Népújság, 1973. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1973-03-11 / 59. szám

^eAAAAAAAAAAAA/'VVVVWvv\'VVNv\'W W“'VWVV\AWWVVWSMAMAAMV If • •• ::. hogy vannak-e a növekedésnek nehézségei. Van­nak? Vannak. Az öregebbje újságolvasó ilyenkor fin­torogva tolja odább kedvenc lapját is, mondván... „te jó isten, már megint kezdik...” A „megint”, ugyanis arra az időre utal, amikor minden gondunkra, olyanra is, ami a növekedés nehézségeiből, de olyanra is, amely saját butaságunkból lett gond, de különö­sen olyanra, amely a politikai baklövések miatt lett nehézség —, egyszóval ezekre mind azt mondtuk: a növekedés nehézségek Mármint például, hogy kenyér és hús nem volt elég, az a növekedés nehézsége volt. Meg persze a hi­bás gazdaságpolitikáé. Nos, szóval, ha az egykori és mai újságolvasó személyében olvas és emlékezik, ak­kor mindenesetre érthető, hogy valamiféle piros lám- pácska gyűlik ki tudata mélyén, veszélyt jelezve, hogy már „megint a növekedés nehézségei jönnek... tejó- úristen..Pedig valójában igenis vannak a növeke­désnek objektív nehézségei, még akkor is, ha ezeknek a nehézségeknek egy jó részét megfelelő előrelátás­sal elkerülhettük volna. De hát, hogy nem láttunk előre, már az egymagában is objektív ok. Nem értünk • még mindig és jól előrelátni. Itt van például a bútorügy. Addig beszéltünk és joggal, sőt okkal is a bútorügyről, márminthogy nem tiszta ügy az, kérem, hogy nem lehet, vagy alig lehet ebben az országban bútort vásárolni, mígnem ... Míg­nem, ha hiszik, ha nem, a bűtorügy nagyjában és egé­szében megoldódott Magyarországon, Megoldódott volna, mert — ugye? mégsines mindig megfelelő választék, megfelelő ár, legalábbis vidéken sok helyütt még arra sincs mód, hogy az ember, aki vásárolna, ha tudná, hogy mit, körülnéz­hessen a bútorüzletben, hogy megtudja: mit akarjon vásárolni. Ugyanis bútor van, csak bolt nincs. Kevés van. Szűkösen van. S ahol van, az is jórészt ,esak bú­torüzlet, és nem lakberendezési áruház, nem tud az üzlet önmagával, eladóinak szakértelmével tájékoz­tatni: így rendezd be otthonod. Mert még aa üzlet egyik sarkánák berendezésére sincs hely. Bűtor van. Üzlet nincs. így aztán ügy tűnik, hogy bűtor sincs elegendő. Mert az árut a kirakatba kell tenni és jő! „tálal­ni”, hogy mutasson, hogy ízlést neveljen, hogy tájé­koztasson, hogy vágyat keltve megvásárlása iránt, sza­porábban dolgozzam: hogy vásárolhassak is raiboL Jól emlékezem még az ötvenes évek elejére, ami­kor a sajnos valóban üres üzletek között az egykori Meinl-féle boltok, mert jó kereskedőket alkalmaztak ezekben, úgy tűntek, mintha belül tömve lettek volna áruval. Olyan ügyes és szemrevaló volt a kirakatjuk. Persze, bemenni és érdemben vásárolni ott sem lehe­tett még abban az időben. Mert valós árut kel! a kirakatba tenni. A kira­kat nem lehet hazugság, üres csalogató, nem lehet a becsapás eszköze, amellyel becsaljuk az embereket a boltba, ahol voltaképpen semmi sincs. Azon meditálni persze, hogy mi az — úgymond —, bölcsebb dolog: a semmit úgy propagálni, mintha valami lenne, a va­lamit pedig nem propagálni, mintha az semmi sem lenne —, felesleges. A kirakatba azzal, amink van! A bútorral is és mással is. Raktáraink és nem csak bútorban immáron, de más termékekben, sőt nemcsak matériákban, de szellemiekben, politikában is, tömve vannak. És nem bóvlival. Minden korok legbecsületesebbet* „megter­melt” javaival és igazán semmi okunk az egykori Meinl-féle üres dobozokat kirakni az üveg mögé. Avagy éppen álszerénységből, semmit sem tenni abba a kirakatba. Még világosabban szólva és a bútor ürü­gyén kissé elkalandozva: nálunk nemcsak a választá­sok előtt és alatt telnek meg áruval üzletek. Sőt, ami­lyen. „ügyesek” vagyunk, még talán alatta lesz vala­hol áruhiány is! Az eszme szépsége és gyarapodása nemcsak a választások előtt és alatt méltó a propa­gálásra. Az eltelt több mint negyedszázad alatt, amíg módfelett sokat beszéltünk okkal és joggal a szocia­lizmus eszméjéről, az új társadalom felépítésének fel­adatairól, addig — nos, gondjaink persze nem fogy­tak el, csak mások lettek —, végül is leraktuk a szo­cializmus alapjait Az elért sikereket, mindazt, ami jó és szép lett gyarapodó életünkben, miért kellette hát „zsúfolt raktárok”, mélyére rejteni? Ki velük a „ki­rakatba”, semmi okunk a szégyenkezésre, ha éppen kérkedni nem is akarunk, meg nem is illő. Ám me­lyik az az ostoba rendszer, vagy kormányzat vagy politika, hogy amikor országos számvetésre készül, szűzi szeméremmel pironkodva hallgassa el mindazt, ami rendszerében, kormányzatában és politikájában a sikert hozta eddig, s amelyre építeni akar a további-' akban is .. í Nos, tehát... Pardon: a bútorok ügyéről akartam szólni. Hogy bútor van már, talán bőven is, csak hol a helyszűke, hol talán mert úgy érzik az üzletbéliek, hogy felesle­ges, nem teszik ki az árut a kirakatba! Pedig pom­pás’ bútorokat gyárt már az ipar! Igaz? v .VwYvVi/WWVWiM/VW^WVVVWWyVVVWWWVW FeSstrJr KtS’./S: tatja az erdőt. A csupasz fák alját magas hó borítja. A nagy, komor faóriások azon­ban jobban sötétlenek, mint­ha csak a késő őszi avar ta­buin« alattok. Nem az a szűzíehérség csillog a föl­dön, ami a friss hó maku­látlanságát olyan széppé te­szi. A zúgó, orgonáié, szél le­hordta már rá a gallyak/hul- ló moszatját, kérgét, áz er­dő fehér köténye tele van törmelékkel Régen esett, sokszorosan megfagyott azóta Máskor a puha friss hóba nesz nélkül süpped be még az apró ké­regdarab is, amit a fako­páncs kalapál le. Most, ha ráesik egy-egy darab száraz ág, amit az idő megőrölt a magasban, szinte ropog. Ropog, beszélget a cipőm alatt is. Az embernek keser­ves az érdes, le-leszakadó havat tiporni. Bokám az éles jégrtiorzsák minden lé­péssel méghorzsölják. A Bükk fellegvárában, a mészkószirtekkel, torony­sziklákkal .körülrakott fenn­síkon járok. Nekivágok az első hegyhullámnak. Az oromzaton, ahol megritkul­nak a fák, füstjelet küld elém a fenyőerdő tisztásán megbújt erdei lak. Legelő­ször az őrszemek köszönté­nek, Csuti és Morgós, a két mókás, játékos foxi. Térdem­re ugrálnak, ágaskodnak egy- egy simogatásért,- aztán hű­ségesen a házig vezetnek. Mokány fekete bajuszú, pi­ros arcú férfi jön az ajtó­hoz: Péter István. Egész öl­tözéke — nyárizöld zubbony, lábszárra feszülő erdésznad­rág — a mesterségéről árul­kodik. Itt él feleségével. Te­réz asszonnyal, ebben a bé­kítő nyugalmat árasztó er­dei magányban. Majdnem teljes a családi létszám, mert itthon van most a kisebbik lány, Kata is. | Nem először vagyok a ház vendége, s mindig szívesen jövök. Szívesen azért, hogy Pataky Deisü riportja i FsliEÍEsár űiim: megmerftkezzek az erdészlak kincseinek szépségeiben. A kincsek az erdészpár alkotá­sai, kezemunkái. Fafaragá­sok, hímzések. Olyan gazdag gyűjtemény; amelynek értéke szinte felmérhetetlen. Teréz asszony tizennégy éve lett „betegje” a hímzésnek. Hogyan kezdődött? Azt mondja, egyedül volt, snagy csend vette körül A férj farag. Egyszer meg­próbálta a hímzést is, s ez ugyancsak a szenvedélye lett Valóságos múzeum a ház. Néprajzi múzeum. Minde­nütt hímzés, faragás. Ágy té­rítőn, abroszon, fálvédőkön, vászonszegélyeken díszük Borsod, Bereg és Heves leg­gyönyörűbb népművészete. Ma még vegyes a kép, de Teréz asszony azt tervezi, hogy külön sarkot, falat kap majd lakásában egy-egy táj anyaga. És tervez mást is: összegyűjti, gondosan milü- méterpapírra rajzolja az „öreg” palóc mintákat, hogy azokból aztán egy vaskos könyv kiteljék. j — Itt van ez a darab — mutat egy keskeny varrot- tast, aminek hímzett feüra- ta: „Feketesár 1972.” Ezen a kis térítőn 52 öreg palóc minta van. Az öreg mintákat alakítja, modernizálja, s így kerülnek aztán a vásznakra. Ha a hímzés nincs meg egy este,1 ráteszi a hajnalt is. Van tü­relme hozzá. Ha netán baj van az aggregátorral, petró­leumlámpát gyújt, s a pislá­koló fény mellett varr ogat. — Mikor nemrég hosszabb Ideig kórházban voltam, még ott se pihentem. A hímzés volt az én igazi orvosságom, ez gyógyított meg. PMi Fefe természete­sen nem csu­pán idill a kézimunkák, a ház muzeális kincsei között. A férj erdész, egész napja mun­kában teük. S mikor elmegy a tél, elmegy, kenyérkereső foglalkozást űz a feleség is: a tiszavasvári alkaloidagyár­nak tenyészti, neveü a col- hicint, a üla kikiricset, tu­dományos kísérletezéshez, ö vállán van a háztartás min­den gondja, a sütés, főzés, mosás, s csak ezek elvégzé­se után áldozhat hímző szen­vedélyének. Az erdészlak falait nem­csak hímzések, hanem régi­régi, évszázados cseréptálak, tányérok, korsók, kancsók is díszítik. Olyan tárgyak, rit­ka becsű darabok vannak a gyűjteményben, amelyek még az egri múzeum néprajzi gyűjteményében sincsenek meg. Négyszer szerepeltek már különböző kiállításokon, s Teréz asszonynak volt egyé­ni kiállítási is. Nyertek el­ső díjat és valamennyi kiál­lításon közönségsikert. „Hi­vatalos” elismerés azonban még nem jutalmazta őket. Igaz, Teréz asszopynak egy­szer már felajánlották a nép­művész címet is, ő azonban nem fogadta el. Azt mondja: „Együtt kezdtük a művész­kedést apu-urammal és „be­futni” is együtt kell ne­künk .. Akár a valóságos, igazi múzeumban, a feketesári er­dészlaknak is van vaskos vendégkönyve, ‘ emlékköny­ve. A vendégek, a látogatók — elképesztő, milyen sokan megfordulnak itt — mind ír­nak a könyvbe egy-két ked­ves mondatot, a lengyeltől a finnig, sokféle nyelven, A legutolsó bejegyzést az erdő- mérnökből lett író, Varga Domokos tette, aki családját is túá^ával hozta a feketesá­ri kirándulásra. Ä jegyzés így szól: „Ennyi szépséget így együtt, egyetlen házban, még életemben nem láttam. Nagyon boldog vagyok, hogy most részem lehetett benne: köszönöm a háziaknak tisz­ta szívből. S kérem, lássa­nak máskor is ilyen szíve­sen, ha erre hoz az utam — remélem,minél hamarabb”. Legutóbbi kiállításuk ven- dégkönyvét is mutatja Teréz asszony. Olvassam csak, hogy megdicsérték „apu-urának” két hímzését. íme: „A kiál­lításról csak felsőfokban le­het beszélni, olyan csodála­tos. A legszebb két darab a Bűkid nyár... és ősz. Mint­ha gyöngy hímzés lenne. Nagy örömünk telne benne, ha egyes darabjait megvásárol­hatnánk! Ha^ lehetőség nyü- Mk rá, kérjük a budapesti Iparművészeti Múzeumban való bemutatását”. — Munkájúkat sokan meg­vásárolnák. Sok pénzt kap­nának érte. Nem gondoltak arra, hogy egy-egyet eladja­nak? — Eladni...?! — villám- ük rám Teréz asszony sze­me. — Azt már nem! Soha! Életünk munkája van ben­ne minden darabban és az életünket adjuk oda?! So­ha!!! Aztán egyszerre megszelí­dül a tekintet, szemében jámbor lángocskák gyúlnalc. — Van már a Péter csa­ládban utánpótlás is, nem hal ki velünk a művészkedés, ha az életből egyszer elmegyünk — mondja és fürgén a szo­bába serdül, szekrényajtó nyűik, csukódik, aztán lerak­ja elém a mutatnivalót — Ezeket a darabokat Péter Kata hímezte, a mi kisebbik madarunk. Ugye, gyönyörű­ek mind...? Színek, mint*fe Ä zódásban, csodálatos harmó­niában. Sajátos színek és minták. Szép, gyönyörű va­lamennyi. Szép, gyönyörű, mint az egész Feketesár, itt a bükki eraoK melyén.

Next

/
Oldalképek
Tartalom