Népújság, 1974. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-27 / 22. szám

GABOR ANDOR / anuár 24-én volt szü­letésének kilencve­nedik, január 21-én halá­lának huszonegyedik év­fordulója. Gábor Andor életműve hat ma is. Érde­kes egyéniség, aki a legpol­gáribb műfajoktól: az ope­rett- s kuplédalszövegek- től és a kabarétréfáktól ju­tott el a legharcosabb, kö­vetkezetesen marxista hír­lapi publicisztikáig. Erede­ti stílusát, rendkívüli írói tehetségét mellesleg az is bizonyítja, hogy mind kup­ié- és dalszövegei, mind napi aktualitása vezércik­kei, glosszái —- legalábbis túlnyomó többségükben — maradandó értékűek, ma is élvezettel hallgathatók és olvashatók. írt regényeket (Doktor Senki, Untauglich úr), szín­darabokat (Dollárpapa), verseket, novellákat, tanul­mányokat. Minden műfaj­ban otthon volt, mindenben eredetit, színes-ízest, figye­lemre méltót alkotott, s emellett még számos érté­kes műfordítással is meg­ajándékozta irodalmunkat. 1919-ben lelkesen csatla­kozik a Tanácsköztársaság­hoz. abban szerepet vállal, megdöntése után Becsbe emigrál. Ekkor már tudatos kommunista író, Bécsi le­velek címmel kötetben is összegyűjtött, a Bécsi Ma­gyar Újságban, s az ugyan­csak bécsi Proletárban meg­jelent, Horthyt és rendsze­rét maró szatírával, mégis félelmetes realizmussal áb­rázoló cikkeket produkált. Becsből Berlinbe, Hitler hatalomra jutása után pe­dig Moszkvába erpigrált, ahol a magyar irodalmi emigráció lapját, az Üj Hangot szerkesztette. 1945- ben, ahogy véget ér a hábo­rú, hazatér, s a felszabadu­lás után első szatirikus he­tilapunk, a Ludas Matyi főszerkesztője lett. Halála évében, ' 1953-ban tüntetik ki Kossuth-díjja. Írásai — összegyűjtött műveinek kötetei, életmű­sorozata — széles rétegek kedvelt olvasmánya ma is. Nemzetközileg is ismert Író Gát>or Andor, amit egye­bek közt az is bizonyít, hogy orosz, német, lengyel, olasz, bolgár, francia, hé­ber, portugál, román és spa­nyol nyelven is megjelent sok verse, elbeszélése, re­génye, színdarabja, publi­cisztikai írása. (bt.) Szovjet fotóm íívészek kiállítása Szovjetunió — ma” cím­mel nagyszabású fototárlat nyílt a Novoszty Sajtóügynök­ség (APN) és a Magyar—Szov­jet Baráti Társaság közös ren­dezésében Budapesten, a Mű­csarnokban. A 700 kiállított al­kotást 350 ezer fotóból válogat­ták kt Felkértük NyikolaJ Ju- gov elvtársat, a kiállítás igaz­gatóját és Vitálij Tyerdatov elvtársat, a kiállítás művészeti vezetőjét, ismertessék olvasó­inkkal a kiállítás célját. — Célunk az volt, hogy a művészi fotó eszközeivel mutassuk be a Szovjetunió mindennapjait, átfogó képet adjunk hazánkról, a két­százötvenmillióé nép életé­ről. Azt szeretnénk, hogy a kiállítás minden látogatója képzeletben egy szovjetunió- beli utazás résztvevője lenne, hogy lássa Kamcsat­ka működő tűzhányóit, Uk­rajna és Kazahsztán tágas mezőit, a Távol-Észak zord vidékét és a Fekete-tenger örökzöld partvidékét, a Pa­mir lavináit, a szibériai taj- ga hófödte tájait, a szovjet sarkvidék jégmezőit és a déli szovjet köztársaságok vadregényes pusztaságait. unió mai életét ábrázoló fényképek, küldje be leg­jobbnak ítélt felvételeit. A felhívásra tömegével ér­keztek hozzánk hivatásos és amatőr fotósok felvételei. Jól szemlélteti ezt a már említett tény: a- mostani ki­állítási anyag 700 fotójának kiválogatásához 350 ezer fotót kellett végignézni! A Budapesten bemutatás­ra kerülő képek válogatása során nem tettünk különb­séget hivatásos és amatőr fotósok között. A szerzők között vannak olyan neves mesterek, akiknek munkái a New York-i Modem Művé­szetek Múzeumában, a Brit Királyi Fényképészeti Társa­ság tárlatán és más nem­zetközi fotósfórumokon is láthatók. Másá fotósok vi­szont most szerepelnek elő­ször a nagyközönség előtt. Gyűjteményünkben szere­pelnek olyan munkák, ame­lyek annak idején heves vi­tákat váltottak ki, de mint­hogy bátor művészeti kísér­letező kedvről, a fotóművé­szet útkereséséről tanúskod­nak — helyük van a kiállí­táson. A válogatás során nem törekedtünk arra, hogy a modem fotóművészet va­lamely irányzatát vagy ép­penséggel műfaját előnyben részesítsük a többivel szem­ben, mert Voltaire ama gon­dolata vezérelt bennünket, mely szerint „minden műfaj jó, kivéve az unalmasat.” k. g. Rforizmi A lényeges dolgok min­dig egyszerűek. (Graham Green) Aki komolyan veszi ön­magát, az saját halálos ítéletét írja. (Henry