Népújság, 1973. július (24. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-15 / 164. szám

Aquinói Tárnái komputerbe táplálva A Miiánó melletti Galla- retében tanító Busa 25 é\ alatt a IX—XVI. századból való 1 'c művet., közöttük 100 kétségtelenül Aquiní Tamástó: származó munkád vizsgált meg. 10,6 millió szó’/ tartalmazó 1,7 millió szö­vegsort regisztrált elektro­nikus módszerrel, mindegyi­ket eredet- és szövegössze­függés szerint rendezve. Az „Index Thomisticus" értelme és célja azonban nemcsak az egész szókincs­csel való rendelkezés. Ez ugyan szintén kifizetődő vol­na valamennyi középkori írás megértése szempontjá­ból, amelyeket általában la­tinul fogalmazlak. A tudo­mányos latinnak mint érint­kezési nyelvnek akkoriban körülbelül ugyanolyan je­lentősége volt, mint manap­ság az angolpak. Busa és az IBM' képviselője, valamint Günther Holzboog stuttgarti kiadó — nála jelenik meg majd az „Index” 40 kötet­ben — ‘ egy római sajtó- __ konferencián „gyakorlatibb”' alkalmazásokra is rámutat­tak. Az „Index”-en végzett, több évtizedes munka egy olyan módszert eredménye­zett, amelynek segítségével valamennyi többi nyelv szin­tén kiértékelhető elektroni­kus módszerrel. így például az élő nyelvek statisztikai szempontból, bizonyos fo­galmak gyakorisága szerint „oszthatók fel”, és meg le­het határozni olyan szavak eredetét, amelyekből szám­talan más vezethető le. Az elektronikus feldol­gozás költségeit az IBM vál­lalta, amely előtt viszont a mű megjelentetése révén egy még alig áttekinthető piac nyílik meg. A 40 kötet kinyomtatása egy olyan mellékhatással is jár, amelyet ez alkalommal szintén kipróbálhattak. A kéziratokat ugyanis nem normális módon szedték; korrigálták és azután ki­nyomtatták. A magnetofon- szalag többé-kevésbé köz­vetlenül vezérelte a fény­szedő gépet, s az nyomban előállította a kész és telje­sen kifogástalan ofszetnyo­mású filmeket. ÚJ KÖNYVEK A vámőrök közbeléptek Hz ember kisebbfajta hajó Egy amerikai orvos vállalkozott arra, hogy végigússza a Panama-csatorn^. Vállalkozása sikerrel járt, de mint bevallotta, legnehezebb volt a próbálkozás eleje, közvetle­nül indulás után. Alig ugrott be a vízbe, s kezdte össze­szedni erejét a nem csekély vállalkozást jelentő csatorna- úszáshoz, a vámőrök máris kihúzták a vízből, s követelték rajta az áthaladáshoz előírt Illetéket. Minthogy azonban az előírásban nem volt szó emberekről, hanem csakis ha­jókról, a doktort csak azok után engedték vissza a vízbe, hogy kifizette az „egy tonnánál kisebb vízkiszorítású ha­jó” után járó illetéket. A tisztelgés eredete Honnan eredt a katonák tisz­íelgésmódja, ami abból áll, hogy jobb kezüket a sapkájukhoz eme­lik! A legenda szerint ez az el­járás 1588-ra tekint vissza, ami­kor Drake angol tengernagy a spanyol hadiflotta fölött aratott győzelem után megtudta, hogy Erzsébet angol királynő szemé­lyesen adja át a kitüntetést de­rekasan harcoló tengerészeinek. A tengernagy azt akarta, hogy a legénység kellőképpen kifejez­ze tiszteletét a magas személyi­ség előtt, s- kiadta a parancsot: ..Tekintettel ökirályi Felségének vakító szépségére, a kitüntetés alkalmával mindenki a jobb ke­zének tenyerével takarja el a szemét.*1 Kortársak, tudósszemmel — Üj Móricz-sorozat — Huszárok története Gergely Sándor utolsó munkái közé tartozott az a regény, amelyet a Szépiro­dalmi Könyvkiadó most je­lentetett meg. A „Felsőbb osztályba léphet" a második világháború éveit idézi fel, de nem a frontok csataza­ját, hanem azt, ami a hát­országban, a fasizmus elleni munkásharcokban végbe­ment. Ifjú, félig még gyer­mek, félig már felnőtt em­berek a könyv főszereplői, akik először ösztönösen, majd tudatosan vállalnak szerepet az illegális tevé­kenységben, s küzdelmüket, kalandjaikat ábrázolja az író, pergő ritmussal, együtt­érzéssel, a személyes emlé­kek átfűtöttségével. Két kötet elbeszélés Ugyancsak a Szépirodalmi Kiadó vállalkozása a Móricz Zsigmond összegyűjtött mű­veinek útnak indítása; a ter­vek szerint ez lesz a leg­teljesebb Móricz-sorozat. Kezdetként az elbeszélések két kötete jelent meg, az el­ső az 1900 és 1914 között, míg a második az 1915-től 1925-ig írt munkákat fogja össze. A pályakezdésnek tartott „Hét krajcár” előtti i'dőből több mint harminc elbeszé­lést vonultat fel a könyv az olvasó előtt, ízelítőt és be­tekintést adva az írói szem­lélet alakulásába, a nyelvi és formai útkeresésbe. A többi írás már művészete fegyverzetének birtokában mutatja az alkotót, s- tény­ként állapíthatjuk meg, hogy a négy kötetre terve­zett „Elbeszélések” a ma­gyar irodalom becses kin­cseiként kerülhetnek majd fel a könyvespolcokra. A vallomás kényszere Nem mindig jár együtt tudományos igényesség, tá­jékozottság és könnyed írás­tudás; Ortutay Gyula mun­kásságában meglelhető. Ta­nulmányainak, emlékezései­nek, vázlatainak most köz­readott kötete, a „Fényes, tiszta árnyak” a néprajztu­dóst éppúgy élénk állítja, mint a művészetertő, -élvező olvasót, s a kulturpolitikust. Külön fejezetbe kerültek a néprajzi tanulmányok, így a nyíri, rétkozj para-sztmesés­ről szóló, az ifjúság és a folklór kapcsolatát vizsgáló, a népmese, a népdal jöven­dőjét taglaló. Egy másik cso­port Radnóti Miklósnak szentelt írásokból áll, aki, mint a szerző va,llja, élete „külön fejezete”. Portrék Szabó Pálról, Veres Péter­ről. Szekfü Gyuláról, Babits Mihályról, a szegedi évek fölidézésének érdekes doku­mentumai — sok más mel­lett ezek alkotják a kötetet. „Nekünk többnyire józan alázattal / vállalt hivatás, hogy költenünk adatott” — írja „Megszállottak” című versében Garat Gábor, s e józan alázattal vállalt hiva­tás testes dokumentuma, hangosan szóló bizonyítéka „A szenvedély évszakai”, az összegyűjtött versek. 1956- ban jelent meg első könyve, híressé, ismertté a „Tűz- tánc” ciklus tette, s ma köz­életi líránk jelesei között áll. Joggal, érdemmel. Több mint másfél évtizedes pá­lyájának nincs olyan szaka­sza, amikor az En-nél feje­ződnék be számára a látóha­tár; a Mi izgatja, kényszerí­ti újra meg újra vallomás­ra, tanúságtételre. A könyv — amely nagyjából időren­di beosztásban csoportosítja a műveket — tartalmazza Garai verses színműveit is, egyebek között az „Orpheusz átváltozásai”-t. Ortutay Gyula és Garai Gábor kötetét szintén a Szépirodalmi Kiadó jelentet­te meg. Lovak, lovasok Témáját, kiállítását te­kintve egyaránt figyelemre méltó albumot nyomatott ki a Corvina Kiadó. Nagyrévi- Neppel György könyve — „Huszárok" — áttekinti e sajátos fegyvernem történe­tét a nomád lovastól az 1848- as magyar szabadságharc huszárjain át a kozákokig. Talán televíziós készülékek bolt­ját nézegettem, talán a legújabb könyveket figyeltem, mikor elém állt egy öregember: — Kaszát, vennék, de nem tu­dom, hol találok. Nem tudja vé­letlenül? Megdöbbentem, meghökkentem, nem tudtam hirtelen felelni. Ho­gyan tudnám, honnan is tudnám! Évtizede élek a nagyvárosban, s azóta csak a pázsitnyeső olló cse­vegett a kezemben, gondjaim kö­zül immár kipusztult az a foga­lom, hogy kaszálás, hiszen amikor hírek érkeztek hozzám az aratás­ról, csak gépekre gondoltam szün­telenül. Szinte hűtlenül elfelejtet­tem az alig egy méter hosszú, ne­mesacélból készült szerszámot, amely a vetőgéphez, boronához képest olyan semmiségnek látszik és mégis olyan babonásan tisztelte a régi falu, mint vademberek a fétist. Annyira tisztelték a kaszát, hogy szinte most is hallom az öregembereket, akik óvatosságra intették a szekérderékba huppanó marokszedő lányokat: — Vigyázzatok, mert a saroglyá­bán van a kasza. Ekéktől, boronáktól, szöges ele­vátortól,, rugós lótól is óvták a gyermeket, de ha meglátták, hogy apját utánozza, fenni akarja a ka­szát valamelyik siheder, csattant a féltő, dühös kiáltás: — Elmenj a kaszától, te, mert hátrakötöm a sarkad! Ismertem egy gyógyíthatatlanul szívbeteg parasztot, aki éppen az aratás gyilkos hajszájában rok­kant meg fiatalon, akit igazság szerint már pásztornak sem le­hetett volna alkalmazni. Naponta többször is rátört a roham, ilyen­kor öntudatával egy pillanatban veszítette el az egyensúlyát, de még eszmélete végső lobbanásával, szinte állati reflexszel három-négy lépésnyire ellökte magától a ka­szát, mielőtt földre zuhant. Ha el­érte a baj, már nem keltett iz­galmat. Az előtte járó kaszás yvisz- sza se fordult, csak a mögötte ha­ladó állt meg egy verejtéktörlés- nyi időre. Figyeltem a beteg em­bert: mikor eszméletre tért, mi­kor feltápászkodott a földről, elő­ször megrázta a fejét, mintha álomból ébredt volna, s kicsit szé- delegve indult az eldobott kaszá­ért. Kézbe vette a szerszámot, hümmögve nézte, hogy nem esett-e csorba az élén, aztán elő­vette a fenőkövet és olyan szere­tettel simogatta a kényes, tükör­acélt, mint amikor megbántott kis­fiút cukorkával engesztel az em­ber. A kaszának erkölcsi súlya volt, ezt egy csillagfényes este figyel­tem meg, mikor kihallgattam, ho­gyan fenyegette meg egy legény csalfaságra hajlamos szerelmét: — Majd meglátob, Erzsiké, egy­szer szörnyű vége lesz ennek Csend. De csak egy pillanatig tartó. A sötétben felvihogott a lány: —. Aztán, hogy lesz ennek »ször­nyű vége? — Ügy teszek, mint a Tóth An­tal. Nekem Is akad még egy kötél valahol. A lány erre már nem vihogott, de kacagott. Mint a jó tréfán, per­cekig nevetett, aztán mikor abba­hagyta, elölről kezdődött a cívódás. S ennek a végén azt mondta a le­gény: — Meglátod, egyszer beledőlök a kaszába érted. Vártam a vihogást, a nevetést, a kacagást. Pillanatok, percek múltak, döbbenetes csendben. Az­tán suttogva mondott forró szava­kat hallottam, megtörte a lány makacsságát a kasza tisztelete. Talán azért, mert a kasza volt a legközvetlenebbül kenyérkereső szerszám, oly fenséges volt a tisztelete, hogy lélekig maró szé­gyennek tartották, ha katonaköte­les koráig nem tanult meg ka­szálni a legény. Igaz, ilyen szé­gyen ritkán esett meg, mert ami­kor először bámult» a lányok után, apja, vagy testvérbátyja kaszára fogta a fiút, betörték, szinte úgy, mint igáslónak a fiatal csikót. A kaszálni tanítás ünnep volt, majdnem olyan szertartásosan tör­tént, mint a templomi ceremónia, ugyanakkor olyan természetesen szép, mint amikor az anyamadár fiókáját tanítja röpülni. Az első kaszás pedig tanult és tanult, ar­ca ragyogott az örömtől, a büsz­keségtől, de közben a napot néz­te. Elfáradt, nagyon elfáradt a szokatlan munkától. Jöhetne már a dél. S amikor jött a dél, elnyúlt az árnyékban, mint a fáradt kis­kutya, volt úgy, hogy a kanalát sem merítette a levesbe, hanem fáradtságát eltúlozva azt mondta: — Etessen meg, édesanyám, mert nem birom a karomat felemelni a számig. ; És akkor az anya boldog neve­téssel fogta a kanalat, és Ihászá­ra érett nagyfiát etetni kezdte, mint a csecsemőt... Később nehéz szekerek tördel­ték darabokra a dűlőutakat, mag­ba szökött pipacsok fehérre sá­padt szirmát kavarta a boszor­kányszél, gépek zümmögése és az emberek állatokat nógató kiáltása verte fel a határ csöndjét. Ismer­tem a zajt, az emberét és a gépét is. Gyermekkoromban, ó, hány­szor megcsodáltam a fekete vas­bikát, a tüzes gépet, amellyel iz­mos bivalyok lihegtek asztagtól asztagig, mintha nagyra nőtt test­vérkéjüket tanították volna járni. Hányszor figyeltem irigyen a ná­lam nem sokkal idősebb cimborá­kat. a törekesfiúkat, akik már gyermekfejjel felnőtté váltak az én szememben, mert hitem volt és mindmáig hitem maradt, hogy csak az lehet teljes jogú ember, aki eszével, vagy dereka feszíté­sével megkeresi a saját kenyerét. Ám a zsákosokat bálványoztam leginkább, mert ők találkoztak el­sőnek a földek tiszta áldásával. Ahogy kötözték a zsákok száját, olykor kezükre pattant egy-egy búzaszem, amely úgy simogatott, mint az ujjhegyre szálló katica­bogár. Néha a zsákba merítették a markukat, és gyönyörködtek, so­káig gyönyörködtek. Aranyásó sem nézhette mohóbban a hirtelen megtalált kincset. Csak a kazalosokat nem irigyel­tem soha. Jóizmú legények voltak ők, erősek, mint a fákat nyűvő mesebeli ember, és mégsem iri­gyeltem őket. Akkor még elevátor híján hosszú, hegyes nyársakra tűztek egy-egy boglyányi szalmát, s azzal szuszogtak a kazal tetején. Ám nem mindegyiknek sikerült feljutni oda! Ma is elém villatja az idő azt a hirtelen elsápadó le­gényt, aki baromhoz méltó teher alatt a földre roskadt és vízért sóhajtott. Testét teljesen beborítot­ta a szalma, mint a halotti lepei. S úgy jött az a félájult sóhajtás a sárga-fehér halom alól, mintha sírgödörből érkezett volna. 0, azt a hangot, én már nem tudom el­felejteni. E nehéz emléket talán csak a kévevágó lány enyhíti valamelyest. Veszélyes munkát végeztek ők is, tudtam akkor is, hogy a munká­juk veszedelmes. Mert a gép szá­ja nemcsak a kévét nyelte el, ha­nem a törött kaszát, a lovak pa­tájáról lehullott szerencsepatkót, éles-hegyes követ, s mindez úgy jött vissza a gép szájából, mint a puskagolyó. És, a gép elnyelte, bizony olykor elnyelte a kévevágó lányt is. De ők mégis bátran, mo­solyogva, úgy magasodtak a határ , fölé, mint a teremtés őrangyalai. Így magasodott föl az a lány is, akinek köszönhetem a legbájosabb emberi érzés megismerését: a gyermekszerelmet. Akkor már ke-' nyérkereső vízhordófiú voltam, amikor belészerettem a nálam év­tizeddel idősebb kévevágó lányba. Legszívesebben őt itattam a kanna fedeléből, mert. ha felkapaszkod­tam hozzá a létrán, huncutkodva, szerelmesen megrángattam a szok­nyáját. Rátarti lány volt pedig. Szóba se állt a legényekkel, még a gépész úrral sem. De mintha megsejtette volna érzelmeimet, nem teremtett nyakon, csak meg­fenyegetett a mutatóujjával. A jövő és a múlt Indiában, (Foto: Zeit im Bild.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom