Népújság, 1973. május (24. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-13 / 110. szám
«M»MAMAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/WWVAAAAAA\VVVWWVWWWVWSAVV^i l/fatá? %h ...bogy jólesik-e, ha esett, és ha Igen, kinek, avagy rosszul esik-e, ha nem esett, s ez kinek esik rosszul? A kérdést tovább is lehetne bonyolítani, ha ez lenne a célunk, hiszen ékes, míves magyar nyelvünk ennél cifrább nyelvi játékra is oly alkalmas, mint májusi eső az erdők, mezők aranyöntözésére. Mert a játékos bevezető után nem véletlennek szánt példa és jelző a májusi eső, ami úgymond, aranyat ér, s ami persze nem igaz. Mert, ha a májusi eső csak aranyat érne, nem sokra becsülnék a mezőgazdálkodó emberek. Kenyeret ér! Zöld mezőt, gazdag termést, kövér jószágot, gazdag kamrájú országot ér a májusi eső. És ha mindezt valahol valakik arannyal is mérik, hát üsse kő, mérjék. Bár öklömnyi arannyal is éhen halna az éhező, szomjan a szomjazó a Szahara mélyén. De kanyarodjunk csak vissza az elejére: kinek esik jól, ha esett a májusi eső, vagy kinek esik rosszul, ha nem esett? Hát a szövetkeze« dolgozóknak! Így is van, és van is így. De azért mégsem egészen így igaz: az eső a városi ember dolga is. Nemcsak a falun élő, s nemcsak a falun élő és a mező- gazdaságban dolgozó pillog fel az égre, lesz-e felhő, s ha lesz, lesz-e belőle permet is végre, hanem a városi ember, a városon élő is. Igaz, belejátszik ebbe az eget nfrf. közös nagy kíváncsiságba az is, hogy városaink az utóbbi években a falvak népéből, fiaiból, lányaiból, nemegyszer apáiból és anyáiból duzzadtak fel a mai „urbanizáció” szintjére. S aki falun élt, született, évek, évtizedek múltán sem tud közömbösen az égre nézni: vagy felhőt vár. vagy végre tiszta napos Csak hogy ám többről is, másról ti uc6 van ebben az esőt várásban, mert tősgyökeres városi ember, az olyféle, akiről évtizede még az a vicc járta, hogy szerinte a tejeskávét a tarka tehén adja, ha a dugót a tőgyéből, szóval, még ez a fajta ember is bümmögve pislog fél manapság a magasba: kellene egy kis eső végre. Az üzemekben, gyárakban dolgozók, a munkások nagyon is tudják, nagyon is megértik, hogy ez a nagy népi Játék”, amely kis hazánkban folyik, igazi „sír-nevet" játék: az is fizet, aki csak nézi. Vagy az is kap, aki Játszik". Ami a mezőgazdaságban történik és történni fog, awnatc minden mozzanata kihat a városon élőkre. Kis költői tóiTá.<MMi azt lehetne mondani: a földek bekúsztak a gyárak tövébe is! Mit bal a városi ember a száj- ás körömfájásról? Gombaüszögről, peronosa- páráról, lisztharmatról, kolorádóbogárról és száznyi nyavalyáról? Semmit, vagy alig. Nem is az 6 dolga, hogy tudjon. De rögtön tud róla, ha gond van egyszerre a hússal, ha nincs, vagy kevés a szőlő, a jófajta borocska, vagy enne jó kolbászos paprikás krumplit, csakhogy éppen a burgonya okoz gondot Ez: ami az asztal és a gyomor személyes politikáját illeti. De a munkás, a dolgozó városi ember, ha együtt nézi megelégedetten és jólesően, hogy — maradjunk hát a régi hasonlatnál —, aranyat permetez a májusi magasság, nemcsak a gyomrára gondol. Nem megfogalmazva, ktcirkalmazva, közgazdaságilag, történelmileg és történelmileg kategorizálva ugyan — úgy talán csak kevesen —, de mégis szövetségesére gondol: a falu dolgozóira, a szövetkezeti tagokra. Az ember két lábon áll. Igaz, a jobb láb önmagában is láb, mint ahogyan a bal lábra sem mondhatná senki, hogy az meg éppen nem az. Sőt fél lábon is meg lehet állni. Mankóval, például. Imbolyogva, bizonytalanul, de nem sokáig. Két lábon, két erős lábon kell állnia ennek a társadalomnak, hogy előbbre lépni is tudjon: ki hallott, vagy látott olyat hogy félláoú ember a fél lábával lépni tudjon...?! Az aszfalton tán kárbavesző eső a mezőgazdaságba kalászt • növel, jószágot gyarapít szövetkezeti tagot gazdagít, tudja ezt végtére minden városi em>°r, tudják a munkások is és ha kirándulást tervezve, focimeccsre készülve kicsit talán morgolódnak is néha, ha ilyenkor esőt küldenek a mennybéli ma- nsságosok, de fújtatva egyet, csak megnyugszanak: nmi itt most kellemetlen, az ott nagyon is hasznos. Mert a mindenit neki — ki hitte volna —, nálunk még az eső is közös ügy lett. Az is közös, ha esik, az !s, ha nem, közös dolgunk városon és falun az agyoncsapó csapadékos esztendő, vagy a földet, lelket tikkasztó aszályos év. Hogy dolgaink ennyire közösek, hogy még az ég- '1 ’*tt víz nevében serr lehet érdektelen a munkás, a szövetkezeti tag, a falu dolga iránt —, lám ezt megtanulták, s jobbára tudják is a gyárak, üzemek lolgozói. Aligha kétséges, hogy rövidesen eljön az az ' 1 is. amikor minden falusi dolgozó is tudni fogja, "imára meg az nem közömbös, hogy a gyárakban mi történik, hogy az ő sorsa alapvetően a munkástól függ. De hát ez már valóban nem a májusi eső dolga! ÍAAAA/VWVWVVWWWVWUWvVvWVWS/WWWWWVWNAAAAAAAMA/V'\/y Diana Oppedal őrmester Fort Jacksonből, ax amerikai kiképző táborból. Újabban nők is bekapcsolódnak • „katonai életbe”, az USA-ban. (Foto: Stern) Apám, Szindhád Vendégségben Krúdy Zsuzsánál m in, isa, m<)na tt-Oa halt meg Krúdy Gyula, a nizad eleji magyar próxm kiemelkedő alkoM ecytata. A Villányi úton még dübörög a villamos, de ha valaki az egyik mellékutcába téved, már harsányzöld lombsátor és tavaszillatú csend fogadja. Valaha erre sosem siető konflisok kocogtak, valaha még boldogult úrfikorában erre is járhatott Krúdy Gyula, s háborítatlanul álmodozhatott arról a korról, „midőn nem volt háború, midőn legfeljebb gutaütés, végelgyengülés, lovagi párbaj vagy szerelmi búbánat szokott véget vetni az életnek”. Útban az Alsóhegy úti házhoz, az író lányának, Krúdy Zsuzsának otthonához, úgy érzem, mintha visszaperegne az idő, s a nagyon is kézzelfogható jelen, nyers hangjaival, autórobajával, egyéb civilizációs áldásaivá! megfoghatatlan jövővé zsugorodna, és ismeretlen, megsejtett ízeivel életre kelne a sok évtized előtti múlt... A falon festmény, Krúdy- portré, a’ szobában talán még a margitszigeti vagy az óbudai lakásból költözött bútorok, s könyvek sora. Nem egy közülük az író pihentető olvasmánya volt. Krúdy Zsuzsa apjáról beszél, olyan érzékletesen, hogy szinte látom Szindbádot, legendák nélkül, emberközelben. Délután, amikor a Dohány utcai Otthon körbe hajtat, hogy író, hogy zsurnaliszta barátaival találkozzék. Vagy éppen a Tabán felé indul Kéhli kiskocsmájába, háborítatlan, csendes borozgatásra. Leül az egyik sarokasztalhoz. Télidő járja, a tulaj felesége kedveskedni óhajt, felajánlja, hogy megmelegíti a bort. Az író szellemes válasza: „A menyecske melegen, a bor hidegen jó!” De sokszor rövid az éjszaka, s hazasürget a hajnal. Annyi múltbéli alak életre keltője bóbiskol a konflisban, s olykor felriadva megborzong a valóságtól, Otthon az íróasztal, a toll, a lila tinta várja. 1 A napi penzum apró betűkkel teleirt nyolc oldal, több mint amennyivel Jókai adózott nap mint nap. Fáradt, nehezen megy az írás? Akkor sem lehet abbahagyni: a szerkesztőségek várnak a tárcára, - a novellára, s a pénz is kell, mert Szindbád nem ismeri a beosztást. Az első betű iniciálé lesz; akár egy óráig is lehet rajzolgatni, közben megjön az ihlet. Már futnak egymás alá a sorok, reggel négytől délig egyetlen hiba, egyetlen javítás nélkül. A szívalakú hölgy titka. Ez volt az utolsó kézirat elme. Gonddal összehajtva ott hevert az íróasztalon, de Szindbád többé nem ébredt föl..: Cháron csónakjára szállt „írónak készültein, semmi másnakl" — Ezt vallotta, Így élt. A család, a barátok, a szórakozás, pihenés csak másod-, harmad-, negyedrendű dolog volt számára. Lényegében negyven évet töltött alkotással, hiszen már tizenöt éves korában publikált ötven regényt, több ezer novellát és újságcikket hagyott hátra. Termékenységben túlszárnyalta Jókait, holott a nagy író épp negyedszázaddal többet élt nála. Ismét a múltba zökkenek, újra Szindbád-Krúdyt látom elmaradhatatlan bora mellett az egyik tabáni kiskocsmában. Álmodozhat, távol a világ zaja. Egy más korba képzelheti magát, élhet a régi Pest-Budán, maszkabálba jár a Redutba. Patiká- riussal muzsikáltat, Nagy lg- ’ nác novelláit olvassa, a Katiimon kávéházban, a zöld asztalon tekejátékot tanul, kor- helykedik Indali Gyulával, szenvedélyes játékos a Török Császárban, éjfél után rója a Belváros zegzugos utcáit, látja a tevékeny Podmaniczky bárót az Operaház építkezései néL S aztán hazafelé az úton a nyers valóságra ébred. Háború van, naponta ezrek halnak a frontokon. Máskor az újsághírek riasztják, s azok az értesülések, amit barátaitól, ismerőseitől hall néha-néha a Prónay-legények, a britanniás különítmény tetteiről. Eszébe jut, hogy a kurzus urai mellőzték, mert 1919-ben jobbat remélt, a valóságban keresett vigasztalást Az otthon nyugalmat ad, az íróasztal mellett ismét övé a múlt, s az írásokban olyan frissen él, mint impresszionisták vásznain a fény játéka. Tudja, hogy ez a múlt csak az övé, sosem létezett így, ő teremtette, formálta újjá. Menekülésképpen, vigaszul — Van, aki fantáziájának erejével teremti hőseit, alakjait, s ihletének parancsszavára szeretnek, gyűlölnek, élnek, halnak. Apám az életből mintázta minden szereplőjét Regény- és novella- alakjainak zömét én is ismertem. A Hírlapíró és a Halál című művének zsurnalisztája nap mint. nap vendégünk volt: Várkonyi Titusz, Várkonyi Zoltán rendező édesapja. A pesti nőrabló tőrmesterét púpos embernek írja le, akinek egyetlen hobbyja a párbajsegédség. Sokáig magam is arra gondoltam; ő igazán kitalált figura. A hagyaték feldogozása- kor jöttem rá, hogy élt, létezett, mert apám halálakor nekrológban búcsúztatta, mint régi jogászismerősét Azt hiszem, ez a valósághoz kötődés magyarázza a Krú- dy-hősök plasztikusságát. Apám erős oldala, írói ereje a hangulatteremtésben rejlett. Bárki, bármelyik írását üti fel, néhány sor után már képtelen szabadulni ettől a sajátos világtól. Krúdy Zsuzsa olvas, s én ismét Szindbád arcélét látom. „Hány karcsú asszonyka libegett át a Lánchíd deszkáin, színházat vagy életet játszani, Pestre vagy Budára, amely lábnak nyoma elveszett és a temetőkben őszi avarrá válott.” S mit mond még? „De jó volna ötven esztendő múlva élni... a városba besétálni.” Az Alsóhegy úton még háborítatlan a csend. Furcsa érzés kerít hatalmába: a bujazöld lombok mögül mintha Szindbád tekintete villanna rám, invitálva a sör- & virsíiillatú Korona vendéglőbe. Hová is... ? Kár gondolkodni ezen, hiszen réges-ré- gen lebontották. Mi maradt már az egykori Pest-Budából? Lenn, a Villányi úton a öles villamos dübörög. S Szindbád mégis közöttünk él, szfinx-mosolyával teremtőjét kutatja... Pécsi István
