Népújság, 1973. július (24. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-24 / 171. szám
1 Hogyan szerkesszek a televíziót ? Az első ' olvasásra talán kissé meghökkentő, sőt ton- toekodónak tűnő cím persze nem azt akarja mondani, hogy e cikk szerzője ím most kioktatja a televíziót, hogyan kell jó televíziós műsort szerkeszteni. Nem teszi ezt két okból sem, egyrészt önmaga 'is szakmabéli lévén — ha nem is a szó és a kép, de a betű kenyerén élve — nagyon jól tudja, hogy a „jó” kategóriája történeti fogalom, változik a korokkal, sőt még az életkorokkal is. Másrészt a televízió ösz- szetett „műfaj" lévén, műfajonként is más és más megítélés alá esik a jónak a meghatározása. Ami mégis az ötletet adta, az nem más, mint a televízió múlt heti kívánságműsora: az ..Önök kérték, mi teljesítjük” alapszándékkal szerkesztett vegyes ód méltán népszerű műsor. Mi lenne, ha a televízió a közönség kérése, kívánsága szerint szerkesztené a műsort? Képzeljük el: a televízió meghir- , deti a „Szerkessze műsorainkat” mozgalmat, s ennek keretében a levelek tízezrei érkeznének a televízióhoz; Mind megannyi szerkesztő, szakértő és egyben néző, aki a saját elképzeléseit szeretné és akarná viszontlátni a képernyőn. Valahogyan úgy, csak az egész adásidőre kiterjesztve mint a televízió kívánságműsora idején. Egész napos, egész hetes, egész éves kívánságműsor: legyen Híradó és Hét, legyen tánczene és opera, legyen dokumentumfilm és tévéjáték, lehessen nevetni és könnyezni, lehessen tanulni, de szórakozni is, lássuk gyakran a kedvenceinket, de lássunk új arcokat is... stb., stb. Ezek lennének a kívánságok? Minden bizonnyal. Meg meg több is, más is, amit most Itt kifelejtett a cikkíró, vagy amit nem is tartott fontosnak megemlíteni. De hiszen ha ilyen lenne a műsor akkor olyan lenne nagyjából, mint amilyen a televízió műsora. A közönség, a nézők kérése — nem szerint! — figyelembe vételével. A közvéleménykutatás és a tudatos szerkesztési, politikai — ami egy és ugyanaz persze — elvek alapján. A közönség! a televízió előfizetők természetszerűleg befolyásolják a televíziót, még az adási idők rendjében is. Hiszen más az életrendje, ritmusa a magyar, mint a szovjet, vagy a francia nézőnek Történelmileg is és történetileg is sok szempontból más az ízlése is. De a televízió is, tudatosan befolyásolja a nézőt: formálja ízlését, befolyásolja pozitív értelemben — elhanyagolható most a néhány botlás e téren — világnézetét és olyan műsorokkal ismerteti meg, amelyeket egyszerűen nem is kérhetett, mert ilyesmikről fogalma sem volt. Egy nagyon egyszerű példa: a Magyar Televízió nézői a televízión keresztül ismerkedtek meg és lettek szinte szakértői a műkorcsolyázásnak. Néha azért valóban „jól összejön”: az embernek még akkor sincs kedve kinyitni a televíziót, ha munkája folytán ez kötelessége, mert írnia kell az adásról. Mégis általában elmondhatjuk, hogy a Magyar Televízió — távol álljon tőlem mindenfajta konformizmus — színvonalas, választékos, ha nem is mindig egyenletes műsort sugároz a közönség kívánságának figyelembevételével. S így a helyes! A kívánsága szerint, az legyen csak egy óra, másfél! Bár most elárulok egy titkot, ami persze nem is igazi titok: a közönség kívánsága szerint, de a szerkesztő „kényére” készül még ez a műsor is. Természetszerűleg! Hiszen úgy kell összeállítani és úgy is állítják össze a kívánságműsort, hogy valamiféle kerek és meglehetősen széles rétegek igényét kielégítő másfélóra tartsa a képernyő előtt a sok millió magyar nézőt. Gyurkó Géza Tamperéből a hatvani bíróság ülnöki székébe Még meg sem melegedett itthon. Orrában a finnországi fenyvesek illata, fülében rokonszavak csengése, hanglejtése. S máris rátör az újságíró. De teheti, mert dr. Bartos Imrét, a Bajza Gimnázium nyugalmazott igazgatóját úgy ismeri mindenki Hatvanban, hogy hozzá akár az éjszaka kellős közepén is betérhet. Elutasító gesztus helyett mindenkor szives fogadtatásban részesül. Filmen a „Trójai nők” ^,£r‘K«S£ Sartre: „Trójai nők” című drámájából. Rendező: Vámos László. Főszereplő: Sulyok Mária. A felvételen, középen: Almási Éva. (MTI-foto: Keleti Éva) SIMON EMIL; Nein bfánfelhefö . » . Felkapaszkodtak a szerpentinen, alattuk kitárult a síkság. „Szelíden, s megadó- an, akár a hódítók eiőtt” — gondolta a térti. Hatalmasnak érezte magát. Közelebb hajolt a feleségéhez, a birtoklók, s a \ beavatottak biztonságával. — Nézd — akarta mondani —, amott a csúcs! Mit iátpz rajta? Kíváncsi vagyok, észreve- szed-e? Mert sokan járnak ide, de szinte mindenkinek elkerüli a figyelmét. Akkor látta, hogy az asz- szony csendben sír. — Mi bajod van? — för- medt rá Ingerülten. — A látvány . . . most először vagyok itt... Bocsáss meg! — Igen, igen, a te szokásos meghatpdásaid — dör- mögte kedvetlenül. — Tegnapelőtt is, Adorjánéknál! Néztél a tálba, és felkiáltottál: jé, mi ez? „Rák” — mondták gúnyosan. Udvariasan mosolyogtak, de a hátad mögött... elképzelheted! — Mit csináljak? — Emelkedj felül a,z ilyen kicsi ny ességeken! — Még sohasem ettem rákot. — Na és? Nem kell mindent bevallani. Hiába kínálkozott a táj. mindketten a műszerfalat nézték, meredten. — Megtenné! valamit? — kérdezte félénken az asz- szony. —- Mentünk haza. — Előbb is elhatározhattad volna' Otthon, a négy fal közé beszorítva, csapkodták egymáshoz a szavakat. — Mondd ki, mit gondolsz rólam? — kérte az asszony. — Mit gondolhatnék? A feleségem vagy! — Ez már kevés. Érzem! — Ügy! Ha azt is jobban tudod, fejtsd ki az én véleményemet is te! — A férfi az íróasztalhoz lépett, a felhalmozott papírtekercsek közé túrt. — Idenézz! Kilóra mérheted a munkámat! ’ Nincs időm kicsinyes hülyeségekkel foglalkozni! — Bocsáss meg. Kezdetben oly büszke voltam, hogy szövőgyári munkáslányként egy igazi tervezővel járok... — Ugyan! Emberek vagyunk. Nő és férfi! — Te, persze, nem ismerhetted a magamfajták gondolatait ... Micsoda boldogság volt a lakásodra feljönni, s az ablakból a Dunára @ w 1373. július 31., kedd nézni-! Odahaza, ha nagyritkán volt időim, és kedvem támadt, hogy az ablaknak nevezett lyukon kinézzek, a szomszéd szobájába láthattam. Szóról szóra olyan, akár a miénk. Érted? Az egyformaság valóságos hóhér! Ezután napokig kerülgették egymást, vigyáztak a szavakra. Egy este az asz- szony a szokásosnál később jött haza, — Hol voltál? — kérdezte Ingerülten a férfi. Az asszony megrettent a hangjából kiérezhető hűvösségtől. Nem aggódva, nem féltéssel kérdezett, inkább úgy, mint aki azt mondja: — Ha valami bajod esik, mennyi kellemetlenséget okoztál volna nekem! — Hazamentem anyámhoz. Üzent, hogy rosszul érzi magát. — Kipanaszkodtad magad? — Ez nem rájuk tartozik. — Na és? — Már jobban van. — Az asszony közelebb húzódott, mosolygott. — Nézd csak, mit hoztam. — Kopott iede lü, szakadozott füzeteket tett a heverőre. — A régi füzeteim. Az általános iskolából... A férfi értetlenül nézett rá. — Szeretném, ha gyerekként is megismernél — magyarázta kissé zavartan az asszony. Fel altar bosszantani? — gondolta dühösen a férfi. Csaknem a földre lökte a füzeteket. Aztán meggondol- " fa, legyintett. — Ez (gy nincs rendjén. Egy vegyigyárat tervezek, a fejem tele van számokkal, és akkor te... orrom alá nkod a füzeteidet. — Most mi lesz? — nézett rá ijedten az asszony. — Semmi. Menjünk ei valahová. (Folytatása következik.) — Tegnap még. a fehér éjszakák földje, ma az évtizedek során szívemhez nőtt város, Hatvan! Ez a dolgok természetes rendje a felgyorsult világban. Hogy miként sikerült vénségemre finn barátainkhoz eljutnom? Régi-régi vágyam ez. Mondhatnám úgy, azóta dédelgetem a gondolatot, hogy egyetemista éveimben finn nyelvészettel foglalkoztam. A népfront jóvoltából, a napokban befejeződött finn— magyar barátsági hétre utazó háromszáz fős delegáció tagjaként, kerültem végül is az északi országba. S annak második legnagyobb városába, Tamperébe, ahol feledhetetlen napok részese lehettem. Ami rövid summaként megállapítható, ők töb-» bet törődnek népeink rokonságával, mint mi. Szinte minden kisebb-nagyobb baráti közösségben találtam például finnt, aki úgy-ahogy pöntyögött magyarul Árnyékos oldal A nyugdíjas gimnáziumi igazgató azonban nem csupán a Hazafias Népfront háza táján foglalatoskodik. S nem csupán tanácstag, valamint különböző társadalmi szervek fáradhatatlan munkása. Hosszú évek óta népi ülnökként is tevékenykedik a városi bíróságnál, dr. Rőczey Ödön oldalán. — Ez már a nyugdíjas évek különleges leckéjét jelentette számomra indulástól kezdve. Az élet olyan területét, ahová csupán újságcikkek nyomán kukkanthatott be az ember — fordít a mese fonalán Bartos Imre. — A tanárkodás, az iskola: az egészséges, feltörekvő fiatalság volt mindig a szememben! A gyerekek között valami felhőtlen tisztaságot éreztem, még ha olykor vesződnöm is kellett velük. A bíróság, a népi ülnök széke 1már az árnyékos oldalra tekint! Jönnek a megtévedtek, a pettyesek, a bűnözők és bűnbe keveredettek, a társadalom elesettjei. Nehéz volt megszokni. Mig aztán rádöbbentem egyszer, hogy tulajdonképpen ott folytathatom, ahol abbahagytam. ‘ A pedagógiánál. Különösen sokrétűen alkalmazhatja az ember e téren szerzett tudását, érzékét a fiatalkorú bűnösök esetében. Napestig sorolhatnám a példákat, amikor finom léptekkel mind közelebb kerültünk egy-egy Ifjú lelkivilágához, kibogozgattuk az esetek hátterét, belső összetevőit, sime, védtelenül állt előttünk, akit talán elmarasztaltunk volna... Hatvani ötlet Beszélgetésünk, éppen az iménti téma kapcsán, kitért egy hatvani gyökerű, s igen hasznosnak bizonyult kezdeményezésre, mégpedig a népi ülnökök rendszeres továbbképzésére. — Másfél évtizede lehet, akkor még aktív igazgató voltam, felötlött btruurn a gondolat: érdemes le »ne valamilyen formában gondoskodni az ülnökök szakmai képzéséről! Én pé’.Öác' nem értek a joghoz. Van, akinek a pszichológia idegen. Mások a szociológiával '••annak úgy, mintha sötét szobában tapogatóznának. Márpedig ezek alapismeretéire feltétlenül szükség van, ha már egyszer ott ülünk a bíró oldalán, s ő számít véleményünkre a cselekmény minősítésében, a büntetés kiszabásának mértékében... Így született meg Hatvanban a népi ülnökök akadémiája, kéthetenként rendezett szakmai továbbképzéssel, s terjedt el az országban sokfelé. Makón, Veszprémben, talán Egerben is alkalmazzák már módszerünket, minden bizonnyal a népi ülnöki, tea- tület gyarapodására, jogérzékének gazdagodására. Nem akarunk mi jogászokká válni, szó sincs róla. A városi bíróság elnökének sokféle szakmai tanacsa sem erre irányul! A mi rendeltetésünk, hogy az élet. a munka különböző területén szerzett tapasztalatainkkal. a ta riadalom lelkiismeretét képviseljük a bíráskodásban. Szülők felelőssége ? Ismét a fiatalok! Garázdák, alkalmi tolvajok, szabálysértők,' kisebb-nagyobb bűn- cselekmények elkövetői. Kikerültek az iskolából, munkát fogtak valahol szinte gyermekfejjel. S kicsúsznak a családi otthon fegyelmező, összetartó köréből is! Jellemző példa az „orvvadász” kettős. Traktorral bottal. Világít á masina reflektora, a fiatalabb bottal veri a fácántyúkokat, kakasokat. Egy este tizenegyet. A bíró: — Bűnösnek érzi magát? — Nem. Csak szeretem a fácánhúst! — Fel lehet így is fogni. Rendben. Kártérítés: ötezer forint! Mire a nyegle, cinikus, válasz: — Fizetek, ha megehetem a fácánokat. Az egyik népi ülnök a jelenlevő anyához fordul. — S ön, asszonyom, számon kérte otthon a fiát? — Nem én! Hanem spék'el- ve megsütöttem a fácánokat ... Szóval,- így jelentkezik olykor a szülői felelősségtudat. S a társadalom formálóerejének ilyesféle „üresjáratával” találkozik még Fe- nyőharaszton, hajításra a várostól. i Nem pénzért Bartos Imre éppen az előbbiek miatt tartja igefi fontosnak a társadalmi pártfogók szerepét. Az olFan ..nép- frontosok” munkáját,, akik egy-egy börtönből szabadult, vagy egyéb formában elmarasztalt vétkes felett vállalnak felügyeletet. — Meg kell őket becsülni, mert erőtlen, tehetetlen szülők és a mindenkiért felelős társadalom, valamint a bíróságok gondjaiból vesznek jó adagot a nyakukba — mondja. Majd ismét a népi ülnökök hatvapi kis csapatára tereli beszélgetésünket. — Sajnos, szerepünket nem' egyformán ítélik meg! S itt elsősorban az aktívan dolgozó „kollegákra” gondolok, akiket üzem, vállalat, vagy valamely gazdaság delegált az ülnöki testületbe. A munkahelyi vezetők többfelé savallják, hogy évente egy-egy hónapig folyósítani kell nekik az átlagbért. Pedig erről törvény van, s talán éppen saját cége dolgában jár el haszonnal az ül- nökséget betöltő szakmunkás, pedagógus, vagy traktorvezető ! Mit csodálkozzék az ember ilyen esetben a „fécánós” mama felelőtlenségén ? — S mindezért az ülnoü fizetsége? — Potom 42 forint naponta. S legalább tíz különböző peres ügy. Most kezdem csak a bírókat tisztelni. Reggeltől délután ötig vádlottak. tanúk, védők, ügyészek. Második műszakban pedig az aktamunka __ No, de n em is a pár forintért csináljuk mi. Erről valameny- nyiőnk nevében tiszta szívvel nyilatkozhatom. Hanem érezzük a társadalom iránti felelősséget. S annak súlyát, hogy bíráskodásunk fája is akként növekszik immár, ahogy gyökerei szertefutnak a talajban ... J Moldvay Győző
