Népújság, 1973. június (24. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-03 / 128. szám
Könyvhéti antológiákról Egy nyelv — egy falu A Lomonoszov Moszkvai Állami Egyetem könyvkiadója kiadta a „Hinalug nyelvtan részletei” című könyvet A hinalug nyelv a kaukázusi nyelvek kelet-kaukázusi nyelvcsaládjának dagesztáni csoportjába tartozik. Az egész világom mindössze egy olyan hely létezik, ahol ezen a nyelven beszélnek — a hegyvidéki falu, Hinalik, amely a szovjet Kaukázuson túli köztársaság, Azerbajdzsán északkeleti részén fekszik. A monográfiához egy 63 betűből álló, a szerzők által szerkesztett ábécét csatoltak. A könyv hinalug—orosz és orosz—hinalug szótári címszó anyagot, továbbá hinalug nyelven feljegyzett legendákat és a falu lakosai által elbeszélt népi történeteket tartalmaz — orosz fordítással együtt. (APN—KS) Az évenként ismétlődő ünnepi könyvhét hagyományossá váló antológiái közül ezúttal háromról szólunk. Az Aranysörényű fellegek a Zrínyi Könyvkiadónál jelent meg. Formailag folytatása a Vallomás a katonáról (1968) és a Sátrak melege (1971) című köteteknek, tartalmilag valamivel erősebb is azoknál. Illés Lajos, a kötet szerkesztője gazdagabb anyagból válogathatott, s szigorú szelektálás eredményéképpen alapjában katonákról, részleteiben viszont életünk egészéről, mindennapjainkról, a háború óta eltelt időszak emberformáló hatásának az egyéniségekben való tükröződéséről szóló, többségében rangos írásokat olvashatunk. A kötetben a többi között olyan művekkel találkozhatunk, mint Dobozy Imrének az első világháborútól indított, de apa és fiú párbeszédeként egészen napjainkig vezető Csonka párbeszédek című gondolatgazdag elbeszélése. Szerepel a kötetben Soós Zoltán sok részletében ismert, s most egészében olvasható nagyszerű poémája, a Szélirány az indításhoz is, amely repülősök közé viszi az olvasót A Kossuth Könyvkiadó riportgyűjteménye, az ír őszemmel 1972. ezúttal is Nemes György szerkesztésében jelent meg. Az elmúlt évben újságokban, folyóiratokban napvilágot látott riportok közül tartalmaz harmincat Olyanokat például, mint Bertha Bulcsú írása, amely a szőlőtermesztésről szól, korunkban, amikor „a bor is áruvá alacsonyodott”, mint a szerző írja a íegszárazabbnak tűnő számadatokból és rövid anekdotákból összegyúrt riportjában. Ott van Csalog Judit megdöbbentő írása, a A szegénység szégyene, amely szerint a mai gyerekek többségében a szegénység elítélendő, rossz tulajdonságokkal párosul. Nemcsak megrázó, hanem egyben felrázó, figyelmeztető írás ez. Vigyázzunk! Hiszen máris: „Ugyanaz a sztereotip, fölényes vállrándítás jut mindazoknak, akik oktondi mód MÁSOKÉRT vitték vásárra a bőrüket.” A Táncsics Könyvkiadó harmadszor jelentet meg könyvet Szép Szó antológia Sípol a lopott könyv Űj elektronikus rendszert vezettek be a 'Minnesota állambeli könyvtárakban. Minden egyes könyvet felszerelnek elektromágneses fémlamellával, amely három ízben sípoló hangot hallat, ha a könyvet ki akarják vinni a könyvtár területéről. Szólások Aki Á-t mond, többnyire orvosi felkérésre teszi. ★ Az ember az egyetlen olyan élőlény, amelyik el tud pirulni. És az egyetlen olyan, akinek oka van rá. ★ Alig van szebb, mint egy fafejű hallgatására fülelni. ★ Ismeri a puritánok jelszavát? Egyszer sem és soha többet! — röviden címmel. A kötet, csakúgy, mint a két korábbi, Szalon- tay Mihály szerkesztésében a Népszava Szép Szó című irodalmi és kulturális mellékletében az elmúlt tizenkét hónap során megjelent írásokból tartalmazza a legjobbakat, azokat, amelyek témájukban és írói megformálásukban a napi aktualitáson messze túlmutatnak. Ezért dicsérendő, hogy az antológiából nem kimondottan szépirodalmit csinált a szerkesztő, versek és elbeszélések mellé jegyzetek, esszék, kritikai tudományos írások, kistanulmányok is bekerültek. Többek között Déry Tibor, Vrbán Ernő, Baranyi Ferenc, Mátyás Ferenc, Czine Mihály, Csák Gyula, Tamás Aladár, Illés Endre nevével találkozhatunk a lapokon. A hétről hétre megjelent írások együtt újraolvasása új szellemi izgalmakkal, a részletek feltűnőbb egymás fényében újabb színeket kapó szépségeivel örvendeztetik meg az olvasót M. L Ladányi Ferenc Tersei Legjobb lenne csak így betérni mindenhová aztán mindent feledve elmenni amiképpen e délelőtt a pokollá vált fórró szurokban tovatűnnek hadonászva a járókelők Az ember reggeli felébredése nem üzlet az ember törtetése a villamoson nem üzlet az ember délelőtti nekibuzdulása nem üzlet az ember egész heti izzadtsága nem üzlet az ember vasárnapi henyélése nem üzlet az ember ■ egész emberőltőnyi reménykedése nem üzlet S az ember kitalálja a halálát magának és ez már érhet valamit mert a Temetkezési Vállalat emberétől megkapja végre az Elet Kilátástalan Hőse című érdem fakeresztet az ember Adj a kéménynek lila füstöt adj a reggelnek tíz kakast adj a tócsának fodrozó szelet adj a halálnak fehér gyolcsot adj az ekének csonttalan mezőt s a költőnek esővert életet adj az anyáknak jobb fiat vénebb hullát a temetőnek s a munkásoknak kemény öklöket adj az állatnak meleg ólat adj az istennek arany inget és kedvesebb hazát mindenkinek (A szerző Kedvesebb hazát című kötetéből) Ott ültek a vendéglőben; kedélyesen felöltözve a két szülő és a nagybácsi. Sört ittak. A faburkolat otthonossá tette a vendéglőt, a magyaros térítők meleggé. Túl voltak a vacsorán. Az apa nagy testű, mondhatni kövér ember, a nagybácsi is, finom modorral. Néha nagyot kacagott, régi történetet mesélhettek egymásnak. Az asszony fehér blúzban, frissen on- dolálva. Ünnepelgettek, vasárnapoztak. Néha-néla az ajtóra néztek, az üvegajtó kint az előtérben olykor megmozdult. Egy-egy ember lépett be, egy-egy pár, aztán eltűntek a presszórészben. Zene szólt, vasárnapra alkalmas zene. — Ne idegeskedjetek, ha késik — mondta a nagybácsi, aztán elővette a zsebóráját, megnézte, bólintott. — Nincs semmi baj. A gyereknek szabadság kell. Emlékezz vissza, Márton, mi is szabadon éltünk gyerekkorunkban. — Ivott egy kis sört, nevetett. — Ezt mondom én is Mártonnak — toldotta meg az asszony. — Én nem idegeskedem, 6 idegeskedik. Ö mindig idegeskedik. Hét óra húsz. Ez még nem idő. A gyerekben bízni kell. — Én is bízom, nem arról van szó. És nem idegeskedem. Csak amiben megállapodtunk, azt tartsa be. Hét óra, az hét óra. Megmondtam neki. Nincs késő, nem arról van szó. Egyáltalában nem izgat, hogy mit ^csinált, kivel beszél, ellófrál valami fiúval. Végigmegy a parton, szép az este. Sétáljon. De jelentse be. Éva szaladt a < vendéglő felé. Most vált el Kláritól, s olyan volt az este, mint a sötét mese, borzongató, mégis szép. A víz, a sok túloldali lámpa, miről is beszéltek? A Gyurkovics Tibor: matematikáról, a kigúnyolható tanárokról, a Nagy Medvéről, aki csak dörmög egész óra alatt, mégis a legjobb tanár. Na, meg fiúkról, de csak úgy mellékesen vihorász- va. Hogy mondja el nekik ezt az egész estét? ö maga sem érti pontosan, de valami csodálatos, hogy talált valakit, akivel úgy tud beszélni, mint saját magával. Klári hangja isha- sónlított az övére, ugyanazt tanulták a másik osztályban, valami könnyű vibrálás keletkezett köztük. Végre, talált egy barátot. Talált! Már rendezgette magában a szavakat, hogy mit mondjon, valami nagyon. egyszerűt: Találtam egy barátot. — Nem, ezt félreérthetik. — Találtam egy lányt. — Azt hiszik majd, hogy a folyóparton talált valakit, és most segítséget kell vinni. — Találtam egy barátnőt. — Ezt talán... ez meg ünnepélyes és ostoba, de mit mondjon? Kinyitotta a kis üvegajtót, sietett a szüleihez, vidám arccal. Ä három felnőtt úgy ült ott, mintha fából faragták volna. Nagybátyja mosolyogni próbált, anyja kicsit a fejét csóválta, apja nem nézett rá, az asztalon dobolt az ujjaival. — Milyen vidám vagy — mondta engesztelő hangsúllyal az anyja. Éva kigombolta a kabátját, féloldalasán leült. Fújt egyet a sza- ladás után. A szavait fogalmazta magában. — Hét óra ötven. — Apja csak ennyit mondott, töltött magának egy kis sört, és nézett jelentőség- teljesen. A nagybátyja megfogta kedvesen a karját, rámosolygott. — Nem akarsz inni valamit? Colát, vagy jaffát? ö megrázta a fejét. — Nincs kedve inni — mondta gúnyosan az apja. — Mással van elfoglalva. De nem baj. Mi is voltunk fiatalok, igaz? — Fölemelte a poharát, a bátyja felé. intett a sörrel, aztán ivott. — Én nem bánom, hogy hol jár. Csak amiben megállapodtunk, azt tartsa be. Mi is mi mindent megcsináltunk, igaz, Jóska? Kezdődik a fiatalság, nem annyira csöpp lány már ő. Séta, ez, az... — Nem fáztál? — kérdezte az anyja, aztán mondta tovább a magáét. — Annyira vártunk. Azért ülünk itt, hogy gyere. Ne vedd rossz néven, ha aggódunk érted. Szeretetből tesszük. Elhiheted. — Ezt mondom én is — toldotta meg az apja. — Mindent elmondhatsz nekünk. Mi már túl vagyunk az élet lényegén. Mindent megértünk, bizalommal lehetsz irántunk. Bármi van, veled vagyunk, melletted vagyunk! — hangsúlyozta. Éva eltűnődött, minek kellene, lenni? Mi az a bármi? És hogy mellette vannak? Eddig nem voltak? — Hagyjátok már, majd később beszélgetünk. Emlékezz vissza, mi jobb szerettünk gyerekek közt, mint ilyen nagy mamlasz felnőttekkel lenni. Emlékezz vissza, mikor meglógtunk a vonattal, két napra, azt hittük, világgá megyünk — nevetett a nagybácsi. — Hát ezt mondom én is. Mi megértünk bármit. — Apja közelhajolt hozzá. — Történt valami baj? Nem történhet olyasmi, amiben mi ne állnánk melletted. Rendesen tanulsz, otthon is segítesz, ne hidd, hogy mi rosszakat gondolunk rólad. Talán tudunk neked segíteni. Azt csak beláthatod, hogy mi többet éltünk meg, sok mindent tapasztaltunk... A segítségedre vagyunk bármikor. De ehhez bizalom is kell. A te bizalmad. Azzal, hogy beállítasz, és egyszerűen azt mondod, apa, ez meg ez történt. Legyen az bármi. — Hát nem arra neveltelek, hogy elmondj mindent? Emlékszel,’ mosogatás közben, milyen jól eldiskurálunk. Tőlem még sosem kaptál ki, ha elmondtál valamit. Emlékszel, amikor betörtétek a Pan- nival az ablakot, egy szóra megértettem ... — mondta az anyja. Hol az egyik hajolt egész közel hozzá, hol a másik. Kedvesen beszéltek, nagybátyja a karját simogatta, mint egy kis állatnak. Anyja nyugtatta, apja mormogott. Az egész vendéglő idegen lett. Fogalma sem volt az egész helyiségnek az ő kislány barátjáról, arról az egyszerű titoktól, amit nem lehet elmondani, hogy találtunk egy embert magunknak. — Ne haragudj, ez a makacsság a legrosszabb — mondja apja a nagybátyjának. — Te tudod, hogy nekem mindent el lehet mondani. Ügy nézek én ki, akinek nem lehet mindent elmondani? Egy fél szó elég. Egy fél szó! De egy ilyen gyerek ... Csak hallgat. Mi bármiben segíthetünk neked — hajolt megint közel az apja. — Mi mindent megértünk. Megettük már a kenyerünk javát, talán valamivel többet tudunk, hogy eligazítsunk az élet dolgaiban. Azt csak belátod, hogy, felnőttek vagyunk, többet tudunk arról, hogy mi a helyes, mi nem? A?t csak belátod, hogy valami különbség van közöttünk? Legalább korban? Hogy felnőttek vagyunk, te meg gyerek? Azt csak belátod? — Apja hangosan beszélt, az arcába hajolt. — Nem akarok semmit sem mondani. Hát nem értitek? — mondta Éva, és kiszaladt a szabadba.
