Népújság, 1973. június (24. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-24 / 146. szám

f • - • hogy egy jó határozat nem biztos, hogy határo­zottan jó is, s arról is szó van, hogy egy határozottan jo határozat még határozottan rossz határozat is lehet. Mert egy határozatnak, sőt minden határozatnak sza­bályos élete van ám: megszületik, megerősítve kilép az életbe, s aztán szépen, csendben elhal. Néha meg­megpróbálnak egy-egy határozatot holtából újjáélesz­teni, néha sikerül, néha nem, mint ahogyan ez a tu­dományban is oly gyakran előfordul, de végül is a határozat sorsa az eltemettetés az archívumok mé­lyén. Most azonban ne erről a szomorú (?) aktusról ejtsünk szót, hanem arról, amit elöljáróban úgy fo­galmaztunk meg: egy jó határozat, nem biztos, hogy határozottan jó, illetőleg, hogy mindenkinek határo­zottan jó határozat. Vegyük szépen sorjába a dolgokat. Honnan lehet tudni azt, hogy egy határozat jó? Azt onnan lehet tudni, hogy a határozat születésének és e születés té­nye kihirdetésének időpontjában mindenki, vagy legalábbis a túlnyomó többség egyhangúan állapítja meg: „Helyre gyerek ez a kis újszülött határozat!” „Ideje volt, hogy megszülessék végre!” — teszik még hozzá a születés és kinyilváníttatás ünnepélyes pilla­natának résztvevői. És ezzel az ünnepélyes pillanat­tal, ezzel a közfelkiáltással a határozat már nemcsák hogy megszületett, de ereje teljében levőnek is tűnve, munkához lát: hatni kezd. Akar — pontosabban. Mert mint az ember életében annyiszor és oly sok helyen, úgy a határozat életében is bőven ákad buktató, gáncs, intrika, nemtörődömség és őt kijátszani akaró fifika. Hogy miért az: mikor az imént még tapsoltak, most ugyanazok közül sokan úgy próbálnak tenni, mintha az imént nem is tapsoltak volna, de ha ne- talántán mégis, akkor csak úgy általában tapsoltak, és nem egy határozat megszületésének? Egyszerű az ok. A főosztályvezető elvtárs menet közben, a taps után döbbent rá, hogy ha a lelkesen megéljenzett határozatot végrehajtják, akkor — például a feles­leges adminisztráció egyszerűsítése miatt —, néhány munkatárstól meg kellene válnia. A könnyes búcsú még csak hagyján, de kevesebb létszám, kisebb fő­osztály, egyben azazhogy osztály lenne az csak osz­tályvezetővel és nem „fő”-vel. Ki bolond saját maga alatt egy határozat fűrészével elvágni a nyugodt fő­osztályvezetői fészket nyújtó gallyat? Határozat a munka- és üzemszervezésről? Nagy­szerű a határozat. Végre is kell hajtani a szerkesz­tési osztályon például. A technológián is lehet, hogy­ne lehetne, ott kellene csak igazán. Éljen a határo­zat! De bárki beláthatja, hogy a főraktár az nem üzem, annak a nevében is benne van, hogy az rak­tár, ott egy újszerű át- és megszervezés megoldha­tatlan terme. A számítógépes program? Hurrá! Hogy a jelenlegi húsz ember helyett hat is elég lesz majd, hogy eredményesebb legyen a vállalati prognosztika? Meggondolatlan határozat! Taggyűlés. Határozat. Megszavazzák. Csakhogy a határozatok pimasz, tapintatlan „valamik”, követe- lődznek, munkát adnak, gondolkodásra késztetnek, megforrósítják az ember feneke alatt a széket, szem­beállítják az egyik embert a másikkal, marha az egyik előre akar haladni, a másik meg inkább visz- szább. Takarékosságra késztetnek és fegyelemre, el­lenőrzésre és tisztánlátásra — ami mind-mind na­gyon jó dolog, ha mást késztetnek minderre, s nem engem, vagy minket. Egykori eleink lelkesek voltak a megajánlásban, de korántsem a megadásban. Egykori eleink vivátol- va ajánlották fel életüket és vérüket, de a zabot azt nem. Miután a zab termesztése nem kifejezetten hazai és • általános profil ma már, különben is a hegyezése helyett az értelmetlen semmittevésnek ezernyi új és korszerű változatát találták már ki, a régi vivátozás Kiment a divatból. Nem életünket és vérünket ajánl­juk fel, de lelkesen egyetértésünket. Csakhogy vég­rehajtást nem adunk. Gyakran nem adunk. Keserűen, de lelkem mélyén igazat adva olvas­tam minap is néhány nyugati lap gyarapodásunkról beszámoló, de amit látnak, azt is kajánkodva meg­kérdőjelező cikkeinek közös megállapítását, amely ipari termelésünk nem éppen kiemelkedő színvona­lával foglalkozik. Valóban, ahogyan élni akarunk és tudunk, az megközelíti, sőt néha már el is éri a fej­lett országok színvonalát. Mert van ám határozat a dolgozó nép életszínvonala szakadatlan növeléséről. S ezt mindenki be akarja tartani, ha törik, ha sza­kad. De, ahogyan dolgozunk, az bizony messze elmarad még termelékenységben az említett fejlett országoké­tól. Objektíve is, de szubjektíve még inkább. Pedig a munkára is van határozat. Meg is tapsoltuk. De lehet, kérem, kemény és nyolc óra munka után iga­zán élvezni a szocializmust? Ugye, hogy nem? Ezt a határozatot hajtsa végre a másik gyár, vagy a másik üzem, vagy a másik melós. A határozat jó, de határozottan nem jó nekem. Ezért én nem haj­tom végre, hajtsa végre az, akinek jó. Pedig mindez határozottan nem jó! És rá is jövünk majd erre, vagy magunktól, vagy azok segítségével, akiknek köteles­ségük megvalósítani és megvalósíttatni a határoza­tokat! A BÉKE HÉTKÖZNAPJAI (Foto: VIETNAMBAN. L’Humanité Dimanchc) Azt kérdi \ nemrég egyik barátom: — Jártál már olyan más­fél szobás lakosban, ahol kilencedmagával él egy mun­kásember, s úgy neveli gye­rekeit, hogy azok semmit el nem vesznek az ajándékozó kedvű szomszédtól, ám bár­mi nehéz munkánk akad, bútorcipelés, szénbehordás például, akkor ott szorgos- kodnak köröttünk, s azt ke­resik, hogyan segíthetnének? Es rend, tisztaság, fegyelem náluk! Este tíz után nyikka- nás sem. Boltba meneszti Tibor fiát a mama, három kisebb ugrik, hogy majd ö megy. italt, extra szórako­zást nem tűrnek. Konyhá­jukban viszont hűtőgép, mo­sógép, centrifuga. S zenére, időtöltésre: rádió, televízió... • • • Délután 5 óra lehet,' ami­kor beszerénykedek a Mező Imre utca 12. szám alatti bérház egyik első emeleti la­kásába, (Matányiékhoz. Az előtérben két apró, szöszke lány csimpaszkodik a nad­rágomba, majd készséggel vonszolnak a szobába, ahol édesanyjuk heverészik. — Magas vérnyomás, meg a lábaim — könyököl fel gyolcsfehér párnáján Matá- nyiné, az emelet Marika né­nije. — Hét évig dolgoztam építkezésen segédmunkás­ként, azt nyögöm. A malte- ros-, cementésvödröket és -zsákokat, meg a téglahal­mokat, amiket trógerolnom kellett. Most már könnyebb! Tizenegy esztendeje konyha- lányoskodom a vendéglátók­nál. Előbb a Parkban dol­goztam, most meg az Arany- íácánban vagyok. Ebben csak az rossz, amikor éjsza­kás az ember. Persze, meg lehet szokni. Különben is kell a pénz. És mi az uram­mal mindent a két kezünk­kel kapartunk össze. A be­tevőt, a ruhára valót, s amit itt lát. Ezt a szobabú­tort' például tavaly vettük, nyolcezerért. A televíziót az­előtt ... • • • Ha nem figyelmeztetnek, percekig észre sem veszem, hogy közben hazatért a Cse­megéből a család feje, Ma- tányi Tibor. Csendes, vé­kony, barna férfi. Lehet olyan hatvan kiló. Sokáig az ajtóból hallgatja beszélgeté­sünket. Később - belemeleg­szik. — Persze, hogy arra ne­veltük a gyerekeket, ott se­gítsenek, ahol tudnak. Meg aztán senkitől, semmiért egy szem cukrot se! Nehe­zen kezdtük. Sok kínlódás­sal értük el. amink van, de soha sem alázkodtunk meg, soha nem mentünk köleso- nért, alamizsnáért. Azért a két kezünk, hogy megéljünk belőle! Erre neveljük a gye­rekeket ... Tudja, miből csi­náltunk már pénzt, amikor a keresetből nem futotta va­lamire? Tavasszal, harmatos hajnalokon csigát szedtünk, éticsigát, s vittük kilóját 6 forintért a földművesszövet­kezetnek. Télen, ősszel, mun­kám végeztével rendre szén­lapátolást, vagonrakást, fa­hordást vállalok. Elképzeli, hogy kettőnk keresetéből, ami összesen alig háromezer forint, különben felnevel­hettük volna a hét gyere­ket ....? • • • Erika, az egyik kis szöszi, ölembe telepíti Pettyes ci­cáját, s míg azza] bajlódom, hogy a jószág körmeit ki­szabadítsam a nadrágszö­vetből, befut Jancsi gyerek, a lovak szerelmese. Barnára sült, nyurga fiú. Pár hónap­ja havi 900 forintért a Le­nin Termelőszövetkezet lo­vasiskolájában dolgozik. Ta­karít, fényesre keféli Tomit, Derest. Olykor nyergükbe is pattan. S minden álma: zso­kénak lenni! — Nemrég zajlott le itt Hatvanban a területi lovas­bajnokság, annak végeztével a „székfoglaló” játékban már benne voltam. Most Mezőkeresztesre, nemzetközi bemutatóra készülünk Szabó Feri bácsi kezei alatt. De az volna az igazi, ha már ug­rathatnék! Vagy elindulhat­nék síkversenyen színes tri­kóban, fehér sapkával a fe­jemen. ■— Nem estél még le? — Egyszer. Azt mondják Feri bácsiék, nem is lovas, amelyik egy kétszer jól fel nem hemperedik. • • • Marikára nem számítha­tok, pár nőnapja ment férj­hez. Szülei lagzit csaptak neki, s a zsebébe nyomtak egy négyezer forintos taka­rékkönyvet. A legöregebb gyerek, a 19 esztendős Ti­bor azonban megjön a cu­korgyárból, s törökülésben anyja ágya elé telepszik. — Milyen nap volt a mai? — Kicsit könnyebb, mint a korábbiak. Raklapot sze­gettünk. Különben azt csi­nálom, amit édesapáin. Csak én nem a Csemegében va­gyok rakodó, hanem a gyár­ban. —■ Nincs kedve szakmát tanulni? — Gondolkozom rajta. S ha nem véglegesítenek, el­megyek a gázosokhoz. Vagy hegesztést, vagy csőszerelést tanulok. Akkor már tíz fo­rint fölé megy az órabérem, míg most nyolc körül van. Csak az iskola, az ne volna! Pedig ha szakmába fogok, nem lehet kikerülni. Majd meglátjuk... • • • Nem kell félóra, alig fé­rünk a lakásban. A játszó­térről feljön Pista és Gábor is. Mindketten általánosba járnak még. Nem a leg­rosszabb á bizonyítványuk. Talán Pista a gyengébb. Nem csoda. Apró korától a fülével bajlódik, sokat bete­geskedett, sokat hiányzott. Ahogy így együtt a család, önkéntelenül szalad a szám­ra: — Marika, magának volt annyi testvere, mint a kis Évinek? — Pont annyi. Heten nö­vekedtünk szüleim kilenc hold főijén, a Nógrád me­gyei Pajtapusztán. Onnan hozott el az ember. Külön­ben ő se magában pusztítot­ta a kenyeret, talán négyen voltak. Ugye, Tibor? A férj bólint, aztán vala­honnan egy teméntelen do­bozt halász elő, teli szerszá­mokkal, alkatrészekkel. — Még reparálásért se megyünk mesterhez. Innen minden kitelik. A háztartási gépeket is magam javítom! Háztartás. Ezzel elérkez­tünk megint valami olyas­féle példához, amit nem hagyhatok szó nélkül. Akis Matányi-lakás, pontosan olyan, mintha táborban len­ne az ember. A rend és a beosztás teszi ezt, ahogyan az élethez alkalmazkodnak. — Feleségemé a mosás, enyém a vasalás — moso­lyog rám a ház vékonydón- gájú feje. — A takarítást, mosogatást, torölgelest & gyerekek végzik, heti beosz­tás szeriül. A főzés persze megint az asszonyé. De mon­dom magának, akár délelőt­tös, akár éjszakás, nincs olyan nap, hogy ne várna bennünket frissen főtt étel, amikor munkából megjö­vünk. Így volt ez, míg éti­csigát szedtünk, vagont hánytunk fő foglalatossá­gunk mellett, s így van most, amikor valamicskét lazíthattunk a derékszíjon, mivel a hét közül két gye­rek már keresget. Nem tu­dom hogy csinálta. Csak azt, ő hárorp műszakot .letudott egyetlen nap . .. • • • — A lakos? Mennyi lak­bért fizetnek? — Mióta rendezték, 249 forintot.-— Nem sokkal több a két­szobás tanácsi lakás bére. Mégiscsak jobban megférné­nek, kényelmesebb lenne az élet! Az asszony válaszol. —; Ügy van. az, tetszik tudni, mehettünk volna más­ba. De az a negyediken volt, s nem az elsőn. Az én rok­kant lábaim pedig nagyon nehezen tűrik a lépcsőmá­szást ... Jó ez nekünk. Ké­sőbb, ha egy-két gyerek ki­röppen, pláne megférünk az emberrel, s a maradékkal. — Jutalom, ajándék? Egymásra néznek, mintha nem értenék a kérdést. Majd ismét Matányiné töri át sza­vaival a gyermekzsivalyt. — Egyszer kaptam egy jelvényt a Parkban. Hogy öt éve ott dolgozom. A férfi hallgatagon fejét ingatja. —. Az én jutalmam a bi­zalom! Csak rakodó vagyok, de tessék megkérdezni Nagy Istvánt, a főnököt. Meg­mondja, rám lehet bízni az egész raktárt, kulcsostól... • • • Leszállt az este. Kicsit megrendültén baktatok ha­zafelé. Aztán az „Arsene Lupin” jelenetsorai váltják egymást a televízió képer­nyőjén, de nékem egyre visszatér a népes Matányi család. A gyerekek kicsatta­nó egészsége. A csinos bú­torok, szőnyegek, játékok rajza. S látom az apa kissé értetlen, szinte visszakérdő pillantását: Kitüntetés? Ami­ért elvégezzük munkánkat? Amiért rendre, tisztaságra és tisztességre neveljük fiain­kat, lányainkat? De hát ez csak természetes! Vagy nem.,.? Moldvay Győző Hét gyerekkel, másfél szobában

Next

/
Oldalképek
Tartalom