányelveinek immár több évre érvényesülő, erőket felszabadító hatása ezen a munkaülés-sorozatom is érvényesült és megmutatkozott. Tudományos életünk, tudományunk és tudósaink mind szorosabb kapcsolatban élnek mindennapi életünk és távlati terveink gondjaival. Az „akadémikus” szónak az a régi értelme, amely „életidegen”-t, „elméletíeskedő”-t jelentett — értelmét veszítette. A természettudományi alapkutatások és az alkalmazott kutatások egyaránt tudatosan arra törekszenek, hogy itteni és mostani kérdésekre keressék a választ. Társadalomtudományi kutatásunk is mind jobban él azzal a kutatási szabadsággal, amelyet államunk biztosít. Az összegyűlt tudósok aktivitása, munkakedve beszédesen bizonyította is, mj' lyen mélyen igaz volt ez a megállapítása is: „Az értelmiség azért találta meg helyét a szocializmusban, mert a szocializmus humánus törekvései és az értelmiségi lét céljai, az emberiség, az emberi haladás szolgála ta egy-tőről fókádnak:" ■' % . - is ■ Pető Gábor Pál , á"1 yerekek, szinte hihe^ tetlen hogy már harminc éve! Ennyire öregsze- tek? Na, jól van, Suriiiya, ne kacarássz. Elhiszem, néhány barázdát vésett az idő az én homlokomra is, aztán egyre kopik a hajam, s lassan elhagynak bűneim, de nézz csak meg jól: tíz év a javamra! Gyaraki Miska most azt mondja, hogy köny- nyű a kasza-kapa kerülőknek. Művészek, írók, újságírók. Az is valami? Mutogatják magukat a deszkákon, firkálnak a világbaj, ebben nem lehet elégni... Ez azonban sántít. Mert tudjátok, az írás ugyan nem rengeti meg az ember izmait, mégis bele lehet rokkanni. Abba, amit papírra vet valaki. S abba is, ami benn marad. Nagy stressz a felelősség, a leírt igazság. De ugyanígy emészt a kimondatlan. Azt hiszem, Osváth Bélával beszélgettünk erről. Régen volt. S oda jutottunk a témában, hogy a mi osztályunk nem megvetendő társaság. Persze, az érettségi előtti hónapokra gondoltunk. A katarzisra. A történelmi mélyvízre, amibe szinté pólyásként zuhantunk. De fennmaradtunk, igaz? Emlékezzetek csak, Jósti! A falon Európa térképié, előtte pedig a göndör Molnár Laci, amint izgatottan szemüvegét igazgatja, s kinyújtott karra] magyaráz: Ez itt Kijev. Egy nagy ugrás, aztan a Kárpátoknál vannak az oroszok.. Tudtuk akkor, mit jelent ez? Ugyan. Mégis vártuk őket, mert már csak krumplis kenyeret hordhattunk iskolai szünetekben Bóditól, s valahogyan Pósa Péter, meg a frontot járt Láng Stefi órái áthangoltak bennünket. Nem feszegettek ők társadalmi kérdéseket, szociálpolitikai gondolatokat. Csak épper MOLDVÁT GYŐZŐ: Hadiérettségi pontosabb mérlegre raktak a germán szellem hűvös alakjait, s ugyanakkor némi szkepszis vegyült hangvételükbe, ha a keleti végeken folyó harci események véletlenül napirendre kerültek. ff iggyéték el, fiúk, ez •*-* vitt bennünket a fekete gyászszalagig! Ki ment el megvenni a Sipos-boltba? Samu Jancsi? Vagy Félix? Bizistem, erre nem emlékszem. Csak a lázas izgalomra, ahogyan Mu- csi Palika vagdosta a hosz- szú matériát, mi meg gombostűvel feltűztük a kabáthajtókára. Aztán csend, szorongás. Hatos ült legelöl, az ajtónál. Esküdni mernék, rajta vette észre legelőször a belépő diri. Mindig úgy kidomborította a mellkasát, mintha Banglia tanár úr tornaóráján állt volna glé- dában. Persze hogy azon a domborulaton látta meg! S vélekszetek? Egy percig nem szólt. Állt velünk szemközt, földbe gyökerezett lábbal, s csillogó szemüvegét sétáltatta a sorokon ... Próbálom hűséggel idézni a pillanatot. Azt hiszem, Vekerdyn stoppolt a vizslató szempár. S az egész ember inkább kérdőjelként komorult előttünk, mintsem igazán vádolt volna. Hangja ’’is rekedtes, fojtott volt, úgy bugyborgott az arcába hullt, hosszú barna haj alól: Kérem, öt percet adok, hogy eltakarítsak a fekete szalagokat. Aki nem teljesíti utasításomat, kicsapom. Jól gondolják meg. Ma 1944. március 19-et írunk. A kultuszminiszter úr előbbre hozatta az érettségi vizsgálatok idejét. Ha jól megy, két hónap múlva valamennyien sikerrel maturálnak. Kész emberek lesznek. Az élet kapujában állanak. Bármerre elindulhatnak! Tudjátok, ki jut eszembe, ha erre a harminc év előtti márciusra gondolok? A pattanásos arcú, nagy piros fiú, Pali. Radetzky Pál. Hát ő jól elindult. Át az életkapun, egyenest a halálba. Átlőtt fején véres volt a leventesapka, s meggörbült testét csörgő falevéllel temette be a burgenlandi szél. De Lajtairól, meg Tomiról ennyi hírünk sincs. Vagy hallottatok valamit azóta, hogy utoljára együtt voltunk? Őszinte leszek, fiúk: szeretnék még kicsit ennél a fekete szalagnál maradni! Furdal a kíváncsiság. Vajon hűségesek vagytok-e akkori magatokhoz? Ahhoz az ösztönös, mintsem tudatos igazodáshoz, ami a német megszállás délelőttjén hajtókátokra tűzette a gyászszalagot? Kár, hogy nincs készülék, amivel kifürkészhetném az agytekervényeitekben lapuló gondolatokat, érzelmeitek igaz hangját. • tt van például Sanyi! * Robusztus, jól táplált alkat, amit főállatorvosi prakszis és egy ragyogó asszony külön megtámaszt. Külföldre jár., mint Gésuka. S tekintélyei szakmai értekezések fémjelzik. Szűcs pa- pa ugyanekkor kórházat igazgat valamelyik fővárosi, kerületben. Adyk zizegnek még a szivarzsebében is. Egyik Szabó gyerekeket gyógyít, a másik kollégiumi al- vezér, kertvárosi villával. Gömbös államkasszára korul táncolta a». . egyenlítőt, Benyus teJMkwóotólatt épít, nem minden haszon nélkül. S ugyanez a feltől tekezés árad Dönciről, meg valaha- nyótok^ól, ahogyan szét akarjátok feszíteni ezeket az iskolapadokat. Csak ott bent! Ott mi van? Esküszöm, nem leleplezésre, ítélkezésre készülök. Eszem ágában sincs. Irigység sem mocorog bennem. Hiszen szomorítottam, elnyüstöltem néhány szép feleséget, a nevemet két gyermekre akasztottam, s van mit aprítanom a tejbe is. Csak hát mondom. Az a készülék! Tudni a bizonyosságot: él-e a hűség? Egyazon széles úton menetelünk-e? Ugyanannak az orgonának regiszterét próbálgatjuk-e különböző hangmagasságon? Persze, jő kalauzaink, karmestereink voltak. Hiszen az alma mater a mi diákéveinkben Veres Péterrel, Ily- lyéssel, Erdei Ferenccel, Németh Lászlóval nőtt' össze, szellemükből táplálkozott. Előnyt szereztünk1 tehát generációs társainkkal szemben. Mesebeli hamuban: sült pogácsát tarisznyáztunk, aminek nem szabad elfogynia. Nem Is tékozoltuk el, fiúk. így van? Lehet, olykor megbotlottunk. Kanosaiul tekintgeí- tünk festett egekbe. De mutassatok hibátlan embert, csalhatatlan lényt! Fontos tehát a dolgok magva. Éspedig az, hogy légyen Jenőké, Totyi, netán Ferenci Pista, iszonyú kemény földre- - hullottunk s zord- ég^áj alatt eresztettünk - .hajszál- gyökereket; Törzsünkebazon- ban1 már friss szellők edzették, lombjainkat pedig napi nak tárhattuk. Ugye, nem tagadjátok? Ezt nem kéthtek? /§ kkor meg fenébe az- zal a készülékkel. Mi csillog ebben az üvegben? Rraling? Eredt, légy kedven önteni, Gyakorin uggp,;:' azonban mar csak részletn tudta megvásárolni. Egyszei tőlem kért öt fontot, hogj az apósnak kifizethesse a soron következő részletet. Nagyon hálás volt a segítségért, azt mondta, a börtöntől mentettem meg. A másik történet a farm pénztárosáról szól, aki as utolsó fúr szultán leszármazottja, tehát emír volt. Igencsak kiterjedt házaséletet éli ez az ember, eddig már kilenc feleséget mondhatott magáénak. Igaz, öttől mái elvált, de azért még ezekre is feltékenykedett. (A válás különben nagyon egyszerű, tanúk előtt ki kell jelenteni: mar nem szeretlek.) Egy alkalommal rajtakapta elvált feleségét, felelősségre vonta a „csábítót”, aki nyomban kést rántott és szúrt. A pénztárost másnap temettük... — Szépek a nők? — Szépek, nagyon csinosak és félmeztelenül dolgoznak. — Mi volt a legnagyobb élménye? — Két lelkes és okos ember. Az egyik a farm arab vezetője, aki a barátom is volt egyben. A bejrúti amerikai egyetemen tanulta a kertészetet. A másik egyszerű ember, a szomszéd falu imám- ja. A két ember hite és lelki nagy saga ragadott meg: megértették a kollektív erő jelentőségét. Ez nagyon nagy dolog Szudánban. — Már csak egy kérdésem van: mit jelent ilyen távol lenni az otthontól? — Sok gyötrődést Amíg az ember dolgozik, csak megvan valahogy, de aztán esténként, amikor összejöttünk a kollegákkal, akkor bizony kitört rajturüc a krónikus honvágy. Én például mindig ás mindenkinek Egerről beszéltem, s mutogattam a fényképeket. így nem is csodálnám, ha szudáni barátaim azt hinnék, hogy Eger a világ közepe... Márkusz László