Népújság, 1973. július (24. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-15 / 164. szám

1: .hogy Tordasi nem nyert világbajnokságot. S ar­ról: miért nem nyert Tordasi világbajnokságot. Azon kevesek számára — hogy okfejtésem majdan min­denki számára közérthető legyen —, akik nem tud­ják, hogy hol kellett volna Tordasinak világbajnok­ságot nyernie, elmondom, hogy Tordasinak, Göteborg­ban, a vívóvilágbanjokságon kellett volna , azt a bizo­nyos aranyérmet megszereznie. Tordasi Ildikó azon ban, mint az a kommentárokból kiderült, azért nem nyert aranyérmet, mert a zsűri, amelyben nincs ma­gyar, hiába vagyunk vívónemzet, nem ítélt meg egy olyan találatot, amely a győzelmet jelentette volna. Hát ezért nem lett világbajnok Tordasi Ildikó. Mindezek után mégsem sporttárgyú cikket aka­rok én írni, van ehhez kollégáim között lényegesen jobban értő nem is egy, s van lapunknak megfelelő rovata is, nem is kevés, hogy akár a Tordasi-kér- désben is kifejthessük sportálláspontunkat. Tordasi Ildikó — minden bizonnyal megbocsátja ezt ismeret­lenül is nekem —•, csak ürügy arra, hogy két dolog felett nyilvánosan is meditáljak. A kettő közül egyik sem új, talán még a meditáció hangja, sőt maga a töprengés sem új e témában, de abban bízik az új­ságíró, hogy amit sokan és sokszor mondanák, annak sok idő után foganatja is lesz. Az ember már néha mérgesen kapcsolná el a te­levíziót, s tenné le az újságot.. . már megint „jöt­tek ... fogadták... mentek, tárgyaltunk... részt vettünk... csupa mind értekezlet és protokoll...” — mormog a tömegkommunikációt (oindig szidó, de anélkül meglenni már nem tudó, a világ dolgai iránt érdeklődő ember. Küldöttségek jönnek, , küldöttségeink mennek, hol Párizsban, vagy Brüsszelben, Moszkvá­ban, vagy valamelyik dél-amerikai országban, de mindig nyüzsög néhány magyar delegáció, mindig ír­nak róluk az újságok, s a legtöbbször beszámol kéz- fogásos érkezésükről, indulásukról a televízió. Az embernek már a könyökén jön ki a dolog, Hát nem igaz? i Közben persze a sok nyüzsgés miatt szavunk van a világ számtalan fórumán, véleményünk latba esik a politikai, gazdasági, vagy kulturális döntések egész skáláján, s a már képernyőn unt' kézfogások mögött voltaképpen egy egész ország, egy egész társadalmi rend tekintélye húzódik meg, hivalkodóan ugyan nem, de szerényen aztán végképpen sem. Tehát sok a kéz­fogás. a részvétel, az érkezés és indulás és a dele­gáció? És lám egy egész ország hőidül fel, még a sport­hoz nem értők is, hogy micsoda igazságtalanság tör­tént ezzel a Tordasival. De hát ezt nem is lehet cso­dálni, mert még arra sem vagyunk képesek, hogy egy nyavalyás zsűriben képviseltessük magunkat. Mi van itt? Mi, van ott? KI a felelős? , És ez mégiscsak borzasztói ■ Ami egyébként valóban elgondolkodtató —■ té­mánktól függetlenül, vagy azzal mégis egybevágóan? —, hogy vívónemzet létünkre valóban miért nincs magyar szakember a nemzetközi vívózsüriben.. = A másik töprengeni valóm azonban több is, ke­vesebb is az iméntinél, bár inspirációt ugyancsak a vívástól kaptam hozzá. Nem tudom eldönteni, nem voltam ott, "de hiszek kollégáimnak és nagyon reális­nak tartom, hogy ebben az esetben és más esetben is, az olimpián is a zsűri tévedése, vagy egy-egy bíró „indiszponáltsága” volt a meghatározó, s nem- versenyzőink tudása. Am az a tény, amilyen lelkes és örömteli dühvei kapjuk fel azt a lehetőséget, hogy rajtunk kívülálló okokra, holmi ellenséges rosszin­dulatra, sorscsapásra vezessünk vissza kudarcokat — nos, az már korántsem a sport kérdése. Ez nem más mint valami új-magyar (?) fátum keresése a sport­ban is, vagy ott élesebben kitapintható szellemi da­ganata. Mert bennünket mindig ver a balsors! Mert a magyarra pikkeltek és pikkelnek! Mert ellenünk még a'véletlenen is ütőképes ti­zenegyet kovácsolnak! f Mert Mohácstól Göteborgig, Tömöri büszke ve­zértől Tordasi Ildikóig voltaképpen bennünket mindig és érdemtelenül „kihagytak” a zsűriből. Ez a mi tra­gédiánk, s ha már így méretett meg „az magyari sors”, hát mit tehetünk ellene? Semmit! Csak any- nyit, hogy szidjuk a bírót, meg az ellenfél hadvezérét, meg a sorsot természetesen. A rossz csomagolás, ami miatt a nyugati piacon egyes termékeink a második vonalba szorulnak, nem Fátum kartársnak köszönhetők például, hanem azok­nak a kartársaknak és szaktársaknak, akik gyárta­nak, meóznak, csomagolnak. Hazai gondjaink nem is jelentéktelen része nem holmi „török átok” következ­ménye, hanem az egyáltalán nem sorsszerű felületes­ségé, ’szervezetlenségé, a felelősségvállalás hiányáé. A kitűnő jobbszélsőre hiába pikkel és bekkel a bal­hátvéd, ettől még a jobbszélső nagyszerű cseleket mutathat be és még pompásabb gólokat is lőhet —, ha nem meséli be magának, hogy pikkelnek rá.. Minden bizonnyal számos országban -és számos piacon nem árunk minősége miatt, hanem társadal­munk minősége miatt fogadnak bennünket fenntar­tással a tőkés körök. Nem az átlag vásárlók persze! S ez a fenntartás természetes, igazán nem kívánhat­juk, hogy a londoni tőzsde zsűrije a 'szocialista ma­gyar iparnak legyen jóindulatúan elfogult bírája. Ám a magyar átokkal, amely sohasem volt „magyar”, ha­nem nemzetközi és társdalmi —, egyszer s minden­korra leszámoltunk. Bennünket már sem lepontozni, sem leléptetni nem lehet. A porond végérvényesen a miénk. Mégha Tordasi, a zsűri tévedése miatt nem is lett világbajnok. Wv wWVWVWWWVWV)MA/WWVWVWWWVVWWVVWWVWWWbW./A/wVW Ahol ma kétszázméteres kémény áll őrt hallgatag vasbeton monstrumok; —■ a hűtőtornyok —- felett, s. ahol roppant méretű daruk vas­traverzei emelkednék a gé­pek által marcangolt föld fölé a Mátra lábánál, vala­mikor beltenger hullámzott. A három-négymillió évvel ezélőtt keletkezett szénréteg adja azt az 1450—1550 kaló­ria értékű lignitet, amelyre ráépült az ország legfiata­labb erőműve, a Gagarin Hőerőmű. Ezzel az cwnszálg energiatermelése több mint húsz százalékkal emelkedett. Először egy árok készült el 1967-bén: 800 méter hosz- szú volt, száz méter széles, 25 méter mély. Ebből alakult ki a külszíni fejtés mai arcu­lata. A fejtés Visonta kert­jei alatt kezdődik és keleti irányba halad. Kétezerben majd a Domoszlónak felfutó völgynél ér véget. Addigra az ember az általa tervezett és szerkesztett gépekkel 200 millió tonna szenet szabadít ki a fedőrétegek közül. Eb­ben az esztendőben 6,3 mil­lió tonna szenet emelnek ki a kotrógépek 500 literes ved­rei, hogy biztosítsák a villa­mos áram előállításához szükséges hőenergiát. — A tanulópénzt meg kell fizetni mindenhol. Itt is. Ez a külfejtéses bánya méretei­ben, a fejtés technológiájá­ban olyan minőségi ugrást jelentett, hogy nem lehet egyik napról a másikra töké­letes munkát produkálni. Bácskai Györggyel, a javí­tó és karbantartó üzem fő­mérnökével lefelé haladunk a görgőkön surranó gumi­szalag mentén, amely vala­honnan a porfelhőbe burko­lózó kotrógépek felől hozza megállás nélkül a szenet. Egy-egy nagyobb darab lig­nit kiperdül a szalagról, a legyező alakú fás rétegek kö­zött még tisztán kivehető az őskori fa,' csigaház vagy le­vél rajzolata. „ — Itt minden gépesítve van — folytatja az előbbi gondolatmenetet a főmérnök. A bányában 2500 ember dol­gozik. Nehéz fizikai munkát kétszáz ember végez: ;za­lag alá berakódó S2' rör- meléket lapátolják ki. A töb­bit gépek csinálják. Érdekes hely ez. Itt, a szemünk láttá­ra alakul ki az új ipari mun­kásság. Az itt dolgozó embe­rek java részé két-három éve még szőlőt kapált, most a legkülönbözőbb műszaki fel­datokkal kell megbirkóz­niuk. Persze, hozzáértésük, gyakorlottságuk még nem az igazi. Majd belejönnek. Ugyanúgy, ahogy mi, veze­tők is. Egyszerűen meg kell szoknunk visantai méretek­ben gondolkozni. Újabb szalaghoz érünk. De ezen nem íaürkésbarna szén .A. mentén .rohan, hanem sárga homok. Ez a rendszer a szénréteget fedő meddőt szállítja. Néha a görgők megremegnek, tom­pa puffanást,hallunk. Ilyen­kor hatalmas, mázsán íélülí homokkő zuhan valamelyik, átadási pontnál a szalagra. A 13/A átadási pontnál a múlt­kor halálos baleset történt. Felakadt egy másfél mázsás homokkő. A szal&gkiezelö, ahelyett hogy megállította volna a szállítást, menet közben akarta kipíszkálni a beszorult követ a surrantó alá állva. A HM 3-as kotrógép meg­mozdul, az acélerődítmény lassan hátrálni kezd, a merí­tővödrök belevájnak a szén­rétegbe. A szalagrendszer elején vagyunk. Innen indul el a lignit három kilométeres útjára a kazánházig. Keskeny vaslépcsőn ju­tunk fel egy korlátokkal sze­gélyezett körfolyosóra, innen még egy emeletet mászunk, széles terembe jutunk. Az egész gép zúg, dübörög, re­meg. A teremből nyíló vas­ajtók rezonálnak. Benyitunk a kotrómesterhez. Torockai Sándor kifelé néz az üveg­kabinból, amely lencse mód­jára gyűjti össze a napsuga­rat. A kotrómester a vödrök merítését figyeli, nehogy meddő réteget szedjen fel. Az overall ujjával megtör- li homlokát, bekapcsolja az URH-t, a rakodómesterrel beszél, aki a kotrógép másik végében a szén szalagra ke­rülését irányítja. Megint egy törlés az izzadó homlo­kon, Torockai. leállítja a jö- vésztést — a szén kitermelé­sét — valamit észrevett az állandóan figyelem • alatt tartott 11 műszeren. Meg­nyom egy gombot. A veder­lánc induL A hőmérő higanyszála el­hagyja az ötven fokos vonal határát. A kotrómester nem törődhet a hőmérővel. Neki nyolc órán át megszakítás nélkül kell figyelnie a szén­réteg vastagságát, a törőmű­ből a diszpécser utasítását «a gép .hangját, all fűszert ü; az öt embert, akj az ő pa­rancsnoksága alatt dolgozik a HM 3-ason. Közeledik a kétórás műszakváltás. A ka­binban Sf. tok van. — Mennyit keres? — Kétezer-nyolcszázat, — Nem túl nehéz ez a munka? Kovács György tetovált jobb karja könnyedén meg­emeli a lapátot. — Jő meló ez. Kilapáto­lom . a szalag alá behullott •széntörmeléket és kész. — Nem akar valahová el­kerülni? Más munkakörbe? —■ Nem. Minek? —- Meddig lehet ezt a munkát bírni? ■— Fiatal vagyok Húsz évig szerintem még könnyedén, — És aztán? Tájkép csata közben. Még nem egyenlő erők küzdenek, de az ember már plyan szö­vetségeseket állított maga mellé, amelyek megszüntet­ték a természet döntő fölé­nyét. Az erőmű szigorú rendbe sorakozott épületkomplexu­mai, a fejtésen dolgozó gé­pek, a terepen kígyózó hat­ezer voltos kábelek, a .meg­pakolt háttal suhogó szala­gok mind szövetségesek. Az ember' új, élettelen anya­gokból álló, vasból, acélból, kábelekből, gumiszalagokból, automatákból álló szervezetet hozott létre. Az „élettelen szervezet” vérkeringését biz­tosítja az egy méternél alig szélesebb gumiszalag, amely ölvenméteres szintkülönb­séget legyőzve hordja szün­telen a szenet. Érzékeny ez a 'szállító rendszer. Mínusz húsz fok alatt a szalag rideg­gé válik, elszakad. Ilyenkor áll a vérkeringés. A kazánok szükségletét a tárolótéren felhalmozott 200 ezer tonná­nyi szén biztosítja. A fejtéstől a kazánházig két szalagegység van. Egy szalagegység ára 80—100 mil­lió forint, de van a teher­gépkocsival és vasúti szállí­tással szemben többek kö­zött. egy óriási előnye: nem kell hozzá kézi munkaerő. Csupán a szalagegységek vé­geinél, átadási pontjainál ül egy szalagkezelő a fülkében és ha valami rendellenessé­get tapasztal, akkor kell be­avatkoznia. Az ő munkájá­ban az a legfontosabb, hogy dönteni tudjon: mikor kell megnyomni a vészgombot, hogy leálljon a szalag. Szabó Lajosné két éve van az Sz — azaz szénszállító — 17-esen, annál az átadási pontnál, ahol a szalag az út fölött ha­lad át. Még soha nem kellett használnia a vészgombot. A törőműben a diszpécser asztalán megszólal a hang­szóró. A hang messziről ér­kezik, a fejtésről. — HM 3-as vagyok. Szól­jon a HM 4-es rákodómeste- rének, feorauaul pakol előttünk a szalagra, nm tu­dunk dolgozni. — Értem. Szólok. ■— HM 4-es. A rakodómes­ter rosszul pakol a szalagra, a hármason nem tudnak ren­desen dolgozni, — Értem. Ipacs Sándor diszpécser egy pillantást vet a mikrofon mellől az integradominó- rendszerre, amelyen a -szala­gok működését féiiycsíkok jelzik. Minden rendben van. A diszpécser a törőművet is ellenőrzi, az első emeleti üvegablak a törőmű közpon­ti helyiségére nyílik. Innen a szén 40 milliméteresre törve indul tovább. Ez az utolsó ál­lomás . a bánya területén. A szalag áthalad a láthatatlan határon az erőműhöz. Csend van. A műszerfalba épített Ipari televíziók fé­nyei kékesszürkén vibrálnak. A hangtalanul nyíló és záró­dó üvegajtón rövid felirat: I—II—III. blokk vezénylő­terme. A műszerasztalon jel­zőlámpák; korallfűzére vilá­gít. Az asztál előtt fiatal nő ül, a blokkgépész Sohajda Sándorné. Az asztalon már csak egy stilizált apró bá­nyászkalapács jelzi a szén útját. A szén az erőmű épü­letének hetedik szintjére ér­kezik, innen kerül a bunke­rekbe, majd a malomba, ahonnan egymilliméteres szemcsenagysággal a levegő­vel összekeveredve rántja be a kazán huzata a 850—900 fokos égőtérbe. Mindezt egy ember, a blokkgépész ellen­őrzi és irányítja, a vezény­lőteremben üldögélve. ■— Milyen végzettség szük­séges ahhoz, hogy ilyen fon­tos feladatot meg tudjon ol­dani? — Kell hozzá egy vasipari szakmunkásképesítés, el kell végezni egy 8 hónapos tan­folyamot hőtani alapismere­tékből, és egy másfél éves blokkgépész-tanfolyamot. — Mi tartozik a blokkgé­pészhez? — Egy blokk hőfejlesztő és a villanyáramtermelő egysé­gei. Különben az egész egy­általán nem olyan, bonyolult, mint amilyennek látszik. Az én feladatom inkább csak ellenőrző-irányító jellegű. A gépek csinálnak mindent. Az erőmű tetejéről messzi­re látni. Az alkony először a külszíni fejtés munkagödrét lepi be és a szalag mentén fellopózik az erőműig. Végig a szalag mentén alig látni embert. Mindent a gépek vé­geznek. De a gépet ember tervezte és é| erkesztette meg. Oda­lent a sötétben felragyognak a lámpák füzérei. Szigetby András

Next

/
Oldalképek
Tartalom