Népújság, 1973. szeptember (24. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-02 / 205. szám
BORPINCE a II. századból A mai Bulgária területén éH trák törzsek előtt nem volt ismeretlen a szőlőtermelés és a borkészítés — egy sor régészeti lelet, egyebek között a Madara falubeli nagy ókori villa közelében mostanában feltárt borospince is, alátámasztja ezt a feltevést Az egykori szőlőtermeléssel kapcsolatos munka- folyamatokra eddig két épen maradt relief után lehetett következtetni. Az egyiken — a Dionysos istennek szentelt domborművön — a szüret egyes mozzanatai: a préselés és a kész bor lefejtése, a másikon pedig egy ökrösszekerén levő boroshordó látható. Az új lelet: a madarai borpince már a borkészítésnek sokkal bonyolultabb módjára, fejlettebb technikára és nagyobb mennyiségű szőlő feldolgozására utal. Az épület 19 méter hosszú és 8,6 méter széles; mintegy 2 méter mélységig alápincézték; homokkőtömbökből épült falait pedig szürkésfehér mal- terrel vonták be. } A helyiség nyugati része raktárnak szolgált. Itt álltak l.a doliák — azaz a nagy : agyagkorsók. Az ásatások során három, majdnem teljesen ép doliát és sok töredéket találtak. Amennyiben ebben a pincében kizárólag agyagkorsókat tartottak — és ezt a feltevést egész sor jel bizonyltja — akkor 22 ilyen edénynek volt itt helye. Minden egyes dolia 600—700 liter bort tartalmazott. Ebből arra következtetnek, hogy a pincében kb. 15 000 liter bort raktározhattak. A madarai borpincét, amely a maga nemében egyetlen Bulgáriában — a II. és a III. században basz Hálhatták. \ Késsel és — ecsettel a kép ellen Epizód Ilja Rjepin életéből Abram Balasov, fiatal ikonfestő 1913. január 16-án késsel belehasított a „Rettenetes Iván és fia Iván” c. világhírű Rjepin-festménybe, amely azt a pillanatot ábrázolta, amikor XV. Iván orosz cár dühében halálos csapást mért fiának halántékára. A képet haladéktalanul fára erősített új vászonra ragasztották és sietve kihívták az Ermitázs restaurátorait. Mire ezt a technikai műveletet befejezték Kokkolából, Finnországból megérkezett maga Rjepin. Osztrouhov a gyászos incidens színhelyének, a Moszk- ^ vai Galériának igazgatója ■g sietve nyugdíjba ment. A Galéria gazdája, a Moszkvai g Városi Tanács engem választott ki Osztrouhov he- lyére. Amikor Rjepin megérte kezett, én — aki korábban o nem ismertem őt — éppen a o városban jártam és csak este— felé érkeztem vissza a Galériába. Óriási meglepetésemre, helyettesem a következőkről tájékoztatott; — Ilja Rjepin ma restaurálta a „Rettenetes Ivánt” és nagyon sajnálta, hogy nem találkozott önnel, minthogy még ma vissza kell utaznia. Jól ismertem Rjepinnek azt a szenvedélyét, hogy előszeretettel átfesti korábbi vásznait. (Éppen akkoriban erősen elrontotta „Az ikon bemutatása” c. remekművét és joggai aggódtam a sérülés ellenére még mindig gyönyörű képért.) Beléptem a terembe, ahol a képet őriztek s nem hittem a szememnek; Rjepin teljesen új fejet festett Ivánnak és egész arcának valamilyen furcsa, kellemetlen lilás tónust adott, amely erősen kirít a kép színeinek világából. Késlekedésre nem volt idő, hiszen egy nap alatt a színek végérvénysen megkeményedhetnek. Előbb letöröltem vattával a képet, majd petróleummal eltávolítottam az átfestett réteket, amíg Rjepin reggeli „műve” már csak nyomokban maradt meg és teljes fényében felragyogott az 1884-es festmény. Még szerencse, hogy Rjepin ugyanolyan gyorsan elment, mint ahogyan jött. Ha ott marad, aligha sikerül meggyőzni arról, hogy jobb lesz lemosni az új festményt és helyreállítani a régit. Nyilván már régóta készült új festészeti nézeteinek megfelelően „átjavítani” művét, s titokban bizonyára örült annak, hogy erre lehetősége nyílt. Amikor néhány hónappal később ismét Moszkvában járt, elment a Galériába és hosszasan álldogált a képe előtt. Nem értette, hogy mi történhetett: maguktól jelentkeztek ismét a kissé sárgássá vált színek, vagy ő maga nem azokat testette oda, amelyeket szeretett volna? Szó nélkül elgondolkodva távozott. (L. K.) VVőAAAA^VWAMAAW\AAMAAAAW/WW//. Vv*vVVWVWWWWWV)MA\ \ V. I J\ vonat megállt, az utasok le- szálltak. Harminc éve is megállt a vonat és két utas szállt le. Az érkező üdülővendégek fiata- lok_ és hangosak. Kézfogásuk csat- ’ tanó, mintha játék lenne. Harminc éve a két vendég a déB gyorssal érkezett. Csomagjukat egy fekete kendős lány vitte. Forrón tűzött a nap, a lány érezte, hogy s a kendő alatt összeragad a haja S Az egyik vendég azt mondja a má- s síknak: I Az üdülő segédmunkása a csoport mellé tolta a négykerekű kiskocsit, felrakta a csomagokat; bőröndök, fonott hálók, az egyikben leeresztett autógumi. A segédmunkás a csoporttól távol egy öregasszonyhoz lépett. Az öregasszony kezében új bőrönd, kövérre tömött táska. — Felrakom — mondta a segédmunkás és a csomagokért nyúlt. Az öregaszony nem nézett rá. — Elbírom — mondta — nem kell. A segédmunkás megrántotta a vállát, visszament a kocsihoz, kötelet feszített a hasa alá és arra gondolt: „Azt hiszi, hogy borravaló kell!” Az út rövid és kellemes. Az egyik lány — pufók —, azt mondta a másiknak: — Ha Juli meglátja, hogy milyen barna leszek, megpukkad. A gondnok nézi az öregasszonyt, mosolyog: „Két forintért cipekszik a bolond!” Az üdülő előcsarnokában a fiatalok előreengedik az öregasz- szonyt. Az irodába megy. — Tizenhetes — mondja az írnok. — Szerencséje van, egyágyas szoba. Érezze jól magát. — Köszönöm — mondja mosolyogva az öregasszony és átveszi a kulcsot. A kulcson alumíniumtábla: „17”. < A 17-es szobában harminc éve | az egyik vendég lakott. A bala- < toni villa tulajdonosának unoka- < öccse. A fekete kendős lány minden reggel felvitte a reggelit. A vendég egyszer le akarta fekteti: a fekete kendős lányt, erőszakoskodott vele, de a lány ellenállt. Az öregasszony kipakolta a holmiját és elrendezte a szekrényben. Aztán az ágyhoz ment, tenyerével ránehezedett. Rugózik — gondolta és ettől jókedve lett. Az ablakhoz lépett... Lelátott a partra. Néhány fiatal, már fürdőruhában a víz felé futott és kiabált: — Vízi.;; Vízi... Emberek, víz! Az öregasszony mosolygott és arra gondolt, közölték, hogy este ismerkedés lesz. Neki is be kell mutatkoznia, Kezet kell fognia mindegyik fiatallal. Mit mond majd? Tóth Anna fonógyári takarítónő. Bemutatkozik. Na és? Mit mond ez a pár szó? Nevetséges. Semmit. Minek is bemutatkozni? Két hetet úgy is eltölthet az ember, ha csak látásból ismeri a másikat. M ár a nyolcadik emberrel fogott kezet és mindannyiszor elmondta a nevét. A kilencedik egy magas, fiatal fiú volt. — Kezét csókolom. Nagy János vagyok — mondta. — A néni legidősebb, üljön az asztalfőre. Csodálkozva nézett. Jólesett a közvetlenség. Amikor a gyárban azt mondták, menjen csak üdülni, sosem volt még, jót tesz az — nem akart. Most örül, hogy eljött. Vacsora után bort ivott, táncolt. Az ágy, megvetve várta. Selymes paplan, hófehér lepedő. Elhatározta, másnap fürödni fog. Igaz, hogy csúnya, eres a lába, szégyelli, de fürödni fog. Harminc éve a két vendég és a villatulajdonos három napra át— Isteni lesz a víz. ''vVVSAAA'f^^ ................................. . .'.\v ,VWWVW^W^A^^\^^^AA^VVWW^A^V\^^^^VV^^^^^^^^^^VVVVWSM^^^^^^^^VA^^W^VV^^V^^ H . Farta Lajos Lámg a hasiéig hó! ment Badacsonyba. A fekete kendős lány egyedül maradt. Este átjött hozzá a vőlegénye, falubeli parasztfiú. A lány felvitte a 17-es szobába, abba, ahol a vendég erőszakoskodott és az övé lett. Azon az ágyon lett az övé, ahol a vendég akarta. Az öregasszony a hátára fordult. Tenyerét párnának a feje alá tette. És arra gondolt: elszaladt az élete. Munkával. Nem ért rá még gyereket sem szülni. Jó lenne, ha lenne egy gyereke. Egy, a lenti fiatalok közül. A fiatalok hangja és a magnetofon-zene a klubszobából felhallatszott. Reggel kereszthuzatot csinált, kiszellőztetett, beágyazott és friss vizet tett a virágtartóba. Miután elvégezte, lement reggelizni. A fiatalok vidáman fogadták: — Na, hogy aludt? ... Jól aludt, Anna néni? Amikor az utolsó kortyot itta a kávéból, a takarítólány leszaladt a segédmunkáshoz. — Igaza van — mondta —, bolond ez az öregasszony. Beágyazott ... Lehet, hogy sepregetett is. Reggeli után a fiatalok röplab- dázni mentek. Hívták az öregasz- szonyt is. De az csak nevetett: — Mégcsak az kellene... Semmi más. csak az kellene — mondta. A kert végére ment. Sétálni. Leült volna szívesen a nappal szemben szunyókálni, de padot nem talált. Harminc éve falécekből készült, kényelmes, görbehátú pad állt itt. Azon az estén, amikor a fekete kendős lány vőlegénye behívót kapott, itt ültek, itt búcsúztak. Azt mondta a fiú: — Ha nem jövök, felejtsél el. — , Nem — mondta a lány —, visszajössz. A fiatal vendég a 17-es szoba ablakából leste őket. Elleste a leg- ;rebb pillanatukat. Aztán kegyetlenül odakiabált: — Jöjjön be!... Jöjjön bs! N em csókolta meg a fiút. Előtte nem akarta. Ügy váltak el, csak kézszorítással. Az egyik ment a háborúba golyók elé, a másik a 17-es szobába. Mindkettő parancsra. Az öregasszony lassan lépkedett a kertben. Arra gondolt: ha isten lenne, megtehetné, hogy ne legyen eres a lába. Az írnok jött ki az ajtón. Papírokkal a hóna alatt az utca felé sietett. Amikor meglátta az öregasszonyt, megkérdezte: — Na, Anna néni, hogy érzi magát nálunk? — Jól, jól, fiam — mosolygott az öregasszony —, csak leülnék ... Nincs itt pad? — Fad? ... Volt az is. Csak már öreg volt, elkorhadt és eltüzeltük. Tíz órakor már forrón tűzött a nap. A fiatalok kiabálva lubickoltak és labdáztak a vízben. Ketten csónakkal a túlsó part felé eveztek. Az volt a tervük, hogy a másik oldalról mindenkinek egy kavicsot hoznak ajándékba. Az öregasszony lasan közeledett a part felé. Mintha nyújtani akarná az időt, minél később lássák a testét. A labda, a nagy lendülettől a part felé repült. Az egyik lány a labda után nézett, hirtelen riadt- ság ült az arcára. — Csúnya — mondta szinte akaratlan —, nagyon csúnya, a lába. Az egyik fiú a lányra nézett. — A sok munkától — mondta. — Attól... — És az anyjára gondolt. Az anyjának is eres és csúnya a lába. Harminc évvel ezelőtt a két vendég délelőtt fürödni ment és úszás közben nőkről ábrándozott. így szólt a 17-es szoba lakója: — Azt mondják, vízben, holdsütésben nagyon jó... — Lehet. — En még nem próbáltam — mondta a 17-es, és idegesítsen nevetett. A fekete kendős lány távol állt tőlük, felkötött szoknyában egy vendéggyereket fürdetett. A 17-es barátja arra mutatott: P róbáld meg vele ... Tíz pengőért biztosan megteszi. — Nem... Nem kell — mondta a 17-es —, csúnya a lába. — És arra az estére gondolt, amikor a lány nem lett az övé. — Csúnya, csúnya — nevetett a másik — csak egy kicsit eres. Egy óra volt, éppen ebédhez kongattak, amikor a két fiú csónakkal megjött a túlsó partról. Szép, nagy kavicsokat hoztak ajándékba: tizennyolcat. A legnagyobbat az öregasszonynak adták. — Köszönöm — mondta mókásan az öregasszony. — Képzeljék el, majd a gyárban elmesélem, a Balatonnál ajándékot kaptam egy fiatalembertől... Nem hiszi el senki... Senki sem hiszi el... Nevettek a fiatalok. Nevetett az öregasszony is. És ahogy elindultak együtt befelé ebédelni, az öregasszony már nem is gondolt arra, hogy eres a lába. A fekete kendős lány 1945-ben hagyta el a balatoni villát. Már nem volt kit szolgálni és a fekete kendős lány elment. Két bugyorral, négy fekete kendővel indult az országúinak. A vőlegénye 24 éve jött vissza. Kereste a lányt, de nem találta. Kutatta, de nem találta. Meghalt — gondolta. És megbékélt a halállal. Sok halált látott. A fiatalok este moziba mentek. Vígjátékot játszottak. Hívták az öregasszonyt is. Velük ment, de mert fújt a szél, kendőt kötött a fejére. Fekete kendőt. A moziban, amikor leült, a nyakán érezte, hogy valaki nézi. Nagyon nézi. Lassan hátra fordult, egy görbe hátú ember jött felé. — Ne haragudjon — mondta a görbe hátú ember —, nem dolgozott maga valamikor a kastélyban? — Nem, nem ... Sohasem jártam erre, most Vagyok itt először — mondta az öregasszony. É s nem is hazudott. Nem ő volt a fekete kendős lány. Csak nagyon hasonlított rá. És ő is mindig fekete kendőt hordott. Harminc évvel ezelőtt u.
