Népújság, 1973. december (24. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-24 / 301. szám
most elmondok egy viccet, amelyet nem én találtam ki, de azért jó vicc, s amely természetesen már megjelent egy, viccekkel foglalkozó lapban. Azután, amikor kellően kimosolyogtuk magunkat a viccen, komolyra, de nem komorra fordítva a szót, megpróbálok bizonyos következtetéseket levonni a viccből és a vicc kapcsán. Következtetéseket, amelyek talán nem is lesznek helytállóak: következtetéseket, amelyek talán csak részben lesznek helytállóak; következtetéseket. amelyek talán teljes mértékben helytállóak lesznek. Mindennek eldöntése az olvasó és nem az én feladatom, lévén meglehetősen elfogult saját magam következtetéseivel szemben. De elő a viccel! Barátnők beszélgetnek: Már régen meg akartam kérdezni tőled — így az egyik —, miért nem jársz azzal a jóképű építészmérnökkel? A másik válaszol: Nem tetszettek a terveiEnnyi a vicc. Lehet, hogy nem is jó vicc, lehet, hogy nevetni sem lehet rajta, ám most nem ez a lényeg. A lényeg: a következtetés. Tessék, kérem, elolvasni még egyszer a viccet Két barátnő beszélget természetesen egy férfiről arról a bizonyos harmadikról, aki építészmérnök. Tehát diplomás ember. Nem traktorista, nem esztergályos, forgácsoló, öntő, beállítólakatos, vagy elektroműszerész — nem: építészmérnök. Diplomás értelmiségi. (Ugyanis szerintem bőven van értelmiségi diploma nélkül is, és bőven akad fordított eset is. De ez nem tartozik most ide. Ez majd egy másik téma.) Olvasom a viccet és töprengeni kezdek ezen az építészmérnökön- Először még magamban is csak halkan, félve, nehogy önmagámban is hülyének nézzem önmagam, hogy már egy vacak, félresikerült, vagy jól sikerült viccben is a társadalom ideológiáját keresem'és vélem is megtalálni. Atyaisten, nehogy én csússzam vissza egy olyan szemléletvilágba, ahonnan kimenekedni egy egész országnak volt és még ma is van dolga, s ahonnan kimenekedni nekem is nagy boldogság volt Egy olyan világba, ahol már vicceket is csak sanda képpel lehetett mondani és félreeső helyen súgva —, önmagunknak. Aztán hangosan töprengek: ha igaz, márpedig igaz, hogy népünk — még büszkék is vagyunk rá —, igen gyakran friss sütetű vicceivel reagál a kül- és belpolitika számos kérdéseire; ha igaz, hogy a viccekben valamiféle formában megtestesül ideológiánk majd minden ellentmondása, sikere és a vitákban néha lélektelen ül opponáló volta is; egyszóval, a viccek valamiféle formában társadalmunk tükörképei, a kellő torzítást is beleszámítva... akkor miért lenne hülyeség ezen a viccen is meditálni? Mégpedig ezen a viccen és ezzel a viccel azon meditálni, hogy — bár érzem és tudom is, erőltetett a példa tán — miért építészmérnök a két barátnő férfiideálja, vagy témája is legalább? Miért, hogy nem egy építésztechnikus? Vagy egy karusszelesztergályos? Más szóval: miért nem egy munkás, miért egy diplomás építészmérnök? Aha! Újságíróm! ön ostoba! Hát a diploma azért talán csak nem szégyen egy olyan országban, amely az értelmet és a tudást tűzi zászlajára? Egy olyan országban, ahol az építészmérnök úr egy elvtársnak vagy egy szaktársnak a fia legtöbbször? Mi ez már megint? Valamiféle rejtett és majd nyilvánosan is oorondra lépő értelmiség-ellenség? Aha! Ezt már smerjük, újságíró úr. Mondtam magamnak, más he- •ett ezt és elszégyelltem magam. A fenébe is, hogy -«y vacak-kacat viccben ideológiát kereset, meg a munkásosztály szerepét. Ki van zárva, hogy normális vagyok! A két barátnő igenis egy építészmérnökről beszélt, mert nekik az szuverén joguk, hogy arról beszéljenek, s különben is, ez az építészmérnök, akinek a tervei — jajaj, milyen tervei lehettek? Vajon? — nem tetszettek az egyiknek, még tetszhetnek egy másiknak, s akkor népesedéspolitikánk is előbbre mén, nemcsak általában fajzatunk. És még azt is, hogy: ez az építészmérnök a szocializmust építi, a munkás- osztály hatalmát erősíti, ha rendes építészmérnök, s mi jogon tételezném fel, hogy nem rendes. Nekem is volt már és les^ is még sok tervem, pedig nem is vagyok építészmérnök, s mert valakinek nem tetszem, illetőleg a terveim nem tetszenek, attól még én rendes ember vagyok- Legalábbis! Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy miért nem 1 etszett nekem a viccben az építészmérnök. Valamikor, sok-sok évvel ezelőtt, egy, még a harmincas évek folyóiratában olvastam egy viccét, a vicc így hangzott: Barátnők beszélgetnek. Már régen meg akartam kérdeZhi tőled — így az egyik —, miért nem jársz azzal a jóképű építészmérnökkel? A másik válaszol: Nem tetszettek a tervei. Tetszik érteni? Nem az esetleges plágium nem tetszett. Hanem az, hogy lassan fél évszázad múltá szó szerint (?) ugyanazok a szereplői egy viccnc Vajon miért? Mert ugyanolyan a szellem, amely e várja és befogadja ezt a viccet? Megvan: ez idegesített. Semmi más. Ez a csekói- ség csupán. :.?;;: «2 2 2 2 >rS anyánkat, ezt az édes jó anyát O Pistikém szeresd, tiszteld, imádd” (Petőfi) Egy-egy társadalomban sok minden összekapcsolja az embereket, de a legszilárdabb kötelék a vérségi kapcsolat által összetartozó nemzedékek sora, a család. A család a társadalom sejtje, alapja, a bensőséges családi élet meghitten bizalmas melegségét nem pótolhatja semmi. Régen és elsősorban a nemesség soraiban sokágú fa alakjában, vagy táblázattal, szemléltető ábrán ott lógott a falon a családfa, amely az egyénnek,- vagy a családnak valamely őstől való leszármazását, rokonságát mutatta, még inkább fitogtatta. A munkásember, az egyszerű ember nem „ültetett” családfát, de az összetartozás tudata mégis mély gyökereket eresztett, a család legtöbb esetben szent előtte, a vérségi kapcsolatokból eredő érzés, ragaszkodás eggyéfor- rasztja a többiekkel. Egy ilyen munkáscsalád évszázados krónikáját nyújtom most át az olvasónak, méghozzá úgy, hogy a következtetést is rábízom. ■ A nagyszülők ' A nagypapa pásztorember volt, a falu gulyáját őrizte a múlt század második felében. Egy héten egyszer járt haza, a gyerekáldás mégis gyakran kopogtatott az egy konyhából és egy belsőházból (szobából) álló kis házacskába. Felesége 11 gyermekkel ajándékozta meg, ebből három aprócska korában, mielőtt még az életet tudomásul vehette volna, meghalt. A többi nőtt, mint a dudva, egymásra véve a megelőzőtől kinőtt ruhadarabokat. A nagyobbak négy osztályt jártak, aztán segítettek a ház körül, apjuknak a jószágok mellett, 10—12 évesen már cselédnek álltak, később summásként dolgoztak a Dunántúlon, s amikor megemberesedtek — kinek milyen szerencséje volt — a környező bányákban és gyárban találtak munkát. Amikor a gyár, vagy a bánya érdeke úgy kívánta, az utcára rakták őket, és favágásból, alkalmi munkából próbáltak kenyeret szerezni a családnak, ha aprócskát is. Szakmát egyikük sem szerzett, bár az ő gyermekeik már hat elemit végeztek, de még arra sem tellett, hogy valamelyik fiút papnak adják. A világból annyit láttak és ismertek, amennyit a miskolci vagy a kassai katonaélet mutatott. Egyik katonafiűk 1938-ban egy esztelen parancs miatt Rimaszécsnél hősi halált halt, egy másik megfagyott lábakkal jött vissza a Dontól. A család összetartott, segítettek egymásnak a házépítéseknél, húsvétkor, karácsonykor . rendszeresen, a hosszú téli estéken pedig olykor-olykor összejöttek, beszélgettek. Politikával nem foglalkoztak, ahogy mondták, elég nekik a maguk baja is. A szülők A 11 gyermek közül harmadiknak született János. Alacsony, mokány, család- szerető ember volt. Szegénylányt vett feleségül, egy munkásember négy lánya közül az egyiket, jóformán semmi nélkül fogtak az élethez. Bányában dolgozott 12 órás műszakban. A harmadik gyerek volt útban, amikor felhúztak egy kis otthont. Amikor az ötödik gyermek is megszületett,- egészsége any- nyira megromlott a vizes, egészségtelen bányában, az erejét meghaladó embertelen munkában, hogy fiatalon — még 40 éves sem volt — nyugdíjazták. 28 pengő nyugdíjat kapott, ami bizony nagyon kevés volt a héttagú családnak. A gyerekek hat elemit végeztek, az iskolában ingyen tejet kaptak és ilyenkor karácsonykor egy-egy ruhadarabot, vagy cipőt a szegények karácsonyfája alól, amit a gyárigazgató állíttatott, jó szívét bizonyítandón. A nagyobb gyerekek 10—12 éves korukban már „kerestek”, kőművesek mellett dolgoztak, a lányok kisgyermekekre vigyáztak, a fiú kifutó lett, újságot árult, a parókia teheneit Őrizte. A szegénység mellett a kicsi, mindössze két helyiségből álló házban azért állandó vendég volt a szeretet. A gyerekek engedelmesek, szülőt tisztelők voltak, nagy- nagy vonzódással ragaszkodtak édesanyjukhoz, aki a világra hozta őket, édesapjukhoz, aki egészségét áldozva is mindent elkövetett, hogy ne nélkülözzenek. A testvéri szeretet fűzte őket egymáshoz, ismeretlen volt az önzés, a csak a maga hasznát, énérdeket keresés. Megosztottak egymással mindent, az örömszerzés, a másik javának őszinte kívánásában, a saját érdekét a másikéval való azonosításban a testvéri szeretet nyilvánult meg. És amikor az édesapa korán eltávozott a családból, az édesanya állt a család hajójának kormányához és a család együttes erőfeszítésével a hajó csak révbe ért. Ehhez persze kellett az is, hogy egy új világ szülessék. Olyan világ, amelyben az állam előmozdítója a családnak. fA gyerekek A gyerekek mind felnőttek, mindnek családja van és a négy lány &» egy fiú ma is úgy ragaszkodik egymáshoz, mint gyermekkorúkban. A lányok „jó partit” csináltak,: férjeik mind munkásemberek, villany- szerelő, mozdonyvezető, gépkocsivezető, gyári munkás. A fiúk szakmát tanult, majd értelmiségi pályára lépett, egy lány felnőtt korában szerezte meg az érettségit A négy lány közül három ma is dolgozik, ki gyárban, ki erdőgazdaságnál. Mindany- nyian kétszobás — egyikük attól nagyobb —, családi házban laknak, három családban már megvan a gépkocsi is, a televízió, a hűtőgép, a mosógép meg éppen évek óta nem hiányzik egy lakásból sem. Lassan már az ő gyerekeik !s felnőttek, felnőnek. Három lánynak két-két gyermeke születet — mindnek egy fiú, egy lány — a negyediknek, a legkisebb lánynak egy fia van, a fiúnak szintén egy fi.a, egy lánya. A gyerekek közül középiskolát végzett kettő, szakmunkás lett, illetve lesz ugyancsak kettő, egy pedig egyetemen tanul. A többi gyárban dolgozik, illetve még általános iskoláit végzi. Négynek már szintén van gyereke, egynek kettő, háromnak pedig egy-egy utód. Jelenleg a család 28 tagú. Hetvenhárom éves múlt az édesanya, a dédnagymama és egyéves a család legifjabb tagja, Zitácska, a legkisebb dédunoka. Most, ezen a bensőséges ünnepen, a szeretet ünnepén köszönti egymást a család minden tagja, apraja és nagyja. És külön teljes szivük melegével a család legidősebb tagját, az anyát, az édes, jó anyát, akit szeret, tisztel az egész nagy népes család. Papp János
