Népújság, 1973. december (24. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-24 / 301. szám

Orfutoy Gyula: A népművészet új felfedezése HÁNYSZOR felfedezték már! Megszámlálhatatlanul. Ügy tűnik, most ismét új felfedezéséről _ szigorúbb szóval: divatjáról beszélhe­tünk. Nem különösebben ma­gyar „felfedezés”, „divat” ez — európai, sőt világméretű jelenség. Érdemes néhány vonását ügyelőre vennünk: a jót is, a hamisat, a félre­vezetőt is. A tv úgynevezett Arany- páva műsorának a közép­döntője előtt vagyunk, ami­kor ezt a cikket írom. S a zsűriben való üldögélés köz­ben, figyelve az énekeseket, csoportokat, figyelve a kö­zönségszavazatok eloszlását, a szavazók számának növe­kedését, sok felvetődő kér­désre megkapjuk a választ. Egy időben szívesen vitáz- gattak azon, hogy szocialista társadalomban lehetséges-e a népművészet, illetőleg, mi­lyen a szocialista népművé­szet? Nyilvánvaló, hogy a népművészetnek az a hagyo­mányos, .klasszikus” jellege, amilyen az elnyomott pa­raszti osztályban, a feuda­lizmus idején kialakult, nem lehet szocialista, s nem fej­lődhet a hagyományos mó­don tovább. HVTár a kapdtali- zálódás idején szétzilálódott sok archaikus vonása, de ott, ahol az írástudatlanság, el- nyomottság uralkodott, még sokáig élhetett. A szocialis­ta társadalomban kettős helyzet alakult ki: az öregek körében, vagy az öregek ta­nítására (s ilyen „tanitó” Galgamácsán Vankóné, Du­dás Juli, aki nevelgeti fiatal énekeseit, táncosait, s köz­ben festegeti a maga úgy­nevezett naiv képeit, falde­korációit), tovább él a régi stílus, őriznek dalokat, me­séket, táncokat Ez a fogyó múlt. VISZONT épp Kodály Zoltán kezdeményezésére ál­talános iskoláinkban az ének­lés, zenetudás alapja a nép­dal megtanítása, s a rádió, a televízió különböző műso­rai az egész országot neve­lik, tanítják a népdal tudá­Számos műalkotás elhagyja az Egyesült Államokat New York szakértő köreiben arra számítanak, hogy a következő hónapok folyamán az Egyesült Államok szá­mos fontos műalkotást árverésre bocsát majd, amelyek európai és japán múzeumokba és magángyűjteményekbe kerülnek. Ügy vélekednek, hogy a Gallery Sotheby—Parke Ber­nét, a New York-iak nagy előadócsamoka a most kez­dődő szezonban rekord üzletekéit fog kötni, mert több nagy gyűjteményt piacra dob. Közöttük van Bernice Wintersteennek, a philadelphiai múzeum hajdani elnöknőjének gyűjteménye, akinek 17 Picasso-képe van, köztük a rózsaszín korszakból szár­mazó „Gyermek virággal”, amely szakértők szerint 675 000 dollárnál nagyobb összegért is elkelhet majd, valamint a New York-i taximágnás, Robert Schull gyűjteménye, amelynek eladása érdekes adatokat szolgáltathat korunk amerikai művészeinek piaci értékéről. Más elsőrendű műveket is valószínűleg eladnak: az Edwin Vegeinek, a Columbia egyetem szépművészeti ta­nácsa hajdani elnökének tulajdonában levő Szalmakala­pos leány c. Renoir-képét, Matisse „Fekvő akt” c. szobrát és Gustave Courbet Szarvas a hóban c. alkotását. Szakértő körökben arra számítanak, hogy az árveré­seken az európai és a japán gyűjtők versengenek majd. Ez visszafordulását jelentené annak a század eleje óta tartó tendenciának,, amelynek eredményeként az európai és a japán műalkotások amerikai gyűjteményekbe és múzeumokba. kerültek­Sára is, szeretetére is. (Hadd ne szóljak most a „magyar nóta”, a • műnépdal kérdései­ről, nem a mi témánk — egy „magyaros” divatnak hajtása ez.) S a mostani Páva-versenyek azt bizo­nyítják, hogy a népdaléneke­sek versenyében az öreg pa­raszti előadók, énekesek mel­lett azok is föllépnek, akik zenei iskolákon, főiskolákon tanulták a népdalt — nem hagyományos módon, a falu­tól, a nagyszüléktől, hanem tanároktól, akik a legősibb, évezredes előadásmód sajá­tosságait is megtanították. S most már a versenyen a fa­lu és a város is verseng együtt, egy rangon: a spon­tán, hagyományos falusi, és a szigorú fegyelemmel meg­tanított. Ez az utóbbi a nö­vekvő, ez épül bele, lesz ré­szévé a szocialista kultúrá­nak. Minden értékét fel­mutatja a magyar népdal történeti rétegeinek, s to­vábbadja majd növendékei­nek, az egész társadalom­nak. S a magyar népdal ilyen módon része lesz az egyetemes dalkultúrának, együtt hangzik a különböző népek népdalaival, de a nagy zeneszerzők dalaival is. A népdal ilyen felfedezé­se, ilyen beleópülése a ma­gyar műveltségbe csak tel­jesebbé teszi a szocialista műveltséget, — nem lesz külön szocialista népművé­szet. Ezt a felfedezést, ha úgy tetszik, ezt a divatot mindnyájan helyeselhetjük, egészséges, gazdag áramlat. Ha a magyar népdal kultu­sza olyan kártékony divattá válna, ami kizárólagosságot parancsol, ami elzárkózik más népek dalkultúrájától, a neves szerzők műveitől, s valami hazug romantikával belemerülne a paraszti múlt­ba — fel kellene lépnünk el­lene. Ilyen jelenség nem mu­tatkozik sem elméletben, sem a gyakorlatban. Kodály ta­nítása is arról szólt, hogy a magyar népdal tudásával in­duljunk el az egyetemes kultúra minden szép értéke felé: a tiszta források felé. MINDEN népművészeti műfajon nem haladhatunk végig. A népi táncok, gyer­mekjátékok országos terje­dése, újraelevenedése az is­kolai oktatásban is, tánccso- portok műsoraiban is követi a népdal tanulásának tuda­tos módszereit, rokon mód­szerekkel építi tovább a hagyomány anyagát. Különö­sen a táncoknál a koreográ­fus egyéni tehetségének arra is van lehetősége, hogy a hagyományos minták köve­tésével egyéni hangulatú, értékes alkotásokat, modem kompozíciókat teremtsenek. Ez sem lesz szocialista nép­művészet, hanem értékes ha­gyományokra épülő önálló, egyéni alkotás, része szocia­lista művészetünknek, és szervezetét részletesen Más, bonyolultabb kérdé­seket vet fel a népi díszítő- művészet újabb felfedezése. Tudjuk, hogy az úgynevezett primitív, archaikus művé­szetek is hányszor megter­mékenyítették a képzőművé­szet mestereit. Elég, ha a modern képzőművészet tör­ténetére emlékeztetünk: Pi­casso, Chagall, s annyi fes­tő, szobrász, kerámikus stb. kapott indítást, motívumot, formai ötletet ezektől az al­kotásoktól, a paraszti díszí­tőművészet elemeitől is. A mi társadalmunkban is a díszítő művészet indítására, ösztönző példájára eleinte egyes csoportok alakultak, majd most a HISZÖV irá­nyításával egész országos hálózat született a népi dí­szítőművészet hagyományai­nak tanítására, továbbfej­lesztésére és hazai, külföldi értékesítésére. Ez már nem a hagyományos népi mű­vészkedés: paraszti, pászto­ri, gölöncsér módra, inkább népi iparművészetnek nevez­hetnék, szervezeti formája, az oktatás, a továbbfejlesz­tés tudatossága megkülön­bözteti a hagyományostól, bizonyos iparszerűsége is. Mégis a hagyományosból nőtt ki, értékét részben ez is adja, rangja van : hazai és nemzetközi kiállításon sze­wpeS, aTkotáL, mvsáhistá vét ismerjük, munkájukról ss azt mondhatjuk, hogy rész* a szocialista kultúrának Viszont van egy veszede#- mes divata a hagyományos népi díszítőművészet gyűjté­sének. A magyar sajtóban több hasznos cikk figyel­meztet erre a veszedelmes divatra, legutóbb a parla­ment kulturális bizottságá­nak ülésén is szóba került Ez pedig egyszerűen az, hogy íortélyos ügynökök, kereske­dők vásárolják össze fal va­uikban, padlásokon, szobák­ban — ahol találják — a ré­gi paraszti művészkedés tár­gyi emlékeit, bútorokat, fa­ragásokat, szép cserepeket szőtteseket hímzéseket —- amit csak találnak. Hagy- ján, ha hazai igényt elégít ki, lakáskultúránknak ad egy-egy kedves színfoltot Mégis ezeknek a tárgyak­nak inkább múzeumainkban, épülő szabadtéri múzeuma­inkban, tudományos gyűjte­ményeinkben van a helyük. Különösen akkor, ha az aggálytalan ügynökök kül­földi vevőknek árulják ki e megvédendő kincseinket Egyszer már megírta Siklós- sy László három kötetben — műkincseink Bécsbe vándor­lásának történetét. Azok fő­úri, nemesi kincsek, képző­művészeti alkotások, törté­neti ereklyék voltak. Lassan több kötetre (s nemcsak Bécsre) terjedne ki annak a leírása, hová is vándorolnak a falusi porták névtelen pa­raszti, de számunkra igen értékes kincsei. Ne enged­jük elherdálni ezeket a sze­rényebb kincseket se! Ne ál­dozzuk fel semminő divat kedvéért: őrizzük és védjük minden törvényes eszközzeL A KÜLFÖLDI érdeklődő vásárolja csak a HISZÖV szövetkezeteinek, népművé­szeti alkotásait — szépek, dekoratívek azok is. A ma­gyar múlt paraszti alkotásai nemzeti hagyományunk, kul­túránk részét teszik — itt ne engedjünk a kereskedelmi divatnak, nem csempészáru az, hanem maga a paraszti történelem, egy eltűnő, el­múló világ, de a miénk, ne­künk kell őriznünk, s akkor nem lesz üres divat, hanem mindig megújuló — meg­újító fölfedezés. A hetedik ház jégvirág«« ablaka se könyörült rajtunk azon az estén, hiába kántálta oly szépen a rigmust Imice, az orra tövébe ragasztott csulabajúsz alól. Kattyogtunk hát tovább, hóban, fagyban, iszánkod- va néha egyet-egyet a jeges gya- logúton. Elöl a két angyal a betle­hemmel, utánuk a juhász, a csikós, a lógónyelvű ördög, majd még egy pásztor, szőrére fordított rissz-rossz subában. — Na, az hiányzik még, hogy Dani Miskáék elkapjanak a tete­jébe! — sopánkodott Fuíák Csubi, megigazítva fején a drótból font glóriát. — Ha félsz, akkor eriggy haza, te kis ökör. Majd több píz jut a többinek! — így erre Beller Karcsi a csikós jelmezből, és már kapta á betlehem hátsó fogantyúját, hogy Csubi helyett tovább cipeli. — Kéne, mi? Ezt ni! — mutatott néki fügét a második angyal. — Vagy nem bánom, de viszem ma­gammal a jászolt, meg a szente­ket is — és pakolta le a hóra a tornyos kis épületet, hogy szedi ki belőle ami az övé. A cívódást Imice, az öregpász­tor -szakította ketté, élénken köp­ködve a csulabajuszból szájába má­szott arábikumos szőrszálakat. — Ne marh ülj átok! Itt kakas­kodtok' a Jézus fejénél? Micsoda ez? Ha betlehemezünk, akkor csi­náljuk. Mit kell mindjárt berecs- csenteni! Nézzétek ezt a fütyköst — és hetykén meglóbálta nyárfabot­ját, amit a Tiszán vágott még a nyáron. — Akit én ezzel megsu­hintok, nem eszik több csülköt! A határozott, férfiasnak