Miller) Szomorú kot! Könnyebb atomot hasítani, mint elő­ítéletet. (Albert Einstein) A tudás tényekből épül fel, akárcsak a ház kövek­ből; de a tényhalmaz még nem tudás, ahogy a kőha­lom se ház. ÍPincaré) Az önéletírás kiváló módszer arra, hogy meg­mondjuk az igazat... má­sokról. (André Maurois) A kiállítás látogatói ké­pet kapnak arról is, hogyan élnek és dolgoznak a szovjet emberek, milyen szerepet játszik életünkben a művé­szet és a tudomány, milyen fogékonyak a humor és a szépség iránt. Megismerked­hetnek a szovjet városokkal, épületekkel, Iskolákkal, sportlétesítményekkel, gyá­rakkal és kulturális intéz­ményekkel A kiállítás bemutatja, hogy az eltelt fél évszázad folyamán milyen hatalmas utat tettek meg a Szovjet­unió népei nemzeti kultúrá­juk, gazdaságuk fejlesztésé­ben. A közös harc, a közös munka kovácsolta megbont- hatatlanná a szovjet állam valamennyi népének barát­ságát, amely a sokoldalú, kölcsönös gazdasági segít­ségnyújtás és a nemzeti kul­túrák kölcsönös gyarapításá­nak alapja. A tárlat megrendezésének gondolata még a hatvanas években vetődött fel. A No­voszty Sajtóügynökség ek­koriban tette közzé felhívá­sát: mindenki, akinek bir­tokában vannak a Szovjet­4VVVWWV* (AAAAAA/VVVWV\A/VVVNAAAA/\A/VV^Vvó*'\/VVV' ' ' v\ ^/^/V\>^/'^/VVVV\/VV^AAf^ACw^C^AA/VVVVV^AA/VV^/VWV^/V/VVVVWVVWV^^^ '/VV-'. A bundás-cilinderes úr idegesen járkált fel és alá az utca sarkán. Ezt láttam már messziről. Mikorén is odaértem, hirtelen mellém lé­pett, és megszólított: — Uram, a legkisebb könyörado- mányt is... Csodálkozva néztem rá, ámbár az az alapelvem, hogy aki kér, an­nak adni kell. Ö megértette cso­dálkozásomat, és így folytatta: — Háztulaidonos vagyok, pesti háztulajdonos. A szívem összefacsarodott, meg­szorítottam a kezét. Könny szökött a szemembe, mikor tovább mond­ta: — Tizenkét hazam van. Mind négyemeletes, .. — Rémes! — mondtam én. — Tizenkét házban háromszáz­hatvan lakó! Csupa nagy lakás, csupa nagy lakás! — Iszonyúi És nem fizetnek, ugye, "fv Vr-> -S-* se fizetnek? GABOR ANDOR: SZEGEIMRE — Ügy van. Ketten egy krajcárt se fizetnek. De egy sárgaréz kraj­cárt se! — Ketten? — Igen. Ketten. Nagyon meg voltam törve. Meg­csókoltam a háztulajdonos jobb ál­cát. — Köszönöm — mondta ő —, köszönöm, a részvét szép. Azonfelül három lakásom üresen álL — Üresen? Óriási! És megcsókoltam a háztulajdo­nos bal arcát. — Köszönöm •— mondta ő —. köszönöm, a részvét balról is szép Azonfelül az egyik házmesterem fizetését is fel kellett emelnem... — Sokkal ugyebár? — Nagyon sokkal. Havonként három forinttal. Mert azt mondja, hogy most az emberek otthon ül­nek éjszaka, nincs kapupénz-jöve­delem. Nekem kellett pótolnom. — Havonként három forinttal? — Annyival — mondta ő, és be­lemeredt az éjszakába — Mi lesz velem? Mi lesz ve­lem? — sóhajtotta. | — És a családjával, nemde? — Nem. Családom nincs. Aggle­gény vagyok. Ha családom volna, régen ki kellett volna irtanom. A legszűkösebb megélhetésre sem fut­ja. Hiába minden. Nem futja Lesújtottan álltam előtte. Vannak bánatok, amikre nincs se balzsam, se ír, se vigasz. Vörösmarty meg­írhatta a Kis gyermek halálára cí­mű elégiáját, én éreztem, hogy hiá­ba írnék akármit, a földretaposot- tat nem tudnám felemelni... — Jóember... — mondottam —, jóember... hát mégis mi a szán­déka? —> Nem tudom — válaszolta tom­pán. — Talán eladom a járadékai­mat .. — Ne! Azt ne! — kiáltottam ijedten. — Hiszen most aligha kap­na értük valamit — Aligha! — dadogta az árva. — Ha négymillió koronát adnak érte, akkor sok. De lehet, hogy még azt se kapom meg. — Egyebe nincs? — Nincs. Egy birtokom, ami van Zala megyében... egy cukorgyá­ram Pozsonyban... egy gőzfűré­szem Szlavóniában... egy gabona­táram Bánátban... úgy állok, mint az ujjam, mint a meztelen ujjam! És mutatta az ujját. Csakugyan: a nagy gyémántgyűrűkön semmi ruha nem volt Felvittem magam­hoz az élet e kivert kutyáját Le­ültettem az asztal mellé, kenyeret adtam neki, friss és jóízű sárga ke­nyeret. Mohón evett, nagy falatokat nyelt. Szerettem volna a nyakába bo­rulni tönkrement embertársamnak. — Istenem —• sóhajtott ő evés közben. — Hat hónapja nem ettem kenyeret! A sírás most már az én torko­mon szorongott: — Hát mit evett, szegény, sze­gény barátom? . Csak zsemlét! — mondta, és a hangja elcsuklott a zokogástól. (Ms)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom