Népújság, 1973. december (24. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-24 / 301. szám
•.. és a nyolc gyerek Tiszátok, 1973 Húsz éve, 1953. december 33-án adták át rendeltetésének a tiszalöki duzzasztottat. Légii elvétek (MTI-foto: Járai Rudolf felv.) Kevesefeb, d3 sűlyssabb sérti! és eb... Mérlegen megyénk termelőszövetkezeteinek munkavédelmi helyzete Ez bizony nagy család. A két szülőn és a nagymamán kívül még nyolc gyerek lakik egy fedél alatt Gyöngyösön, az Élmunkás u. 16. számú ház első emeletén a három szoba, hallos1 lakásban. Mindenki meg tudja mondani errefelé, hol laknak Dobrocsi Tiborék. Azért is, mert a környéken főként bányászok élnek. De az a nyolc gyerek is figyelmet követel ebben az eléggé gyerekinséges világunkban. o o o o — Megjegyzést tett már valaki arra, hogy sok a gyerekük? — Azt próbálta volna meg, kiosztottam volna egy pillanat alatt — hangzik a válasz. Az ember hitetlenkedik, ha ezt a számot hallja: nyolc gyerek.' Hogyan férnek el, hogyan tudnak mindegyiknek minden szükségeset megadni? — Olyan nincs ám, hogy egymás holmiját öröklik. Fel sem vennék. De nincs is mit örökölni, mert ripsz- ropsz vége van mindennek. A kisebbeknek havonta egy pár cipő. Azt sem lehet, hogy az egyik kap, a másik pedig nem. Úgy szokták meg, hogy a három nagyobbik is külön jut ruhához, cipőhöz és az öt kisebbik is. Nehogy civakodás legyen. — Gondolnak arra a munkahelyén, hogy a hyolc gyerekkel nekik is törődniük kellene? — A brigádunknak én vagyok a vezetője. Ezt tehát ki kell kapcsolni. A vállalattól pedig kétszer kaptam már néhány száz forintot kimondottan a gyerekekre. De nem is ez a gond, mert én a jövedelmünkkel elégedett vagyok, összesen nyolcezer forintunk van havonta a gyermekpótlékkal együtt. Csak a gyerekholmik ne lennének olyan drágák. Pedig nálunk nem lehet flancolni, viszont arra is vigyázok, nehogy megszólják őket a társaik. Rengeteg pénz megy el ruházkodásra. o o o o Vegyük sorba őket. Tibor 17 éves, ő technikumba jár, nincs itthon az iskolaidőben. Klára 16 éves, dolgozik Vi- sontán és közben gyors- és gépírást tanul. Katalin a VI-os számú általános iskola nyolcadikos tanulója, Dóra nyolcéves, István hét, ők is a VI-os iskolába járnak Ilona hatéves, óvodás, ahogy az ötéves ikrek is: János és Zsolt. A család kedvence a két iker. Mindenki velük törődik, de elkényeztetésről szó sincs. A két nagyobb lány sokat segít otthon, vagy a nagymamának, vagy az édesanyjuknak, figyelik és irányítják a kisebbeket. Mindenkinek magának kell a saját holmiját rendben tartania. Pontosan elosztották a kötelességeket, mert nem is lehetne másként szervezett életet élni. A sorból senki sem húzhat ki, mivel mindenkinek megvan a teendője. o o o o — Anyu, vegyük meg gyorsan a karácsonyfát és a díszeket, mert a szomszéd erkélyen már ott a fa. És nekünk is legyen. Nehogy kimaradjunk belőle. Hallod? Gyere, vegyük meg! A két iker lelkesen támadt neki az anyjuknak, amikor beviharzottak az óvoda után a lakásba. Alig lehetett velük megértetni, hogy nem keli idegeskedniük. Minden rendben lesz, a karácsonyfa is, a díszek is, a cukor is a fára. — Hogyan ajándékozzák meg egymást? — Ennek sora van. A beszélgetés az ajándékokról, a kívánságokról már jóval korábban elkezdődik. Aztán ha reális a kérés, akkor azt teljesítjük. Mi is kapunk ajándékot a gyerekektől. Ők is úgy készülnek erre az ajándékozásra, mint mi. A pénzt maguk gyűjtik össze, apránként, nem tőlünk kérik. Nem is az érték a fontos ezeknél az ajándékoknál, hanem a figyelmesség. o o o o Azt hinné az ember, különös gonddal veszi körül az ilyen nagy családot az állam. Ezzel, azzal segíti, időnként megjelenik valaki a Vöröskereszttől, a nőtanácstól, vagy a végrehajtó bizottság egészségügyi osztályának a szociális előadója kérdezősködik: mire lenne szükségük. De nem. Még az óvodában is fizetniük kell. Nem szegény emberek, az tény, de ugyanúgy kezelni őket, mintha egy vagy két gyerekük lenne csupán, ez kicsit furcsa. A családi pótlék az nagyobb összeg. De azért a havi jövedelemből csak nyolcszáz forint jut egyre- egyre. Ez pedig nem sok. Nem is éheznek a Dobrocsi gyerekek, ínséget sem látnak semmiben. A húst úgy eszik, mint a vércse. Egy-egy ebédre négy kilót is venni kell belőle. Vacsorára aztán újból friss étel kerül az asztalra. ^ Kívánsága csak annak lehet, akinek a névnapját vagy a születésnapját ünnepük. Ilyenkor a többi is jól jár, mert a finom falatokat is egyformán méri ki az édesanya az asztal körül ülők között. o o o o — Autónk nincs, de hát nekünk mikrobusz kellene. Nem fáj érte a szívem, eddig eszembe , sem jutott. Víkendház sem vár ránk, ahogy üdülni Is hosszú évek óta nem voltunk, mert hová is mehetnénk ennyi gyerekkel egyszerre. De az valami csodálatosan szép dolog, nem is tudok jobbat elképzelni, mint amikor felme- gyünk kirándulni valameny- nyien a (Mátrába. Egy csapatban vonulunk a kisvo- nathoz vagy az autóbuszhoz. Visszük az ennivalót, esetleg nyársalunk, labda is akad a szatyorban, és kint minden a miénk. Zeng a vígságtól, a gyerekkacagástól az egész környék. Mi együtt játszunk a gyerekekkel, jól elfáradunk, aztán összeülünk egy kupacba, szétnézek a családunkon, és nagyon boldog vagyok. — Több gyerek? — Nem. Ennyi elég. o o o o Ritka az ilyen nagy család. Az apa gépkocsivezető a Mátraalji Szénbányáknál, a központban, az anya pedig a villanymotorokat újítja fel Visontán. Néhány évvel ezelőtt költöztek Petőfibányá- ról Gyöngyösre. övék a legnagyobb kincs, amihez ember hozzájuthat: elégedettek, boldogok. A gyerekeik révén boldogok. Az utóbbi évek mezőgazdaságára mi sem jellemzőbb, mint a rohamos mértékben elterjedt, illetve elterjedő gépesítése. Ugyanakkor, ezzel párhuzamosan, növekvő gondot jelent mezőgazdasági nagyüzemeinkben a munka-, illetve balesetvédelem. Vagyis új, meg új — az emberre leselkedő — veszélyforrások alakultak ki a mezőgazdasági termelésben is. Erről a kérdésről, a megyei tapasztalatokról és feladatők- ról tanácskozott a közelmúltban a megyei tanács végrehajtó bizottsága, s hozott megfelelő határozatbkat a helyzet javítására, az ellenőrzések rendszeresebbé tételére. A végrehajtó bizottság számára készített előterjesztés megállapítja, hogy a megtett intézkedések hatására termelőszövetkezeteinkben évről évre csökken a balesetek száma. Amíg például 1970-ben 1885 balesetet tart nyilván a statisztika, addig 1972-ben már 1706 mezőgazdasági dolgozó sérült meg: Ha azonban az egy balesetre jutó kieset! munkanapok számát vesszük szemügyre, közel sem látszik kedvezőnek a helyzet.' Ugyanis 1970-ben égy balesetre 17,9 nap jut, s ez a szám azóta csak emelkedik: 1971-ben 18,8, 1972-ben 19,3, s ez évben pedig már 20,1, A felsorolt statisztika egyértelműen bizonyítja, hogy amíg egyfelől a balesetek számának csökkenése figyelhető meg, másfelől egyre súlyosabb sérüléseket szenvednek, termelőszövetkezeteink tagjai, dolgozói. Ezt támasztja alá a halálos kimenetelű balesetek számának, bár lassú, de mégis emelkedő számaránya is. A balesetek okait elemezve a végrehajtó bizottság, * az előterjesztés egyaránt megállapította: általában nem alapos az egyes sérülések kivizsgálása, mert nem térnek ki az ok és okozati ösz- szefüggésekre, s így a hasonló esetek megelőzésére sem tesznek a legtöbb esetben a gazdaságok vezetői megfelelő intézkedéseket: Emellett «—■ az új létesítmények kivételével — nem kielégítő a szociális ellátottság sem: lassú ütemben fejlődik például a kulturált munkásszállítás is Továbbá a biztonsági szemlék megtartása sem rendszeres, s hiányosak az üzemi belső munkavédelmi oktatások és kiképzések is. A feladatok között —, hogy a munkavédelmi helyzet jelentősen ja^mlion — a végrehajtó bizottság az ellenőrzések rendszeresebbé tételére, valamint a baleseti, munkavédelmi oktatások folyamatos szervezésére hívta fel a figyelmet. (faludi) G. Molnár Ferenc A sorsa: törléneSsm — és eredmény Egy idős munkás emlékeiből Jubileumra készül a Mát- ravidéki Hőerőmű: üzembe helyezésének negyedszázados ünnepét ülik a dplgozói jövőre. Az áramtermelés kezdetének évfordulóját köszöntik azok, — akik közül néhányan maguk is köszönetét, megkülönböztető elismerést érdemelnek, hiszen a nagy eseménynek nemcsak szemtanúi, hanem cselekvő részesei voltak. Már jóval á turbinák megíorgatása előtt Lőrinciben végezték feladataikat, a centrálé születésénél bábáskodtak kitartóan, fáradhatatlanul. E maroknyi csapat azonban talán még nem is gondol a piros betűs esztendőre — hiszen tagjai olyan emberek, akik számára a munka mindig többet jelentett az ünnepségnél. Akik egyszerűen nem értek rá, gyakran még a jelesebb alkalmakkor sem megpihenni, emlékezni, elmerengni. Ilyenféle az „öreg Szabó”, Szabó Ferenc, „Feri bácsi” is, aki számára például immár a 30. lőrinci évet hozza az I974-es esztendő. Régóta nyugdíjas — de ma is szüntelenül ott nyüzsög az üzemben vagy éppenséggel lakótelepi társai között. Egy idő óta, mint a vasasszakszervezet nyugdíjas bizottságának az elnöke, azelőtt pedig vi1973. december 34, hétié sontai „hírhozóként”. A kazánüzem nyugalmazott főművezetője ugyanis az utóbbi években a „szomszédvár’, a Gagarin Hőerőmű egy s más munkájában is osztozott jószívvel osztogatván gazdag tapasztalatait a fiatalabbaknak. Nem tagadta, így vallja most is: roppant élvezete az ország legnagyobb erőművében kapott megbízatás. Szívesen bámészkodott sok, jobbára ismeretlen berendezés előtt, boldogan vállalta a hosszabb utazásokat is, mert Visontán rengeteg újat tanult. S örömmel mesélt élményéiről mindannyiszor az „otthon maradottaknak” is, a régi szaktársaknak, hiszen közülük többen, elfoglaltságaik miatt, talán el sem jutnak a Gagarinba. Mindig vonzódott az új, a több iránt: mi tagadás, megkedvelte hamarosan azt a másik erőművet. A lőrinci üzem azonban valami különöset jelentett és jelent most is a számára: a legkedvesebbet. S ezt — akár a vi- sontaiak is tanúsíthatják. Lőrincit — mint lelkesülten beszéli: — egyszerűen nem lehet elfelednie. A legtöbbet kérte és adta az életében: kerek, huszonöt esztendős szolgálatáért talán mindazzal megjutalmazta, amit munkásember elérhet. A korábbiaknál — összehasonlíthatatlanul — szebb emlékek fűzik a Mátravidé- ki Hőerőműhöz. A bicskei uradalom műhelyében, más kisebb-nagyobb magánüzem gazdáinál, a vasútnál — lakatosként, villanyszerelőként, napszámosként, fűtőként — eltöltött idő, de még kelenföldi, erőművi kazángépész- kedése sem volt olyan, mint Lőrinciben már a start. AZ új centrálé szerelése, a meglehetősen gyors csoportvezetői kinevezés, a kazánoknál kapott új megbízatás: a ka- zángépászi, főgépészi beosztás. A későbbi, munkaügyi osztályvezetői előléptetés, a fontos szállítóüzem diszpécseri posztja, a turbinaüzem művezetői reszortja , a kazánház főművezetői tisztsége. Csupa fontos helyre, feladatra szólították mindig és mindenütt becsülettel helyt is állt. Hát lehet ezt elfelejteni? Szeretettel beszél arról, hogy kis együttes, a valamikori „Acél" brigád az üzemi munkaverseny első részvevői közé tartozott. Társaikkal együtt beneveztek — a sokak számára ma talán már ismeretlen — Rőder-mozga- lomba, s ő maga, egyénileg is több vetélkedőn szerepelt sikerrel, számos tapasztalatcserén ismertetett meg másokat a szakma „fogásaival”. Sokat törte a fejét új és az előzőeknél gazdaságosabb megoldásokon, s törekvéseit általában elismeréssel fogadták. Újítóként is ismerték, tisztelték. Egyik alapító tagja volt az Energiagazdálkodási Tudományos Egyesületnek. Évekig a motoros klubot vezette az MHSZ-ben, a természetjáró szövetség elnökeként tevékenykedett. Megbecsülték a munkásőrök között, bírósági népi ülnöknek választották, vb-tagi megbízást kapott a községi tanácstól, Lőrinciben. Dolgozott az üzemi bizottságban, a pártvezetőségben, sőt, fél esztendeig a csúcsvezetőség titkárát is helyettesítette. Nagy szavak nélkül ismétli, hogy mostani rendszerünktől igazán mindent megkapott Sztahanovista, élmunkás, Kiváló dolgozó kitüntetéseket őriz emlékei között, a villamosenergia-ipar kiváló dolgozójává avatták, s tulajdonosa a Munka Érdemrend bronz fokozatának is. — Akár igazgató lehettem volna, hiszen beszéltek erről is velem, hívtak — említi mosolyogva —, de ennek már tényleg ellent kellett áll- nom. Ezt az elismerést, megbízást igazán nem fogadhattam el, hiszen sok tanfolyamom, vizsgám ellenére, nem volt hozzá iskolám, kellő gyakorlatom — folytatja hirtelen elgondolkodva. — Enélkül pedig felelőtlenség lett volna olyan magasra kerülni ... No, az igazgatói tisztség „elvesztését” persze sohasem sajnáltam, legfeljebb a „kihagyott” magasabb iskolákat. A tanulás ugyanis mindig izgatott. Mindig vágytam a magasabb képzettségre, az életben azonban, sajnos, nem jutott rá elég lehetőségem, időm. Most már, idős fejjel, ez sem bánt különösebben. Megvígaszta* lódtam teljesen, hogy a fiam — a Szovjetunióban kitűnő diplomával — azért csak megszerezte azt. amire én áhítoztam oly sokáig. Éppen az idén vizsgázott a fiú. és máris a leendő csúcserőmű szerelését ellenőrzi, Ino- tán. Büszke, roppant büszke vagyok rá, s valami kimondhatatlanul örülök a két és fél esztendős unokámnak, aki talán még az apjánál is többre viheti valamikor ...! Nézem, hallgatom az „öreget”. S boldog vagyok, hogy írhatok róla. . ' Gy. Gy.