Népújság, 1973. július (24. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-08 / 158. szám

ft %

i; .hogy lehet-e tíz dekával több,' avagy Inkább öt dekával kevesebb? Nem, most téved a kedves olvasó, ha azt hiszi, hogy a szónoki kérdésre e cikk írója a feleletet a kereskedelem köréből, szűkebben onnan is a felvágottak környezetéből várja. A dekák, kilók, egyszóval a súlyok világa nemcsak a pult két oldalát annektálta visszavonhatatlanul, de bekebelezte életünk olyan területeit is, mint például a — tanácsülés. Csakhogy amíg a felvágottak dekányi súlyán folyó vita — ha egyáltalán van ilyen vita — a vevő és az eladó közötti személyes ügy tárgyát képezi, s az e vitából győztesen kikerülő fél önmaga ügyében tett döntő lépést a maradéktalan igazság elérése felé, addig a tanácsülési dekák dolga igen határozottan közügy.

Lehet-e tíz dekával több jelentés? Vagy fél kilóval? Egyáltalán, mennyi legyen az a jelentésanyag és -tömeg, amit a napirendek örve alatt és címén a tanácsok tisztelt végrehajtó bizottságai a tanácsülésen és üléssel megtárgyaltatni kívánnak. Mindközönségesen: hány napirendet tárgyalhat meg érdemben, ha érdemi napirendek kerülnek a tanácsülés elé, a tisztelt megyei, városi vagy községi „honatya”, hogy a tanácsülés székein való helyfoglalásának érdeme és haszna is legyen.

„Tenni vagy nem tenni. Ez itt a kérdés” — mondja magában a végrehajtó bizottság Hamletje, a titkára, értsd alatta, hogy tenni vagy nem tenni, még egy újabb napirendet is a tanácstagok asztalára. Mert a dolog kívülről nézve nagyon könnyű, mint ahogyan a széksorból nézve sem olyan nagyon nagy dolog súlyemelő világbajnokságon fél tonnát emelni. Csak meg kell ragadni a megfelelő ponton a súlyzót, aztán hopp, kilökni. De hol van egy tanácsülésre elkészítendő napirendi javaslat súlypontjai

Mert tudniillik arról van sző, hogy a tanácstagok egy része csendben szunyókál, más része lelkesen bólogat, harmadrésze dühödten morog, s mind az egész csak formálisan ülésezik, agyonütve a társadalom és saját maga drága idejét, ha a napirendek kilói valósággal főbe kólintják a t. tanács 1 tagjait. Egy dolog tehát világos: úgy, ahogyan nem is olyan nagyon régen — kérdésre megmondom, melyik — egyik tanácsunk végrehajtó bizottsága tett, hogy háromnegyed kilónyi anyagot, s vagy hat és mind jelentősnek ítélt napirendet tett az asztalra, nos, úgy nem szabad tanácsülést szervezni. Sem városon, sem falun. Tiszteletlenség a tanácstagokkal szemben, bizonyítvány és nem kedvező a végrehajtó bizottságról, amely holmi szavazógéppé próbálná így degradálni a Bólogató Jánosokból összeverbuválódott és nem megválasztottnak tűnő közösséget

Teljesen felesleges minden csip-csup kérdést a tanácsülés élé vinni azzal a felkiáltással, hogy „mi, kérem, tűzön-vízen át biztosítjuk a tanácsi demokráciát!”. Ugyanis ez a minden áron való biztosítás éppen a tanácsi demokrácia ellen hat. Visszafogja a kedvet és az értelmet az érdemi vitát

Az is elgondolkodtató, s arról is lehet sző, hogy a tanácsülésekre kerülő napirendek legtöbbször nem tartalmaznak alternatívákat. Legalább két lehetőséget, amellett az esetleges harmadik mellett,- hogy a javaslat elvetésre kerül. Nem arról van szó természetesen, hogy ismét minden kérdésben két vagy esetleg három változat kerüljön a tanácsülés elé vitára, de az miért ne lehetne természetes, hogy például városvagy községfejlesztési koncepciók, ipartelepítési elgondolások tanácsülési vitájához a végrehajtó bizottság több elképzelést terjeszt be.

Melyik legyen?

Döntsön a tanácsülés, azért is van. És dönteni is tud. Nem mindenki fog ugyan hozzászólni, mert arra nincs is szükség. A testület olyan homogén szervezet, amely nagyjából és egészében átfogja az élet minden területét. Az orvosnak nem feltétlenül feladata, hogy hozzászóljon a betakarítás megszervezésének módszereihez, de a falu egészségügyének fejlődéséhez tanácstagi kötelessége megtenni ezt.. S aki ezen a tanácsülésen vagy e tanácsülés egyik és fontos napirendje tárgyalásakor hallgatott, de ugyanakkor szavazott, az miért lenne mindenbe beleegyező .névjegykártya” csupán egy szavazókörzet felett? Lesz, és kell is legyen véleménye más, számára otthonos problémakörből és joggal várhatja el, hogy véleményét az e témához kevésbé értők éppen úgy megszavazó hitellel fogadják el, mint tette ő ezt a minap.

Hogy vannak-e olyan tanácstagok, akiknek minden mipdegy? Hogy vannak-e olyanok, akik egyetlenegy tízdekás, de hallatlanul izgalmas, három variációs napirendet is tisztességgel ugyan, de érdektelenül végigülnének és odaadóan megszavaznák azt, amit a végrehajtó bizottság beterjesztett?

Nehéz kimondanom, leírni még nehezebb; minden bizonnyal akadnak. De ezekért a kevesekért, ezekért a — hiszem és tudom — nagyon kevesekért, kár lett volna e sorokat papírra vetni. A lelkesen mindig, mindenbe beleegyezek csak fehér port jelentenek: messziről ki tudja, hogy porcukor vagy só van a tartóban. Nem miattuk, hanem az ezernyi, lelkes tanácstagért nem mindegy, hogy tíz dekával több vagy kevesebb.

Idióta a múzsáik .közé

* * Klio is bekerült, Zeusznak ez a lánya éppúgy a művészet képviselője, minta többi nyolc. Az irattekercs- csel ábrázolt Klio a történetírás múzsája. A történet- írást tehát a régiek művészi alkotótevékenységnek tekintették.

Az újkor egyik első és egyik legnagyobb történetírója és egyben politikai szakírója, Niccőlo Macchia- velli Firenze városállam történetéről írott művében — 1521—1525 — adottnak és

feltártnak tekintve a tényeket, okleveles kutatómunka helyett, a maga tanulságát szolgáló összefüggéseket keresi és adja. Macchiavelü számára Firenze története egyetlen sokfelvonásos dráma, melynék főszereplői szónoklatokban és dialógusokban fejtik ki nézeteiket, s ezek egyszersmind a szerző nézetei is. Ügy, ahogy Macchiavelli leírja őket, soha el nem hangzottak. Idézem. „Valahányszor az egyes szereplőket beszéltetem, azok jellemét és egyéniségét igyekszem életre kelteni” — írja műve elején VII. Kelemen pápához íogalmtzott ajánlásában. Ez a könyv mégis hiteles, ha nem is szó szerinti értelemben; szükségképpen tükrözi a szerző korát és személyes álláspontját éppúgy, mint az általa bemutatott kort. Tehát azt, hogy hogyan élt Firenze történelme egy 1521 és 1525 között erről fogalmazó, átlagon felülien művelt városi tisztviselő tudatában.

Vajon mondható-e más, későbbi korok okleveleket idéző történettudósáról?

Macchiavelli tehát, és ugyanígy Tacitus, Livius, Suetonius, Bonfini, sőt Anonymus — könyvét műalkotásnak tekinti. Forrás és mégsem az; ha egyedül nem is ad érvényes képet, de továbbgondolkodásra késztet a lebilincselő munka.

