Népújság, 1973. szeptember (24. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-30 / 229. szám
Megisszuk a kultúrát A lapok már korábban hírül adták, hogy a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság hat megye 163 településén megvizsgálta: a különböző forrásokból — állami költségvetés, vállalatok, ktsz-ek, tsz-társulások —,. származó kulturális pénzügyi alapok hogyan szolgálják' az üzemi dolgozók és a helyi lakosság közművelődési igényeinek kielégítését. Magyarul és röviden: mire költik azt a pénzt, amit a könyvelők hivatalosan a kulturális kiadások rovatában számolnak el? Az eredmények nem valami megnyugtatóak, A vizsgált vállalatok és szövetkezetek 1972-ben mintegy 23 millió forintot fordítottak — hivatalosan,, névleg! —, kulturális kiadásokra. Eléggé meglepő módon ennek a. nem kis összegnek hatvan százalékát külföldi és hazai kirándulások, utazások költségeinek fedezésére fizették ki. Utazni jó, utazni kell — adott esetben külföldre is —, de talán jobb lenne hivatalosan is nevükön nevezni a dolgokat, és ha szükséges, külön költségvetési rovatot létesíteni az utazások számára, és külön egy másikat: a közvetlen kulturális kiadásokra. így legalább nein csapnánk be önmagunkat, és persze, az államot sem. Még megdöbbentőbb ennek a KNEB-vizsgálatnak egy másik adata. Kiszámították, hogy abból a bizonyos 23 millió forintból — elosztva a vállalatok, intézmények dolgozóinak létszámával —, hány forint jut egyetlen emberre. Nem túlságosan nagy ez az összeg: mindössze 44 forint Az igazán megdöbbentő szárw azonban csak ezután következik. Megnézték külőn- külön, számlák szerint a kiadások fajtáit Ebből az derült ki, hogy ismeretterjesztésre, szakkörökre, oktatásra, klubokra, művészeti csoportokra, könyvtárra, tehát a valóban kulturális jellegű kiadásokra mindössze 28 forint jutott személyenként a fennmaradó tizenhat forintból ételt italt ajándékokat vásároltak. (Ez a 44 forint az, ami megmaradt a kül- és belföléfi utazgatások költségeinek levonása után.) Egyáltalán nem túlzás tehát e kis cikk címe: Megisszuk a kultúrát Legfeljebb hozzá tehetjük: meg is esszük és eiKétségtelen, ttogy sokat fog javítani vitáikul túszon” az a rendelet amely a szeszes italokat kitiltotta a reprezentációs keretekből. Egy tanácskozáson, egy megbeszélésen valóban nemcsak az illem, hanem * munka;intenzitása is megkívánja, hogy egy üveg' ásványvíz, egy palack üdítő ital, vagy egy feketekávé is legyen az asztalon. Azért mégsem lehet tudomásul venni, hogy a művelődésre szánt nem csekély forintok egyáltalán nem szellemi táplálék formájában kerülnek hozzánk, hanem étel és ital tormájában csúsznak le a torkunkon. Ba mindehhez még hozzávesszük, hogy egyedül a termelői árak emelkedése milyen súlyos nehézségek elé állítja a művelődési házakat hogy akárcsak egy lényegtelen javítás, újrafestés, valamifajta nyersanyag beszerzése, de például a könyvek átlagárának valamelyes növekedése is milyen hallatlanul nagy nehézségek élé állítja a művelődésügy gazdasági irányítóit: akkor egyenesen felelőtlenségnek, ha nem bűnnek kell tartani ezt az elképesztő étel-italozást Kultúrpolitikai elveink változatlan és sarkalatos tétele, hogy a kultúra nálunk nem árucikk. A legkülönbözőbb — és gyakran eléggé komplikált —, módozatokat dolgozták ki annak érdekében, hogy a gazdasági mechanizmus az iparban és a mezőgazdaságban nyereségre ösztönző rendszere ne érvényesüljön a kultúra, a művészetek területén. Bonyolult kérdés ez, hiszen a műalkotások létrehozása — egyebek mellett —, anyagi kérdés is, hiszen például a képzőművészek, filmesek nyersanyaggal dolgoznak, és ezek közűi egynémelyek nem is valami olcsó nyersanyag. (Egy film előállítási költsége manapság Magyarországon mintegy hatmillió forint, amelyben a színészek, a rendezők, az írók és minden szellemi munka csak kis hányaddal van képviselve, a túlnyomó többséget a nyersanyag és a technika ára teszi ki, s ráadásul ez az összeg nemzetközi összehasonlításban még igen szerénynek mondható.) S nemcsak a műalkotások létrehozása jár anyagi következményekkel, de forgalomba hozataluk, a műalkotások befogadóihoz való eljuttatásuk is. Mindezek gazdasági kérdések, s a kultúrpolitikai irányítás megpróbálta •— s menet közben próbálja tovább tökéletesíteni —, hogy kidolgozzon egy rendszert, amelyben a gazdasági tényezők csak másodrendű szerepet játszanak. De hiába a legjobb ösztönzés is, ha a kézhez kapott forintokat éppen a legszélesebb tömegekkel kapcsolatban álló intézményeknél ilyen felelőtlenül osztják szét S itt kell visszatérni a KNEB-vizsgálat egyik alapvető következtetésére. A művelődési pénzekkel való gazdálkodást . sokkal nyilvánosabban kellene végezni. Tudniuk kellene a vállalatok, intézmények, üzemek, tsz-ek dolgozóinak, hogy a kulturális célokat szolgáló pénzösszegeket valójában mire költik el. E nélkül a kötelező nyilvánosság nélkül aligha lehet gyorsan szakítani a „kultúr-étkezések, kultúr-italozások” mai szokásaival. BERNATH LÁSZLÓ Pablo Neruda : Éjssaka Szeretnék nem álmodni, mit se tudni Ki tanít meg nem-lenni engem, hogy éljek s mégse kelljen élnem? Hogyan folyik folyvást a víz? Kövek fölött milyen as égbolt? Mozdulatlannak lenni míg a sors forgása megszakad, ,.s aztán friss szigettengerek szelében újra útra kei n t , Mozdulatlan, titokban élni, akár egy földalatti város, mely utcáiba belefáradt, amely elbújt a föld alá és létezéséről senki sem tud, nincsen keze, se boltjai, csupán önmaga csendjéből él, Láthatatlannak lenni olykor, szavak nélkül beszélni csak egy-egy esőcseppre figyelni csak egy árnyra, mely elsuhan. A világhírű, Nobel-díjas chilei költő elhunyta alkalmából S zemélyes vallomással kell kezdenem. Azzal, hogy örök példaképeim sarában az egyik magas helyet foglalja el a világ legnagyszerűbb öttusázója: Balczó András. Az emberi akarat, a hit, a megújulni * tudás szimbólumát tiszteltem. és tisztelem most is Balczó András sportolóban. Érdekes módom soha nem merült fed bennem az a kérdés, hogy vajon Balczó mennyi kedvezményt kap, milyen a fizetése, jár-e neki prémium egy-egy verseny után, van-e állása és onnan mikor jöhet el, vagy egyáltalán mennyit jár be a munkahelyéré? Ha őt figyeltem, csak egyre tudtam gondolni: sikerül-e neki? Tisztában voltam azzal, hogy - őt nem fenyegeti a kihagyott, elmulasztott edzés Veszélye, hogy nem volt kimaradás, hogy minden idegszálával figyeli a ló gondolatát is, hogy a medencéi már arasznyira beosztotta erejének megfelelően, hogy a terepfutás utolsó métereire valahonnan a szikár, törékeny alkatból még iszonyú energiát fog mozgósítani a tizedmásodpercekért is. Lehet, hogy elfogult vagyok Balczóval szemben, lehet, hogy csak én képzelem így, de nekem ez az ember jelentette a sportolót Kétségtelen, hogy ilyen minőségű sportteljesítmény eléréséhez teljes értékű ember és emberi munka szükséges. Sportolóink meg is kapják a társadalom támogatását, hogy minden erejüket, energiájukat, tudásuk legjavát szenteljék — nevezzük nevén — hivatásuknak. Mert az igazi spent embernek hivatásként kell szeretnie sportját. Kitől lehet art ma már elvárni és megkívánni, hogy napi nyolcórai munka után lásson neki az edzéseknek és úgy legyen ott a fantasztikus világcsúcsok nyomában, és a világranglista-vezetők között. Mellesleg megjegyezve: ez a 8 órás munka utáni idő arra sem volna elég, hogy öttusázóink végigjárják az egymástól távol eső edzőpályákat. Társadalmunk nem kis áld ‘zatot hoz a sportolókért. Ezt a sportot kedvelő közönség is tudja, s csak akkor méltatlankodik — és jogosan —, ha azt az erőfeszítést, amit közösen hozunk a sportért, céltalannak látjuk. Ha a nagy kö- ' zönség bizalmát a sportoló éjszakai Irkái okban váltja apró konyakokra és nagy botrányokra, ha neves labdarúgó-klubcsapatunkat a magyar labdarúgás feEeg-- várában tanári módon kioktatja küzdeni, tudásból,-,-, lelkesedésből egy második, ligás szigetországi együttes, ha a minden, támogatást megkapott váltogatott labdarúgók olyan nemzeti tizenegytől szenvednek vereséget, amelynek tagjai a mérkőzés előtt egy órával még cipőket árultak az üzletben. (mert ilyen is volt). Szóval, a sportot kedvelő közönség ilyenkor úgy érzi, hogy becsapták, illetve a sportoló nem szolgálta meg a neki nyújtott támogatást, nem adott érte ellenértéket, nem törődik saját választott hivatásával. Ez pedig az élet bármelyik területén megengedhetetlen. Nincs szándékomban labdarúgás-ellenes hangulatot kelteni, szeretem ezt a játékot, az előbb említett negatív példákat, hogy miért éppen a „fc-ci” területéről idéztem, azt sokkal inkább az objektív tényék, mint az újságíró szubjektív volta indokolja. Mint ahogy az is tény, hogy a labdarúgóknak adományozott bizalom sokszor háttérbe szorítja az, egyéb sportágak képviselőinek érdekét. Nem tudom, önök közül hallott-e már valaki, olyanról, hogy NB I-es labdarúgó, mondjuk Válogatott kerettag, állásgonddal küz- dene? Én még nem hallottam ilyen esetet, az viszont kétségtelen tény például, hogy Lutter István, az Egri Dózsa OB I-es vízilabdázója, válogatott kerettag, mind a mai napig állás nélkül van Egerben. A magyar vízilabdasport legutóbb Belgrádban a világ- bajnokságon mutatta meg, hogy mire képes: világbajnokságra. Azt hiszem, nem lenne érdemtelen annyi bizalmat előlegezni egy válogatott kerettagnak, hogy biztosítsunk neki olyan, állást, amely mellett eleget tud tenni sportemberi kötelezettségének. Talán -az sem mellékes körülmény, hogy Lutter az igen megterhelő edzések, mérkőzések mellett, becsülettel végezte el főiskolai tanulmányait, július óta tanári diplomával rendelkezik, Eger már adott olimpikont a magyar sportnak, a szintén vízilabdázó Pécsik Dénes személyében. Ha Lutter tovább folytatja azt a kitartó, szorgalmas munkát, amit elkezdett, könnyen előfordulhat, hogy újra lesz valaki Egerből az ötkarikás lobogó alatt. Persze, Montrealig . még nagyon sokat kell dolgozni, keserves hosszak várnak nap .mint.nap a sportolóra a medence''vizében” és gyöt- • r-elmes' birkózások a kapu előterében. Ezt kell vállal-' nia maradéktalanul a sportembernek, és ha ezt vállalja— az ő dolga, hogy milyen lemondások és erőfeszítések árán —, de csak ha vállalja, kitartóan, akaratát, minden tudását latba vetve, akkor a társadalom dolga, hogy biztosítsa ehhez a korántsem álomköny- myű élethez a lehetőséget. Hol van az igazi amatőrizmus, veszélyben a sport — kiálthatnak az aggodalmaskodók. Egyszer már leszögeztük, hegy a mai fantasztikus sportteljesítmények teljes értékű embert és emberi munkát igényelnek. Egyszerűen nevetséges volna ma odaállítani a rajtkőre mondjuk egy kedvtelésből úszogató versenyzőt Santa Clara vagy az NDK úszócsillagai mellé, hogy vegye fel velük a versenyt Képtelenség. Legutóbb a budapesti nemzetközi centenáriumi kupán zajlott le egy érdekes beszélgetés Mészáros és Tóth 'között. A budapesti teniszező arra panaszkodott a selypi Tóthnák, hegy a fontos nemzetközi tenisz- verseny előtt csak egyhetes edzőtáboron tudott részt venni és ez bizony kevés a spanyol csillag, Guuvm ellen. Tóth erre csak annyit jegyzett meg, hogy biztosan kevés volt az «Szótábor, de őt ’«md«®- délben az edzője hot» tel kocsival 9 Délelőtt dolgozott, d*ioeftn pedig a nwgltszigt-Ii dísrjs- pályán óri**ii Küzdelemre késztette a világrangkstás Gisbertet 'Mit várjunk él ilyenkor a sportolótól? Vagy azt, hogy a munkahelyén, vagy azt, hogy a sp .rtban nyújtson maximális teljesítményt A kettő -együtt nem meg». A profizmus idegen a szocialista erkölcstől, hallom máris a dörgedelmet. ’Csak annyit hadd kérdezzek, hogy az nem idegen, ha egy ember nem vállalhatja nyíltan, mindenki előtt art a pályát magáénak, amit élethivatásának választott? Vagy mennyire felel meg a szocialista normatíváknak a jelenlegi sportstruktűra, amely lehetőséget ad arra, hogy a játékostól sem a polgári sem a sportmunkahelyén ne lehessen megkövetelni a 100 százalékos munkát. A profi és amatőr ’ kérdés — szerény véleményem szerint — formai kérdés,- amelyet' azért előbb- . utóbb megnyugtatóén': ’ten- . dezni .. kell,. sportolóink, sportot kedvelő közönségünk és nem utolsósorban sportteljesítményeink, valamint éppen a szocialista erkölcs érdekében, amely a munkaerkölcsöt fogadja él központi kategóriának. A sportoló nagyon komoly munkát végez. Elnézést ismét a személyes élményért, de nekem megint Balczó meghajszJlt tízezer kilométeres edzésadagjai jutnak az eszembe, és az az arc, amelyet a budapesti világbajnokságon láttam közvetlen közelről, elgyötörtén, fáradtan, diadalmasan. Én soha nem fogom sajnálni a közösség pénzét Balczó Andrásokra. Lehet, hogy megint csak magam érzek így, de ha art látom, hogy az (Írnak a tiszteletére, alak életüket szentelik a sportnak, magyar zászlót húznak fel a világ stadionjainak vagy úszómedencéinek a csúcsára, nem azt fogom kérdezni, hogy vajon mennyibe kerülhetett ez a társadalomnak, hanem azt fogom mondani: megérte. Mint ahogy minden sportceruházás megéri, meri: a legemberibb célt: a játékos, békés, de. mégis heroikus versengést szolgálja. S aki munkájával, akaratával bizonyítja, hogy részese lehet ennek a . küzdelemnek, azt kötelességünk segíteni. Azoktól pedig, akik nagyon sok esetben még meg sem próbálják munkával — a saját hivatásukon belüli sportolói munkával — viszonozni a szélesebb közösség erőfeszítését, ugyanolyan kötelességünk, ezt a segítséget megtagadni. Szlgethy András Sportoló, sportállis, sporterkölcs
