Népújság, 1972. november (23. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-09 / 264. szám

Szükségünk van rájuk... ' Meglepő adattal szolgált a »tatisztika: hazánkban 300 mer olyan ember él, akit va­lamilyen óknál fogva csök­kent munkaképességűként tartanak nyilván. Ennek a 800 ezer embernek az élet- körülménye, a társadalomban és a termelőmunkában elfog­lalt helye került reflektor­fénybe a közelmúltban, ami- koris a Minisztertanács egyik ülése napirendjére tűzte a csökkent munkaképességű dolgozók rehabilitációjának kérdését. Köztudott tény ugyanis, hogy a veleszületett fogyatékosság, a hosszan tar­tó betegség, a baleset, vagy az előrehaladott életkor miatt csökkent, illetve megválto­zott munkaképességű dolgo­zók számos olyan fizikai és szellemi képességgel rendel­keznek, amelyek bizonyos se­gítséggel és fejlesztéssel al­kalmassá teszik őket egy jól kiválasztott munkakör teljes értékű ellátására. A rehabi­litáció célja tehát az — s ezt szorgalmazza a Miniszterta­nács határozata —, hogy ezeknek az embereknek ia biztosítsa a legteljesebb testi, szellemi, társadalmi, foglal- kozásbeli és gazdasági hely­reállítását A foglalkoztatá­suk alapját pedig olyan gaz­daságilag is kifizetődő, köny- nyű és aránylag gyorsan el­sajátítható munkák képezik; «mélyék mind a rokkantak* betegek, mind az egyéb ok miatt csökkent munkaképes­ségűék foglalkoztatására egyaránt alkalmasak. Példá­ul varrodai, kézműipari, mű- anyagfeldolgozó, kosár- és háncsfomó, szőnyegszövő munkalehetőséget biztosító szövetkezetek, szociális fog­lalkoztatok, Ezek, illetve a csokiként munkaképességű emberek • különféle módon történő támogatására hozzár vetőlegesen ÍZ—15 ' milliárd forintot fordít évente az <U- lom»»I A szemlélettel van baj! Általános tapasztalat, tiogjr adminisztratív intézkedé­sek ellenére is meglehetősen nehéz munkába állítani á csökkent munkaképességű embereket. A rehabilitáció az esetek kilencvenkilenc száza­lékában nem ra jtuk múlik; hanem az egyes üzemek, vál­lalatok — kollektíváin. Eire, sajnos, Heves megyében is számos nem örvendetes pél­da akad. Mint annak a fia­talnak az esete, akit a pálya- válsztásd tanácsadó pszicho­lógusai az egyik egri, szol­gáltatást végző vállalathoz küldtek, ahol a vezető ke­rek-perec kijelentette: nem tudja alkalmazni, mert a kollektíva nem fogadja be! Máshonnan elüldözték a ki­tűnő műszerészt, akinek egy háziipari szövetkezet — ez egyébként élen jár a rehabi­litáltak támogatásában —, adott munkát és helyet a kol­lektívában ... Szűkebb hazánkban 1971- ben 2302 csökkent munkaké­pességűt tartottak nyilván. Közülük akkor 547-et tudtak elhelyezni az iparban, a me­zőgazdaságban és a szociális foglalkoztatókban. Az idén 1755 rászoruló embertársunk sorsát kísérték figyelemmel. 434-üket sikerült is elhelyez­ni azok közül, akik bizonyos körülmények között teljes ér­tékű munkát tudnak végez­ni. Pedig — ha nem idegen­kednének az alkalmazásuk­tól —, lenne hely a többiek számára is. A megyei tanács munkaügyi osztálya által vég­zett felmérésből ugyanis ki­derült, hogy a vállalatoknál, üzemeknél levő rehabilitációs munkahelyek száma elén « 3400-at! Mi szerepel a háttérben? A csökkent munkaképessé­gű dolgozók alkalmazása elől az egyes vállalatoknál a legkülönfélébb kifogások em­legetésével térnek ki. Az egyik ilyen gyakran idézett kifogás az, hogy a vállalat ráfizet a rehabilitált dolgo­zók alkalmazására. A csök­kent munkaképességűek fog­lalkoztatása az első pillanat-* ban. valóban, nem tűnik k>* fizetődének. Ám a közgaz­dászok kiszámították, hogy például az USA-ban minden, a rehabilitációra költött egy dollár 10 dollárt jövedelmez. Az NDK-ban ugyancsak 19 márka a nyereség egy már­kán, nálunk a 10 forintos be­fektetés hozzávetőlegesen száz formtot hoz a vállalat­nak. A másik, amire gyakor­ta hivatkoznak, a követke­ző: nem áll módjukban sem­miféle kisebb gépátalakítást; termelőeszköz-módosítást végrehajtani a munkás fog­lalkoztatására, mert az ilyen kiadás csökkenti a nyeresé­get. Ebben az esetben, csak azt felejtik el az illetéke­sek, hogy az állam egy bizo­nyos számú rehabilitált dol­gozó alkalmazása esetén 13 százalékos adókedvezményt biztosít a vállalat számára, Elbből viszont telnie kell egy- egy kisebb módosítás végre­hajtására, illetve a csökkent munkaképességű dolgozók te­vékenységének elősegítésére. Mindehhez csak elő kell ven­ni a 34/1968. számú pénzügy­miniszteri rendeletét. Dicsérendő kezdeményezések Szerencsére, az említett példák nem általánosak. A megye jó néhány üzemében ugyanis olyan kezdeménye­zések indultak meg, amelyek dicséretesek és követendők. A Heves megyei Állami Épí­tőipari Vállalatnál például messzemenően gondoskodnak a csökkent munkaképességű dolgozókról, függetlenül at­tól, hogy az saját munkásuk volt-e ezek előtt, vagy sem. Az üzemi rehabilitációs bi­zottság az idén közel har­minc dolgozó ügyében in­tézkedett. Ugyanez a hely­zet a Mátraalji Szénbányák Vállalatnál is. ahol jelenleg 195 rehabilitált dolgozó tevé­kenykedik haszonnal. Köz­tük raktárosok, portások, éj­jeliőrök, gépkezelők, akiknek az ügyében szintén az üzemi rehabilitációs bizottság járt el. Sorolhatnánk még a pél­dát: a Mátravidéki Fémmű­vekét, a Firtomszerelvény- gyárét, a háziipari szövetke­zetekét . „ Fontosabb azonban megem­líteni, hogy mit lehetne még tenni a megyei rehabilitációs tevékenység kiszélesítéséért? Mindenekelőtt az illetékes párt-alapszerveaetek és a szocialista brigádok segítsé­gére, kezdeményezésére len­ne szükség Továbbá arra, hogy a vállalati munkaügyi osztályok egymással együtt­működve tennének lépése­ket a csökkent munkaképes­ségűek elhelyezésére Ezen túl pedig lényeges lenne a megyei rehabilitációs szekció megalakítása, s az orvosak fokozottabb szaktovábhkép- zése. De legalább ilyen lé­nyeges teendő lenne a há­ziipari szövetkezetek rehabi­litációs üzemekké való fej­lesztése, vagy a megye na­gyobb vállalatai mellett mű­ködő szociális foglalkoztató üzemrészek megszervezése is. Remélhetőleg e tervek meg­valósulását, ezzel pedig a csökkent munkaképességű dolgozók élet- és munkakö­rülményeinek a javulását eredményezi majd a Minisz­tertanács határozatának meg­jelenése is. Szilvás István A z emberek — a feV nőtt embereket értem alatta, de nem nagyon téve­dek, ha a gyerekeket is ide­sorolom — nem túlságosan szeretik, ha nevelik őket. Jó­magam sem szeretem és őszinte ismerőseim és bará­taim óriási többsége viszo- lyogna a hallatára, hogy va­laki most őket nevelni sze­retné. Ebből a nagyon józan okból idegenkedtek az ötve­nes évék gépiesen látogató népnevelőitől, akik a nyug­díj kapujában álló üzemi portást Truman politikájá­nak részleteivel traktálták; és ezért nem szeretik a szá­raz, prédikációszerű kom­mentárokat és szónoklatokat lem. De ugyanezek az emberek tízezer-, sőt százezerszámra lépnek be és dolgoznak nagy kedvvel a szocialista — vagy a szép címért meg csak so­rompóba lépett — brigádok­ban. Amelyeknek nem tit­kolt funkciójuk, hogy a szo­cialista munka üzemi felada­tai mellett a művelődés és az emberi magatartás szocialista normáira is neveljenek. Nem is mindig a legalacsonyabb fokon. Ebből a vállalásból, ebből a nekiindulásból alakul ki a szocialista brigád tag arc­képén a fő vonások mellé a talán leglényegesebb: a kö­zösségi ember tónusa. Ezer­számra hozhatnék fel pél­dákat arra, hogy ezek a kis kollektívák néhány év alatt — sokszor néhány hónap ilatt is — képesek voltak «gnberi sorsok és történetek jó irányba fordítására; s geart érzem nagyon, orvén­i) jó szóé detesnek a vasasszakszerve­zet főtitkárának egy — jó féléve elhangzott, de nyilván ma is nagyon érvényes meg­állapítását. „Most már elsősorban nem a brigádok számának a nö­velése, hanem a szocialista vonásaik elmélyítése, meg­erősítése a cél. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a szoci­alista brigádon belül tovább fokozódjék a nevelőmun­ka. . A problémáról — arról az egyszerű mondatról, hogy „fokozódjék a nevelőmunka” vagyis, hogy legyen eredmé­nyesebb, sokoldalúbb, még műveltebb es céltudatosabb — nem mondhat el sokat kis terjedelmű újságcikk, de senk hosszú és alapos tanácskozás folyik majd még, maga a bri­gádok országos kongresszusa is tárgyalja majd; de nem vagyunk merész jósok, ha azt mondjuk, hogy ez a ten­nivaló a következő években állandóan napirenden ma­rad. Ha ugyanis komolyan vesz- szük a brigádmozgalom hár­mas célkitűzését, világossá válik, a munkafegyelem esz­közeivel és anyagi meg er­kölcsi ráhatásokkal viszony­lag könnyű elérni, hogy az átlagos, jó szándékú és akár közepes képességű ember is. fegyelmezetten, és rendesen elvégezze a maga munkáját. Nagyon őszintén szólva, ez a fegyelmezett és gondos munka, egy csendee, látva­az elsőség nyosságokat nem kedvelő, közéleti aktivitásban nem „kiugró” brigádtag esetében alig-alig különbözik a szo­cialista brigádon kívül vég­zett tevékenységtől. Miben is különbözne? Rendes mun­kásember dolgozik a munka­béréért, fegyelmezetten be­illeszkedve a kis közösség­be. Ezt Veres Péter Gyep­sor című reglényének krampácsoló vasutasai a m» kár. államvasutak vágány- építésénél is megtették. Hol kezdődik a „plusz”? Az a bi­zonyos hozzáadott érték, ami szocialistává teszi a brigá­dot? Anélkül, hogy túlzottan nagy lehetőségeket tulajdo­nítanánk egy hat-, vagy tíz-, vagy húszfőnyi embercsoport egymásra hatásának: ott, amikor figyelni kezdik egy­mást, magukat, valami töb­bet akarnak elérni, mint egy­szerűen a különben igen tisz­teletreméltó munka beli célo­kat, mondjuk a „ne adj to­vább selejtet” elgondolását. Mit tudnak hatni egymás­ra? Miben? Ezt a kérdést már sokfé­leképpen hallottam feltenni. Nagyon kérdőjelesen is. Ta­lálkozni lehet olyan felfogás­sal, amely a műhelyek min­den sarkában valami ok­tatási segédletet tenne és az egész munkát szüntelenül üzempszichológiai es más tu­dományos elemzéselmék vet­né alá. Tisztelet a murffca- lelektannak. de az atla*oa 25 ezer tonna mosószer évente A közismert Ultra mosósge­„ , reket az Egyesült Vegyi­művekben gyártják: 25 ezer tonna mosószert készítenek évente. (MTI foto — Erezi K. Gyula) Két beruházás tanulságai ■Nagyon érzékenyen figye­lünk a beruházásokra. Más azonban kívülről nézni az építkezést, és megint más abban érdekeltnek lenni. Mert az építtető mindig na­gyon fontosnak tartja azt, amit készíttet, olykor kisebb dolgokra oda sem figyel. Ezért is összegezzük most azokat a tapasztalatokat, amiket a húsipari vállalat és a sütőipari vállalat beruhá­zásaival kapcsolatban megál­lapítottak a népi ellenőrzési vizsgálat alkalmával. TÖBB ÉS JOBB KENYERET Régi vita folyik a pékek, a kereskedők és a fogyasztók között. Jó a kenyér, vagy le­hetne még jobb is? A Mátra- vddéki Sütőipari Vállalat ve­zetői olykor arra hivatkoz­nak, hogy nem kapnak meg­felelő minőségű lisztet. Tehát ők még egy lépést tesznek, mintegy másfelé irányítva a vitát. De ha a malmok mun­kásait faggatjuk a minőség­ről, ők a búza hibáit hozzák elő. De a mezőgazdasági üze- meg is tudnak mire hivat­kozni: vetőmagra, időjárásra és egy sor egyébre. Se vé­ge, se hossza, a sornak. Kétségtelen, a sütőipariak az utóbbi években sokat tet­iwmkásra sosem hat annyira semmiféle kérdőív és felmé­rés, mint a barátja, váltótár­sa; egyetlen megjegyzés, jó­kedvű nógatás, az emberi ter­mészet közeli ismeretében fo­gant észrevétel többet adhat egy pillanatnyi ellanyhulás le­küzdésére vagy egy emberi hi­ba kiküszöböléséhez, mint a legtudósabb kívülálló, bár még oly bölcs szavai is. A nevelőm unka alatt ugyanis egyszerűen az együtt- munikáilkodás csiszoló és ér­lelő, apró impulzusokból nagy mozgássá növekvő ha­tását kell érteni. Az osztá­lyos társak pedagógiáját — amely néha csak egy gesz­tusban, apró szemöldökrán- dításban jelentkezik; a zuha­nyozóban elhangzott ugrá­lástól a brigadértekezileten elmondott, őszinte, nyílt bí­rálatig... vagy dicséretig Mert, amint a családi ott­hon és az iskola pedagógiá­jában is a jó szóé az első­ség: ebben a különös, üzem­csarnokokban és nyári öltö­zők légkörében folyó neve­lésben is az emberi hang a tisztességes, őszinte, jóin­dulatú szó lesz a fő eszköz — még a máj brigádtagok unokáinak életében is. Mert irányíthatja az üzemet az ipar csúcsairól akár egy fal­ka komputer; a műhelyben — legyen bár a gépek zöme automatizált — mindig lesz­nek munkások. Hogy ölt milyenek — egy­máshoz és a társadalomhoz — azt nemcsak százalékok és selejtadatok jelzik. És ez múlik a brigádokon. T ulajdonképpen a leg* tóbtv S. fi tek a jobb minőségű pékáruk biztosításáért. Gyöngyösön beszereltek egy olyan gépsort er. egyik üzemben, hogy szin­ti'' csodát vártak tőle. Sütött is kitűnő kenyeret a kemen­ce. Hosszú sorokban állnak ezekért a kenyerekért az emberek. Valamikor, amikor a nagy kenyérgyár felépült a város szélén, akkor is ömlött a di­csérő jelzők garmada. Ma pedig egyre gyakrabban em­legetik:*'az elavult gyárban nem lehet már a mai köve­telményeknek megfelelő ke­nyeret sütni. De hát ezt is el kell adni. Mit csinálnak? Hol ide, hol oda küldik a gyári kenyeret, amit nem szívesen vesznek. A sütőipar újabb erőfeszí­téseket tesz: most Hatvanban építtet kenyérgyárat. Még­hozzá francia berendezéssel felszerelve. Elmentek ide, el­mentek oda: határainkon in­nen és túl a sütőipariak, míg leszűrték a tanulságot —, csak a francia gépek képesek jó minőséget biztosítani. Ök a szakemberek. A fe­lettesek egyetértettek velük, a pénzüket jó néhány millió­val megtoldottak, és mehe­tett az épí tkezés. SAJÁT MAGUK ÉPÍTIK A tervező még úgy készí­tette él a rajzokat, hogy az építkezést a tanácsi építőipar dolgozói végzik majd. Egy évvel ezelőtt az építőket is meghívták a helyszínre, majd később a tervegyeztetésben is részt vettek. Itt kiderült, hogy 600 ezer forintnyi a kü­lönbség a valóságos és a ter­vezett költségek között. Eny- nyivel kellett megemelni a több mint hétmilliós elő­irányzatot Aztán később a kiadások csökkentésére néhány fel­adatot elhagytak, de ennek pénzügyi következményeit senki sem állapította meg. Miután a sütőipariak az épít­kezést önmaguk végzik, a kü­lönböző árakat megegyezéssel alakították ki, pedig azokat maximálni kellett volna. Ennek a saját vállalkozás­inak nyilvánvaló a célja: csökkenteni a költségeket Amennyire helyes ez elvileg, annyira fontos, hogy a kö­telező rendelkezéseket pon­tosan megtartsák. tgy például azt is kifo­gásolták, hogy az alvállalko­zóval elvégeztetett szerkeze­ti munkák eltérnek mennyi­ségben is és árban is a költ­ségvetéstől. A viillamosemer- giát szállító kábel lefekteté­sét és a külső szerelési mun­kákat szintén alvállalkozóval akarják elvégeztetni, de ezek­re még szerződést nem kötöt­tek. A sütőipariak tmk-részlege végezné az egyéb munkáikat. Kérdési, hogy képesek lesz­nek-e erre a karbantartási feladatok ellátása mellett. ITÜS IS I.FGYEN ELEGENDŐ A gyöngyösi vágóhídon vég­zett korszmisitiée munkák, bővítések lényegében már a sertés- és szarvasmarha-prog­ram jegyében kezdődtek. Egy kicsit előbbi'e is tartva a programhoz képest. De erre szükség is volt, hiszen több állatot levágni és feldolgozni csak megfelelő feltételek biztosítása mellett lehet. Ide tartozik még akét- műszak bevezetése a válla- latnáL A legfontosabb volta hűtőtér növelése. Ez meg is történt. Több tízmilliót fordí­tottak a munkákra. A pénzt a tröszt biztosította. De a be­ruházást magát is a tröszt bonyolította le. Ennek olyan következmé­nye is lett. hogy a helybe­liek csak bizonyos távolság­ból figyelhették, mi történik a vállalatuk területén. Jogi* lag nem kerülhettek belülre. Kényelmes megoldás ez, ha úgy vesszük, de mégsem hi­ánytalan. Fakad azonban mindez a tröszti szerkezetből. Tehát objektíve kifogástalan­nak mondható. Sok mindennel magyaráz­ható az, hogy a beruházás végső .határideje eredetileg ugyan 1970. vége lett volna, de valószínűleg csak az idei december tesz a végére pon­tot. Közrejátszott itt az épí­tőipari kapacitás váltakozása is, de az is kétségtelen, hogy az építkezés ütemterve sem volt mindemre kiterjedő. A tervezett költségekből nem lehetett a beruf iázást befejezni. Meg kellett azokat toldani. Igaz, a beruházás költségei nem hatnak ki sem a hús, sem a hentesáru eddi­gi árára. A forintok azonban nem az égből potyognak, azo­kat termelőmunkával kell előteremteni. Tehát nagy fi­gyelemmel kell követni min­den forint útját. KÉT RÖVID MONDAT A legjobb szándék sem mentheti a felületességet. Ezt a sütőipariaknak mondjuk, akik a saját kivitelezés ke­retében bizonyos nagyvonalú­ságot mutatnak, bár ez nem mindig elfogadható. A közvetlen felhasználó is legyen a beruházás gazdája. Szól a summázás a húsipari­aknak. Szervezeti felépítésük ugyan a tröszt vállára rakja ezt a terhet, de nem árt azon könnyíteni, ha a feltétele is adott ennek. Mindkét beruházásból ki­tűnik: még mindig nem élünk úgy a lehetőségeinkkel, ahogy tehetnénk. Pedig itt pénzről van szó az első lépés­től kezdve, majd a megvaló­sítás után is. Olykor a jó szándék is lehet az oka a ha­táridő eltolódásának és a ki­adások növekedésének is. (G. Molnár F.) HbQ 1972. november 9„ csütörtök

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom