Népújság, 1973. június (24. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-03 / 128. szám
A MA EMBERE E'S • • A KÖNYV Q tszáz éve nyomtatnak könyvet Magyarországon. Gondolom, mindenkinek nagyon ismerős már ez a mondat, jó néhányszor megjelent az elmúlt hetekben, hónapokban az újságok hasábjain, elhangzott a rádióban, televízióban. Éppen ezért nem a hazai könyvnyomtatás kezdeteit akarom most felidézni, s nem is az azóta eltelt éveket vallatni. Sokkal érdekesebb, milyen kapcsolatban van a ma embere a könyvvel? Ha a statisztikai adatokat nézzük, jogosan büszkélkedhetünk. Megsokszorozódott az elmúlt években könyvvásárlás. Közkönyvtárak tucatjai épültek, korszerűsödtek. Nemrég fejeződött be a „száz falu — száz könyvtár” mozgalom, s máris (itt az újabb; a Hazafias Népfront „500 év — 500 iskolai könyvtár” jelszóval indított nagyszabású társadalmi akciót A Szépirodalmi Könyvkiadó az idei könyvhéten kezdi megjelentetni Magyar remekírók című sorozatát amely nemzeti irodalmunk egészéhez vezető kalauz, egyben bibliofil külsőbe öltöztetett tömegkiadvány. Hosszasan sorolhatnám tovább, de megállók. Mindez, amit eddig felsoroltam, s ami még hozzá tartozik, igaz és nagyszerű. Csakhogy; a könyvvásárlás valóban megnövekedett de még nem mindig a fajsúlyos irodalom talál legnagyobb példányszámban gazdára. Gyakran előfordul, hogy nagyszerű regények, valós irodalmi értéket képviselő verseskötetek szerénykednék 3—5 ezres példányszámukkal 80—100 ezer példányban kiadott, saját műfajukban sem mindig színvonalas krimik és gyenge lektűrök mellett Akadnak olyan emberek, akik már vásárolják a könyveket, de csak ritkán olvassák őket. Sokkal nyugtalanítóbb az a jelenség, amelyet legutóbb egy megyei felmérést követő jelentésben olvastam, de — sajnos — máskor, máshol is találkoztam már vele. Idézek a jelentésből: „Az olvasók mintegy 50—60 százaléka tanuló. Az ipari és mezőgazdasági dolgozók aránya, létszámukhoz viszonyítva, igen elmarad a többi rétegétől.” Könyvtári olvasókról van szó, de tévedés ne essék, nem diák-, hanem nyilvános közművelődési könyvtárakra vonatkozik ez a megállapítás. U gyancsak nyugtalanító az a jelenség, amelynek egyfajta megnyilvánulásával az egyik üzemi könyvtárban találkoztam. Ott időző, képeslapokat forgató szakmunkástanulókkal kezdtem, beszélgetni, akik beiratkozott olvasói voltak az adott könyvtárnak. 16 —17 éves fiatalok. Kiderült, hogy öt beszélgető partnerem közül egyiknek sem volt még a kezében irodalmi folyóirat. Mint mondták, az ottani könyvtáros nem hívta fel ilyenekre a figyelmüket Hozzájuk tehát a legfrissebb irodalom sajnos, nem jut el, holott a folyóiratokban talált olyan vers vagy novella, amelyik tetszett nekik, elvezethetné őket a mű írójának könyveihez. Szándékosan soroltam negatív példákat Elkeseredésre ennek ellenére nincs okunk, hiszen ha „olvasó nép” — így általánosságban fogalmazva — még nem is vagyunk, tény, hogy évről évre növekszik a rendszeresen olvasók és az olvasottakat hasznosítók száma. Egyre többen értik meg, hogy a könyv, mint az ismeretek tárháza, munkaeszköz is. Nemcsak az irodalommal foglalkozóknak, hanem mindenkinek. Mert amikor könyvről, olvasásról beszélünk, akkor sem csak a szépirodalomra gondolunk, hanem például a szakirodalomra is. Mégsem elégedhetünk meg eredményeink emlegetésével, nagyon komolyan számba kell vennünk a hiányosságokat is. Először is — nagyon leegyszerűsítve — még újabb, korszerűbb könyvtárakra van szükség, s egyre több könyvre. Mielőbb el kell érni, hogy a klasszikus alapművek mindenkor megvásárolhatók, hozzáférhetők legyenek. Amikor pedig megfelelő könyvtárak és könyvek állnak rendelkezésünkre, tehát optimálisnak mondhatók a tárgyi körülmények, akkor, sőt tmár addigra is el kellene jutnunk oda, hogy valóban egész népünk szükségletévé váljék a rendszeres és tudatos olvasás. Nagyon nehéz, roppant erőfeszítéseket igénylő feladat ez. Az emberi tudatot kell átformálni, a szemléletet megváltoztatni. E hhez egyre több képzett, szilárd eszmelségű, szuggesztív egyéniségre van szükség. Olyanokra, akik megtalálják a legmegfelelőbb módszereket az olvasás megkedveltetésére. Mint például az a tanár, akiről nemrég olvastam. Látszólag nagyon egyszerű, kézenfekvő dolgot művelt, mégis nagyszerűt, mert eredményest A tanórán „hirtelen ötlettel” beszélni kezdett egy könyvről, amely nem szerepelt ugyan a íantervben, de számára kedves — s tegyük hozzá: értékes mű vott. Nem a tartalmát mondta el, hanem azt a világot próbálta szavakkal megrajzolni, amelyet a mű hordoz. S mi történt: néhány nap alatt az osztály minden egyes tanulója elolvasta a könyvet, anélkül, hogy felszólította volna őket erre, vagy bártnit ígért volna az elolvasásért. Senki sem ülhet nyugodtan, azt gondolva vagy ki is mondva: ez a könyvtárosok és pedagógusok feladata. Nemcsak az övéké, mindnyájunké. Közös az érdek, tehát közös a feladat is. Nem mehetünk el vakon és süketen amellett a felismerés mellett, hogy világunk, életünk egyre gyorsuló fejlődése közepette mind képzettebb, műveltebb emberekre van szükség. A szakmai képzettség és az általános műveltség növelése nemcsak egyéni, hanem közérdek is. S mindez nem oldható meg csak az iskolai oktatás során, elengedhetetlenül szükség van fejlett közművelődési hálózatra, szakemberekre. V égezetül pedig az önművelésre, amelynek egyik legfontosabb „kelléke” még nagyon sokáig a könyv marad. MÁTYÁS ISTVÁN ’^a/'aa'ww'/w'a'''wwwwwwww'/'a^wvw'0/wvw\/ww*/ww\a/w>/ww\a^aaa/ww»a/^^ . Aki semmiből indult és minden lett — legalábbis —, amit megálmodott, annak nincsenek elvesztegetett percei; amit magának megteremtett, látszólag az a — ■ minden. De mi a minden? — Ez egy kor! Egy megsejtés. A sejtésekkel azonosulás, az azonosulással együtt élni akarás, az együtt élni akarás után a cselekvési szomj, amely benne zsibong az ember minden sejtjében, azokat is acsarkodóan szétmarcangolja, de egy nagy jajkiáltás a minden: tenni kell ! !! És én tenni akartam, s amit erőm, lehetőségem engedett, tettem is. Amikor egy nagy lelki kataklizma után vállalkoztam arra — önmagámmal szemben is —, hogy pedagógiai önvallomást tegyek, meghajtom fejem a legnagyobbak előtt, s főleg Makarenkó előtt. Hozzájuk képest kevés vagyok. De úgy érzem, korunk, a nagy feladatok, egyáltalán a ma nem engedheti kezemből letenni a tollat, ha önmagámmal szemben vallom, hogy pedagógus vagyok, legalábbis valaha, szerényen, a nagy patak örvénylésével menve, ha néha partra vetve is, de a Dobó Gimnázium és Szakközépiskolában mindenkor visszaigazoltan, ha keveset téve is, összhangban társadalmunk nagy alkotni akarásával —■ tettem is. A Párt! Nagybetűvel írom? Mert számomra rőtedig az volt, a legtöbbet, a legnagyobbat, sokszor nagyon nehezet, de az önmagainra találás, a tenni akarás, a kínság és tudás, egyáltalán a cselekvés legnagyobbikát adta életem minden korában és minden körülményei közt A párt nélkül nem élnék. Sem szellemileg, sem fizikailag. S ez alapvetően így igaz pedagógus életemben is. Pedagógus önmagamat nekem a párt adta meg. Bonyolultan !!! De én akartam érteni, s úgy hiszem, értettem is. A köszönet pártommal szemben: a már körülötte „felnőtt” nemzedék — nagyon sok — engemet túlhaladott fia. S ez nem „túlzás* —- nem patetikus hang —, de igazán, emberien a legtöbb, amit egy pedagógus elérhet: munkatársként, „partnerként" köszönteni, megvívni, ha kell elviselni, de mindig büszkén tudni volt tanítványait „Rossz” tanítványaim soha nem voltak. Legtöbbje ember lett; nagybetűvel írva: „EMBER”. S ez nemcsak az én, hanem — ha bonyolultan összetetten is —, a mindenkor velem együtt dolgozó pedagógus kollektíva érdeme is volt A continuitás Nekem tanáraim voltak mindig a legnagyobbak! Volt — amikor ezen mértem a kort! De ma százezrek vannak (ifjak!), akik ehhez mérik a — JÖVÖT! S én úgy hiszem, itt lep be a nagy történelmi felelősség: Pedagógus: Pedagógiai QDvallainás (Vázlat eg? I » ■■ ( er készülő könyv előszavából) Korunk legnagyobb felelőssége. Az önmagát mindennap megharcoló, a mindig másokért küzdő, szellemi kincsestárát óránként százfelé osztó, szíve lángolását másokba plántáló nagyszerű ember. Forradalmi tűz, forradalmi sodrás pedagógusok nélkül nincsen és nem is lehet S ezért, szocialista korunk szoborba nem formálható, a pislákoló értelemtől a szellem lobogásáig, minden önmagát becsülő elme számára egy emberöltőn át: mindenki fölé magasló óriás. A pedagógus embert formáló, kollektív erő. A pedagógus a társadalommal és önmagával minden percben felelősséget érző, és megkövetelő kötelesség. Hiszen nem kevesebbre vállalkozott mint megtanítani a felnövekvő nemzedéket a harcra, az életre, a boldogságra. De mi a boldogság? Feleme- lően, s nagyon igazán ír erről Osztrovszkij: a boldogság ... abban a harcban van, amely az ember, az ország gazdájává lett új ember átneveléséért és neveléséért, a nagy és okos ember, a szocialista korszak emberének kialakításáért, az új élet építése közben folyik. Harc a kommunizmusért, igazi barátság, szerelem és ifjúság — azért, hogy boldogok legyünk. S a harcban lett pedagógus ezért lesz maga is boldog, s marad egy életen át maga is örök fiatal. SÍPOS ISTVÁN Könyvhéti kézfogások Döntenem kell, ma már halaszthatatlanul döntenem kell, mert sürget az idő. Nyomja a lelkem két megválaszolatlan levél, amelyek szinte betű szerint is egyéznek, pedig az egyik ott íródott, „ahonnan messze kell utazni, míg az ember hegyet láthat”, a másikat pedig onnan röpítette a posta, ahol az Alpok lába elé borul a vidék. Egyik táj sem a szülőföldem, de mégis, mind a két levél, mintha hazahívna. Tisztelettel meghívjuk — írják—, a könyvhét alkalmából rendezett író- olvasó találkozóra, a községünk kultúrházába... Tudom, nem én vagyok az egyetlen, aki a napokban ilyen örömteli gonddal viaskodik. Szokás lett, országos szokás, szinte gyönyörű új népszokás, hogy az írók időnként-alkal- manként személyesen is találkoznak az olvasókkal. Mi hasznuk ezeknek a találkozásoknak? Van valami gyákorlati hasznuk, vagy pedig''csak azért történnek, hogy emeljék a könyvünnep pompáját? Nem én kérdezem ezt, hanem egyszer egy döbbenetesen éles eszű csátalji szövetkezeti kocsis kérdezte, persze, csak amolyan szónokian. szinte önmagától. És a kérdés egyik oldalára ő maga megfelelt: azt en jól tudom — mondta —s hogy nekünk egy- egy ilyen, találkozóból ml a hasznunk. Én jómagam például úgy tekintek a versre, a novellára, a regényre, mint valami csodára. A csodákat pedig nem szeretem. Én, kérem, érteni akarok mindent, amivel szembetalálom magam. Mondok talán egy példát. Van egy városban lakó kisunokám, akinek el kellett magyaráznom, hogy miként születik a kenyér. Hogy a búzát elültetik a földbe, az ott a nedvességtől megdagad, csírát hajt, a kis sápadt csíra áttöri a talajt, aztán a napfényen úgy megizmosodik, mint a parkban a fű, azután szárba szökken, kalászt terem, magot terem, beérik, learatjuk, megőröljük és a lisztből Végül is kenyeret süt a pék. Mi pedig azt szeretnénk tudni, miként kerül az a picike kis versm- gocska a költő leikébe, s milyen folyamatokon megy át a gondolat, míg megszületik a költemény. És olyan dolgokat is tudni szeretnénk, hogy az elbeszélésből, vagy a regényből mennyi a valóság és mennyi a költés. És kíváncsiak vagyunk arra is, miként látják az írók a mi életünket Ha választ kapunk ezekre a kérdésekre, jobban megértjük, jobban szeretjük, és még inkább tiszteljük az alkotást, Hát nekünk ezért kedvesek ezek a találkozások. De az irodalomnak ml a haszna belőle? Akkor is elmondtam, most is elmondom: én felfrissülök tőlük. Különösen, ha falusi olvasókkal találkozom, ha velük beszélgetek, ha velük fogok kezet, úgy érzem magamat utána, mintha a tarisznyámat újra töltötték volna hamu- ba’sült pogácsával. Szeretem a nekem szegezett kérdéseket, még az angyalian naív kérdéseket is szeretem; jó érzés tudni, hogy az ember munkájának szemmel is látható értelme van. És olykor még művekhez is segítettek ezek a meghitt találkozások. Itt- ott olyan történeteket hallottam, amelyek szinte sóhajtva könyörögtek a toliért. Riportok, tárcák, karcolatok születtek így. Sőt, versek is. Ott, Csátalján, a felejthetetlen Csatalján, a találkozó után, búcsúzágként büszkén mutogatták a szépen gondozott határt. Hin- tóra ültettek s mert tudták, honnan indultam el egykor, kezembe tették a gyeplőt, és engedték, hogy kedvem szerint nyargaltas- sam a szövetkezet szilaj lovait. Vers születettebből: Mig hajtottunk, a bakra ültetett, — No, lássam — mondta —, lássam, bírsz-e még a lóval, lássam, ott az ostor is. De jól vigyázz, hogy fel ne dűljek ám, mert billenős a hintó, kiskomám. Kátyúi az út, a kormos traktorok feltépték itt a macskakövekft, gödrösre ásták, mint mi a mezőt tavasszal, krumpliültetés előtt. És dörögtek a robbanó paták, a feltúrt úton kátyút, pocsolyát kerültem, s minden elkerülhetőt, mint madarak a lángoló tetőt. Hosszan tűnődtem minden szó előtt, mit el sem mondtam. Csak bennem,, belül sűrűsödtek a valló mondatok, kívánságok, óhajok, vágyak: „Kinek kezébe gyeplőt tettetek, akik vezetnek, úgy vezessenek, mint én, bár tudom, láttam, jól megyek, de kívántam a biccentéseket." SIMON LAJOS 'rfVWVWVWN/WWWWWWWWWVWWWWWWVWWVWWWWWWNA VVWWWWWVWWVWWVWVWVWVW\/W\/WWVV/\/WWWW»0/WVWVW\AA/VWWVVVWVWWVW\AA/VOA/\AA/VW\/WW\A/WWWWV\AA<WVWW\A \,.at *%%