Mindez nem zárja ki azt, hogy ne érezte volna magát akár Macchiavelli, akár Anonymus tudósnak. Tudomány és művészet számukra még egység volt. Ars, amelyét szakszerűen kellett művelni; az ötvösnek értenie kellett az ötvös szakmához, a festőnek is a magáéhoz, beleértve ebbe a festékek vegyi előállítását is, hiszen akkor nem voltak festékgyárak; és a történetet írónak is tudnia kellett a szakma fortélyait, nem kevésbé és nem jobban, mint az ars egyéb művelőjének, le egészen a páncélkészítő kovácsig.'

Idők jártával, különösen a könyvnyomtatás széles körű elterjedtével, majd még inkább a múlt századnak a mából nézve mosolyogniva- ióan és szánalmasan eahitt

! iái

| és I

I itatta i

•j Mint ahogyan beszámol- J j tunk olvasóinknak, Egerben t ) tanácskozott az országos | 1 történész vándorgyűlés, és ( I sokoldalúan megvitatta a j $ történelem és a tömegkom- {,

I

munikáció kapcsolatát. A < vándorgyűlésen felszólalt | Nemeskürty István is, aki l a művészet és történelem i kapcsolatáról szólott.

Érdeklődésre számot tartó $ hozzászólását itt közöljük, i

pozitivizmusa óta a művészetektől aztán kezdett különválni a tudomány, mely a múlt század végére egy beavatott , elit kiváltságává vált.

Ez a lassú szétválási folyamat a magyar irodalomban először a XVIII. század közepe táján érezhető, amikor a történetírók önmagukat és egymást is megkülönböztették azoktól, akik a történelemről művészien írtak. Tinódi még krónikásnak hívta önmagát, s ezen a büszke címen bocsátotta közre 1554-ben válogatott költeményeit: Zrínyi Miklós már tudja, hogy amikor Mátyás királyról elmélkedik, az Úrnak 1656. esztendejében, akkor nem tudós munkát szerez, hanem feltételezve olvasójának alapvető történelmi ismereteit, a maga szubjektív erkölcsi ítéletével, a maga korának elvárásaival és tudatával ítélkezik az általa különben tisztelt és éppen ezért témául választott Mátyás király tetteiről. Indulatos' közbeszólásai, felkiáltásai már nem il- lenének egy tudós könyvébe, bár ugyanezt a módszert egy Macchiavelli még természetesnek tartotta; ugyanakkor eszünk ágában sincs Zrínyit elmarasztalni, vagy történet* hamisítással vádolni.

Ez a veszély, hogy tudniillik a nem hivatásos történetíróként szabadalmaztatott szerzők történeti elmélkedéseit a beavatatlan dilettantizmusának bélyegzik,^ csak a legújabb korban a polgári társadalomra jellemzően jelentkezik. Azóta, hogy a magát egy kivételes elit tagjaként értékelő tüdős hajlamos úgy viselkedni, mint az a pap, aki egyedül érzi feljogosítva magát közvetítésre az istenség és a hívők nyája között, s ha valaki ebből a nyájból maga nyúl, méghozzá anyanyelvén a bibliához, azt kiátkozzák, mint Luther Mártont. Holott bár tudósók természetszerűleg elit rétegére is szükség van, éppúgy nélkülözhetetlen szükség van olyan nem tudósokra, akiknek szintén véleményük van saját hazájuk történelméről. Ez a vélemény megfogalmazódhat regényben, költeményben, vagy tanulmányban, nem is szólva drámákról, festményekről és filmekről. Ha jobban belegondolunk: Székely Bertalan, Madarász Viktor és Benczúr Gyula festményei, Stóbl Alajos szobrai, Gárdonyi Géza néhány regénye, Jókai Mór regényei, legyenek azok akár hitelesek, akár nem, változzék bármennyire is korok múltával esztétikai megítélésük, legalább annyira meghatározták a maguk társadalmának, közönségének történelmi tudatát, mint az ugyanakkor publikált tudományos müvek.