tetsző hang láthatóan megnyugtatta a ke­délyeket. Amikor meg aztán Tóth kocsmárosáknál a kancsi csapos bé- engedte a truppot az ivóba, végkép­pen vidorrá változott a népség, künnfelejtve zimankót, aggodalmat. Ügy szólt az ének, mint egy temp­lomi kórus, megtöltve áramával a kocsma füstös leveeöjét, ájtatos pózba merevítve a becsiccsentett Buzi Pétert, a biliárddákóra füg­msm AOUDVAY GVőzö : • geszkedő Meggyes! Lajost, aki úgy állt, mintha a rúd tartaná őtet. Hát mondom: ezek úgy álltak most ott, mint Nepomukt Szent Já­nos szobra a Fő téri kútnál, moz­dulatlanul, áhítatban, s Kopomyik. a szőrsapkás fiákkeres még tán az utolsó löketet is elfelejtette felraj­zolni görbe nagy számjaival a fe­kete táblára. Az ördög pedig ijesztgette őket, fennen fújva a maga pergő szóza­tát: Én kicsike legény, lapos, mint a lepény, befittyennék hozzátok, ha egy garast adnátok. Ha nem adtok, ördögséget tudók. Közületek hármat, mindjárt elragadok. Ilyesmit habrigyált, most már derültséget csiholva Kovács Dade, és libegtette piros papírnyelvét, s csörgette a kutyaláncot is, amit Lupi nyakáról emelt le, rászabadít­ván a dögöt a három szál vén tyúk­ra, amelyik ősz óta koptatja csőrét a hátsó udvaron. Aztán Imice bukott be az aj+ón, majdnem kibillentve botjával az üveget, s hasalt az olajos, köpetes, korhadt padlón, cigarettacsutkák és bűzlő csizmák, likas, hólevet eresztő bakancsok között, amelyek­ből olyiknak biz’ kikéredzett a kannás lábúi la. Elmondta sorban versét a csikós, meg a juhász is, és csengett-bongott újfent az ének, örömére a Kisdednek, bánatára Gabrics Jocónak, ki veszettül unta ezt a maszlagot, szívesebben lökte volna már a sárgára érett csont­golyókat. Majd körbejárt az ivóban a pör- gekalap, hogy elnyelje a nikkel, meg bronz pénzeket, szintén csi­lingelve, de nekünk kedvesebben minden mennyei karoknál. És máris a hideg, metsző utca­levegőt éreztem arcomban, s fent a hidegen szikrázó csillagos ma­gasságot láttam, és még, igen, te­nyeremben az aznapi első kere­setet, harminc fillért, amit Imice szúrt le azon melegiben — egyen­lőképpen mindnyájunknak —, a sarki villany alatt. S midőn süllyesztettük szépen zsebre a pénzeket, és csak az ör­dög maradt el, egyszerre kolomp- szó rezdült a setéiből, valami üvöl­téssel vegyesen. — Hinnye a kiákésit, itt vannak Dani Miskáék — ordított a juhász e pillanatban, felismerve a setéi­ből előtörtető egynémely árnyalak­ban a rettegett Királyszék utcai ellenlábasokat. S usgyi, vetette ma­gát hanyatt-homlok a Zrínyi utcá­nak. Nohát, mondanom sem kell ta­lán, a fütyköst markolászó Imice iramlott leghamarabb utána a hir­telen kerekedett viharban, otthagy­ván csapot-papot, s úgy szelve át a széles, hófutotta árkokat, mint va­lami élemedett alpesi kecske. Mi egy pillanatig csak álltunk a szik­rázó havon, hálóingekből készüt angyalköntösünkben, hanem aztán, mikor egy rettentő botütés szinte kettészelte a betlehemi tornyos is­tállót, akkor már én is azt indítvá­nyoztam csöndesen Beller Karcsi­nak, hogy jó lesz elpályázni, mert ezek nem bolhára vadásznak it­ten. S nekiiramodtunk, fák körül ci­kázva, árkon bokron átaL Amerre legsűrűbb volt a setét, s amerről a legkevesebb nesz hallatszott. Kar­csi futott úgy, ahogyan én még so­se láttam. Tán nem is szaladt, ha­nem repült már. Igaz, egyszer va­lóságosan is, mert a sarok mögül elénk toppant „öreg” Dani kitette csak neki a fótos, gama csizmáját, aztán a csikós megemelkedett, csi­nált kezeivel néhány kaoirgáló mozdulatot, mint a kutya szokott, amikor pockot érez a ház tövében, s már el is tűnt egy mély hósiva­tagban. Annyit se szólt az, hogy beföllegzett. A pörge kalap, meg elhuppant kulacsa tudatta, hogy itt nemrég egy egész csikós lehetett. Éppencsak kikerülhettem azt a gama csizmaorrt én is! Most már a második angyal szá­guldott mellettem, félig leszakadt szárnyakkal, sűrűn kapkodva fel a szűk, rózsaszínű vászonkombinét, amit ezüst zsineggel kötött el de­rekán odahaza. Halántéka gyön­gyözött, melle járt. mint a kovács­fújtató, és egyre zihálta: — Hű, de elvernek, ha kiszakad! Hű, de elvernek, ha kiszakad! A vészből ods^b menekülő pász­tort már nem érdekelték ennyire a földi dolgok. Minden respektus nélkül kanyarította le a balhás su­baroncsot hátáról, s megeresztette a szélben, mint egy sárkányt. Hej, micsoda verseny volt az, sarkunkban a Dani Miskáék gú­nyos káromkodásával, botjaiknak csattogásával! De ki mert volna szembefordulni velük. Akkorák, mint egy-egy atléta. Mind polgári­ba jár, mi meg alattuk, az egy Imicét kivéve. Szeleltünk hát, por­zott a hó nyomunkban. Valahol a Sarolta utcában ve­rődött össze a betlehemi menet, nagy nehezen, persze, s úgy nyalo­gatván plezúrjait, akár a kanca, ha a tiltófán megsebzi lábát. Érdemes leit volna lefényképezni bennün­ket ott az árokparton, a lassan meginduló hóban, amit éppen- hogy átszűrt némi sárga lámpafény az újságosék ablakából, aranyló léghajócskákká bűvölve a pilinké- ző pelyheket. Imice külön bajusz- tanulmány volt. Fele a szőrcsomó­nak jobb képébe csúszott, a bá­lik meg úgy lógott, mint zászló, ha szélcsend van. Sötéten, a rémület dermesztő je­gével szívünkben álltunk ottan, és senkinek nem volt egyetlen szava se. Kovács Dade a harminc fillér után kotorászott, hamar elkámpi- csorodva azonban, mert biz’ az ök­le is kiszaladt a nadrágzseb likán, nemhogy az a két apró pénzdarab, amit ijedtében az imént odadugott- Karcsi a homlokán nőtt púpot ta­pogatta maréknyi olvadó hóval, Szálkái Pipiske a subából beléje került bolhát üldözte a gatyakorc- ban, meg nyakában, úgy tekerget­ve tagjait, mint a kígyóember a Czája-cirkuszban; én pedig, az el­ső angyal, nyakamban a glóriával, csak lóbáltam a fél betlehemet kettéreccsent nyelénél fogyást, s harangoztam véle a bánatnak. — Azt mondom, gyerünk haza — szólalt meg ekkor, mintha sír­ból beszélne, Futák Csubi. Rejtett gondolata volt ez min- dőnknek, s kétszer se kellett ki­mondani, Pipiske megnyitotta a sort Majd utána a többi. Lassan szédelegve. A Kígyó utca sarkától Imice visszaszólt még: — Oszt holnap mi lesz? Min­gy árt karácsony! De csupán nyikorgó léptek dob­tak néki vissza valamiféle választ. — Rosseb! Majd harminc fillé­rért összetöretem magam neki! — tette később így maga elé Csubi. S fájdalmas pofával halászta ki a fél betlehem mohacsörmelékéből a kettétörött Józsefet, lecsavart fejű hitvesét, Máriát, és a míves kis já­szolt. A Jézuskát már nem lelte meg... AAAAíVVVVyAAAAAAAAAAAA^'^^^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAjAAAAAAAAA/VV^í^tíV^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAs^A^AAAAAAAAAAAAAAA^í^’

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom