Népújság, 1973. május (24. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-27 / 122. szám

Gondok a kultúrával Topot András «gri kiállításé rét NEMAN PEREG a film. A kerítés mögül egy arc cso­dálkozik bele a világba. Az arc öreg, az idő szántotta ba­rázdákban gond, és értetlen­ség vibrál. A következő kép­sorokban már gépeket lá­tunk, kukoricakombájnokat, vontatókat, billenős platójú teherkocsikat, és Landrower autókat, beépített URH adó­vevő készülékekkel, hogy se­gítsék még precízebbé tenni a termelést. A kamera vissza­tér a megszikkadt, hosszú év­tizedek munkája által for­mált arcra és ekkor az öreg csendesen leszól a kerítés tö­vében álldogáló hűséges, bun- dás társához: „Maradj nyu­godtan, filmeznek bennün­ket.” Így fejeződik be a Tenner- szint feletti magasság című film. Es itt kezdődik egy nagy kérdéssorozat, amely­nek első része így hangzik: elég-e észrevétel eznünk, tu­domásul vennünk, hogy a magyar mezőgazdaságban le­játszódott egy forradalom és az idősebb nemzedék, félig idegenül, félig alkalmazva szemléli a kialakult új tech­nológiai és technikai struk­túrát? A hagyományos homogén paraszti munka a fejlődés — a differenciálódás, a specia­lizálódás — következtében atomjaira hullt. Ma már ag­rármérnökök, vegyszerezők, gépszerelők, szakmunkások, fejőgépkezelőik végzik a rész­leteire bontott mezőgazdasá­gi munkát. Ezzel a folyamat­tal párhuzamosan azonban széttöredezett a hagyományos magatartásforma és kultúra is. Mi a kétségbevonhatatlan biztosítéka annak — tették fel a kérdést —, hogy az egy­szerű juhásznál boldogabb a Nobel-díjas atomfizikus? AZ ELSŐ megmosolygáson túl érdemes elidőzni itt egy kicsit hosszabb ideig, ugyan­is a kérdésben gondosan ei van rejtve a társadalmi-tech- nikai-gazdasági fejlődés ön­magáért való felfogása, az a szemlélet, amelyből néha — nem is olyan ritkárr — fel­hangzik egy-egy irodalmi vagy képzőművészeti „só­haj”: milyen szép is, nemes- veretű is volt a régi magyar falu Sete. A háromártjócos, feszülő vitorlákkal ringó karcsú hajó is nagyon szép volt, de azért ma már vala­mivel praktikusabb repülő­géppel közlekedni a konti­nensek között. Sókkal inkább érdemes az álkérdések helyett azt vizs­gálni, ami valóban gondot jelent. Kétségtelen tény, hogy a nagyüzem léte és belső éle­te — termelőszövetkezeti de­mokrácia, közgyűlések, egy­másra utaltság egy kisebb közösségben, brigádban — gyökeresen új viselkedési formák kialakítását követel­te meg a mezőgazdasági mun­kásoktól. Az is örvendetes dolog, hogy soha nem látott ütemben növekedett a terme­lőszövetkezeti tagság magára fordítható anyagi gazdagsá­ga. Űj háza, korszerűbb ott­honok, háztartási gépek vál­tak, személygépkocsik lettek a mezőgazdaságban dolgozó ember életének részeseivé. Egy azonban kétségtelen. Az anyagi kultúra felfutását nem követte a szellemi kul­túra kiteljesedése. Nem sike­rült intézményesen kialakí­tani egy olyan modellt, amely a régiből a valóba értékes, haladó hagyományokat át­mentené a kialakult új — vagy talán szerencsésebb így használni: kialakulóban levő •— szocialista falu életébe. AZ ÜJ KULTÜRA megte­remtése — abogy manapság divatosan illik emlegetni — nem a szociológusok, nép­művelők erőszakolt ráillesz- tése egy függetlenül létező gazdasági struktúrára. Az új kultúra, a szocialista kultúra központi kategóriája és dön­tő alapfeltétele annak, hogy az ember — jelen esetben a mezőgazdasági munkásság — céltudatosan tudja integrál­ni a legmodernebb technikát egyéniségével, belső sajátjá­val és elképzeléseivel. Egyál­talán nem mellőzhetők még ma sem olyan törekvések, amelyek arra irányulnak, hogy tudatosítsák: az ember nem azért van, hogy a terme­lést — a jószágot, a növényt, a földet, a gépet — kiszol­gálja. A mezőgazdaságban a szo­cialista kultúra alapjait meg­teremtette a nagyüzemi tech­nolőgi ai-technikai színvonal, az anyagi juttatások egyre emelkedő szintje, de ez csak alap és lehetőség. Ezeket a lehetőségeket tartalommal kell megtölteni, magyarul és kereken: sokkal nagyobb gondot fordítani, új módsze­reket alkalmazni a sablonos téli politikai tanfolyamok, a gyakran formalitásba mere­vedő brigádmozgalmak, egészségügyi vagy lakáskul­túra, vagy éppen TlT-elő- adások alapjaiban és szán­dékukban helyes törekvése helyett, vagy éppen ezken a kereteken belül. NEM ELVI kérdések ezek, nagyon is napiak sőt min­dennapiak. Ha elsiklunk fe­lettük, könnyen járhatunk úgy, mint a tengerszint fe­letti magasság öregembere. Szigethy András Topár András festőmű­vész az Egri Kisgalériában mutatkozott be, önálló kiál­lítás keretében az egri kö­zönségnek. Az Egri Kisgalériában az utóbbi időben egymást kö­vették a vendégművészek kiállításai és eligazodást nyújtottak \egyes alkotók, művészj törekvések tekinte­tében. A tárlatok kapcsán érzékeltetni igyekeztünk összbenyomássunkat, fel-fel- vittük a hangsúlyt egy-egy jobban sikerült vászonnál, vagy szobornál, mert a mű­vész egyik boldogsága, ha a közönség érti és érzi, miért és miben munkálkodik ő, aki annyi töprengéssel, a lehetőségek olyan sok-sok árnyalata közül választotta ki azt az egyedülvalót, amit ő végül is formába öntött. Topor András esetében A tatai régiséggyűjtő Bogdota Simon tatai postás négy éve gyűjti a régisé­geket. Gyűjteménye több mint kétezer darabból áll. (MTl-foto — Hadas János — KS) IMRE lAMLÖ = KÉT CV i IWOIC i M0N4P/ 14. Kicsi is nagy öröm­mel mutatta egy napon a né­gerbabát, attól kezdve a pár­nája alatt tartotta, a többiek kinevették, nem törődött ne- le, azt mondogatta, egyszer ő úgyis megkeresi, aki ezt a babát nála felejtette, hiába mondta neki Kapelláró, hogy a lány hozzátartozói agyon­verik, ha meglátják, mire Kicsi annyit mondott, nem biztos az, addig még sok viz lefolyik a Kis-Dunán, míg ez bekövetkezik, de az is lehet, megszökik és meg sem áll odáig, ezen nevetett ma­ga is, karácsonyfagyújtáskor az ebédlőben az egész társa­ság olyan volt, mint a zár- daszűzek gyülekezete, ha azt mondták volna nekik, csókolják meg egymást, alig­hanem megteszik, a felügye­lőket is beleértve, abban a ©JÜSSÉB IMS. május 2X» vasárnap nagy ellágyulásban, ami ar­ra a néhány órára hatalmá­ba kerítette őket, mert eszükbe jutott a gyerekkor, az otthon. Hazulról érkezett három levelével, egyet Bereczki írt, a másikat Bonzó, mint írta, a többiek nevében is, a harmadikat anyja, Kapelláró úgy ringatódzott az ünnep hajóján, mint akinek többé soha nem kell leszállnia'on­nét. Könyveket küldtek ne­ki, Bereczki egy csoportképet a brigádról, a kép abból az alkalomból készült, hogy va­lami oklevelet kaptak, ami­vel pénz is járt, a szemük állásából látszott, ez a kép már az áldomás után készül­hetett, vagy épp aközben, mert nagyon vidoran tekin­tettek a világba. Anyjától kesztyűt kapott, jó írhabélé- ses kesztyűt, amilyen neki sose volt még, el is tette sza­badulás utánra, meg puló­vert, amit állítólag Gyevi vett neki, de ezt Kapelláró nem hitte, nem tudta elhin­ni, félretette ezt is a szek­rényébe, a süteményt, a cuk­rot és csokit elosztogatta, ju­tott is, maradt is bőven. Egyáltalában, el kellett is­mernie, hogy a rabok kará­csonya nem is olyan rossz, mint sokan vélnék, csak ar­ra nem szabad gondolni, mi lenne most, ha ugyanezt az ajándékot, ugyanezt? a felét, a harmadát otthon kapja, vagy ha nem kap semmit, de végigmehet otthon az utcán, amikor akar, valakivel ket­tesben, vagy egyedül akár, fölhajtott kabátgallérral, s arcába fúj a szél, dühösen havat kavar, s ő megy szem­ben a széllel, valahová, ahol meleg van, vagy netán célta­lanul fütyörészve, szokása szerint, s utánanéz egy jólá­bú babának, nem baj, ha nem is néz vissza, majd visszanéz egyszer valaki, meg is áll, megvárja, míg odaér hozzá. WinHiiiwaif ketten, azontúl mindig ketten és ne­ki milyen jó lesz tudni, hogy ő az erősebb, akibe beleka­paszkodnak s ez jó, ez na­gyon jó az istenfáját, ha egy­szer így lenne, a láthatatlan ellenség is képes lenne a ba­rátjának vélni, de messze ez a világ, de nagyon messze ... ahhoz, hogy valaki ezt elér­je, több alázat kell az élet iránt? Lehet. Az is kell al­kalmasint, hogy az ember jobban ismerje saját magát, még akkor is, ha csak szoba­festő és falakban gyönyörkö­dik, az utcán pedig, ha le­szalad kajáért a festékes ru­hájában, elhúzódnak mellő­le a járókelők, úgy kell neki, miért nem született millio­mosnak, akinek nem kell le­szaladni parizerért, ha meg­éhezik, odaviszik neki, helyé­be. Ünnep másnapján délelőtt, azon ritka alkalmak egyikén, amelyet szabadfoglalkozás­nak neveznek, Petterson lé­pett be hozzájuk. Egyenest Kapelláróhoz lépett. — Jöjjön velem — mondta — az irodán kényelmesebb. Kapelláró szó nélkül kö­vette, valamiféle zavart arc­kifejezéssel, s ez érthető volt, mivel nem ismerte az invitálás okát. Az irodán Petterson leül­tette, cigarettával kínálta, s amint hátradőlt a fotelben, mintegy erre biztatva őt is, arcáról mintha letörölte vol­na valaki a hétköznapokból oly jól ismert kemény, ri­degséget. — Beszéljen az életéről. Érdekek Na nem a peranya­ga, nem az, amiért idekerült, azt ismerem, ismerjük, töb- bé-kevésbé mindannyian. De tudja... az írás soha nem lehet olyan érdekes, mint az emberi szó. Nem tudom, voU-e alkalma meggyőződni már erről, hiszen fiatal még. Kapelláró kezdeti elfogó­dottsága oldódni kezdett. Szí­vesig beszélt, atyán regen szóltak hozzá így, tulajdon­képpen zavarát is ez okozta,; ez a civilnek, a rendes em-i bernek kijáró hang. Küsz-$ ködve kereste a szavakat elő­ször. — Nem tudok sokat mon-? dani az életemről. Nincs isi hozzá tehetségem, az az igaz-5 ság. Ahhoz többet kellett? volna tanulnom. Meg olvas-? ni, jó könyveket. Ellazsáltam? az időt. A rádióban meg> csak a tánczenét hallgattuk a? srácokkal... És nem is kér-í deztek, tetszik tudni. Mife-S lénk a Váci úton nemigen? kérdezik az embert Van? olyan, aki emiatt hamar el is? szokik a szövegeléstől. Ki ki- 1 váncsi rá ... — Azt hiszem, sokan van-i nak, akik ezt nem így látják.l — Nem tudom. Ott &z\ építkezésen, ahol én dolgoz­tam, sokan látják így. Meg$ aztán el is fárad ám az em-i bér egész nap. Nem is érünk? rá, az az igazság. Bereczki 5 pedig azt szokta mondani,? minél kevesebb dumát, aki? sokat beszél, annak lassan? jár a keze. Olyan is . van,? hogy nem azt kérdezik, arni-^ re szívesen felelne az ember. — Mire gondol, ezt nem\ értem? — Hát arra. hogy néha olyan haláli ürgék jönnek oda, csak föltartják az em­bert, lesír róluk, hogy őkei magukat sem érdekli, amit a kérdésükre felelünk. Felül­ről néznek ránk. Megjátsz- szák magukat. Az ilyenekei akkor lássuk, amikor a há­tunk közepét. — Nem mindenki ilyen. — F.z igaz. Olyanok is jön-$ nek oda, akik ledicsérik a? plazurt az ember képéről!^ Pedig nekünk nem az hiány­zik, hogy dicsérjenek. Akii hízeleg, az gyanús, Bereczki^ szaki mindig ezt mondta. (Folytatjuk^ némiképpen zavarban va­gyunk. 1968-ban végezte a Képzőművészeti Főiskolát, 1971-ben elnyerte a Műve­lődésügyi Minisztérium ösz­töndíját, 1972-ben a debre­ceni országos nyári tárlaton a „Táblakép ’72” fődíját kapta, a Debreceni Művész­telep lakója, már Budapes­ten volt önálló kiállítása egyszer 1970-ben, most 1973. március—áprilisában is. Ilyen előzmények után a néző, a műélvező azt várná, hogy egy fiatalon is mar­káns egyéniség jelentkezik, akiben tartalom és forma, nemcsak a mai mondanivaló miatt jelentősét mutat fel, rögtön, a pályakezdés sza­kaszában. Kezdjük talán a fórma oldaláról. A képeken zárt ritmus uralkodik, az abszt­rakció következetessége ér­vényesül. A téma minden fölöslegeset kizár. Az elénk tárni szándékolt jelenség, élmény vagy szenvedély mondanivalóját, elbeszélését a színekre bízza elsősorban a művész. Izgatja a szemün­ket s?. a színcsomó, amivel a festő kifejezi önmagát, ahogyan témáit rokonszen­vessé teszi. Mint látvány, valamennyi alkotása deko­ratív és arra ingerel, hogy közelebbről kérdezzük meg, mit is akart az alkotó ön-, magából kivetíteni, átadni az érdeklődőknek. És itt bi­zonytalanodunk el élmény­keresésünkben. A „Nő” tes­ti alakja raktárszerűen tá­rul fel előttünk, ahol ki- sebb-nagyobb mértani alak­zatokban az asszociált világ részletei tűnnek fel minden bizonnyal azért, hogy a mű­vész emlékeit az anyaság­ról, az asszonyi mivoltról, vagy egyáltalán a számára élő nőről lejegyezze. A nő feje fektetett tégla alakú idom, amelynek egyik végén elmélázó női portrét látha­tunk, frontálisan felénk pe­dig geometriai idomok le­selkednek, kiugró színeikkel elválva a csavarhúzófej-sze­rű sötétebb alakzattól. Ez a bonyolult fejrész magyaráz­za vagy magyarázná meg nekünk a testet is, ha nyug­talan keresésünk közben jól tudnánk társítani a mi asz- szociációinkat a művészéhez. Bevalljuk, nem sikerül, mert az emberi testről, a nőről — nem cseng jól ez a szó a je­len esetben sem — jóval konkrétabb fogadalmaink, élményéink vannak, mint a jelen ábrázolás. Zavarunk csak nő, amikor a nagy formátumú Rajz II- ben, a vegyes technikában készült alkotásban a fehér férfifej-alakzatban különbö­ző motívumok tűnnek fel sziluettszerűen, jelezve, hogy Wt sem egy ferm a! kentésről van szó, tartalom is társul valahol a formá­hoz. A Pihenő csellista is utal. igen oldottan arra, honnan származik az él­mény, a művészi indítás az adott pillanat élményének es hatásának a megörökíté­sére, de a belezsúfolás a kiválasztott formába nem tűnik rendezettnek. Műhelymunkák, stúdiu­mok, vázlatok címén linó­nyomatok is szerepelnek a tárlaton. A Sárkányölő pél­dául megnyugtatóan bizo­nyítja, hogy a művész —ha kellő önuralommal és elmé­lyüléssel fog élményének megörökítéséhez — tud kö­zelíthető formákat és tartal­makat teremteni, amelyeket felfog a közönség. Itt jutunk el a tartalomig, a művészi közlésnél még mindig el nem hanyagolható kérdésig A néző, a műélve­ző el akarja hinni, hogy az alkotásban megfogalmazott világot neki éreznie, érte­nie, átélnie kell, mert arra kíváncsi, ami a hozzá ké­pest pontosabban fogalmazó embereknél, a hozzá képest sűrítettebben élő emberek­nél igazság, szépség, állaiv. dóság és maradandóság. Ha ez a kényszer nem elégül ki a nézőben, a műélvező­ben, akkor nem bizonyos, hogy a hiba a nézőben van. Manapság divat azt mon­dani, hogy a művészi alko­tás kategóriái változnak és minden kor megteremti a maga formanyelvét. Ez igaz. De az is igaz, hogy a tör­ténelmi változandóság tör­vénye aláfekszik egy még nagyobb törvénynek, hogy ugyanis a közlésnek az értő közönséghez. az értő kor kö­zönségéhez kell szólnia, mi­közben a megértés évezre­des kategóriái érvényesek maradnak. Ha én a pihenő csellistát innen-onnan ösz- szetéveszthetem — kis túl­zással — az Éjszakával ezen a kiállításon, akkor ezzel a szándékolt túlzásunkkal a művészt figyelmeztetjük a forma és a tartalom közöt­ti összhang, egybehangzó be­tartására. Topor András tehetséges festő, akiben még a fiatalság tombol és a lehiggadás évei még előtte állnak. Minden vélemény — a megalapo­zatlan is — ad valamit a művésznek, némi eligazítást, hogy az önismeret és az al­kotói kényszer fegyelmét még komolyabban vegye, őszinteségünk és várakozás­sal teli barátságunk mon­datja ezt, jóval szerényeb­ben a gyorsan elérhető for­mális elismeréseknél. Farkas András A világ 50 autógyárának újdonságai V ........... ........... - 1 - i — ....... ‘ A VOLÁN-magasinról Minden hónap elsején, hű­ségesen tájékoztatja olvasóit — az autós családokat, aki­ket vagy a kenyérkereset, a hivatás fűz a közúti közleke­déshez, vagy saját kocsijuk­kal, közlekednek — az autó­közlekedés társadalmi esemé­nyeiről, kérdéseiről. Megtaláljuk a képeslapban a világ legnagyobb 50 autó­gyárának újdonságait épp­úgy, mint a hazai és külföldi autó- és motorversenyekről szóló sportriportokat. A köz­úti közlekedés nagy, az egész gazdasági életre kiható kérdései mellett, mint pél­dául a tehergépjármű-állo­mány rekonstrukciója, vagy a közületi kocsik és a sze­mélyautó hivatalos használa tónak szabályozása mellett szórakoztató képriportokat is közöl a lap az autózás élmé­nyeiről, külföldi utazásokról, hazai kirándulásokról, sőt az autós krimi is a lap állandó szórakoztató olvasmányai kö­zé tartozik. A Volán-magazin figye­lemmel kiséri és feltárja a közúti közlekedésben dolgo­zó nők gondjait, a községek közlekedésének bontakozását, a városi és a fővárosi közle­kedés kisebb és nagyobb ba­jait, és igyekszik a gondok megoldásához a közvélemény alapos tájékoztatásával hoz- aajáfuliu. . A sok emberéletet áldoza­tul követelő közúti balese­tekkel szemben a bajt meg­előző tájékoztatással, veszély- útitérképek közlésével, a bal­eseteket elemző tanulságos írásokkal igyekszik a lap megóvni olvasóit, — különös gonddal a gyermekeket. A Volán-magazin minden­kihez szól, mert a közúton mindenki közlekedik: a köz­úti közlekedésben tevékeny­kedő hatóságok, intézmények, vállalatok munkájához épp­úgy nyújt segítséget, hasznos tájékoztatásával, a munka közben előforduló kérdések egyértelmű tisztázásával, mint ahogy együttérzéssel kíséri a magánautosoik ügyeié s gondjait. A képeslap eszközeivel, gyakori ankétjaival, kerekasz- tai-beszélgetéseivel fórumot teremt a fiatal magyar köz­úti közlekedés közvéleménye számára, témái között mindig első helyen képviselve a tö­megközlekedés kérdéseit, mert a közúton a tömegköz­lekedést veszik igénybe a legtöbben. Nem hiányzik a lapból a gazdag képanyag, a rajzos il- lúsztráció, a sok ismeretet közlő cikkek, szórakoztató ol­vasmányok közül a humor sem. A lap évről évre meg­hirdeti fotópályázatát, ame­lyet az amatőr filmesek szá­mára is kiterjesztett,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom