Népújság, 1973. május (24. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-13 / 110. szám
Kakuk Marci Sznes magvar film Bevallom, mikor annak idején rongyosra olvastam Tersánszky Józsi Jenő híres regényét, csakis a kakukk természetű Marci legény szerelmi' kalandjai izgatták fantáziámat. Gondolom így voltak ezzel mások is, akik kamasz. korban ismerkedtek az író történeteivel. Eltelt néhány esztendő, amíg újra olvasva a Kakuk Marcit, érteni kezdtem, mi mindent takar a humorba mártott kesernyés stílus s milyen körülmények indítják újra meg újra útjára a kedves csavargót, a piaci polgárt. Mert Tersánszky sorai között nemcsak a szoknyavadász lubickol, nemcsak a munka nélküli élet kétes örömei villannak fel az író palettáján, háttérként sötét- ük az a korszak, amely olykor ilyen életre jutattatja a szegény csavargót. És Tersánszky meséje, írásának megejtő varázsa elhiteti velünk, hogy még ilyen Marci- féle emberekkel is kitörést lehet próbálni a társadalom szorító gyűrűjéből. Arról persze szó sincs, hogy Marci gyerek valamiféle pozitív hőssé lépne elő. De arról igen, — s ezt szemléletesen ábrázolja a regény, — Ebben a filmben a képi varázslat játssza a főszerepet. Mint egy nagy, végtelen távolságokig elnyúló tenyér, úgy tártja ez a mező lányait, fiait, azokat, akik ebben a színes és vonzó tágasságban élnek. Hogy itt a folyók, mo- csolyások, apró dombhajlatok, kicsiny falvak, elszórt faházak mutatják az eligazodást? Természetes, mert a szem igazodik a látóhatáron innen megjegyezhető pontokhoz. Ebben a tágas, nagykeblű mezőségben egyszerű emberek élnek, a föld szorgos művelői, akik tavasztól őszig és azontúl itt vannak idehaza. Távolról mozdulatlan itt minden, de ha közelről érdeklődünk, emberi sorsokat látunk szétválni és egybeszövődni, eltévelyedéseket és találkozásokat, forró emberi szenvedélyeket és tragédiákat értünk és érzünk meg. Ebben a kis emberbolyban rend van és határozottság, mindenki tudja, mit kell tennie a munkában. De az érzelmek, a hajlamok, az emberi kínlódás és önzés a testi és lelki szeretet táján sebeket ejtenek, gúnyolódáshoz vezetnek, apróbb csoportosulásokhoz, amikben a megértés és a rokonszenv megmagyarázza az okokat, amelyek a tetteket kiszínezik és érthetővé teszik. Mihail Alekszejev forgató- könyve ezt a köznapi, egyszerű emberi sorsokból álló világot tárja elénk, köznapi eseményeivel, egyszerűségében is méltóságteljesen. Ez a film attól lehet és lesz mégis ünnepivé, szép pillanatok hordozójává, mert a rendező, Nyikolaj Moszkalenko a táj minden mozdulatát nyomon követi és elbeszéli mozgalmas képekben azt a lírai kapcsolatot, amely a tájjal az embert összefűzi. Ebben a világban és tájban az asz- szonyok adják a vezérszólamot, nemcsak énekükkel, hanem azzal a mindent átfogó anyasággal és anyóskodással is, ahogyan élnek és dolgoznak. Nonna Morgyukova játssza Fedoszját, a magára maradó, erős asszonyt, akihez hasonló tízezrek élnek a orosz mezőn. Szeretetével és szerelhogy azok az emberek, -akiket becsap, akiket a maga módján átejt, azok még silányabb anyagból vannak gyúrva. S most, itt egy ; újabb Kakuk Marci. Ez alkalommal a filmvászonról hunyorít ránk, olykor táncol, énekel is. Tersánszky regényét is elérte sorsa: film, sőt filmmusical lett belőle. Révész György írói és rendezői váüalkozása nemcsak becsülendő, de eredményesnek is mondható. A regényt persze ne kérjük számon a filmtől,elégedjünk meg any- nyival, hogy Tersánszky groteszk humora olykor felvillan a kalandok során, de ott csillog Ragályi Elemér mesés színű képsoraiban, a ko- reografált mozgásban is, az írói bölcselet pedig Vargha Balázs, és Weöres Sándor szellemes verssorai pótolják. Csák dicsérni lehet az írórendezőt, amiéift igyekszik mével magára marad, köny- nyei is peregnek, de mindig talpon van mások és önmaga előtt: férje hibázhat, de ő, az asszony, az anya nem. Jurij Gantman operatőri munkája, lírai költemény képekben. Alekszandr Fljar- kovszkij zenéje fontos eleme az érzelmekét finom szálakkal összekötő filmlegendának. Tarkas András kialakítani az új zenés műfajnak, a musicalnak sajátos stílusát. Tersánszky regénye jó és hatásos alapanyagnak bizonyult, amelyet bátran lehetett formálni, igazítani a műfaj követelményeihez. Révész György talán túlságosan is élt ezzel a lehetőséggel, s ezért helyenként indokolatlanul elnyújtottak a jelenetek, máskor meg, úgy tűnik, mintha a dúskeblű lányok és asszonyok csakis azért bújnának Marcival az ágyba, hogy előtte elénekelhessék az előírt dalokat. Tersánszky írói bravúrja, hogy jól illeszti, kapcsolja az egyeä kalandokat. A film alkotóinak ezt — sajnos — nem sikerült megoldaniuk. Vukán György hangulatos és ironikus zenéje ezt a célt próbálta szolgálni, de mégis szétestek az epizódok. A főszerepet napjaink „ügyeletes vagánya”, Harsá- nyi Gábor alakította. Játékának egyszerűsége, humorának fanyar árnyalatai elfogadtatták velünk Marci figuráját. Különösen a kortestörténetben volt magával ragadó. ETf a rész különben valóban rendezői remeklés. Somáról,Marci testi-lelki komájáról Haumann Péter rajzolt karakteres portrét A női sokaságból Várhegyi Teréz, Pálos Zsuzsa, Szerencsi Sva, Schubert Éva, Piros Ildikó és Szemes Mari villanásait kell megemlíteni. Márkusz László Az orosz mező Szovjet film Kié lesz az aranydiploma? Beszélgetés a színjátszó csoportok i új minősítési rendszeréről Nem túlzás azt mondani, hogy országszerte fellendült az amatőr színjátszó mozgalom. Nemcsak az ifjúság körében közkedvelt, hanem jócskán akadnak felnőttek is, akik vállalják a heti két- háromszori próbával járó elfoglaltságot azért, hogy pódiumra lépjenek, s szórakoztatva szórakozzanak. Ennek népművelési jelentőségét senki sem vitatja, mégis keveset törődnek a mozgalommal, annak szervezésével, egységes irányításával, értékelésével. Változást jelent majd a Népművelési Intézet kezdeményezése, az, hogy az előadóművészeti osztály kollektívájának közreműködésével kidolgozták az amatőr színjátszó csoportok és irodalmi színpadok új országos minősítési rendszerét. Erről beszélgettünk Bicskei Gáborral, a Népművelési Intézet főmunkatársával, aki a tervezet összeállítását irányította. — Korábban nem volt könnyű dolga egy kezdő csoportnak, különösképp, ha falun alakult A nagyobb, a jó nevű együttesek mellett nem juthatott fórumhoz, nem is versenghetett a rutinos csoportokkal. Az új minősítési rendszer miként változtat ezen a helytelen gyakorlaton? — Célunk az, hogy az amatőr színjátszó, irodalmi színpadi mozgalom eredményeit továbbfejlesszük, művészi színvonalát, társadalmi hatását növeljük, az eddiginél hatékonyabb szakmai, módszertani irányítást biztosítsunk. Azt valljuk, hogy valamennyi együttes — dolgozzék akár falun, akár városon, kezdő vagy haladó fokon —, hasznos és fontos művelődéspolitikai funkciót tölt be. Hisszük, tudjuk, hogy minden csoport — ha segítik munkáját, méltányolják eredményeit —, az eddiginél is többre képes. Ezért dolgoztunk ki olyan minősítési rendszert, amelynek lényege az ösztönzés, az ambíció felkeltése, s nem a kizárás, a leértékelés, vagy a túl jó feltételek közt dolgozó gárdák futtatása. A városi és üzemi csoportok a Hevesi Sándor; a falusi együttesek a Justh Zsigmond, a középiskolai, az egyetemi, a főiskolai színjátszók a Kelemen László; a fegyveres erők és fegyveres testületek, továbbá az ipari és mezőgazdasági szakmunkásképző intézetek gárdái a Zrínyi Miklós kategóriában versenyezhetnek, s szerezhetnek arany-, ezüst-, vagy bronzdiplomát. Hangsúlyozom azt, hogy a fokozatok egyenrangúak: a falusiak aranya annyit ér • mint a városiaké. A négy kategória bevezetésével épp ezt akartuk elérni. — Milyen feltételei vannak a minősítésnek? — Benevezhet minden olyan együttes, amely legalább egy éve működik. Természetesen nem alkalomszerűen, hanem — a kéthónapos nyári, illetve a kéthetes téli szünettől eltekintve —, folyamatosan. Ezt rendszeresen vezetett, s a területileg illetékes városi, járási szintű államigazgatási szerv által igazolt munkanaplóval kell bizonyítani. A csoportnak évente legalább két bemutatót, s hat előadást kell tartania, éves munkaterv szerint keü működnie, s szükséges az is, hogy a vezető „D” kategóriájú működési engedéllyel rendelkezzék. A minősítő versenyen elért fokozatot az együttes két évig tartja meg, utána újra rajthoz kell állnia. Ügy érzem, ez a helyes, mert így kizárjuk a kényelmességet, a színvonal csökkenését, s állandó, rendszeres munkára ösztönözzük az amatőr színjátszókat. S még valamit a minősítés gyakorlati jelen tőségéről. Külföldi útra csak az aranydiplomás csoportok javasolhatók. Bizonyára az is sokakat érdekel, hogy felfelé sem állítunk sorompót. Az aranydiplomások 1975. június 15. után megszerezhetik a kiváló együttes megtisztelő címet. — Mi lesz azokkal a színjátszókkal, akik eddig is a dobogó felső fokán álltak, akik sorra nyerték meg a megyei, az országos fesztiválokat. Számukra mit ígér az új minősítési rendszer? — A legjobbak részére kiemelt kategóriát létesítettünk. Ide azok az együttesek kerülhetnek, amelyek az utóbbi években rendszeresen kiemelkedő teljesítményt nyújtottak, s eredményesen léptek fel, szerepelnek a Népművelési Intézet által meghirdetett országos fesztiválokon. Természetesen ez sem zárt kategória, bejuthatnak ide a még kevéssé ismert, de idővel mind sikeresebben dolgozó színjátszók is: azok a csoportok, amelyek kétszer egymás után szereznek saját kategóriájukban aranydiplomát. A kiemelt fokozat sem végleges cím, négy évig érvényes, de csak. akkor, ha a gárda évente legalább egyszer részt vesz országos, vagjr rétegfesztiválon, s három bemutatót, tizenöt előadást tart, s ezek közül legalább ötöt munkás, vagy falusi közönség számára. Ha a feltételeket nem teljesítették, kiestek, s indulniuk kell az új minősítéskor, versenghetnek saját kategóriájukban, az arany-, ezüst-, vagy bronzdiplomáért. — A gyakorlati munka már megkezdődött. Egerben, a katonaszínjátszók országos fesztiválján kezdték meg a minősítést. Hogyan alakul a további menetrend? — A diákszínpadok produkcióit még ez évben, a diáknapokon értékeljük, erről az egyes csoportokat már értesítettük. A mozgalom különböző kategóriáihoz tartozó együttesek minősítését 1973. júniusától 1975. június 30-ig bonyolítjuk le. Ügy érzem, hogy néhány év múlva valóban elmondhatjuk: megérte a kiútkeresés. Pécsi István OMMMi 1913. május 1&, vasárnap suttogott a babáknak, mert így hívta a lányokat, érzékeny hangulatában, s éjfélig, olykor tovább eüdőzött a téren, mivelhogy vándorlásaiban soha nem jutott messzebb. Kivárta, míg elköszönnek tőle a srácok, elmenjen az egyik erre, a másik arra és mindegyik a sötétség felé, jó, menjetek, húzzátok a csíkot, nektek könnyű és ő utoljára maradt, hogy megunva az egyedüllétet is, vackára húzódjon, vert kutya, sebeit nyalogatva. De most fölemelte a fejét Kapelláró Ferenc, szabadulás előtt álló harmadéves ipari tanuló, a második pofon után is. — Elég volt, Apus — mondta. — Hagyjon! A kéz megint fölemelkedett. Lefogta, egyet csavart rajta, enyhén, szinte vigyázva, úgy taszította el magától, s hogy már elég is eny- nyi, a konyha sarkába húzódott, hogy arcáról a vért letörölje. De nem volt ideje erre, mert Gyevi egy ugrással az asztalnál termett, ott a hosszú pengéjű kenyérvágó kést felmarkolta, és ordítva rohant rá, „kezet emeltél az Apádra, te rongy!”, az apámra?, ha te igazi Apám lennél, most nem itt tartanánk, villant föl benne, mielőtt kétségbeesve fölvette a harcot, csak a kés hegyét figyelve, aztán már azt sem látva. Anyja kiabálása térítette magához, igen, most jön, hozza a kissrácot az oviból, sivalkodik az is, mintha nyúznák, ne sivalkodj, kis vacak, terád biztosan nem támad késsel, csinálhatsz, amit akarsz, te a sajátja vagy, közben ütött, rúgott és harapott, az italtól elgyengült ember összecsuk- lott a kezében, már vérzett az is, majd a nyitott kony- haajtótn kidőlt az udvarra, a poros levelű akácfák alá, a tenyérnyi, vánnyadt virágokat őrző ágyúsokhoz, oda a kanális rácsozata mellé, ahová hangos - csobogással zúdul a víz nyári záporok idején. Kész. Csak legyen még ember belőle — nézte szomorúan Kapelláró. A szomszédok összeszaladtak, valaki rendőrért kiabált, ott tanakodtak, hogy szólni kell a mentőkért, micsoda emberek vannak, istenem, el kell pusztulni a világnak. .Bement a konyhába, magára vette a kis- kabátját, a jobbikat, mert tudta, ide úgysem jön visz- sza többé, elment köszönés nélkül, most valahogyan nem mert, nem akart anyja szemébe nézni, nem akarta látni a rémület görbületét szánalmasan törődött alakjában. Telefonált, igen, ő hívta fel a mentőket, meglehetősen összefüggéstelenül előadta, mi történt, verekedés, igen, a sebesült nagyon vérzik, utca, házszám, „családi dráma?”, nevezzék, ahogyan akarják, itt a fia beszél. A nevelt fia. A harmadik utcasaroknál járhatott, amikor a mentőautó elrohant mellette. A teret elkerülte, ne faggassák, mit feleljen arra, hogy mi újság. Elhatározta, felkeresi az Apját, elköszön tőle, aztán legyen, ami lesz. Régen járt nála, legalább két éve már. Ritkán ment, koldusnak érezte ott magát, mintha az a másik asszony, mindig azt leste volna, mit visz el titokban, a szeméből látta, kinézik innen., nemcsak az asszony, hanem a féltestvérei, a két lány is, nyávogó macskák mellettük, körülöttük úgy látta az apját, mint akit szigorúan csendre intett valaki, vigyázzállásban hagyta a feljebbvalója, s most ott áll megszeppenve, már nem képes lazítani, ha akar se, addig tágította maga körül a világot, míg IMRE iKsiió: Kapelláró a pofon titán fölemelte a fejét. Kapott még egyet, ezúttal balfelől, hogy az orravére eleredt. Máskor ilyenkor, mert nem először fordult elő, hogy vérzett, lehajtott fejjel sírni kezdett, míg kisebb volt, sivalkodva, később mindegyre csöndesebben, s nem annyira a fájdalom miatt, több volt ez annál, keserű dac, a tehetetlenség feszítő lüktetésével a halántékában. Eloldalgott a fajdalmával, a könnyeivel, nem hívták visz- sza, mehetett, amerre látott, szitkok kísérték: „Csak ne látnálak többé, rohadt!” Zengett a külső Váci úti hosszú földszintes ház udvara, a szomszédok tudták: a részeg Gyevi megint megverte a mostohafiát. Kapelláró szeretett volna a világból kiballagni ha megverték, csak úgy, zsebredugott kézzel, mint aki nagyon unja magát, ne lássa az utca, mi baja, mire a térre ért fütyült vagy dúdolt,- hülyeségeket kiabált, vagy éppen végképp beszűkült körülötte, tőle is, ha néhanapján elment hozzá, csak egyet tudott kérdezni, fáradtan felnézve rá mióta elhagyta növésben: „na mi van? Nincs dohányod? Kell a lóvé a csajokra, mi?” Nem a pénz, a csönd kell, az a csönd, amit csak az apja mellett érez az ember, amikor nem muszáj szövegelni, csak él az ember, éppen csak hagyja, nézzék, megsimogassák a nézésükkel a szülei és a pillantásukból az látszik; hozzájuk tartozik. Ehelyett kapott egy húszast, mehetett, nem. maraszalták. Az a nő volt az oka mindennek, ő hát, féltékeny volt a férje szemét, „jó estét Apám, így és így jártam, megyek és az első zsernyáknak elmondom, mi van, agyonvertem Gyevit, dugjanak a sittre.” A szobába be sem engedték, apja kijött a sötét konyhába, hol vastag ételszag úszott, vendégség, no igen, burkolnak a tökfejek, eszükbe sem jut, hogy az a nő kinézi a szájukból a falatot, az hétszentség, hogy sajnálja, ilyen a természete, mit csináljon, biztos házat akar venni, ahol a kertben az ő apja fog ásni, ha megunja újra kezdi, elülteti a tegnapot, holnap lesz belőle. előző életére, buta módon, primitíven, tehet ő róla, hogv beleszületett á világba? Ugyan, süket duma ez is, bánja is ő már az egészet, elköszönni megy, csak elköszönni, ettől meghatódott, mariák a könnyek a — Mi van, rosszkor jöttél — mondta köszönés helyett az aPja, két ezüstfoga megvillant g félhomályban. — Cikis a helyzet. Gyevit megvertem. Azt hiszem agyonvertem Gyevit. (Folytatjuk.)