E tényen persze lehet sopánkodni. Helyesebb azon-' ban, ha a történetről írásnak, még pontosabban a történelemről valamilyen kifejezési eszközzel — szó, kép, film — történő véleményalkotásnak mindkét megnyilvánulását, a tudományosat és a művészit egymás mellett párhuzamosan létezőnek, és nem egymással ellenségesen szembenálló két tábornak tekinteni. A marxista esztétikai és társadalomtudomány ezt már régen felfedezte. Eisenstein filmjei az 1905-ös forradalomról, Dovzsenko filmje az ukrán forradalom tábornokáról, Scsorszról az orosz és az ukrán történelemnek milliók számára kitörölhetetlenül hitelesnek érzett képét formálták meg, olyannyira, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóját ünneplő újságok már nem is az eredeti * fotókat, hanem e filmek képeit közük. Pedig e filmek csak a hűtlen hűség Arany János-i elvét figyelembe véve tekinthetők dokumentumoknak, ha a rendezők alaposan át is tanulrnánvoz- ták az ábrázolt kori: és ha például Dovzsenko egy kandidátusi értekezés filoss precizitásával teremti is újjá Scsorsz életét. Mindebből következik, hogy a történelemről művészien írást, filmezést, festést nem szabad az úgynevezett népszerűsítés napjainkban oly divatos és hasznos tevékenységével ösz- szetéveszteni. A tudomány népszerűsítése nem. művészi

alkotótevékenység, hanem a tudományos működésnek egyik ága. Amikor azt a tételt, azt a tudományos igazságot, amit tudós fedezett fel, hogy például minden vízbe mártott test ennyit meg ennyit, így és úgy veszít a súlyából, vagy hogy mikor volt a mohácsi csata, az iskolában, tanítjuk, akkor ez a tudománynak oktatása, népszerűsítése, de nem művészi tevékenység. A tudományt népszerűsítő műnek tehát egzaktnak, és nemcsak adataiban, hanem következtetéseiben is cafol- hatatlarmak kell lennie, tudás és népszerűsítő mű között a különbség csupán az, hogy az egyik ■ változat csak szakmaian magasan képzettek számára megközelíthető, a másik, a népszerű változat pedig mindenki számára appercipiálható. Népszerűsítést és művészi alkotótevékenységet tehát nem tanácsos összekeverni; félreértések, károk származhatnak abból, ha egy színdarabot, egy regényt, egy festményt a tudományos népszerűsítés sikerült vagy nem sikerült változatának fogunk fel.

A történelem akkor igazán magistra vitae, ha mindenki tanul belőle. S ehhez bizony a művészek nélkülözhetetlenek, bármennyire irtózzanak is a művészektől a tudósok és viszont.

Hogy pedig tudomány és művészet. mennyire nem áll távol még századunkban sem a legjobbaktól, azt kiválóan bizonyítja többek között Szekfű Gyula példája, aki könyveiben a szó és a stílus művészeként bámulatra méltó hajlékonysággal alkalmazta a, rég kihalásra ítélt többféle magyar múlt időt, hivatásos szépprózaíró- kat szégyenítve meg, akik miközben siránkoztak nyelvünk grammatikai elszegényedésén, nem mertek leírni, mint Szekfű, hogy „eltiltó”, „megsemmislté”, 6 merte V. Károlyt így jellemezni: „a világban mint egy született Tisián-kép jár', fekete lovának komor pompájában.”

A tudománynak tehát nem szabad gőgösen azt hinnie, hogy rangot ítél meg önmagának, ha a művészettől elzárkózik; de a művészetnek sem szabad elhitetnie önmagával, hpgy' semmi köze a tudomány eredményeüíez; valahogy azzal a természetes ép érzékkel kellene múlt és jelen örök és nem szűnő dialektikus kapcsolatát felfogni, ahogyan annak idején a reneszánsz festői a história és a bibliai történet eseményeit a maguk korának ruháiban ábrázolták.

Sose feledjük, hogy Klió múzsa; egy művészet múzsája. '

SZÁGULDÁS A HALÄLBA. li