Népújság, 1973. június (24. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-14 / 137. szám

Még száz útlevél ki’öitetlen V lT-előkészületek Irány a VIT? Ölen o kamerák előtt Az érettségin éppen ő volt soron, s- ráadásul matema­tikából. Bizonyítania kellett a háromszög súlyvonalai közti összefüggéseket. Lát­szott’ szeretne az egészen túl lenni. S akkor vett észre minket, látta a vaku villa­nását. Ahogy befejezte, még lélegzetvételnyi ideje is afig maradt, már kérdeztük: — Hogy sikerült? Tanácstalannak tűnik. — No, nem a matek, ha­nem a hétfői rádiófellépés, a verseny első fordulója. — Ha lehetne, beszél­gessünk később, hadd vizs­gázzam le biológiából, le­gyek már túl legalább az érettségin ... Hát lehet ilyen őszinte kérésnek ellenállni? Búcsúz­tunk és indultunk Felsőtár- kányba, a KISZ-táborba, ahol Heves megye csapatá­nak többi tagja „rejtekhe­lyén” készült az utolsó for­dulóra, a tv-vetélkedőre. Ott mindjárt Béres Irmát emlegették. Milyen nehéz neki! — mondták igaz együttérzéssel. Majd így tol­dották meg: — Ott van-a csapatkapitá­nyunk is, drukkol a sikerért. Igen, ebben a társaságban sokszor emlegetik a siker szót. Nem a versenyzők, ha­nem az ismerősök, a barátok, a látogatók, úgyszólván min­denki, akivel találkoznak, így hát nem lepődtek meg, hogy mi is ezzel kezdtük, ösz- szegezést kérve a rádiósze- replésről. A jókedélyü Feldmájer törzsőrmester — civilben népművelés-könyvtár szakos pedagógus — mindannyiuk bizakodását tolmácsolja: — 160 pontot terveztünk, ezt túlteljesítettük. I gaz, hogy csak kettővel, de igy is elégedettek vagyunk. — Lehetett volna tízzel több is, nem rajtunk múlott. Ügy éreztük, hozzány túl szi­gorú volt a zsűri. A üibbiek gépzenei kíséretet adtak mű­sorukhoz, mi viszont magunk gitároztunk. Ezt nem méltá­nyolták — mondja kissé el­keseredve a hatvani Lányi Mária. Az egri Bartus János így fűzi tovább: — Nem mi értékeljük túl magunkat. Ezt mondták a rádiósok is: nekik különös­képp tetszett vidámságunk, fiatalos műsorunk. De ez már a múlté. A lényeg, a döntő, a tévészereplés. Ha szerzünk 146 pontot, ha elérjük a bű­vös 308-at, összesítésben, ak­kor: irány a VIT. Addig persze készülni kell, s ez bizony nem éppen látvá­nyos munka: időt, türelmet, szorgalmat igényel. Műsor születik, bemutat­ják majd a tévé-kamerák, egyszóval az egész ország előtt. — Vajon mi a legnehe­zebb? — Megkaptuk a témakörö­ket. íme az ízelítő ezekből: ismernünk kell a IX. VIT eseményeit, a vendéglátó or­szágot, Bulgáriát, az ifjúsági törvény zárórendelkezéseit, a fontosabb nemzetközi esemé­nyeket 1962—1968-ig. Egy embernek ez sok lenne. így hát megosztottuk a feladato­kat, minden kérdéscsoport gazdára talált, A legnehe­zebb? Talán az anyaggyűjtés. Ezt is jórészt magunk oldot­tuk meg. Természetesen so­kat jelentett a megyei KISZ- bizottság sokoldalú segítsé­ge — tájékoztat Lányi Mária. A bemutatkozásról, a mű­sorról Feldmájer Sándor be­szél. — Balassi-, Gárdonyi-idé­zetekkel operálunk. S hogy igazán stílusos legyen, kap­tunk egy törökkori kardot is a Vármúzeumtól, kellékként ez is szerephez jut. Egy népi játékot mutatunk be: azt szeretnénk elérni, ha a töb­bieket is dalra késztetnénk, mert hiába nagy a tét: ez a vetélkedő nemcsak verseny, hanem felszabadult, fiatalos játék is. Visszamentünk a Dobó István Gimnáziumba. Alig értünk oda, már nyílt is a bűvös terem ajtaja, s Béres Irma szaladt szüleihez, hogy elmondja: túl van a nehezén, leérettségizett, mehet a tár- kányi táborba. — Remélem, a tévészerep­lés jobban sikerül, legalábbis szeretném... — mondja hozzánk fordulva. — Bolgár táncot mutat majd be. Néptáncos volt va­lamikor? — Soha, sőt táncolni se tudok valami kiválóan. De hát ez a feladatom, ezért megkértem a tornatanárnőt, segítsen. Sok időbe telt, míg úgy-ahogy megtanultam. Szerencsére gyakorlásra van még idő — bizakodik. A csapatkapitány, a vison- tai Cs. Nagy István üzem­mérnök. Tőle egy sztorit kér­tünk. — Ügy terveztük, hogy — a rádiósvetélkedő során — Angela Davisszel, a X. VIT egyik nevezetes vendégével készítünk fiktív riportot. Er­re számítottunk, s közbeszólt a véletlen, közölték: mást kell választanunk. Meglepőd­tünk, nem is kissé. Végül le- hangoltan Pete Seeger világ­hírű pol-beat énekes mel­lett döntöttünk. Sl. azután ugrás a mély vízbe. Az tör­tént, amire mi sem számítot­tunk: a riportot a zsűri is jónak találta. — Mennyiben lesz új a Heves megyeiek produkció­ja? — Kollektiven készültünk, kollektiven dolgozunk, vetél­kedünk. így nemcsak érde­kesebb, hanem hitelesebb is a teljesítmény. — Annyiszor beszéltünk sikerről. Említsük hát még egyszer. Reméli? — Bízom abban, hogy ott leszünk a VIT-en. Ezért drukkolunk majd mi is a tévékészülékek előtt ma este ... Pécsi István Száz VIT-útlevélen még ki­töltetlen a névnek hagyott hely — gazdái a „10x10 a X- re” elnevezésű rádiós, televí­ziós vetélkedő nyertesei lesz­nek —, a X. berlini Világif­júsági Találkozó utazó ma­gyar delegáció további 600 tagját azonban már kiválasz­tották. A mérce igen magas volt: a fővárosi, a megyei KÍSZ-bizottságok, a helyi KISZ-szervezetek olyan fia­talokat jelöltek, akik kitűn­tek jnunkájujckal, példa- adóan helytálltak gyárukban, üzemükben, vagy iskolájuk­ban, s politikai, mozgalmi, társadalmi munkájuk is pár­ját ritkító. Életük, munkájuk a biztosíték, hogy méltóan képviselik majd a KISZ 800 000-res tagságát, az egész magyar ifjúságot, s szűkebb hazájukat, munkahelyüket, a gyárakat, a termelőszövetke­zeti közös gazdaságokat, az egyetemeket, az iskolákat. A választás az új nemzedék legjobbjaira esett, így lesz a küldöttség tagja Járóka Kál­mán kőműves, a Komáromi Állami Építőipari Vállalat állami-díjas szocialista bri­gádjának tagja, Bárdi Géza öntőformázó, a Diósgyőri Le­nin Kohászati Művek ifjú­munkása, a fiatalok öntőve­télkedőjének egyik győztese, Zsudai Bertalan, a tiszanánai termelőszövetkezet ifjú trak­torosa, vagy Bacsa Julianna, a szolnoki Vásárhelyi Pál Közgazdasági Szakközépisko­la tanulója, KISZ-titkára. A kulturális delegációból néhány név: Antal Imre, Al- mási Éva, Csengeri Adrienn, Hofi Géza, a Pécsi Balett, a KISZ Központi Művészegyüt­tese. A sportdelegáció tagja lesz a gerelyvető Ránkiné Németh Angéla, a vívó Tor- dasi Ildikó és a nemzetközi sakkmester Veröczi Zsuzsa. A Világifjúsági Találkozó­ra azonban nemcsak az uta­zó hétszáz, hanem az egész magyar ifjúság is készül. A VIT magyar nemzeti előké­szítő bizottsága felhívássá! fordult a nemzedékhez: tö­megpolítikai akciókkal, kul­turális és sportrendezvények­kel tegyenek hitet a VIT- mozgalom eszméi, a béke. a barátság és az antiimperia- lista szolidaritás mellett. Az elmúlt hetekben már sok száz ilyen rendezvény zajlott le országszerte, a KISZ külö­nös gondot fordított arra, hogy a magyar fiatalok még jobban megismerjék a VIT házigazdáját, a Német De­mokratikus Köztársaságot. Július 12-tól 15-ig kis VIT-et rendeznek Szombathelyen, Szekszárdon és Pakson. Ezeknek a hazai találkozók­nak a programja megfelel a berlini VIT programjának, s hogy a kis VIT valósághű legyen, meghívót kaptak a találkozóra a hazánkban ta­nuló külföldi diákok is. Gaz­dag kulturális, politikai és sportprogrammal tartanák kis VIT-et július 27-e és 30-a között a szegedi fiata­lok, s a környékbeliek augusztus 3-a és 5-e között a Szeledi-tónál. A berlini találkozóra ké­szülve tovább fokozódott a magyar fiatalok szolidaritási mozgalma: sok-sok forint gyűlt már össze az „egy na­pot a VIT-ért, a szolidaritá­sért” társadalmi munkaakció csekkszámláján. Az össze­gyűlt pénzzel a tőkés és fej­lődő országok nehéz helyzet­ben lévő, haladó ifjúsági szervezeteit, a nemzeti fel­szabadító mozgalmak fiatal­jait segítik, hozzájárulnak ahhoz, hogy képviselőik is minél nagyobb számban le­hessenek ott Berlinben. (MTI) A/WA/WV' Kint sűrű, nyári zápor paskolta a földeket és a ker­tek végén már zúgott a víz. Az idősebbjei a házakból lesték az esőt, a fiatalok meg hol itt, hol ott ütöttek tanyát, a legények a kugli- zóban. mint ahogy máskor is, így, vasárnap délután. Egy húsz körüli, ingre gyürkőzött legény dobásx-a készült. Karján megfeszül­tek az izmok, és nekifutott. A golyó csörömpölve ért deszkát és három bábu el­dőlt a kilenc közül. — Kuglizni tudni kell, Ja­nó — kiáltotta egy tömzsi, fekete gyérén és könnyedén kapta el a vályúban vissza­guruló goly >1. Így ment a játék már ,ió ideje, de a szerencse csak Pocoknak kedvezett. Pocok, a falu fia, huszonegy néhány esztendős, púpos kis emberke, akinek csak a szíve volt nagyobb másokénál. — Pocok! Hallod-e, Po­cok! — Csak így szólította apraja-nagyja es Pocoknak olyan érzése támadt, mintha mindenki belerúgna egy ki­csit. Pedig szerették őt, és különösen azóta örvendett nagy népszerűségnek, amióta megnyitotta „javítóműhe­lyét”. Pocok ügyes legényke volt, afféle ezermester. Ér­tett a kerékpárokhoz, ősszel és télen gumicsizmákat ra­gasztott, de ha éppen ideje akadt, megjavította az el­romlott órákat, megfoltozta a lyukas fazekakat is. — Pocok! Te következel! — Kurjantott valaki és Po­cok máris ott állt a dobo­gón, kezében a golyóval. _ Hé! Fiuk! Pocok dob — süvítette egv éles hang. Egy pillanatra csend lett és hallani lehetett Pocok ne­héz, sipító lélegzését. A kö­vetkező másodpercben pedig a golyó hatalmas robajjal verte a deszkát — és mint­ha mennykő csapott volna Imimé ’S**;' /v v ii mmi* június 11., csütörtök közibük — úgy dűlt halom­ra mind a kilenc bábu. — Pocok, az anyád!... — ordított egy tiú és Pocok egyszeriben az érdeklődés középpontjába került. — Kassza ide! — mondta ő nekipirultan és szemei büszkén csillogtak, miköz­ben a kisasztalról lesöpörte a fényes forintosokat. — Pocok, te nyavalyás! — kiáltotta ingerülten a fel­gyűrt ingujjas és fejével a söntés felé intett. — Fizetni! Aki nyer, az Ji- zet! — Majd a végén, Janó, majd a végén — csendesí­tette Pocok a legényt, de az egyre jobban követelőzött. — Fizess egy korsóval, mert — sziszegte és vasma­rokkal megszorított! a kis púpos emberke karját. Po­cok felszisszent és megfa­gyott arcán az előbbi mo­soly. Érezte, hogy ez a nagy­darab fekete legény most is, mint mindig, packázni akar vele. Azt akarja, hogy ne­vesselek rajta a többiek, pedig semmitől se félt job­ban, mint a nevetéstől. — Gyere! — adta meg magát most is, csakhogy megszabaduljon a , gúnyos csipkelődéstől. Gyorsan felhajtottak egy korsóval, aztán visszajöttek a kuglijába, ahol a játék iz­galma már-már tetőpontra csapott. Pocok kedvetlen volt. El­határozta, hogy ma már nem játszik többé. Felmá­szott egy üres söröshordóra és onnan, mint a helyzet magaslatáról, figyelte a já­tékot. Egyik menet ment a másik után gurult a golyó, dűltek a bábuk. Valaki köz­bekiáltott : _Pocok! Miért nem ját­szol? — Vállat vont és rosszkedvűen rágyújtott egy Kossuthra. Ü gy öt óra felé idegen le­gény lépett a kuglizóba. Kö­szönt, lekezelt egy-két kö­rülötte állóval, aztán nagy­képűen megkérdezte: — Mi az, ti is tudtok kuglizni? Janó sokatmondóan rápil­lantott, de éppen rákerült a sor, így elmaradt a válasz­ra a megjegyzés. Nem telt bele egy félóra és az idegen zsebe tele volt pénzzel. — Tán valami kuglibaj­nok vagy otthon? — vetette oda félvállról Janó a szót az idegennek, és előkotorta zsebéből az utolsó forinto­kat.’Újabb félóra telt el, de ekkor már Janónak is üres volt a zsebe. És ekkor, mint akinek hirtelen nagyszerű ötlete támad, hátrakiáltott: — Hé, Pocok! Beszállni szaporán! Most mutasd meg, ki vagy! Itt van ez a fickó, és ha még itt marad egy félóráig, egy pohár sörre va­lójuk se marad a srácok­nak. Pocok kelletlenül csóvál­ta fejét. — Ma nem játszom. — Játszani, Pocok, mert... Pénzed van és úgy ülsz ott azon az üres hordón, mint akit odarag\sztottak. Pocok észrevette Janó sze­mében a zöldes fényt, és tudta, hogy Janóval nem jó kukoricázni. Nagy nehezen lekászálódott a hordóról, az­tán bedobott egy csillogó egyforintost a fatányérba. Egymás után állt félre min­denki, csak az idegen meg Pocok maoadtak a „poron­don”. A zaj mintha elcsitult volna és Pocok úgy érezte, hogy megint őt figyeli az egész társaság. Az első dobások nem lami jól sikerültek, és a_ idegen megnyerte az első két menetet. De később Po­cok úgy érezte, hogy for­mába jön és szinte tapad a tenyeréhez a golyó. — Te jössz, Pocok! —Biz­tatta egy nyurga falubeli és ő újra meg újra gurított. — Telitalálat! — ordította valaki és Pocok arca piro­sabb lett egy árnyalattal. Nagyszerű gurításai voltak és az idegen egyre idege­sebb, egyre türelmetlenebb lett. — Te következel, béka! — böffent oda Pocok felé, ami­kor ő hátrafordult, hogy be­leszippantson a letett ciga­rettába. Pocok szemei dühöt szik­ráztak. de összeharapta szá­ja szélét és úgy tett, mintha elengedte volna a füle mel­lett a gúnyos megjegyzést. És ettől a pillanattól kezdve még jobban összeszedte min­den tudását. — Egy krajcárod se ma­rad, te gazember — villant át agyán a gondolat és szin­te kéjes gyönyörrel látta, '.állottá, hogy a golyó csö­römpölve vágja széjjel mind a kilenc bábut. Az idegen ledobta magáról a kabátot és most már nekigyürkőzve folytatta a játékot. A golyó vakra talált és a legény mögött valaki hango­san kuncogni kezdett. — Hajrá, Pocok! Ne hagyd magad! A játék a vége felé köze­ledett. Pocok megnyerte ezt a menetet is. Az idegen elő­vette utolsó forintosát és egy villámgyors mozdulattal be­levágta Pocok arcába. — Nesze! Ez is a tied, te, te ... varangy! — kiáltotta és dühében felrúgta a kis asztalt, amin a pénzzel telt tányérka állott. Pocok hal­lotta a csúf szitkot, aztán szemei elsötétültek, kétrét görnyedt és fejjel belesza­ladt az idegen gyomrába. A váratlan támadás meglepte a legényt, megtántorodott és nekiesett a falnak. Egy má­sodpercig se tartott bódula­ta, amikor talpra ugrott és hatalmas öklét Pocok feje fölött ütésre emelte. De ek­kor egy vasmarok csavarta hátra karját és Janó ke­mény, recsegő hangja hal­latszott. *> — Befogd a szád, fickó! A mi barátunk. Nincs jogod csúfolni. Elnyerte a pénze­det, mert jobban kuglizik, mint te! Az. idegen most lábával rúgott Pocok felé, de Janó egy hatalmas lendülettel ki­penderítette a kugiizóbói. — Hazafelé, amíg szépen vagy —, kiáltott utána és néhányadmagával, köztük Pocokkal, megindultak a presszó felé. Az asztal körül lassan- lassan megteltek a székekés kis idő múlva a többiek is utánuk szállingóztak. — Nem felejtem el, hogy pártomat fogtad, Janó —, kezdte Pocok kicsit megille- tődve. — Ez a nagy drome - dár széttaposott volna, ha úgy istenigazából a marká­ba kaphat, aztán ... — Élvégre barátok va­gyunk, vagy mi a fene? — vágott szavába Janó és büsz­kén a társaságra mutatott. — Aztán, ha valaki bán­tani mer, ellátjuk a baját! — Nem is az, hogy bán­tott, hanem ... csúfolt, tu­dod ... a béka, meg a va­rangy miatt lettem dühös. ■ ■ mert mit tehetek én arról, hogy ... — Egy pillanatra csend lett. A fiúk úgy bá­multak Pocokra, mintha ma látnák először és az apró emberke úgy érezte, hogy ebben a pillanatban min­denkinek az ő hátán van a szeme. — Hát ne csúfoljon téged senki! Érted? Ne csúfoljon> mert... — De te se! Ti se csúfolJ jatok. Janó! Én is ember vagyok. Érted? Ember va­gyok, nem varangy, nem is Pocok. — Ezeket a szavakat úgy mondta, olyan nyoma­tékkai, mintha a leikéből szakadt volna valamennyi. Janó egy darabig farkas­szemet nézett vele, aztán ke­vés gondolkodás után tenye­rét nyújtotta. — Hát jól van! En se csú­follak többet. Itt a kezem, A púpos legény keményen megszorította Janó vaskos tenyerét és most már a töb­biek tekintetét kereste. — Szólítsatok a neve­men. Gyurkának . .. mint az édesanyám valamikor — mondta csendesen és külön­ben is; ma mindnyájan az én vendégeim' vagytok ... Szalay István: A KUGLI Cs. Nagy István, Feldmájer Sándor, Lányi Mária, Bar tus János, Béres Irma.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom